2019. aug 31.

Ókori „sasfiókok”

írta: beatj
Ókori „sasfiókok”

Az ókori történelem bővelkedik jeles, híres vagy hírhedt személyiségekben, akik valami maradandót alkottak, valami maradandó dolgot tettek le az asztalra. Akár hadvezérként, akár királyként éltek, tetteik meghatározó szerepet játszottak, fontos hatással voltak a történelem menetére. Jelen esetben viszont nem róluk lesz szó, hanem az ő gyermekeikről, az ókori „sasfiókokról”, akik kaptak a sorstól egy kisebb-nagyobb esélyt a bizonyításra, de különböző okok miatt ezek nem valósultak meg.

Az egyiptomi „forradalmár” fia - Tutanhamon

Az ókori Egyiptom egyik ismertebb alakjaként tartjuk számon Ehnaton fáraót, akit egyesek a „történelem első egyéniségének” mások forradalmárnak, vagy egyenesen egy megalomániás zsarnoknak tekintenek. Az mindenesetre biztos, hogy igen komoly hatást gyakorolt Egyiptomra 17 éves uralkodása alatt. Ehnaton igazi neve IV. Amenhotep volt egyébként, aki a XVIII. dinasztia 10 uralkodójaként került trónra valamikor i.e. 1553-51 körül.

Az első években nem is történt igazán fontos dolog, minden ment a maga medrében. A nép élte a maga életét, a sokféle istennek sokféle templom volt szerte az országban, ahol papok gondoskodtak a hívekről. Már két éve fáraó volt, amikor valamiféle beszédben, kiáltványban a népe, a hivatalnok és legfőképpen a papok elé tárta programját. El se tudjuk képzelni, hogy milyen képet vághattak a jelenlévők, amikor a fáraó előadta, hogy az ország istenei már semmire sem jók, nem is csinálnak már szinte semmit, egy kivételtől eltekintve, ez pedig Aton isten. A beszéd után szépen hazament mindenki, de más változás nem történt, így talán sokan el is felejtették a fáraó zagyvaságát. Újabb három telt el szinte eseménytelenül, amikor beütött a „baj”. A fáraó új nevet vett fel, így lett Ehnaton („Aki üdvös Aton számára), ugyanakkor egy új fővárost is alapított Ahet-Aton (El-Amarna a mai neve).

Ami viszont a legfontosabbnak bizonyult, Ehnaton minden korábbi egyiptomi isten kultuszát egy tollvonással eltörölte, és még az emlékük kiirtására is parancsot adott. A templomok és minden más épület faláról meg is kezdték szépen levakarni az istenek neveit a fáraó munkásai. A templomok jövedelmeit elvették, egyedül Aton kincstára kapott „állami támogatást”. Vallási oldalról nézve a világon szinte elsőként próbálkozott a fáraó az egyistenhit bevezetésével, amit talán még meg is lehet érteni. Politikai oldalról nézve az igen nagy gazdasági és politikai hatalommal bíró papság hatalmát akarta letörni, ami szintén érthető. Amit viszont talán nem gondolt végig, az az egyszerű emberek, a nép viszonyulása volt a változáshoz. Az egyiptomiak több évszázados hagyományai, kultúrája, művészete mind ezer szállal kapcsolódott az isteneikhez, amik hirtelen egyszerre csak „megszűntek”. Az egyszerű parasztok nem foglalkoztak magasztosabb kérdésekkel, de ezek a változások nagyon nem tetszett a többségnek. A munkájukat és hatalmukat vesztett papság is bizonyára szerepet játszott a tömegek hangulatának alakulásában, ami napról napra romlott. Főleg amikor a fáraó parancsára afféle verőemberek járták végig a városok utcáit, a falvakat, hogy jobb belátásra bírják az embereket. Az országba egy komoly járvány ütötte fel a fejét, ami nem kímélte a fáraó családját sem, több lánya is ekkor halt meg. Külpolitikai téren sem remekelt Egyiptom, szövetségesei egy része már más irányba kacsingatott, mások behódoltak egy másik akkori nagyhatalomnak a Hettita Birodalomnak. Mindezekre a fáraó a gyeplő szorosabbra húzásával válaszolt, ami csak még jobban mélyítette a szakadékot az ország rétegei között. Ehnaton uralkodásának 17. évében halt meg, a trónon pedig egyik lányának a férje követte, aki alig 1-2 évig volt fáraó, feleségével együtt követte a sírba az elődjét. Ekkor került a birodalom élére Ehnaton egyetlen fia, az alig 7-9 év körüli Tutanhaton („Aton élő képmása”). Ez ilyen fiatal fiúnak kellett volna apja életművé folytatni, amire nem volt valami sok esély. Az eltűntetni szándékozott istenek papjai előkerültek a semmiből és a tömegeket a fáraó és annak családja ellen hangolva követelték a régi rend visszaállítását. Ha az új fáraó idősebb lett volna, egy felnőtt férfi, akkor a hadsereg segítségével lehet, hogy meg tudta volna őrizni apja művét, de nem állt igazán senki sem mellette, így behódolt, nevét Tutanhamonra változtatta, elhagyta a fővárost, visszaállította az istenek világát.

