2020. feb 04.

Evpaty Kolovrat

írta: beatj
Evpaty Kolovrat

Az orosz Leónidasz

A 13. századi orosz történelem nem éppen a legbékésebbek közé tartozik, ami a kelet felől érkező mongol hordáknak, Dzsingisz kán unokájának Batu kánnak volt a leginkább köszönhető. A hódítók elsöpörtek mindent, ami csak az útjukba került, kunok, oroszok, ukránok, a sztyeppe népei, mind sorra kerültek a 13. század folyamán. A könyörtelen támadás megakasztotta az itt élő népek fejlődését, akkora traumát okozva, amely hatása évszázadokig megmutatkozott. Az itt élők nem voltak egységesek, egy sor fejedelemség próbált meg önállóan szembeszállni az idegenekkel, és az összefogás hiánya magában hordozta a szomorú véget is. De ebben a vészterhes időszakban is voltak olyan népi hősök, akik kitartást, erőt adtak az ellenállásra, akik példaként szolgáltak az egyszerű emberektől a fejedelmekig bárkinek. Ezek közé tartozott Evpaty Kolovrat is, akinek a története a feltétlen hazaszeretett és bátorság iskolapéldája.

Történetünk kezdete Dzsingisz 1206-os nagykánná választásáig nyúlik vissza. Ez volt az a dátum, amit követően a nomád mongol törzsek egymás helyett a hódításra kezdték fordítani a meglévő feles energiájukat. 1215-re már Észak Kína is a kezükbe került, amit követően Kelet-és Nyugat-Turkesztán, Afganisztán és Irán következett. Nem kerülte el a sorsát Khorezm, a bagdadi kalifátus és Grúzia sem. Ezzel a hódítók elérték a Fekete-tengert, és Európa kapujába értek.  A közelgő veszedelem egy ideiglenes szövetséget kovácsolt a kunok és pár veszélyeztetett kisebb orosz fejedelemség részvételével. Ez a szövetség próbált meg szembeszállni 1223-ban a Kalka-folyó menti csatában, a mintegy 25 ezer fős mongol sereggel, amit Dzsingisz kán hadvezérei irányítottak. Az ekkor még inkább felderítő célzatú mongol betöréssel szemben a kun-szláv szövetség egy sokkal nagyobb haderőt, kb. 80 ezres hatalmas sereget állított ki. Az elbizakodott orosz fejedelmek hatalmas önbizalommal telve mentek neki a Kalka folyó partján a mongoloknak, amiért súlyos árat fizettek. Egyedül a kunok bizonyultak méltó ellenfélnek, a főleg orosz parasztokból verbuvált, és rosszul felfegyverzett, kiképzetlen csapatokat a mongol nyílzáporok és lovasrohamok igen hamar megtörték a csata során. A vereség hatalmas méretűnek bizonyult, a szövetséges sereg legalább fele holtan maradt a csatatéren, nem is beszélve a meghalt nemesekről, fejedelmekről. Nagy szerencséjükre ez nem a mongol fősereg volt, és már megérkezett a parancs a hadvezéreknek, hogy térjenek haza.

1227-ben a nagy hódító, Dzsingisz kán egy kínai hadjárat során meghalt. Utóda Ögödej nevű fia lett, de mellette fontos szereplőnek bizonyult Batu is, aki Dzsingisz legidősebb fiának, Dzsocsinak volt a másodszülött fia, és az unokák közül ő számított a leghatalmasabbnak. A Mongol Birodalom folytatta a korábbi évek hódító politikáját, és 1235-ben a Karakorumban tartott gyűlésen határoztak a mongol vezetők a folytatásról. Döntöttek egy újabb Kína és Korea ellenes hadjáratról, de ami a történetünk szempontjából fontosabb, elhatározás született az Európa elleni támadásról is. Erről a döntésről Európában egy évvel később érkezett hír, méghozzá egy magyar domonkos barát, Julianus révén. Ezekben az években indult el a derék barát megkeresni a Magna Hungáriában maradt „ősmagyarokat”, és 1236 tavaszán el is jutott a területre. Nemcsak megtalálta a magyarok keleten maradt ágát, hanem követekkel is találkozott, akiktől tudomást szerzett a készülő mongol/tatár (a tatárok a mongolok egyik törzse voltak eredetileg) tervekről. Közel fél éves utazást követően ért haza, és tájékoztatta a magyar királyi udvart a tapasztaltakról. Pár hónapon belül újabb küldetés vette kezdetét, ezúttal négy szerzetes indult el Magna Hungáriába, hogy egyrészt újabb értesüléseket szerezzenek, másrészt megpróbálják az ottani magyarokat a távozásra, a Kárpát-medencébe történő vándorlásra bírni. Szuzdalt elérve viszont már menekülök százaival találkoztak, és az a hír fogadta őket, hogy Magna Hungaria és Volgai Bolgárország már nincs többé. Két szerzetes elindult az ekkor még szabad Rjazany-i Fejedelemség felé, de soha nem érkeztek meg, másik két társuk viszont hazajött a friss hírekkel. A harmadik küldetésre újra Julianus indult el, de ő is csak Szuzdalig jutott már csak el, és az invázió kézzel fogható jeleit látva tért vissza.

