2019. dec 14.

Oleg fejedelem

írta: beatj
Oleg fejedelem

Viking vs. szlávok

„Hát elkezdődött!” – hangzik a ma már szállóigévé vált mondat a Gyűrűk Ura trilógiában. Igen, elkezdődött. Újra láthatjuk a Vikingek sorozatot, immár a hatodik, és egyben az utolsó évad került a képernyőre. Még nagyon az elején vagyunk, de egy érdekes eseményt már így is láthattunk. Az előző évadok egyik leggyűlöletesebb figurájává vált „Csonttalan” Ivar, a Ragnar fiúk egyike elvesztette uralmát és a királyságát, de az életét viszont nem. És erre újra láthatjuk, és nem is akárhol, hanem Kelet-Európában tűnt fel újra, ahol Kijevbe vezette el a sorsa. Természetesen csak fikció ez a száll a Ragnar fiúk történetében, de némi igazság van benne. Kijev abban az időben már fontos település és főváros is volt, és az Ivart befogadó Oleg fejedelem is létező személyt takar, aki úgy, mint a sorozatbeli társa, ténylegesen beszélte a „vikingek” nyelvét. Hogy volt ez lehetséges? Hát úgy, hogy ő maga is viking volt. Skandinávia bátor hajósai nemcsak Nyugat-és Dél-Európa hírhedt „rablói” voltak, hanem bizony Kelet-Európában is megfordultak, raboltak, kereskedtek, államot alapítottak, ha nem is pont ilyen sorrendben. Egyedül Közép-Európa menekült meg a viking támadásoktól, de azt meg a mi őseink, a magyarok rendezték le jó alaposan alig pár évtizeddel lemaradva a vikingektől. De visszatérve a fagyos kelet-európai síkságra ismerjük meg az igazi Oleg történetét, aki bizonyos szempontból még túl is kezd tenni Ivaron, aki hozzá képest egy kis szende szűznek kezd lassan tűnni a képernyőn.

Történetünk a szláv nép megjelenésével veszi a kezdetét. A szlávok őshazáját valahova az Elba-Dnyeper folyók, a Kárpátok és a Balti-tenger között elterülő területre saccolják, ahonnan valamikor a 6-8 század környékén kezdtek el szétvándorolni a szélrózsa szinte minden irányába. Ennek köszönhetően jutottak el nyugati irányba egészen a Cseh-medencéig és az Alpok lábáig, déli irányban pedig a Balkán-félszigetre is eljutottak. Keleti irányba már gázosabb volt a helyzet, mert Kelet-Európa déli részén olyan lovas nomád népek éltek, akiknek egyáltalán nem voltak ellenfelei a csendes, nyugodt, békeszerető földműves szlávok. Így akik ebbe az irányba próbálkoztak, azok nem bizonyultak szerencsének, a nomádok – jelen esetben a kazárok - könnyedén leigázták és adófizetésre kötelezték őket. A derék földművesek ezt el is fogadták, nekik mindegy volt szinte, hogy kinek fizetnek adót, csak hagyják őket békén. Mindenesetre érdekes és beszédes tény az, hogy nem csináltak belőle katonákat, egyik nomád államban sem voltak szláv katonák, arra nem találtak érdemesnek őket, csak szolgáló népek lettek belőlük.  A szlávok vándorlása nyugati és déli irányba bizonyult sikeresnek, ami annak a hatalmi vákumnak volt köszönhető, ami a kora középkorban jellemezte a kontinens középső részét. A szlávok kisebb csoportokban, a folyók mentén vándorolva szép lassan, hódítás nélkül kezdték benépesíteni Kelet-Európa jelentős területeit. Észak felé haladva a finnugor népekkel kerültek közeli, idővel pedig rokoni kapcsolatba, a 10. századra pedig már egészen Novgorodig eljutottak. Mivel az élet egyáltalán nem volt olyan könnyű, a szláv népek a saját védelmük érdekében törzsekbe kezdtek szerveződni. Az így létrejövő törzsek pedig olyan neveket vettek fel, ami alapján még könnyű is volt beazonosítani az egyes csoportokat. Egyesek annak a folyónak a nevét vették fel ahol éltek, mások egy-egy település neve után lettek elnevezve. A szláv törzsekre a 9. század vége felé az igazi veszélyt a már említett kazárok jelentették, a Kazár Kaganátus volt a térség legerősebb nomád hatalma, és erről nem is szándékozott lemondani. Lehet ezért is különböztek össze a magyarokkal akik, otthagyták őket és nyugati irányba vándorolva a térség déli részén, először Levédiában, majd Etelközben ütöttek tanyát.  A függetlenné vált magyarok ugyanúgy viszonyultak a szlávokhoz, mint a korábbi „főnökeik”, adóztatták őket és kereskedtek velük.

