2019. aug 01.

Nagyvárad zenei élete a Thurzó gyűjtemény tükrében 3.

írta: beatj
Nagyvárad zenei élete a Thurzó gyűjtemény tükrében 3.

Thurzó Sándor: Nagyváradi éneklőkanonokok (1199 - 1557)

Érdekes egybeesés számomra, hogy születésem éve megegyezik nagytatám azon zenetudományi publikálásával, amely első alkalommal dolgozta fel - felkérésre ilyen kompakt formában - egyetlen tanulmányba sűrítve a nagyváradi éneklőkanonokok történetét egy akkor forradalminak tekinthető romániai magyar zenetudományi kiadványsorozat egyik kötetében, a “Zenetudományi írások”-ban.

Azt lehet tudni erről a sorozatról, hogy szándékosan “három évenkénti megjelenése minden publikálónak időt biztosított az alapos munkára, rendszeres kutatásra serkentette a tanulmányok szerzőit, ugyanakkor szakmailag is igényes publikációs fórumként bizalmat szavazott a fiataloknak, illetve a kevésbé ismert kutatóknak is. Az első romániai magyar nyelvű zenetudományos kutatás eredményeit összegező kiadványsorozat összesen öt kötetet élt meg: első kötete 1977-ben, az utolsó, azaz 5. kötete 1999-ben jelent meg. A romániai magyar nyelvű zenetudományosság kollektív publikációs fórumának számított, hiszen köteteiben kaptak helyet olyan tanulmányok is, amelyek magyar nyelvű zenei szaklap hiányában, szakmai jellegüknél, illetve terjedelmüknél fogva nem kerülhettek volna be magyar művelődési és irodalmi folyóiratokba.” Nagytatám a sorozat harmadik kiadványában, 1983-ban jelentette meg, azt a tanulmányát, amelyet most ismételten közzéteszek számotokra.

2003_ban.jpg

Nagyvárad zeneéletének kezdetei a messzi középkorig visszanyomozhatók. Mindmáig fennmaradtak azok a jelentős írott dokumentumok, amelyekből kiderül: már a XII. században európai szintű zeneművészet virágzott Nagyváradon. Művelői-fejlesztői - mint kontinensünk sok korabeli országában — a katolikus egyház keretében tevékenykedő káptalani iskolák buzgó „cantorai” voltak. E tisztség jelentős egyházi méltó­ságnak számított: a cantorok főleg kanonokok soraiból kerültek ki, bár az is előfordult, hogy nem voltak kanonokok. Ez azonban nem korlátozta művészi és pedagógiai hatáskörüket, csupán a javadalmazás terén voltak különbségek.

A cantorok - tulajdonképpen éneklőkanonokok - hatásköre átfogta zeneoktatás elméleti és gyakorlati oldalát, valamint a zenei élet szer­zésével együttjáró tevékenységi területeket. Hivatásukat ezért nem is gyakorolhatták segítség nélkül, inkább szerveztek, irányítottak; a felelőségteljes gyakorlati zenei munkát voltaképpen helyetteseik, a succesorok végezték.

Művelődéstörténetünk felbecsülhetetlen értékű dokumentuma a híres jegyzőkönyv, a XIII. század első évtizedeinek jogi, társadalmi és kulturális eseményeit rögzítő latin nyelvű Váradi Regestrum, illetőleg a vá­radi káptalan statutumai (1208 - 1235, 1374).  Ez utóbbi forrásban olvas­hatók a cantor jogai és kötelességei: a cantor a káptalan rangfokozatai között a személyes képzettséghez kötött második helyet foglalta el, vagyis mindjárt a lector (olvasókanonok, a káptalani iskola vezetője) után következett, a prépost mellett, a kórus jobb oldalán foglalt helyet.

