2020. feb 16.

Lovagiasság az égen

írta: beatj
Lovagiasság az égen

„Maguk mind vadászpilóták! Mindig is azok lesznek! Ha meglátom, hogy bárki is lelő egy ejtőernyőst, és magam fogom lelőni! - Gustav Rödel

1943. december 20-a, 5 nappal Karácsony előtt, egy szokásos nap volt a történelemben, már ha mondhatjuk annak a II. világháború kellős közepén. A Keleti fronton épp hogy lezajlott a történelem legnagyobb harckocsi csatája több százezer német és orosz katonával, több tízezer harckocsi, repülőgép, ágyúk, és egyéb eszközök bevetésével. Elkezdődött az Itáliai hadjárat, mely során amerikaiak és angolok szálltak partra, először Szicílián, majd az Olasz csizmán is. Nyugat-Európa pedig megtapasztalja az új bombázási doktrínát, mely szerint minden lényegesebb ipari komplexumot valamint közlekedési útvonalakat –vasút, közút, kikötők, gyárak, bányák, finomítók, hidak, városok- módszeres pusztítását eredményezi. Ehhez a szövetségeseknek rengeteg „ejtő lőszert” kellett célba juttatniuk, de ténylegesen sokat. Számítások szerint 1,5 millió tonna bombát juttattak célba csak az amerikaiak a III. Birodalom területére, és az általa megszállt területekre. Ekkora bomba mennyiség célba juttatásához pedig erős gépek kellettek, főleg négymotoros nehézbombázók, és a hozzájuk értő legénységre is.

1943. december 20-a csak egy átlagos nap volt a 379. bombázóosztály számára. Célpontjuk egy Bréma mellett működő gyár volt, ami Focke-Wulf 190-es vadászgépeket szolgáltatott a német légierőnek. Az egység tagjai az aznapi eligazítás során tudták meg célpontjukat, köztük a „Ye Old Pub” névre keresztelt B-17 „Flying Fortress” pilóta, Charles „Charlie” Brown alhadnagy, és személyzete:

 

Spencer "Pinky" Luke alhadnagy: másodpilóta

Al „Doc” Sadok alhadnagy: navigátor

Robert „Andy” Andrews alhadnagy: bombázótiszt

Bertrand „Frenchy” Coulombe őrmester: felső forgótorony lövész és fedélzeti mérnök

Richard „Dick” Pechout őrmester: rádiós

Hugh „Ecky” Eckenrode őrmester: faroklövész

Lloyd Jennings őrmester: jobboldali törzslövész

Alex „Russian” Yelesanko őrmester: bal oldali törzslövész

Sam „Blackie” Blackford őrmester: alsó forgótorony lövész

86480436_1281924368863107_2489384098691284992_n.jpg

B-17 „Flying Fortress”, avagy a Repülő Erőd

Az E. Gifford Emery és Edward Curtis Wells által 1934-ben tervezett, 1935-ben próbarepülést követően, 1936-ban pedig a Boeing vállalat által sorozatgyártásba kezdett gépe volt az Amerikai Légierő négymotoros nappali nehézbombázója. Becenevét a 11 db védelmi gépfegyveréről kapta, ami egy szinte áthatolhatatlan védelmet képzett az ellenséges vadászoknak. Négy darab Wright R-1820-97 motorjának köszönhetően 10.850m magasságban, 293km/h utazó sebességgel, közel 3 tonna bombával 3219km távolságot tudott megtenni. A korábban említett 1,5 millió tonna bombából 640.000 tonnát ilyen gépekkel jutattak célba. Az összes változatából közel 13.000 darabot gyártottak le, ami már kellően elég szám volt az égi háború megvívására.