A papok visszakapták a templomaikat, a vagyonukat, és így a hatalmukat is visszanyerték. Feleségül vette Ehnaton, azaz az apja harmadik lányát, Anheszenpaatont, ami az ókori Egyiptom dinasztái körében mondhatni megszokott dolog volt. A családon belüli házasságok persze a legtöbb esetben súlyos következményekkel járta, a biológia kegyetlen a vérfertőző kapcsolatok esetében. Horemheb tábornok volt a hatalom igazi birtokosa, mint régens ő vezette a birodalmat, és nagy valószínűleg ő vezényelte le a régi rend visszaállítását is. Mivel a fáraó túl fiatal volt, és örököse sem volt, így Horemheb lett a kijelölt utód. Ezen logika mentén tovább haladva elképzelhető az, hogy a derék tábornok azért állította vissza a régi papság hatalmát, hogy azok cserébe támogassák őt a hatalom megszerzésében. Horemheb mint a hadsereg vezetője az egyre erősödő Hettita Birodalommal is háborút vívott, amely nem ért el komoly eredményt, nem bírt egymással a két nagyhatalom. Ugyanakkor déli irányban Núbiában a sereg már sikerrel harcolt, és ezen talán már személyesen a fáraó is részt vett. Egyes elméletek szerint ez okozta a fiatal fáraó halálát is, múmiája vizsgálata szerint halálát lábtörés utáni üszkösödés okozta, a lábát pedig lehet, hogy az egyik hadjáratban törte el, leeshetett a harci kocsijáról, vagy egy csata közben is érhette a sebesülés.

 

Halálával férfiágon kihalt a dinasztia, ugyanis bár két gyermeke született, mindkettő leány volt, és koraszülöttként meghalt. Egyes vélekedések szerint a felesége Anheszenamon a férje halála után megpróbálta a hatalmat úgy megtartani, hogy a Hettita Birodalommal próbált szövetkezni, onnan kért magának férjet, aki el is indult Egyiptomba, de soha nem ért oda élve, útközben végeztek vele. És ki lett a nevető harmadik? Horemheb tábornok lépett a trónra, aki eltüntetett minden nyomot, kitörölte a múltat, Tutanhamon és apjának még a létezése is a feledésbe merült olyan jól sikerült a nyomok eltakarítása. Ez abból a szempontból volt számunkra jó, hogy ennek köszönhetően maradt fent Tutanhamon sírja, és benne minden „kincse”, amit aztán 1922-ben Howard Carter megtalált. A történelemben ritkán szoktuk használni a mi lett volna kifejezést, de most kivételt teszünk. Ha nem lett volna olyan fiatal Tutanhamon, és Horemheb tábornokban olyan hűséges ember állt volna mellette, akire számíthat, lehet, hogy másképpen alakult volna az ország sorsa hosszú távon. Egyiptomban megerősödött volna az egyisten kultusz, ami olyan összetartó erőt jelentett volna idővel, mint később a zsidók vallása, vagy a kereszténység. Egy jóval egységesebb birodalom, amely nem egy egymással rivalizáló a hatalomért harcoló papi réteggel rendelkezik, talán életképesebb lett volna hosszabb távon.