Elérkeztünk a vikingekhez, akik Kelet-Európában a varég elnevezéssel illetnek, és amely szó jelentése kapcsán a mai napig egymásnak feszülnek a történészek. Egyesek az óskandináv kereskedőt jelentő „vaeringar” szót sejtik a háttérben, mások a görög eredetű „varangos” szót hangsúlyozzák, ami a bizánci szolgálatba álló skandináv harcosok elnevezésére szolgált. Bárhonnan is származzon az elnevezés, a lényegen nem változtat, a 9. században a Balti-tenger felől hajózva megjelentek a vikingek a térségben. Jó szokásukhoz híven elsőként felderítették a tengerpartot, majd a nagyobb folyók vízi útjait használva folytatták a „kalandozásukat”. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjenek arra, hogy Kelet-Európa nagy folyói egy olyan hatalmas vízrendszert alkotnak, amelyen hajózva Skandináviából egészen a Fekete-tengerig el lehetett szinte könnyedén jutni. Itt pedig már ott volt az akkor még hatalmas és gazdag Bizánc, ami szinte mágnesként vonzott minden kereskedőt és hódított ekkor még. A bátrabbak egy rövid szárazföldi út közbeiktatásával a Volga vízrendszerén át a Kaszpi-tengerig is eljuthattak, ahol viszont az arabokkal, és a keleti kereskedelemmel kerültek kapcsolatba. Az első vikingek gyakorlatilag jól felfegyverzett kereskedők voltak a kis hajóikon, akik kisebb csoportokban kezdték felfedezni a lehetőségeket. A kereskedők a saját és az árujuk biztonsága érdekében a folyók mentén a fontosabb stratégiai pontokon megerősített kereskedelmi telepeket alapítottak, amelyek a szlávok tengerében egyre jobban fejlődni kezdtek. A vikingek / varégok Novgorod környékén hozták létre a legnagyobb telepüket, ami a hely fekvésének volt köszönhető, ugyanis itt ágazott el a már említett két fontos kereskedelmi, és vízi útvonal. A varégok megjelenése egyfajta katalizátornak bizonyult a térség, és a szlávok életében is. Az igen elmaradottnak számító szlávok közül a náluk sokkal fejlettebb gazdasággal, társadalommal, politikai-katonai hagyományokkal rendelkező varégok szinte kimagasodtak.

A 12. században jelent meg a szláv krónikákban a varégok „uralmáról” szóló első hagyomány, ami Rurik vezér életéről szól. A 9. században élt Rurik egy varég „főnök” volt, aki a Ladoga-tó környékét szerezte meg egy kis fegyveres csapattal, és egy erődöt is épített a hatalma megerősítésére. A legenda szerint megpróbálkozott a szlávok további tömegének a meghódoltatásával is, de rajta veszett. Hiába voltak félelmetes viking harcosai, annyira kevesen voltak, hogy egyszerűen a számszerű többség visszavonulásra késztette Rurikot és katonáit 862 körül. A hirtelen támadt szabadság viszont nem sült el jól a szlávoknak, egymás torkának estek, hirtelen sokan akartak vezetők lenni, de egymással nem bírva, csak polgárháborúba süllyesztették az északi törzseket. És ekkor a legendák szerint váratlan dolog történt, más megoldás nem lévén Rurik vezért hívták vissza, hogy álljon már a szlávok élére, legyen a fejedelmük.