Nem volt könnyű viszont a bombázó gépeken szolgálók élete sem. Ugyanis a nagy magasságban történő repülés során (kb. 8000 méter) a levegő hőmérséklete meghaladhatja akár a -60 C fokot is. Meg persze olyan apróbb zavaró tényezők is, mint a ritka levegő, ami miatt légző maszkot kell viselni mindenkinek a repülő gépen, és speciális védőruhát a hideg ellen, az ellenség elfogó vadászai, valamint a légvédelem ütegei. A Brémai gyár fontosságát mi sem mutatja jobban, hogy közel 250 légvédelmi ágyúval védelmezték. Itt jegyezném meg, hogy mennyire is voltak hatékonyak ezek a fegyverek. Méreteik a 20mm-es gépágyútól egészen a 128mm-ig terjedt, ami elég széles egy skála, de koncentráljunk a történetünk szempontjából fontosabb „igazi” nagyágyúkra. A felső kategóriát három nagy szám tartja: 12.8cm Flak 40, 10,5cm Flak 38, és a mindenki által ismert 8,8cm Flak 18/36/37/41 variánsok. Közös mindben hogy a lövedékeiket igen nagy sebességgel -880m/s- tudta közel 14.000 m magasságba juttatni. Egyetlen ágyú tapasztalt kezelő személyzete –például a 8,8-asnak- a megfigyelők adatai alapján az előre beállított, különböző magasságokba robbanó lövedékekből, egyetlen perc alatt 15-20 lövés leadására volt képes… és ez most 250 darab ágyúval… közel 4500-5000 lövés percenként… és nem is kell közvetlen találat ahhoz, hogy egy repülőgépet letöröljön az égről…

Miután véget ért az eligazítás, a 379. bombázóosztály megkezdte repülését Bréma felé. Útközben P-47 „Thunderbolt”-okat is kaptak kísérő vadászként, hogy az ellenség vadászait feltartóztassák, de ez csak enyhítetett a rajtuk lévő nyomáson. Ugyanis ha önfejűen a vadászpilóták üldözőbe vették a feltűnő, gyakran csak csaliként beállított vadászt vagy vadászokat, akkor a többi elfogó lecsapott a „védtelenül” hagyott bombázókra. Nem volt azért veszve minden, ha mindenki tartotta magát az előírtakhoz. A bombázó gépek ugyan is nem össze-visszaságba repültek, hanem begyakorolt pozíciókban. Amikor ellenséges terület közelébe értek úgynevezett „combat box”-okba álltak össze. Ezt képzeljük úgy el, hogy az osztály gépei, alig 100m-es távolság megtartása mellett húzódtak össze a hatékonyabb védekezés érdekében. De nem is mehetek túl közel a másikhoz, hiszen így könnyen összeütközhettek volna a gépek, vagy az előttük haladó kioldott bombái találnák el a következő gépet. Ezt az alakzatot minden körülmény közepette meg kellett tartani, legyen az akár rossz idő, légvédelmi pergő tűz, vagy vadászgépek sokasága. Így tett „Charlie” Brown hadnagy is, aki a gépével a legveszélyesebb helyen, az úgy nevezett „Purple Heart corner”-be repült, ami a formáció legszélén volt található. Miért volt ez a legveszélyesebb? Mert a légvédelem inkább lőtte a formációk szélét, így sebezve több repülőn is, mint a formáció közepén egy esetleges telitalálatot kockáztassanak meg.

A forró pont

Délelőtt 11:30 perckor érték el Bréma körzetét, ahol a felkészült „fogadóbizottság” már várta őket. 250 darab légvédelmi ágyú nyitott tüzet a bombázógépekre, és ezzel kezdetét vette a valódi ütközet. Az egész formáció körül másodpercenként robbantak a légvédelem lövedékei, ami az addig se csendes környezetben tovább növelte a zajokat és a rezgéseket. A füstfelhőn át alig lehet látni valamit, amikor a „Ye Old Pub” előtt felrobban egy lövedék, melynek szilánkjai betörik a pilóta fülke ablakát, így a -60 fokos levegő akadálytalanul jut be a gépbe, tovább keserítve ezzel a személyzet életét. Még egy robbanás a repülő mellett, és a kettesszámú motor megadja magát. Egy lövedék keresztülmegy a szárnyon, majd feledtük felrobban. Még egy robbanás, a jobb szárnyon a négyesszámú motor teljesítménye csökken, viszont a propeller vad pörgésbe kezd, így jelezvén hogy hamarosan felmondja a szolgálatot. Most már csak 2 darab motorjuk működik. Majd egy hatalmas csattanás, egy lövedék repült keresztül a géptörzsön. „Charlie” viszont csak arra koncentrál, hogy a gépet egyenesen tartsa, nehogy összeütközzenek egy másik géppel. Ekkor érkezik az egység parancsnokától a parancs, hogy „Bombákat kioldani!” és tovább adja Robert „Andy” Andrews alhadnagynak, aki végre is hajtja. Érezhető, ahogy a sebzett monstrum megszabadul a bomba tehertől, hiszen egy hatalmas rázkódás fut végig a gépen. Bombák már zuhannak, lehet vissza térni a bázisra az Északi-tengeren átrepülve.