 

„Nagy” Sándor a világhódító - IV. Alexandrosz

„Nagy” Sándor, vagy más néven III. Alexandrosz (i. e. 336 – 323) nem ismeretlen senki előtt sem. Az ókor, és a világtörténelem egyik legnagyobb hódítója, aki Makedóniától Egyiptomon, Mezopotámián át egészen az Indusig terjedő világbirodalmat hozott létre szinte rekordidő alatt. Indiából hazatérve hatalmas terveket kezdett dédelgetni a jövőre nézve. Elsőként Arábia meghódítását tervezte, amit követően egy hatalmas flotta létrehozásával Karthágó, és a Földközi-tenger nyugati medencéje lett volna a következő egészen Gibraltárig. Új városok alapítása, népesség telepítése Ázsiából Európába, gigantikus építkezések, rengeteg terv volt a fiatal uralkodó fejében.

A sok tervezgetés közben viszont Roxane, a várandós feleség sem tudta lecsillapítani, Sándor csak az állandó tivornyák világába érezte jól magát. Napokig csak ivott, amit követően viszont lázas lett. Erre azt a gyógymódot alkalmazta, hogy még többet ivott, egészen addig, amíg ágynak nem dőlt, és már félrebeszélni is kezdett.  Mai napig egy izgalmas vita, hogy mi döntötte ágynak a királyt. Alkoholizmus okozta májkárosodás, mérgezés, mellhártyagyulladás, tífusz, mind egy-egy elmélet, egy-egy lehetőség. Az biztos, hogy barátai, fegyvertársai, tábornokai a már haldokló királyhoz gyűltek azért, hogy az pontot tegyen a birodalom sorsára, nevezze meg az utódját. Felesége terhes volt ugyan, de ugyebár 50% esély volt arra, hogy leány, ugyanannyi, hogy fiú utód születik, nem is beszélve arról, hogy az akkori viszonyok mellett mennyi esély volt arra egy csecsemőnek, hogy felnőjön egyáltalán. A legenda szerint Alexandrosz mindössze egy szót tudott kinyögni a halálos ágyán, az pedig a krasztio – a legerősebb volt. I.e. 323-ban igen fiatalon halt meg az egyik legnagyobb hódító, akinek a halála sorsfordítónak is tekinthető a történelemben. Halála egyszerre volt váratlan, de ugyanakkor várható is. Az önpusztító életmód, a régi fegyvertársak növekvő ellenszenve, az elkeletiesedő, önkénybe hajló uralkodás igen sok embernél verte ki a biztosítékot, így igen soknak érdeke is volt, hogy ne éljen túlságosan sokáig a király. Makedónként „nagy tetteket vitt véghez, nagyobb tetteket, mint előtte bármely makedón, és nagyobbakat, mint az utána következő nemzedékek makedónjai” – írta Diodórosz az időszámításunk előtti első században. Amikor halálának híre Athénba ért, Demadész, a szónok így kiáltott fel: „Alexandrosz halott? Lehetetlen. Ha halott lenne, az egész világot ellepné holttestének bűze.”

Alexandrosz halála után két hónappal i.e. 323 augusztusában megszületett a fia, aki a IV. Alexandrosz nevet kapta. Perdikkasz lett a régens, aki a lovasság egyik parancsnoka volt, és ő kapta a haldokló királytól annak a pecsétgyűrűjét, ami a hatalom egyik jelképe volt. Perdikkasz több frontos háborúra kényszerült szinte azonnal. Ugyanis amint elterjedt Alexandrosz halálhíre a birodalomban lázadás ütötte fel a fejét, amihez még jöttek a hadsereg tábornokai, akik hatalmi harcot kezdtek indítani az örökségért. A régens egyszerre igyekezet rendet tenni, leverni a lázadókat, leszerelni a hatalomért marakodókat, és megerősíteni saját hatalmát is, de ez mind egyszerre nem ment, így bele is bukott, alig két évnyi régenskedés után meggyilkolták. Az új régens Antipatrosz fogta Nagy Sándor feleségét és alig két év körüli fiát és Makedóniába költöztette őket. Egyiptom és Ázsia a helytartók kezébe került, mindössze Makedónia maradt a régens és a kiskorú király kezében. Két múlva Antipatrosz is elhalálozott, így immár a harmadik régens foglalta el a helyét. Polüperkhón esetében viszont a saját fia, Kasszandosz volt az, aki ezt nem fogadta el, és fellázadt tulajdon apja ellen. Mindkét fél erős szövetségeseket is szerzett maga mellé, de először Kasszandrosz bizonyult erősebbnek, apja a királyi családdal együtt Epiruszba menekült. I.e. 317-ben Polüperkhón némi segítséggel visszatért és elűzte a fiát, elfoglalta Makedóniát IV. Alexandrosz számára. Pár hónapon belül viszont Kasszandrosz visszatért és újból megszerezte az országot.