Álljunk meg egy pillanatra! Egy korábban elzavart, nem túl barátságos vezért kérnek fel fejedelemnek?  Egy vikinget? Az első Rurikot említő krónikák több évszázaddal később születtek, olyan korban, amikor Rurik leszármazottai uralkodtak az egész térségben, nem is beszélve arról, hogy a dinasztia egészen a 16. század végéig fennmaradt, és adta az első cárok nemzedékét. A Rurik-dinasztia számára sokkal kedvezőbb volt politikai szempontból a meghívás legendája, mint egy esetleges hódítónak a képe. Bárhogy is történt, a tény az, hogy Rurik a testvéreivel és jó pár harcossal visszatérve egy államot alapított, aminek az első fejedelme lett. A fejedelmi központ valahol a Ladoga-tó környékén épült fel, ahonnan pár év múlva a sokkal kedvezőbb fekvésű Novgorodba költözött át. A varég-szláv elemek igen hamar keveredni kezdtek egymással, megindult a két nép gyors asszimilációja, ami annak is volt köszönhető, hogy a szlávok voltak egyértelmű számbeli túlsúlyban. Egyes krónikák szerint 866-67 körül Rurik és varégok már megjelentek Bizánc kapujában is, de ez nem túl valószínű. Inkább el voltak foglalva az államuk megszilárdításával, nem is beszélve arról, hogy a Fekete-tenger partján ekkortájban élő magyarok biztos nem hagyták volna ezt szó nélkül.

Rurik 879-ben halt meg, fejedelemsége pedig kiskorú fiára szállt, aki helyett Oleg (879-912) lett a varégok vezére és az új fejedelem. Oleg vagy a rokona volt Ruriknak, vagy a hadvezére, ezt ma már nem tudják biztosan megmondani. Oleg, mint novgorodi fejedelem pár év alatt egy komolyabb sereget hozott létre, amivel aztán 882-ben egy nagyszabású déli hadjáratra indult. Novgorodból kiindulva a „tenger nomádjai” a nagyobb folyókon hajózva indítottak támadást több város ellen is, amelyeket sorra el is foglaltak. Szmolenszk és Ljubecs után az igazi cél Kijev lett, ahol Aszkold és Dir személyében szintén varég fejedelmek uralkodtak, akik egyes krónikások szerint Rurik testvérei voltak.

Az orosz krónikák és a legendák szerint Oleg, amikor seregével elérte Kijevet egy cselt alkalmazott. Seregét arra utasította, hogy „bújjon” el a folyó mentén, ő maga pedig Rurik kisfiával a kis Igorral együtt sétált Kijev kapujába. Itt kijelentette, hogy ő bizony békés szándékkal érkezett, mindössze úton vannak dél felé a görögökhöz kereskedni. Aszkold és Dir kijött a városból, hogy találkozzanak a rokonukkal, és amit kiléptek a városkapun Oleg sereg támadásba lendült. Mondani se kell, hogy a két varég vezető szinte az elsőként vesztette az életét, és városuk pedig véres küzdelem árán Oleg kezébe került. Ezzel megszületett a Kijevi Rusz nevű államalakulat, amely az ellenőrzése alatt tartotta a Baltikumból egészen Bizáncig vezető kereskedelmi útvonalat. Az immár kijevi fejedelem a következő években szélesebbre kerekítette a birodalmát, három nagyobb szláv törzs hatalmát sikerült megtörnie és adóztatásra bírni, ami viszont nem volt veszélytelen, mert ezek némelyike korábban a kazárok fennhatósága alá tartozott. Oleg volt az első olyan fejedelem aki találkozott a magyarokkal is, akik a legenda szerint Kijev környékén átvonulva zavarták le a Honfoglalást. Oleg számára ez kedvező hír volt, mert ezzel a Fekete-tenger partja szinte kiürült, ugyanis a magyarok helyére érkező besenyők nem számítottak olyan komoly erőnek.