De a veszély még nem múlt el, még mindig ellenséges terület fölött vannak. A teljes személyzet ellenséges gépek után kutat a felhős égbolton, de csak a saját gépeiket látják. Ahogy a formáció haza fele tart, „Ye Old Pub”, és még egy másik súlyosan sérült gép lemarad, de a másik sokkal súlyosabb állapotban van: sűrű füst tőr elő kettő motorjából is és folyamatosan veszít a magasságából. Ekkor a másik gép meredek zuhanásba kezd, hogy megpróbálja a tüzet kioltani, és eltűnik mellőlük, majd csak egy vörös villanást tapasztalnak. Egyedül vannak az égen. „Szürke alakzatokat láttok a horizonton!” kiált fel Spencer "Pinky" Luke másodpilóta, és néhány másodperc múlva kiderül, hogy egy szakasz Focke-Wulf 190-es vadászgép tart feléjük. A többi B-17-től segítséget nem remélhetnek, messze előttük vannak, és épp eltűntek egy felhőben. Egy szempillantás alatt új gépek tűnnek fel abból a felhőből: egy másik szakasz vadászgép. Messerschmitt Bf 109 vadászgépek. Nincs mit tenni, fel kell készülni a harcra. 15-20 ellenséges vadászgép van ellenük. A két vezér Messer becélozza a bombázógép pilótafülkéjét, de „Charlie” nyíl egyenes feléjük repül, hogy minél kisebb célpontot nyújtson nekik, és így csökkentve a távot és a célzás sikerét. Ez beválik, és a lövedékek a gép borításán kopognak, nem pedig vérfürdőt rendezve a gép belsejében. Az egyik támadó gépet Bertrand „Frenchy” Coulombe eltalálja és kigyújtja, míg a többi támadó a megsebzett fenevad mögé kerül, Hugh „Ecky” Eckenrode megpróbál rájuk lőni, de végzetes hiba történt. A pilóta fülkén keresztül áramló jéghideg levegő megfagyasztotta az olajozott gépfegyvert, meg sem mozdul. „Ecky” jelzi a problémát a pilótáknak, így a gép a közeledők elől zuhanásba kezd, de így is eltalálják és elveszítik az oldalkormányt. Dick Pechout megpróbál minden tőle telhetőt, de a rádió süket marad, nem hall mást csak a rádió statikus zörejét. 20mm-es lövedékek kezdenek záporozni a gépre melyek több személynek is súlyos sérüléseket okoznak, viszont Hugh „Ecky” Eckenrode őrmester, aki a farok lövész meghal a támadás során. Még egy támadógépből származó lövedék „Charlie” oxigén tartályát találja el, azonnal oxigén hiányt okozva ezzel a pilótának, mire a gép balra dőlve dugóhúzóba kerül, majd fejjel lefele zuhan a föld felé, és „Charlie” látása elhomályosul. Néhány száz méteren járnak Oldenburg felett, mikor elég oxigén van a levegőben, magához tér a kábulatból, minden erejét összeszedi, és sikerül a gépet egyenesbe húznia, szinte súrolva a háztetőket. Mégy pár másodperc késlekedés, és mind meghalnak. A személyzet több tagja is súlyosan sérült, vagy öntudatlan állapotban van a leszakadt támadógépek lövéseitől. „Van egy, aki nem tud járni,egy nem tudja használni a kezét, egy a lábát vesztette, egy pedig halott” emlékszik vissza „Charlie”.Abban egyetértenek, hogy nem akarják a háború további részét fogolytáborban tölteni, annak ellenére, hogy így talán életben maradnának, inkább megpróbálnak haza jutni. Ehhez viszont át kell repülniük az ekkor már működő Atlanti-falon, ahol még több légvédelmi löveggel, és ki tudja, mennyi ellenséges vadászgéppel kell számolni. Ahogy mereng a további lehetőségeken, egyszer csak egy furcsa alakot vessz észre a gépe jobb oldalán. „Kinéztem a jobb oldali ablakon, a szárnyam mellet egy Bf 109-et láttam. A kis nyavalyás úgy repült ott mintha oda tartozna! Azt hittem még mindig sokkos állapotban vagyok, ezért becsuktam a szemem, megráztam a fejem, mintha csak egy rossz álom lenne. Ha becsukom, a szemem majd megint kinyitom, akkor eltűnik. De a gép még mindig ott volt!”.