A korábban is többször ellene szervezkedő Olimpiászt, Nagy Sándor anyját kivégeztette, Roxane pedig a fiával együtt fogoly lett Amphipolisz városának fellegvárjában Glaukiász felügyelete alatt. A hatalomért folyó háborúk közül már a harmadiknak lett vége i.e. 317-ben, amiben megfogadták, hogy ha nagykorú lesz Nagy Sándor fia, akkor majd követi Kasszandroszt Makedónia trónján, és ezt követően az egész birodalom élére is ő fog kerülni. Egyesek azonnal trónra akarták volna ültetni a fiút, mert attól féltek, hogy a szerződésben foglaltakból úgysem lesz idővel semmi. Ez viszont Kasszandrosz királyságának a végét jelentette volna, így a hatalomért mindenre képes király i.e. 309-ben kiadta a végzetes parancsot. Glaukiász teljesítette a királya kívánságát, a fogságban tartott Roxane és 14 éves fia áldozatul esett Kasszandrosz hatalami vágyának. Ezzel gyakorlatilag kihalt Nagy Sándor dinasztiája. Eddigre már halott volt Sándor Barsziné nevű szeretője és Héraklész nevű törvénytelen fia is, Sztateiram az utolsó perzsa király lánya, és Sándor második felesége is, akit még anno Roxane öletett meg.

A korábbi hadvezérek közül Ptolemaiosz Egyiptom királya lett, Szeleukosz pedig megszerezte Ázsiát. A hódítókból dinasztiaalapítók lettek. Nagy Sándor története sok vérrel járó események sorozata, ami ugyanakkor hatalmas energiákat szabadított fel, és olyan változásokat indított el, amely maradandó hatást gyakoroltak a világ sorsának alakulására. Új világok nyíltak meg, új kereskedelmi kapcsolatok épültek ki, a hellenisztikus görög kultúra lett a Közel-Kelet kultúrája egészen a 10. századig. Mi lett volna, ha Nagy Sándor még pár évi él, fia pedig az apja mellett nevelkedik fel, tőle tanulva lesz férfivá, és veszi át egyszer a hatalmat? Arnold Toynbee történész eljátszott egy hasonló gondolattal, és meglepő következtésre jutott. Onnan indult el, hogy Alexandrosz felépült a betegségéből, amit követően meghódította előbb Arábiát majd az egész nyugatot, aztán pedig az egymással hadakozó kínaiaknál is a tiszteletét tette volna, amivel az egész Óvilágot egyesítette volna. Toynbee elképzelte, milyen lenne, ha az egyesített világrend a hellenisztikus kortól napjainkig tartana; a gőzgépet az első századi Alexandriában találták volna fel, és napjaink világát valamelyik Alexandrosz uralma alatt élnénk.

 

Két birodalom gyermeke - XV. Ptolemaiosz

Nagy Sándor halálát követően Ptolemaiosz hadvezér alapított dinasztiát Egyiptomban, amely aztán közel három évszázadig uralkodott. A királyság egyike volt a hellenisztikus államoknak, azok közül az egyik legstabilabbnak és leggazdagabbnak bizonyult. Az i.e. 1 században itt történtek viszont komoly hatással voltak két birodalom sorsára is. Polgárháborúk, igen sok vér köszönhető két ember szerelmének, ami elhozta egyikük birodalmának a bukását, míg a másikat olyan válságba taszította, amiből egy egészen újfajta állam, a római császárság született meg.