A nyugatra induló hadjáratra több mongol hadvezér és „családtag” is betársult a Dzsingisz-klánból, de a legnagyobb rangú és egyben a fővezér Batu kán volt. 1236/37 telén a támadás megindult, és mint már említettük a volgai bolgárok és a keleten maradt magyarok mellett a mordvinok kiirtása jelentette a bevezetőt. A volgai bolgár állam igen tekintélyesnek számított, így igazán meglepetés volt a villámgyors összeomlása. 1237/38 telén az egykori Kijevi Rusz északi területei ellen fordultak a tatárok. Könnyű dolguk volt, mert az itteni fejedelemségek gyengék voltak, nem rendelkeztek semmiféle komoly határvédelemmel, csak déli irányú veszélyre voltak felkészülve, egy keletről érkező támadásra nem.  A becslések szerint kb. 120-140 ezres hódító sereg lendült támadásra Európa keleti felén, ami abban az időben hatalmas erőnek számított. A mindenféle segédnépekkel is megspékelt támadó sereg egy nagyon fegyelmezett, jól felszerelt, minden évszakban bevethető haderőt takart, ami nem ismert kegyelmet. A kíméletlen magatartás is a stratégia része volt, így törték meg az ellenállást, és készítették elő a megszerzett területek pacifikálását. Az, hogy télen támadtak, szinten a stratégia része volt. A Kelet-európai síkságon nem voltak hegységek ahova a népesség menekülhetett volna, és a rendkívül hidegnek számító itteni telek miatt az emberek a nagyobb településekre húzódtak, ami egyben kijelölte a tatár támadás irányát. A megerősített városok, amelyeket a védelem miatt építettek, most a lakosok börtönei lettek. A megerősített földsáncok és facölöpökből álló falak nem jelentettek komoly akadályt a tatároknak, akik Kínában megismerkedtek az ostrom művészetével. Kőhajító gépekkel és tüzes lövedékekkel nagyon rövid idő alatt felszámolták minden nagyobb város védelmét. Egyedül a kőből készült épületek tudtak védelmet nyújtani, azokból viszont alig volt egy-kettő, azok is főleg templomok voltak.

1237 végén indult meg a tatár támadás Rjazany ellen. A fejedelemség déli részén törtek be, 200 kilométernyire a fővárostól.  Jurij Ingvarevics fejedelem részére egy megadásra felszólító üzenetet küldtek, amiben Batu nevében tizedet követeltek mindenből: a termésből, a rjazanyi népből a lovakból. A fejedelem erre nemet mondott, és segítségért küldött a szomszédos fejedelemségekbe. Georgij Vszevolodics vlagyimiri nagyfejedelem azonban nem küldött semmiféle segítséget, saját országa védelmére összpontosított. Jurij Ingvarevics rjazanyi fejedelem összehívta a családját, a rokonait, akik mind kisebb fejedelmek voltak. Egyes krónikák szerint Fjodor Jurjevicset, a fejedelem fiát bíztak meg azzal, hogy ajándékok kíséretében menjen Batu kán táborába, hogy tárgyalni próbáljon a tatárokkal. A Voronyezs-folyónál folyó tárgyalások során Batu elfogadta az ajándékokat, aztán eldurvultak az események. Az egyik olvasat szerint Batu magának követelte Fjodor Jurjevics feleségét, akiről igen szépeket halott korábban. Az megjegyezte, hogy esetleg ha legyőzik a népét, akkor lehet ilyesmiről szó, ami hallatán Batu vérnyomása oly mértékben felment, hogy mérgében végzett az egész küldöttséggel. Ez a tett a fejedelmet arra sarkalta, hogy fiáért bosszút álljon, ezért egész seregével Batu ellen vonult, és valahol a határ környékén rá is bukkant, és csatába bocsátkozott.  A harc heves és kemény volt, vad és szörnyű öldöklés kezdődött. Egy rjazanyi katona ezer tatárral találta magát szemben. A nagyfejedelem mellett az öldöklésben a fivérei, és még sokan a rjazanyi hercegek és nemesek közül is elestek. Ezt követően a tatár sereg faluról falura, városról városra haladva minden irgalom nélkül folytatták a hadjáratukat a fejedelemség ellen. 1237. december 16-án a támadók a főváros Rjazany alá értek, ami alig 5 napos ostrom után elesett. A tatárok nem mutattak kegyelmet, nő, gyerek, idős, szerzetes, nem számított egyáltalán. Fjodor Jurjevics felesége a legenda szerint inkább a városfalról a mélybe vetette magát a gyermekével együtt. 