Legfontosabb feladata a zenei gyakorlat szakszerű irányítása a hivatalos liturgikus kórusban (divinum officium). A nagytemplomban úgy kellett vezetnie az éneket, hogy: „tapintatosságból és gondosságból a hallgaitóban és éneklőben valósággal gyarapodjanak az áhítat és buzgóság gyümölcsei, mert (mint mondják) mikor a síma hangolt keresik, a jó életet elvesztik, és: a cantor Istent csak bosszantja, mikor a népet hangjával szórakoztatja, és ismét: mit ér a hang édessége, ha nincs a szívnek édessége? így: hajlítsd a hangodat és hajlítsd az akaratodat, vagy: ügyelj a hangok összhangjára, vigyázz az erkölcs egységére, hogy egy szjv és lélek legyünk felebarátainkkal Krisztus által, Istennel akaratunk által, mesterünkkel engedelemességünk által“.

A cantor kötelessége volt az is, hogy a kórusra járó klérikusokat zeneileg felkészítse; az el­méleti és gyakorlati oktatást ki kellett terjesztenie ia helyes éneklés tudományára is, hogy az előadók az officiumon hibátlanul szerepel­jenek.

A fentebb említett forrás felsorolja, milyen napokon lehetett és kellett kötelességszerűen foglalkozni a zenével, egyben azt is előírja, hogy succentor belátása szerint mikor hívhatja össze az iskolásokat a megszabott énekek leírására. A szóban forgó forrás meghatározza a caratorság jövedelmét is. Az előírások pontosak és kategorikusak ebben a tekintetben is; akár van kanonoki rangja a cantornak, akár nincs. Külön rendelkezések szabá­lyozzák ia cantor helyettesének, a succentornak a jövedelmét. „A cantor succentorának nincs külön kiutalt jövedelme, mivel, ha akarja, szemé­lyesen gyakorolhatja hivatalát, és nincs szüksége succentorra; de a cantornak mégis mindig szokott lenni succentora, aki részesül vele kizáró­lag a cantorság címén befolyó jövedelemekből, […] a succeentor a rábí­zott felnőtt iskolásoktól (ha nem szegények), akik zeneoktatás akarnak tőle venni, egyenként 12, a bejáróktól és vidékiektől pedig, akik szüleik vagy rokonaik vagy barátjaik költségén tartják fenn magukat, 4 dénárt kérhessen ádvent első' vasárnapján.“

E rendelkezés jelentősége azért figyelemre méltó, mert elárulja, hogy az éneklőkanonokok és különösen a zenét gyakorlatilag művelő succentorok a zeneoktatást kirterjesztették a szigorúan vett papi renden kívül is, bevonták oktató-nevelő munkájuk hatáskörébe az érdeklődő világiakat is. A tanítványok - a Regestrum felsorolásából kideríthetően - az akkori társadalom szélesebb rétegeiből verődtek össze. Némi túlzással ma így határozhatnánk meg munkájukat: a cantorok a kötelező szertartás zenei feladatai mellett az általános zene­oktatás feladatkörét is ellátták. Hivatástudó, művészetszerető emberek voltak, nevelők, akik a muzsika szeretetére, az énekművészet gyakor­lására készítették fel a tanulóikat.

A váradi püspökség történetéből tudjuk, hogy a káptalani iskola fő hivatását az egyházi utánpótlás biztosításában látta. Az iskola épületét a kanonoki lakások közelében jelölték ki, feltételezhetően la Hétközhe­lyen (a mai Augusztus 23. téren). Az iskola vezetője az olvasókanonok volt, mellette működött az al-olvasó és az éneklőkanonok, valamint a succentor. A káptalani iskolák éneklőkanonokjai a kor szakképzett muzsikusai voltak.