Julius Caesar pályafutása csúcsán állt, a római köztársaság egyik legnagyobb embereként tartották számon, aki hadvezérnek sem volt utolsó, elég, ha Gallia meghódítására gondolunk. A nagy hatalommal bíró Caesar mindezek mellett igen nagy nőcsábász hírében is állt, amit jól mutat a katonái által énekelt egyik dalocska, amiben azt dúdolták, hogy: „ őrizd, polgár, asszonyod, mert itta nőcsábász kopasz... ”. A mindent átformáló szerelem története i.e. 55-ben kezdődött, amikor is XII. Ptolemaioszt a népe elűzte és az pedig római légiók segítségével szerezte vissza a fővárosát, Alexandriát és így a királyságát is. A bevonuló római katonák egyik parancsnoka Marcus Antonius ekkor látta először a király 14 éves leányát, az ifjabb Kleopátrát. I.e. 51-ben a nem túl népszerű király halálával Kleopátra és öccse örökölte a hatalmat, és a régi hagyományokhoz híven házasságot is kötöttek, ami révén VII. Kleopátra és XIII. Ptolemaiosz néven lettek uralkodók. Kleopátra 18 éves volt, a férje-testvére pedig mindössze 10 éves. A királyi udvarban inkább a könnyebben irányítható Ptolemaioszt akarták csak a trónon látni, ezért szervezkedés indult Kleopátra ellen. Ebben a légkörben érkezett Alexandriába az éppen Caesarral polgárháborút viselő Pompeius fia követségbe, aki támogatást kért az apjának. Egyes ókori pletykák szerint a 20 éves királynőtől a fiú többet is kapott, mint remélt, de az tény, hogy 60 hajónyi gabonával tért vissza az apjához. Az is tény, hogy amíg nem dőlt el a háború addig nem mertek semmit sem kezdeni Kleopátrával, féltek attól, hogy, amennyiben Pompeius győz, akkor a fia visszatér és bosszút áll. Pompeius bukása után egyre nyíltabban Kleopátra ellen kezdtek játszani az udvarban, aki jobbnak látta, ha megpattan, így a Sínai-félszigetre menekült. Amikor a győztes Caesar megérkezett Egyiptomba Pompeius fejével akart neki kedveskedni XIII. Ptolemaiosz, de elszámította magát a hadvezér magatartását illetően. Kleopátra számára egyetlen esély kínálkozott, ha életben akart maradni, ez pedig a római hadvezér támogatásának a megszerzése volt. Mindent egy lapra téve egyik embere segítségével becsempésztette magát Caesar hálótermébe. El lehet képzelni az idős, 52 éves hadvezér képét, amikor a 21 éves Kleopátra egy összecsavart szőnyegből kipattant. Ebben a pillanatban megpecsételődött Ptolemaiosz király és a trón sorsa.

Ptolemaiosz tanácsadói szinte azonnal megérezték a veszélyt és ezért az egyiptomi sereggel ostrom alá vették a rómaiakat, akik a palotába szorultak vissza. Szinte az utolsó pillanatban, i.e. 47-ben a Caesar által Kis-Ázsiából kért erősítés behajózott és ez mindent megváltoztatott. Az egyiptomi sereget leverték, a menekülő XIII. Ptolemaiosz belefulladt a Nílusba. Kleopátra hozzáment feleségül másik, még fiatalabb testvéréhez, a 11 éves XIV. Ptolemaioszhoz, amivel gyakorlatilag Egyiptom ura lett. A béke beköszöntött, amire szükség is volt, mert a királynő hasa egyre csak domborodott, ugyanis terhes volt Caesar gyermekével. I.e. 47. június 23-án született meg Caesarion, a két nagyság fia. Az apa ekkor már Rómában volt, ott érte utol a hír arról, hogy fia született. Egy évvel később meghívta Rómába a „szeretőjét” és annak fiát. A vendégek ezt követően két évig éltek Rómában, ahol igen magasztos fogadtatásban volt részük. Az egyiptomi királyi párt felruházták a „római nép barátja és szövetségese” címmel, és Egyiptom visszakapta Ciprus szigetét. Caesar meggyilkolása után nem volt tovább tanácsos a városban maradni, így Kleopátra a fiával együtt hazatért. Hazatérve megölette a saját férjét, és hároméves fiát koronáztatta meg XV. Ptolemaiosz néven. Pár év nyugalom után a Caesar halálát követő polgárháború hullámai elérték Egyiptomot is. Marcus Antonius, Caesar egykori harcostársa, és a második triumvirátus néven létrejött szövetség tagja i.e. 41-ben a kilikiai Tarszosz városába rendelte Kleopátrát. A királynő immár sokadszor került olyan helyzetbe ahol a hatalma, és egyszersmind az élete is attól függött, hogy milyen hatással tud lenni egy bizonyos férfira. Egy igen díszes bárkán Aphrodité, a szerelem istennőjének a jelmezében érkezett meg Antoniushoz. A római tábornok korábban is híres volt kicsapongásairól, nőügyeiről, így minden remény megvolt a sikerre, ami be is következett.