Messerschmitt Bf 109, a „legyőzhetetlen”

A Bf 109 volt a II. világháború talán egyik legjobb vadászgépe, mely Luftwaffe vadászerőinek a gerincét képezte. Megjelenésekor ez volt a legfejlettebb, mondhatni az első igazi vadászgép, olyan újításokat felvonultatva, mint a teljesen fémszerkezet, behúzható futóművek, beépített rádió, és zárt kabin. Első komolyabb bevetésük a Spanyol-polgárháborúban volt a Franco kormányt támogatva. Majd jött a Lengyel-hadjárat, Északi-hadjárat, Franciaország megszállása, az Angliai csata, Észak-Afrika, végül a Barbarossa hadművelet. A gép tervezője, Wilhelm Emil „Willy” Messerschmitt folyamatosan fejlesztette a gépét, minél tökéletesebbre csiszolva azt. Így jött létre a polgárháborús „D” variáns után az első tényleges Messer, az „Emil” ami kezdetekben az orrban elhelyezett 2 db 7,62mm-es géppuska, és 1 db légcsavar tengelyen keresztül tüzelő 20mm-es gépágyú volt a fegyverzete. Majd jöttek a fejlettebb típusok a háború sodrában, a „Friederich” és a „Gustav”. Utóbbi volt a legfélelmetesebb, nem csak egy erőteljesebb motort kapott, de a 2 db 7.62mm-est lecserélték 2 db 13mm-es gépfegyverre, a 20mm-est pedig egy 30mm-es gépágyúra, ami képes volt néhány sorozattal már egy nehézbombázót is megsemmisíteni. 1943-ban már a „Gustav”-ok  voltak az elfogó vadászok által repült gépek többsége, ezek ugyanis nem csak, hogy elérték az ellenség bombázóinak repülési magasságát, de ott hatékonyan is tudtak harcolni hála az erős motornak és a fegyverarzenálnak.

A szerencse forgandó

Két repülő gép van az égen, alig néhány száz méterre a talajtól. Az egyik egy súlyosan megrongált, gyakorlatilag repülő roncs, mint sem erőd B-17 „Flying Fortress”, a másik pedig egy sértetlen harcra kész német Bf 109 „Gustav”. Hosszú másodpercek telnek el így, de az erőd fegyverei némák. Senki se tüzel rá, hiszen vagy a fegyver, vagy fegyver kezelő nincs hadra fogható állapotba, az egyetlen fegyver ami még működik az a lenti forgó torony, de nem képes olyan magasra célozni, mint amennyire a Messer van. Olyan közel repülnek egymáshoz, hogy a két pilóta látja a másik arcát. Még eltelik néhány másodperc, mire a vadászgép pilótája a kesztyűs kezével leír egy kört a levegőbe, majd lefele mutat: annyit tesz ez a jelzés, hogy szálljanak le. Lehet a makacsságának hogy ilyen messzire eljutottak, vagy csak megkockáztatja a szerencséjét, hát ha így haza juthatnak, de „Charlie” megrázza a fejét, jelezvén a másik pilótának hogy nem fog leszállni. Ezzel alá is írta a kivégzésüket, és a „Ye Old Pub” csak még egy lesz az Európában lezuhant amerikai gépnek, rajta 10 emberrel. Egy ideig még így repülnek, majd a német gép leszakad a bombázó mellől, „Charlie” feszülve várja, hogy mikor fog megszólalni mögötte a vadászgép fegyverei, ami a bombázó végét jelenti……de nem történik semmi. Csodálkozva veszi észre, hogy a vadászgép kíséri a sérült B-17-et. Így repülnek az Északi-tengerig, de még az partvédelmen át is, mikor pedig biztonságos távolságba vannak, akkor repül megint mellé. A két pilóta tekintete megint találkozik, mire a Messer pilótája tiszteleg a kezével, majd keleti irányba elrepül. A „Ye old Pub” most már biztonságba van, már csak vissza kell repülniük Angliáig. Csodával határos módon sikerül a gépet letenni, igaz nem a saját bázisukon Cambridgeshire-en, hanem a 448. bombázó osztály bázisán, Norfolk-nál. 10-en indultak el a küldetésre, de csak kilencen szálnak le a gépről, Hugh „Ecky” Eckenrode őrmester viszont már csak koporsóban szállítják le. A parancsnoka, miután értesült a történésekről, elő terjesztette a teljes legénységet kitüntetésre, viszont a főparancsnokság ezt visszautasította. Egy becsületes német pilóta, aki megkímélt egy sérült bombázót, az csak rontaná a morált, és egy teljesen más képet festene róluk. Teljes titoktartást rendeltek el az üggyel kapcsolatban.