A várost kirabolták, kifosztották, felgyújtották, és tovább indultak a következő „áldozat” felé. És itt érkezünk el Evpaty Kolovrat legendájához. Kolovrat egy olyan népi hősnek bizonyult, akinek a létezését egyelőre igencsak kétségbe vonják a történészek. Így bár létezése nem bizonyított, de legendája a mai napig szerves része a szláv kultúrának, egy önfeláldozó hős története, aki példát mutatott a vészterhes időszakban.

A legenda és a krónikák szerint valamikor 1200 körül született egy Frolovo nevű faluban, egy kisebb nemesi családban. Felnőve egy erős fizikumú, tehetséges katonai parancsnok vált belőle, aki komoly tekintéllyel is rendelkezett a nép körében. Amikor Batu sereg megjelent a határon a fejedelem elküldte követségbe Csernyigovba az egyik testvére társaságában. Ezzel megmenekült a gyászos eseményektől, a főváros pusztulásától. Más a helyében a hírek hallatán inkább a menekülést választotta volna, de Kolovratot a bosszú fűtötte. Elhagyta a csernyigovi udvart és maga mellé állított 1.700 katonát, akikkel hazafelé vette az irányt. Leónidasz király 300 spártai katonájához hasonló öngyilkos küldetésre indult el Kolovrat a tatár seregek ellen. Tudták, hogy semmi esélyük, tudták, hogy halállal fog végződni, de a bosszú, nagy úrnak bizonyult. A kis sereg, ahogy elindult hazafelé, egyre inkább szembesült a pusztítással, amit a támadók vittek végbe az országban. Ennyi katonával semmi esély sem volt arra, hogy nyílt ütközetben bármiféle esélyük legyen, ezért a gerillaháború maradt a legjobb megoldás. A tatár horda után indult Kolovrat kis serege, és rajtaütésekkel kezdték nap, mint nap zaklatni a tatárokat. Az erdőből, a ködből vagy az éjszaka közepén hallható halálsikolyok miatt Kolovrat kis hadseregének sikerült megfélemlítenie és megijesztenie a tatár katonákat. A hódítók egyre inkább azt érezték, hogy „démonok üldözik őket”. A legenda szerint a hódítók egyre paranoidabbá váltak, és megrémültek. Félni kezdtek, hogy „a halottak feltámadtak”. Miután a félelem gyengíteni kezdte Batu erőit, az úgy döntött, hogy egyik legjobb parancsnokát, küldi el, hogy elkapja az ismeretlen parancsnokot és elpusztítsa annak a hadseregét. Miután a mongol-tatár erők megtámadták, Kolovratnak sikerült megölnie a híres tatár harcosot, Khostovrulot, Batu egyik híres parancsnokát. A heves küzdelemben a tatárok úgy tudtak felülkerekedni, hogy katapultokat is bevetettek Kolovrat katonái ellen. Kolovrat is meghalt a csata során, akinek a testét a kán elé vitték, aki tisztelve annak a bátorságát, a csatát túlélő katonák számára visszaadta és el is engedte őket. Kolovrat holttestet visszavitték Ryazanba, ahol eltemették más helyiekkel együtt.

Ryazan eleste után 1239 második felében a csernyigovi fejedelemség is elesett a tatár támadás következtében, a fejedelem és a fia pedig elmenekült Magyarországra.  A tatárok 1240 őszén nagy hadjáratra készültek, és az összehangolt támadás első célpontja Kijev lett. Az ostromgépekkel szemben Kijev erődítménye sem volt a többinél ellenállóbb, 1240. december 6-án a város elesett.  Kijev elfoglalása után Halics és Volhínia lettek a következő áldozatok. A tatárok gyorsan eljutottak a Kárpátokig, majd 1241. április 11-én a muhi pusztán IV. Bélával vívtak győztes csatát. Európa ekkor tapasztalta meg a tatár had valódi arcát, azét a seregét, amelyben a Szentföldön harcoló keresztesek még eleinte a megmentőjüket vélték felfedezni…

Felhasznált irodalom:

https://www.slavorum.org/evpatiy-kolovrat-legendary-russian-hero-of-the-mongol-invasion/

https://hu.broadwayblogspot.com/3891-evpaty-kolovrat-and-the-beginning-of-the-mongol-tata.html

https://hu.ajeshashok.com/obrazovanie/84662-kolovrat-evpatiy-primer-muzhestva-i-lyubvi-k-rodine.html

http://sagv.gyakg.u-szeged.hu/tanar/farkzolt/ruszbom/RJAZ.HTM

Font Márta (1998): Oroszország, Ukrajna, Rusz, Balassi Kiadó, Budapest

Font Márta – Varga Beáta (2006): Ukrajna története, Szeged

Szólj hozzá