Figyelemre méltó az iskola tanterve, munkarendje is; reggel, délben és délután folyt a tanítás, s a hittan mellett szónoklatot, gondolkodástant, szavalást és rendkívüli tárgyként költészetet tanítottak - a hét szabad művészetnek megfelelően. A zeneoktatásra többnyire szombaton került sor, vagy ha e nap ünnepre esett, pénteken, valamint a nagy ün­nepeket megelőző napokon. Mindebből kitetszik; hogy évezredünk első századaiban már szervezett zenei tevékenység folyt a váradi káptalani iskolában. A zene elméleti és gyakorlati oktatása - az egyetemeket le­számítva - a korabeli Európa országaiban hasonlóképpen folyt.

Az éneklőkanonokokról adataink hiányosak, soknak csupán nevét őriz­te meg a krónika - a váradi püspökség szolgálatában eltöltött évek feltüntetésével. Ezek az adatok - minden hézagosságuk ellenére - rendkívül fontosak számunkra, hiszen Nagyvárad zenei életének sokszázados múltjára derítenek fényt. Viszonylag többet tudunk Róbert Károly fiának, Kálmán hercegnek az életútjáról, aki tipikus középkori értelmiségi pályát futott be: a váradi püspökség káptalani iskolájának hűvös-komor falai között kezdte munkálkodását éneklőkanonokként, és a győri püspöki székben fejezte be.

Jelenlegi ismereteink szerint az első megbízható adat nagyváradi éneklőkanonokokról 1199-ből származik. A feljegyzések szerint ekkor egy M-mel kezdődő nevű cantor állott a püspökség szolgálatában. Bár ő az első muzsikus, akiről tudomásunk van, de nem ő alapozta meg a nagy­váradi egyházi zene elméleti és gyakorlati oktatását, hanem az ismeretlenség homályában rejtőzködő elődei, akiket még I. László király (1077 - 1095) bízott meg e nemes feladattal. Éppen ezért feltételezhető, hagy M már eleven zeneéletet örökölt elődeitől.

A Váradi Regestrum ismételten említést tesz Valeriánról, aki több felelős tisztséget töltött be a káptalanban: a Váradon tartott tűzpróbák nagyhatalmú bírája volt, s 1212-ben az éneklőkanonoki teendőket is ellátta. Kiderült róla, hogy a gazdagságáról és országos szintű szerepléseiről híres Borsa-nemzetség sarja volt. Testvére Ustaur, nagybátyja pedig Ányos mester, aki feltételezhetően szintén kanonok volt.  Az éneklőkanonoki tisztséget még 1212-ben Mihály őrkanonok vette át Valeriántól, akinek egyébként hivatásos társa is volt az istenítéletek végrehajtásában. Hosszabb időn át csak az éneklőkanonokok nevét ismerjük. 1319-ben Iván lépett elődei nyomdokába; neve 1321-ben Bátori Andrásként tűnik fel. Budai prépostság után lett Nagyvárad egyik jeles püspökévé. 1320-ban Pál mester lett a váradi püspökség káptalanjának cantora. Előzőleg az uralkodó udvarában teljesített szolgálatot. Érdemeire való tekintettel maga Károly király járt közbe XXII. János pápánál, hogy kanonokká nevezze ki. Utódja Miklós kanonok lett, aki öt éven át teljesített itt szolgálatot (1325 - 1329).