Álom volt, vagy valóság?

Charles „Charlie” Brown túlélte a világháborút, hazatérése után főiskolát végez, majd visszatér a légierőhöz 1949-ben. Innen is vonul nyugdíjba 1965-ben, mint ezredes. Eltelnek az évek, közben családot is alapított, majd 1986-ban gyökeres fordulatot vesznek a dolgok. Meghívják a „Gathering of the eagles”-be, aminek lényege, hogy egykori II. világháborús pilótákat hívnak össze, hogy elmesélhessék történeteiket. Itt esik meg hogy először mer nyíltan beszélni arról a bizonyos napról. Arról a bizonyos 1943. december 20-ai eseményről. A reakciók különbözőek voltak, volt aki hit neki, de sokan kétsége vonták. Ha tényleg megtörtént miért nem hallottak róla? A többiek miért nem beszéltek eddig? És mi van a német pilótával? Annyira megrázta az egész képtelensége, hogy már ő maga sem akarta elhinni. Lehet csak a kimerültség, az extrém helyzet és az oxigén hiánya okozta mindezt? Hosszas kutakodásba kezdett, hát ha megtalálja egykori ellenfelét aki segít neki az igazában. Telnek a hetek, hónapok, és semmi. A hónapokból év lesz, és egyre jobban csügged, mikor is 4 év múlva, 1990-ben kap egy levelet mely írója azt állítja, ő az aki 1943. december 20-án megkímélt egy repülő erődöt. A neve pedig Franz Stigler.