Egy baj volt mindössze, amit akkor senki nem vett észre. Caesart a Kleopátra iránti szerelem tettekre sarkalta, energiát adott neki, addig Antoniusra szinte bénítóan hatott, legelemibb kötelességeit is hanyagolni kezdte az új szerelme bűvkörében élve. Az egyiptomi királynő egy ikerpárt szült Antoniusnak, aki Caesarhoz hasonlóan egyébként nős volt, és felesége pedig pont a szövetségese, Octavianus nővére Octavia volt. A felesége is gyermeket várt tőle, de az nem akadályozta meg abban, hogy a várandós asszonyt a lakhelyüknek számító Athénból hazaküldje azzal az ürüggyel, hogy a párthusok ellen indul hadjáratra. Ezt követően Szíriába ment, ahol újra találkozott Kleopátrával, akit ekkor makedón szokás szerint feleségül is vett. Ezt követően indult a párthusok ellen, miközben újdonsült felesége egy fiút szült neki a távolban. Két évvel később a római szenátus Arménia ellen küldte Antoniust, aki kivételesen összeszedte magát, és teljesítette a rá bízott feladatot. A győzelem után viszont nagy botrányt okozott azzal, hogy nem Rómába ment ünnepelni, hanem Alexandriában Kleopátrával együtt tartott diadalmenetet. Csak tetézte a helyzetet azzal, hogy a meghódított területekből Egyiptomnak is adott. Antonius esztelen magatartása végleges szakadáshoz vezetett közte és Octavianus között, ami újabb polgárháborúhoz vezetett.  I.e. 31-ben Antonius és Octavianus flottája Actium mellett ütközött meg, ahol a római-egyiptomi flotta érdekes körülmények közepette szenvedett vereséget.

Antonius hazatért Kleopátrával együtt, és a féktelen életmódba menekült az elkerülhetetlen bukás súlya alatt. Még tett egy próbát a feleségével együtt a megegyezésre, békét ajánlottak Octavianusnak, amelyben arra tettek javaslatot, hogy gyermekeik javára lemondanak a hatalomról és ők egyszerű magánemberként élik le az életüket Alexandriában. Octavianus nem mondott a javaslatra. Minek is engedte volna át Egyiptom trónját Caesar fiának, mikor már elérhető közelségben volt az Róma számára. Annyit azért válaszolt Kleopátrának, hogy az amennyiben megöleti Antoniust akkor esetleg méltányos lesz vele. A 39 éves királynő még egy utolsó nagy hódításon törte a fejét, a nála 6 évvel fiatalabb Octavianus elcsábításában látta jövője zálogát. Amikor megjelent Alexandriába a római flotta, kitörtek a harcok, amelyek kimenetelét illetően nem volt kétség. A királynő ekkor elhíresztelte a városban a saját halálhírét, amivel elérte, hogy Antonius feladja a küzdelmet és önkezével vegyen véget az életének. Ezzel Kleopátra teljesítette a véres alku rá eső részét, így arra számított, hogy valamiféle alkut tud elérni a győzőnél, vagy akár még többet is. De tévedett. Octavianus az első olyan férfi volt az életében, akire semmiféle befolyással nem bírt lenni, egyszerűen lepattant róla minden csábítási kísérlet. Amikor a királynő rájött a keserű igazságra, nem látván más kiutat, követte a férjét a halálba. A gyors és fájdalommentes halált áspiskígyók formájában érte el a híres királynő. Halála előtt azonban gondoskodni akart legidősebb fiáról. A 17 éves Caesariont a Vörös-tenger partján található Berenice kikötőjébe küldte azzal az utasítással, hogy onnan hajón Indiába szökjön.

A fiatalemberrel tartottak testőrei, tanára, szolgálói, akik viszont nem igazán akartak a messzi Indiába új életet kezdeni. Ezért azt eszelték ki, hogy egy olyan hamis hír juttattak el Caesarion fülébe, miszerint nyugodtan térjen vissza Alexandriába, nem fog semmi bántódása esni. Így visszatért, ahol utolérte a sors, Octavianus parancsára i.e. 30 augusztus 23-án végeztek vele. Szintén a képzeletünkre hagyatkozva elképzelhetjük, hogy esetleg mi lehetett volna, ha nem herdálják el az örökségét, ha actiumnál Antonius és Kleopátra flottája győzelmet aratott volna. Ha Antonius fele olyan jó hadvezér és politikus lett volna, mint Caesar akkor egy ütős kis keleti birodalmat hozhatott volna létre, amely élére kerülhetett volna az a személy, aki talán képes lett volna egyesíteni a keletet a nyugattal. De fordítva történt minden, a nyugat egyesítette a keletet Octavianus révén.