Kálmán mester herceg volt, Róbert Károly törvénytelen gyermeke. 1317 körül született, s 15 éves korában éneklőkanonokként tűnt fel a váradi káptalanban. A király 1332 őszén meglátogatta fiát, két év múliva, 1334-ben személyesen folyamodott a pápához, hogy emelje ki a törvénytelen születésből származó előnytelen helyzetéből és fiatal kora ellenére engedélyezze magasabb egyházi tisztség viselését. Kérését tel­jesítették, de a jóváhagyás után kiderült, hogy az ifjú nem 22 éves, mint folyamodványban szerepelt, hanem csak 17, s így nem akadt püspök, aki felszentelte volna. A király és hercegfia újabb kérését 1335-ben XII. Benedek pápa hagyta jóvá, az újabb pápai kegy azonban már nem találta Váradon - közben esztergomi prépost lett, s ugyanakkor (1335 – ben) üresnek nyilvánították a nagyváradi éneklőkanonoki állást. Jakab éneklő succentor volt Váradon, 1332 és 1337 között; jövedelemadóként fizetett tizede előbb évenként 18, utóbb meg 28 garas volt. Philippusnak (1343), valamint az 1344-ban elhunyt Jakabnak csak nevét ismerjük. László éneklőkanonok 1346-1358-ig irányította a váradi káptalani iskola zenei tevékenységét. A szóban forgó esztendők okleveleiben sűrün említik nevét. Így többek közt 1357-ben Perus Mihállyal, a király emberével a Szatmár megyei Szamosszeg határait járta, s annak birtokába iktatta be Mihályt, György fiát, a királyi pecsétgyűrű jegyzőjét. László mester, Gergely fia, a préposttá lett Fülöp utóda a cantori pályán. „Bullás ez is, a bulláért 34 forintot fizetett" - írja róla a krónikás. 1366-ban György (egyes források szerint: Gergely volt a neve) vezette a káptalani iskola zenei munkáját. István 1367-1369-ig töltötte be a cantori állást. Szép karriert futott be: 1373-ban Csanádi préposttá nevezték ki. Az éneklőkanonoki állásban utódja Jakab lett, aki korábban a csanádi káptalani iskola vezető lectora volt (1373). A váradi iskolához ő is pápai bulla útján került. E kineve­zés kapcsán tisztázatlan problémák is felmerülhettek: „forrásunk azt mondja, hogy ez ügyben folynak a tárgyalások, mindenek felett e ket­tős kinevezésből is alig lőn valami. Legalább azután még két évtizeden át is mindig István az énekeskanonok Váradon. Jakab énekeskanonokot pedjg csak 30 év múlva, 1405-ben találunk: ez kétségkívül már más Ja­kab.“

László nádor egy 1369-i leveléből kiderül, hogy Kárász faluban élt Bereczk cantor, váradi éneklőkanonok, aki azbán Kárász Bereczk néven került be a káptalani cantorok névsorába. Szirmay Antal XVIII. századi történetíró szerint 1371-ben még váradi éneklőkanonok volt. „Midőn ugocsamegyei birtokát, Zepre elpusztult falut ismét benépesíté, ez őróla Kárászlónak neveztetett el s neveztetik ma is.” Mindebből kiderül, hogy Kárász Bereczk 1369-től 1371-ig viselte az éneklőkanonoki tiszitséget eb­ben az iskolában. Pármai Antal szentszéki követ jegyzője volt István éneklőkanonok, aki 1384-ben teljesített zenei szolgálatot Váradon. Igen képzett ember lehetett, hisz „mind Rómától való pártfogoltatása, mind Pármai Antal mellett viselt hivatala arra látszanak mutatni, hogy Olaszhonban isme­rős vala, s az ismeretséget ottan végzett tanulmányai alkalmával szerez- hette.“ Nem azonos az 1367-ben Váradon működő István cantorral. Domokos éneklőkanonok neve szintén csak egy évig szerepel a cantorokat megörökítő feljegyzésekben (1395). Igen hamar eltávozott vagy elhalt utódja, Lukács éneklőkanonok is, bár az sem kizárt, hogy az ak­kori püspök helyettesével vagy a káplánnal azonos (mindkettőt ugyan­csak Lukácsnak hívták), s ebben az esetben 1396-tól 1403-ig végzett ze­nei missziót a váradi iskolában. Jakab éneklőkanonok 1405-től 1406-ig volt tagja a káptalannak, Miklós pedig csak 1407-ben. Utódja András éneklőkanonok lett, aki 1408—1421 között viselte a cantori tisztséget. „Időközben a káptalani dékánságiot is viselte s több köteles-helyi kiküldetésben vett részt. Így 1417-ben Barlabásy Mihály király emberével beiktató Upor István er­délyi püspököt és atyjafiait a bereg megyei Gelényes és Chama birto­kába, melyeket a királytól új adomány címén nyertenek.” Huszonkét évig viselte a megtisztelő cantori címet Dionysius (1405- 1427). Sajnos a nevén kívül egyebet nem tudunk róla, pedig érde­kes egyéniség lehetett, ha ennyi éven át hűséggel szolgálta a muzsika ügyét. Miklós éneklőkanonoknak is csak a nevét ismerjük (1422-1424). Bár mindössze a jelzett esztendőkben volt cantor, zenei munkásságáról éveken át emlékezik a krónikás. Miklós fia Antal 1428-1433 között volt váradi éneklőkanonok és dé­kán, „1428 tavaszán új püspöke, Jakch Dénes nevében Rómában járt a kereszténység üdvözletére, mely alkalommal püspökké kineveztetéséért a szabott szolgálati díjat, kétezer forintot is lefizette". Három éven át (1435-1438) szerepel Pál éneklőkanonok neve a cantorok sorában. Egyéb adatot nem is ismerünk róla.