Franz Stigler története

Egész fiatalon, mér 12 évesen vitorlázórepülő iskolába járt, így már az alapokat ismervén került a Luftwaffe kadétjai közé. Az iskolapadból kirepülvén azonnal a Líbiai-sivatagban találja magát a Jagdgescwader 27 sorait erősítve, és nem mással repülve, mint Afrika csillagával, Hans-Joachim Marseille-vel együtt. Megjárja Szicíliát –ahol elkeseredett harcokban vesz részt Adolf Galland parancsnoksága alatt-, Olaszországot, és végül haza kerül Németországba, mint elfogó vadász. 1943. december 19-én már lelőtt egy B-17-et, melyről ekkor már jól tudta milyen veszélyes egy bestia lehet. Néhány héttel korábban egy másik B-17-es gép farok lövésze okozott neki a szó legszorosabban érthető módon fejfájást: Egy .50cal-ű lövedék a lábában állapodott meg, egy másik pedig a homlokán okozott látható sérülést, mellyel élete végégig együtt élt. Már csak egyetlen egy gépet kell lelőnie, és övé lehet az egyik legmegbecsültebb kitüntetés, a Lovag Keresztet. 1943. december 20-án ép hogy leszállt egy reptéren, hogy üzemanyaggal és lőszerrel töltsék fel a gépét, amikor is alacsonyan elrepült a reptér felet egy B-17-es. Franz már indította is a gépet, és már a nyomába is volt a bombázónak. Tudta, hogy mennyire veszélyes tud lenni, ezért felkészült, hogy a farok lövész bármikor rá lőhet…… de nem történik semmi, közelebb megy a géphez, éberen figyel, ha csak megmozdul a védelmi fegyver, azonnal tudjon rá reagálni. Ekkor veszi észre, hogy az ellenséges lövész magatehetetlenül fekszik a fegyvereken, és ekkor tisztul ki a látása is. Nem egy repülőgépet lát maga előtt, hanem egy roncs halmazt. „Sosem láttam még ennél rosszabb állapotban lévő gépet repülni!” emlékszik vissza Stigler. Besorolt a B-17-es mellé, és látja a szétszabdalt repülőt, látja ahogy az egyik törzs lövésze próbálja életbe tartani társát. Még előrébb megy, egészen a pilóta fülke vonaláig, ahol azt látja hogy a pilóta nagyon nehezen tudja a gépet megtartani a levegőben, ekkor akad össze elsőnek a pillantásuk. „Mit látott „Charlie” arcán mikor először meglátta? Rémületet.” idézi egy riporternek Franz. Nem hitte volna, hogy a gép sokáig lesz még a levegőben, ezért intet a pilóta társának, hogy szálljanak le. De mikor az nemleges válasszal állt elő, úgy döntött, hogy mellette marad a súlyosan sérült gépnek, és biztonságba kíséri. Biztos volt abban, hogy felismerik a német felségjelzésű gépet, így a légvédelem nem fogja őket háborgatni. Mikor kiértek a biztonságos zónába, akkor tisztelgéssel kívánt nekik sok sikert, és elválltak útjaik. Nem tett jelentést az incidensről, mivel tartott attól, hogy függelemsértéssel fogják megvádolni, aminek a vége börtön is lehet, vagy akár ki is végzik. Franz a háború végéig aktívan szolgált, majd belépett a Jagdbervand 44-be, ami teljes egészében Me 262 „Schwalbe” gépekkel repült. A háború után 1953-ban kivándorolt Kanadába, ahol sikeres üzletet alapít. Amikor 1990-ben először hallott Charlie Brown-ról, Stigler alátámaszozta minden állítását. Mikor megkérdezték tőle, miért nem lőtte le őket ezt válaszolta: „Nem volt szívem hozzá hogy végezek ezekkel a bátor emberekkel. Mellettük repültem hosszú ideig. Kétségbe esetten haza akartak jutni, így hagytam őket. Nem tudtam volna őket lelőni.”

„A boldog béke idők”

Mindketten rádöbbentek, hogy mennyire is közel élnek egymáshoz. Charlie Seattle-ban él Washingtonba, míg Stigler Vancouver-ben él, Brit-Kolumbiába. A két város közt alig van 160 km! Charlie és Franz életük végéig jó barátok lettek, és sokat beszéltek a háborúról egymásnak, valamint különböző rendezvényeken adták elő történeteiket. Találkozásukról könyv is megjelent, Adam Makos tollából, „A higher call” címen, valamint videó felvétel is készült az újbóli találkozásukról. Franz-ot annyi év után, a háború befejezése után viszont elkezdték zaklatni, miután kiállt a nyilvánosság elé. Németországból érkező telefonhívásokban, levelekben árulónak bélyegezték meg, míg Kanadában többen is lenácizták. A két jó barát még 18 éven át élvezhette egymás társaságát, Franz Stigler 2008 áprilisában 93 évesen, míg Charles Brown 2008 novemberében 86 évesen távoztak el az élők sorából. De emlékük örökre fent maradhat, hála Adam Makos-nak, valamint a Sabaton nevű metál banda „No bullets fly” című dalukkal.

Csoma János

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Charlie_Brown_and_Franz_Stigler_incident

https://www.youtube.com/channel/UC-f2WBfSCZiu0bOBydjot3w

https://www.youtube.com/watch?v=_8EkmyoG83Q

https://imgur.com/gallery/4RBGf

https://apnews.com/bd8a291db10e4885af369fbc6590b8f8

https://hu.pinterest.com/pin/425308758556602273/

Szólj hozzá