 

Attila király fiai

Attila a hunok királya (410 körül – 453) az ókor legnagyobb nomád birodalmát hozta létre és uralta egy évtizeden át. Birodalma Közép-Európától a Kaszpi-tengerig, a Balti-tengertől a Dunáig terjedt. A hunok a legnagyobb királyuknak tartották, míg nyugaton az „isten ostora” kifejezés honosodott meg leginkább. Rövid uralkodása alatt több alkalommal is legyőzte a Kelet-Római Birodalmat, szinte a pusztulás szélére taszította, és majdnem elérte ugyanezt a nyugati birodalommal is.

451-ben a Catalaunumi csatában a római és vele szövetséges népek hadserege döntetlent értek el Attila nagyjából hasonló méretű seregével szemben. A háború tovább folyt, és csak az vetett véget neki, hogy Attila király váratlanul 453-ban meghalt.  Halála mai napig komoly fejtőrést okoz a történészeknek. Egyik variáció szerint a nászéjszakáján egy orrvérzésbe halt bele, mások szerint az alkohol okozta májzsugor végzett vele. De van olyan legenda ami szerint a germán származású felesége Ildikó végzett vele a nászéjszakán méreggel. A nagy királyt valahol a mai Magyarország területén helyezték örök nyugalomra, a legelfogadottabb elképzelés szerin valahol a Duna-Tisza közén hun halotti szertartás szerint temethették el. Halálával a fia örököltek a hatalmat, és a hatalmas birodalom egyben tartásának a nehéz súlyát. A legidősebb fiú Ellák volt, így ő örökölte a királyi címet, ami viszont nem tetszett a testvéreinek, ezért Dengitzik és Ernák fel is lázadt az új uralkodó ellen. A lázadásuk egyik oka az is lehetett, hogy még Attila sem igazán szívlelte a legidősebb fiát, lehet soha nem is akarta volna, hogy az kövesse a hatalomban.

A három fiú harca hun-hun polgárháborút eredményezett, amit valami módon a legidősebb fiú Ellák nyert meg. A hoppon maradt testvérek az Al-Duna és a Fekete-tenger partjára húzódtak vissza. A rövid polgárháború viszont felbátorította a hunok által korábban alávetett népeket, akik szövetségre léptek egymással. 455-ben Ardarik gepida király vezetésével a gepidák, rugiak, szvébek, szkírek, szarmaták szövetsége a Nedao-folyó melletti csatában Ellák király hun seregét megsemmisítették. Ezzel a hunok központi területei el is vesztek, a korábban keletre menekült testvérekkel tartó hunok képezték a korábban még oly nagy birodalom „túlélőit”. Ernák Dengitzik 469-es halála után 503-as haláláig a hunok királyaként élt és uralkodott. Sikerült megerősíteni a megmaradt hunok hatalmát és területeit, de a bizánci szövetségben lezajlott hun-gót háborúban 488-ban vereséget szenvedett Nagy Theuderik keleti gót királytól, amivel a hun birodalom feltámasztásának reménye szerte is foszlott. Idővel el is tűntek a hunok, beolvadtak más népekbe.

 

Felhasznált irodalom:

Révay József: Százarcú ​ókor, Móra, Budapest, 1962

Michael Grant: Róma ​császárai, Corvina, Budapest, 1996

Mary Beard: SPQR, Az ókori Róma története, Kossuth, Budapest, 2018

Kertész István: Hellénisztikus ​történelem, História, Budapest, 2000

Michael Wood: Nagy ​Sándor nyomában, Alexandra, Pécs, 2006

  1. Rosalie David: A múlt születése. Az egyiptomi birodalmak. Helikon Kiadó, 1986.

Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája, Osiris, Budapest, 2003.

Kákosy László:Ré fiai, Gondolat Kiadó, 1979

Kertész István: Botrányok ​az ókorban, Kossuth, Budapest, 2013

E. A. Thompson: A ​hunok, Szukits, Szeged, 2003

Edward Gibbon: A ​hunok hódításai és Attila birodalma, Attraktor, Máriabesnyő, 2016

 

Szólj hozzá