A krónikák szerint 907-ben újabb nagyszabású hadjáratra indult Oleg immár Kijevből. A Bizánc felé tartó 2.000 hajón a legenda szerint közel 80 ezres hadinép indult el, ami azért nem tűnik valószínűnek. Eleve a teljes varég katonai állomány nem lehetett több pár ezer főnél, amihez maximum pár ezer főnyi szláv zsoldos, meg némi szolgáló személyzet csatlakozhatott. Bármennyi is volt a sereg létszáma, igen nagy bátorságra vallott, hogy Oleg egy ilyen erővel egy még azért mindig komolynak mondható hatalmat meg mert támadni. A varég flotta a Fekete-tengeren áthajózva egyenesen a Bizánci Birodalom fővárosa Konstantinápoly falaihoz hajózott, a városlakók legnagyobb meglepetésére. Bölcs Leó császár a kapukat bezáratta, a falak védelmében bízva várta a támadást, amire meg is volt minden reménye, hiszen Bizánc falai ekkor már több évszázada kitartottak, a hunoktól, avaroktól kezdve az arabokig igen sok nép bicskája tört már bele. A szárazföld felől szinte bevethetetlen tűnő hármas falrendszer a kontinens legerősebb városává tette Konstantinápolyt. Oleg viszont fogta a könnyű hajóit, azokra kerekeket szerelt, aztán így átvitorlázott a szárazföldön egyenesen a kevésbé védett tengerparti falak tövébe. A legenda szerint Leó ettől úgy megrémült, hogy inkább békét ajánlott, amiért cserébe jó nagy hadisarcot és kedvező kereskedelmi feltételeket kínált fel. Oleg elfogadta a számára igen kedvező ajánlatot, és mintegy győzelme, és fasza gyerek mivolta bizonyítására a saját pajzsát szegezte fel az egyik bizánci városkapura.

Bármennyire is szép ez a történet, vitatják, hogy Oleg és serege valaha is jár Bizáncban (mindenesetre a sorozatba is eldicsekedett vele Ivarnak). Annak azért a precíz bizánci krónikákban csak lett volna valami nyoma. Inkább valószínű az, hogy csak követek útján érintkezett Oleg és Leó császár, amiből kereskedelmi egyezmény született. De az is bizonyos, hogy a varégok látva Bizánc gazdagságát, annak bűvöletébe estek, és a következő évtizedekben egyre többen álltak a császár szolgálatába mint katona, és alkották a később legendás varég testőrséget.

Oleg fejedelem bő három évtizedes uralkodás után 912-ben halt meg, de még halálába is hű maradt hírnevéhez. Ugyanis még évekkel korábban megjósolták neki, hogy a halála okozója a kedvenc lova lesz. Ezért szegény párát eltűntette az udvarból a fejedelem. Utasítására az emberei kivitték a pusztába, ahol aztán végeztek a derék hátassal. Olegnek évekkel később az egyik napon viszont eszébe jutott a lova, és arra kérte az embereit, hogy mutassák meg, hogy hol is végezték ki a szerencsétlen lovat. Azok elvitték a helyszínre, ahol ott porosodtak a ló csontjai. A legenda szerint Oleg megvetően lenézett a csontokra, majd pedig a lábával még bele is rúgott a koponyájába. Ekkor a csontok közül egy mérges kígyó lendült támadásba, és végzetes harapásával megölte a fejedelmet. Ez a történet is csak kitaláció, egy hőshöz méltó halált találtak ki mindössze Oleg számára, aki inkább párnák közt hallt meg Kijev falai között. A krónikák szerint Kijev mellett temették el, még a novgorodi krónika szerint 10 ével később halt csak meg északon, és ott is temették el. Oleg után Rurik Igor nevű fia lett az új fejedelem, egy újabb varég, aki folytatta elődjei politikáját, növelte a Kijevi Rusz területét, és harcolt Bizánccal is. Egy olyan viking alapokon nyugvó hatalom lett Kijevből, amit nem lehetett már megkerülni, és a kis fejedelemségből idővel a mai Oroszország született meg.

Felhasznált irodalom:

Font Márta, Varga Beáta (2006): Ukrajna története, Szeged

Katus László (2001): A középkor története, Pannonica Kiadó, Budapest

Angi János - Bárány Attila - Orosz István - Papp Imre - Pósán László (1999): Európa a korai középkorban, Debrecen University Press / Multiplex Media, Debrecen

Font Márta (1998): Oroszország, Ukrajna, Rusz, Balassi Kiadó, Budapest

Font Márta: A Kijevi Rusz létrejöttének körülményei, História folyóirat, 1999/9-10.

Zimonyi István (szerk.) (2015): Régmúlt idők elbeszélése, A Kijevi Rusz első krónikája, Balassi Kiadó, Budapest

Szólj hozzá