Gál éneklőkanonok neve is több éven át olvasható a fennmaradt dokumentumokban (1439- 1443), Imre éneklőé pedig csak 1472-ben. Tizenhat éven keresztül (1443-1459) vezette a váradi káptalani iskola zenei munkáját Gyulay Miklós mester, kanonok. A feltételezések szerint azonos azzal a személlyel, aki 1436-ban a krakkói egyetem anyakönyvében mint Péter fia van bejegyezve.  „Először 1438-ban tűnik fel, midőn Zsákai Bálint deák király emberével a Bihar megyei Félegyháza azon részébe, melyet Zsigmond király Hoszszaszai Bothos Istvánnak és ennek adományozott, ezeket beiktaitá. 1443-ban az elhalt vagy eltávozott Gál éneklőkanonoknak lett utódja s három év múlva [...] egyszersmind az erdélyi, püspöknek tasnádi vikáriusa fordul elő. Az éneklőkanonokságot még másfél évtizeden túl, 1459-ben is viselte, de a tasnádi helyettességéttől, melynek birtokosai a püspökök bizalma s hajlandósága szerint gyakran változtak, korán megvált: 1448-1449-ben már Csanádi Péter ózdi főesperes a tasnádi vikárius, de 1454-1457 években ismét Gyulay, s az 1456-1462 évek közt a kolosi főesperességet is vi­selte. 1454-ből ismeretes egy ítéletlevele, mely Tasnádon, december 11-én kelt s mellyel három előkelő s egymással perben álló özvegy nő, úgymint Domahidi Andrásné, továbbá Károlyi Bentalanné és Károlyi Lánczné ügyében e két utóbbi részére esküt ítélt.“ Nagyvárad történetének egyik legmozgalmasabb, legtragikusabb korára, az 1474-i török pusztítás idejére esik Márton énekeskanonok tevékenysége 1472-1476 között. András énekeskanonok 1478-ban tevékenykedett a váradi káptalani iskolában, Farkas Bálint éneklőkanonok pedig 1481-től 1483-ig. Ez utóbbi pályája is felfelé ívelt: prépost, majd nagyváradi püspök lett. Nehéz megállapítani, hogy Hestgfi Miklós éneklőkanonok neve helyesen került-e be a forrásokba, vagy nem. Egy 1488-i oklevélben mindenesetre így írták, „de tollhiba is lehet benne“. A fontos az, hogy tevékenysége az 1487-1489-es esztendőkben szorosan összefonódott a nádi iskola zenei osztályának teljesítményeivel. A XVI. század első évtizedében (1503-1510) Mihály éneklőkanonok vezette a váradi iskola zenei életét. Feltételezhető, hogy azonos azzal személlyel, aki „midőn Vay Imre kanonok társától hetvenöt forintot vesz fel kölcsön, elismervényében magát  püspöknek s az éneklőkanonokság commendatorának nevezi. Szászvárosi Miklós neve csak az 1522-1524-es években szerepel az éneklőkanonokok sorában, elképzelhető azonban, hogy ennél sokkal tö­bb „egy évtizedig is bírhatta e javadalmakat". Mátyás egyházi jogtudor 1529-ben teljesített cantori szolgálatot, Zágrábi Mátyás pedig 1531-ben. Bár csak egy oklevél említi ezen a néven, s a jogtudori cím sem áll mellette, tevékenysége alapján arra lehet következtetni, hogy azonos személy a fentebbi Mátyással, sőt Zágrábi Olasz Mátyással is. Igen hosszú ideig, 1525-től 1549-ig teljesített zenei szolgálatot a vá­radi káptalanban Albertus mester is; sajnos, nevén kívül nem maradt fenn más feljegyzés róla. Hasonló a helyzet Szegedy Bertalan (1553) és Albertus de Válaszuth (1554) váradi éneklő kanonokokkal is. A középkori Várad éneklőkananokjainak sorát Kamanczy Gergely mester nevével zárjuk, aki 1555-től 1557-ig állt a zene szolgálatában. Valószínűleg a Szent István káptalanból lépett előre, hol 1539-ben mint kanonokkal találkozunk vele. Az 1556-1557-i váradi ostrom szenvedéseinek s az ostromot már megelőző politikai zavarok sanyarúságainak egyik osztályosa. Midőn mindinkább világosabb lett, hogy a Zápolyai-párt Ferdinándtól elszakadni s Izabella királynét és fiát a török sege­delmével visszahíni fogja: a Ferdinánd-pártiak, hogy a hazának új kettészakadását megakadályozzák, még egy utolsó kísérletre határozták el magukat. Négytagú követséget indítanak Ferdinándhoz, hogy vagy véd­je meg őket Izabella s a török ellenében, vagy pedig oldja fel őket hűségi esküjük alól. E követség egyik tagja Kamanczy Gergely volt. A követek, mint az egykorú Forgách váradi püspök írja, csak szép szava­kat nyertek, s Várad Izabella hatalmába jutott.  Kamainczy 1557 után a Dunántúlra távozott, s három év múlva, 1560-ban csornai prépost s Ferdinánd király káplánja lett, de emellett még mindig váradi éneklőkanonoknak írta és íratta magát.

A váradi éneklőkanonokok névsorával három és fél évszázados tör­ténelmi időszakot fogtunk át: 1199-től 1557-ig. Rendkívüli zenetörténeti jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy a viharos események szabdalta korszakban lényegében törésmentesen folyt az intézményesített, módszeres zeneoktatás. Ez a sajátos zenei oktató-nevelő munka -  mint minden kulturális megnyilvánulás a középkorban - egyházi tevékeny­ség volt, de hatott az általános zenei művelődésre, a középkori Nagyvá­rad zenei életére is. Feltételezhető, hogy a püspökség és a káptalan ze­nei munkájában az ismert európai vonások mellett sajátos helyi vo­natkozások is jelentkeztek. A kialakult nagyváradi egyházzenei élet időtállónak bizonyult az évszázadok folyamán. Hogy ez mennyire így volt, elég ha Luxemburgi Zsigmond német-római császár és királyra gondolunk (1368-1437), aki Váradon temetkezett és végrendeletében megparancsolta, hogy a székesegyházban az ott nyugvó fejedelmekért éjjel-nappali zsoltárokat és himnuszokat énekeltessenek. Az énekkar létszámát nem ismerjük, de elképzelhető, hogy jelentősnek kellett len­nie, ha ekkora művészi feladat elvégzésére alkalmasnak minősítették.

 

Thurzó Zoltán zongoraművész / Thurzó Sándor zenei helytörténész, muzikológus

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá