2019. júl 27.

Józef Antoni Poniatowski

írta: beatj
Józef Antoni Poniatowski

Herceg, tábornok, marsall, de leginkább hazafi

A lengyel nép történelme során igen sok csapáson ment keresztül, kezdve a tatár veszedelemtől, a német lovagrenden át a török-tatár támadásoktól az orosz „medve” és a porosz „sas” expanziós törekvéséig. A sok „éhes” szomszéd a 18. század végén elérte a célját, a büszke Lengyelország a porba hullt, megszűnt létezni. A lengyelek viszont nem adták fel, igen sok hazafi próbálta valamilyen módon feltámasztani a hazáját, felemelni a porból. Ezek közé tartozik Józef Antoni Poniatowski herceg, aki egy személyben volt hazafi, államférfi, politikus, nemes, katona.

Józef Antoni Poniatowski

 Bécstől a török határig

Poniatowski herceg Bécsben látta meg a napvilágot 1762-ben. Édesapja Andrzej Poniatowski, az utolsó lengyel király Stanislaw Poniatowski / Szaniszló Ágost (1764–95) testvére, míg édesanyja egy cseh-osztrák származású arisztokrata család sarja volt, aki Mária Teréziának volt az egyik udvarhölgye. Alig 10 éves volt, amikor apja meghalt, így nevelését Stanislaw August Poniatowski, a nagybácsi vette át, aki a császári haderőben tábornagyként teljesített szolgálatot. Ez meg is határozta a fiatal Poniatowski egész későbbi életét, a művelt fiatalember a katonai pályára lépett és 18 éves korában, hadnagyi rangban meg is kezdte az aktív szolgálatot. Ekkoriban igen sűrűn megfordult Varsóban, a lengyel királyi udvarban, Mária Terézia temetésén pedig ő képviselte a lengyel királyt. 1787-ben II. József császár szárnysegédje lett, akivel igen jó kapcsolatot alakított ki.

II. József és katonái 1787-ben

A császár személyes figyelmet szentelt Poniatowski előrehaladásának, ösztönözte, és arra bátorította, hogy apjához hasonlóan lengyel volta ellenére maradjon az osztrák udvarban, ott csináljon karriert. Erre hamarosan lehetőség is nyílt, mert még ugyanabban az évben kitört a háború a törökkel. II. József a már tartó orosz-török konfliktushoz csapódott egy gyors győzelem és az azzal járó területi nyereség reményében. A külpolitikai viszonyok viszont egyáltalán nem kedveztek egy háborúnak, nem is beszélve a hadsereg állapotáról, ami megmutatkozott a kínosan lassú felkészülésben és a frontra vonulásban. 1788 tavaszán a császár személyesen is a hadsereghez utazott, hogy átvegye a parancsnokságot.

A császári haderő első komoly célpontja Szabács vára volt, amely április 24-én el is esett. Az ostrom során ott harcolt a fiatal Poniatowski is, aki annyira akart bizonyítani, hogy első sorban vett részt a rohamban, így elsők között is sérült meg, majdnem otthagyta a fogát Szabács falai alatt. A vár eleste után a császár hadtudománya benyomta a féket, semmi további stratégiai elképzelés nem telt ki a fényes kobakból, így a hadsereg részekre bontva cikázott a határ mentén, mint valami mérgezett egér. A török hadvezetés ezt látva megunta a játszadozást, és inkább az ellentámadás mellett döntött, így Juszuf nagyvezír a Bánság felé indult hadaival. II. József kb. százezres főseregével végre megindult a hírek hallatán, de csak igen komótosan sétafikált a sereg, és inkább tábort vert Karánsebes mellett, hogy majd itt bevárja a törököket. Az események ekkor bizarr, már-már szürreális fordulatot vettek. A felderítésre kiküldött magyar huszárok törökökkel ugyan nem találkoztak, de a legenda szerint egy cigány csapattal viszont összefutottak. A cigányok nem akartak udvariatlanok lenni, meg hát féltették az életüket is, így a jó viszony érdekében felajánlották a náluk lévő pár hordónyi pálinkát a derék huszároknak. A nedű igencsak jól jött az igen szomjas lovasoknak, akik meg is kezdték a kapott készlet alapos „bevizsgálását” annak rendje módja szerint. Nem is lett volna semmi baj, ha meg nem jelent volna egy gyalogos egység is, akik látva, hogy mi történik, azonnal csatlakozni szerettek volna a „nagy pálinkateszthez”. A huszároknak viszont eszük ágában sem volt osztozni a zsákmányon, amire a gyalogosok az elmondások szerint „törökök, törökök!” felkiáltással elkezdtek a levegő lövöldözni. A magyar huszárok becsületére legyen mondva, hogy még a pálinka hatása alatt is igen derék katonák voltak, így amint meghallották a kiáltásokat, azokat igaznak vették, és kardot rántva rárontottak az ellenségre a sötétben. Perceken belül két álmos császári hadtest csatlakozott a törökök elleni támadáshoz, így fegyverropogás hangjára ébredt fel az egész tábor.

A karánsebesi „csata”

Egyes csapattestek azonnal menekülni kezdtek, élükön a császárral, még mások becsülettel harcolni kezdtek az ellenséggel. Mindössze egy aprócska probléma volt, amire csak órákkal később jöttek rá, az, hogy nem volt sehol egy fia török sem. A katonák egymásra, szomszédos egységekre támadtak a koromsötétben. Egyesek szerint mire másnap a törökök megérkeztek, azok közel tízezer halottat meg vagy harminc elhagyott ágyút találtak a császári tábor hűlt helyén. Az újabb kutatások nem szólnak ekkora veszteségről, inkább pár száz halott és vagy 1-1.200 sebesült a reálisabb. De a tény az tény, a megérkező törökök igencsak vakarták a fejüket, hogy akkor most helyettük ki ebrudalta ki a császári sereget a táborából. A császári hadsereg saját magát győzte le, ami azért valljuk be egyedülálló a hadtörténelemben. A „pálinka” csata után a hadjárat teljesen kibicsaklott. A nagy hőségben nem volt elég ivóvíz és élelem sem, ami következtében egyre több katona dőlt ki. A háború miatt mozgósított kb. 250 ezer katonából 10 hónap alatt vagy 170 ezren betegedtek meg, és ebből vagy 33 ezer meg is halt. Poniatowski nagy szerencséjére ezekből a sérülése miatt mind kimaradt. A császára is jobb létre szenderült, így a trónon követő II. Lipót kötötte meg a török szultánnal a szisztovói békét 1791. augusztus 4-én, amely egy több mint 250 éve tartó háborús időszakot zárt le, de más gyakorlati haszna nem is volt. Nagyon is ideje volt annak, hogy Bécs befejezze az értelmetlen háborút, mert baljós felhők kezdtek gyülekezni a franciák felől, a forradalom hatása túllépte az országhatárt, és félő volt, hogy a kontinens nagyhatalmai újra egy nemzetközi konfliktus kellős közepébe evezik Európa „hajóját”. Poniatowski Bécsbe tért vissza lábadozni Szabács után, itt érte el minden hír, és értesült a háború végéről is. Ebben az időszakban mélyült el kapcsolata Karl de Ligne herceg és Karl Philipp Schwarzenberg herceggel, akinek az életét meg is mentette Szabácsnál. A három barát a következő években hol ellenségként, hol szövetségesként találkozott a kontinens csataterein, egészen a baljós végig.

Bécsből Varsó, osztrákból lengyel

Lengyelország a 18. század második felében maga volt a káosz földje. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy egyszerű litván származású nemesből, egy várispán fiából lett király. Ehhez mindössze annyi kellett, hogy Stanislaw Poniatowski az orosz cári udvarban lett lengyel követ, ahol eléggé sikerült összemelegednie II. Katalin cárnővel, akinek a szeretője lett egy időre. A jól teljesítő követ jutalma lett aztán a lengyel trón, amelyet Szaniszló Ágost néven (1764-1795) foglalt el.

II. Szaniszló Ágost lengyel király (1764-1795)

A lengyel nemesség jó részének nem tetszett az új uralkodó személye, és ezért felkelést szerveztek a király és az orosz függőség lerázására. Az ún. bari konföderáció (1768-1772) elbukott ugyan, de elegendő okot adott arra, hogy megtörténjen Lengyelország első felosztása (1772. augusztus 5.). Katalin cárnő gyakorlatilag az ország „ura” lett, az ő beleegyezése nélkül semmi sem történhetett. Az évek múlásával enyhült a lengyelekre helyezett nyomás, aminek oka külpolitikai volt, az orosz seregre a törökök és a svédek ellen volt szükség. Ez lehetővé tette, hogy a reformpárti nemesek kerüljenek fölénybe, ami következtében 1791. május 3-án megszületett az ország alkotmánya, amely igen haladó volt, bevezette az alkotmányos monarchiát, szétválasztotta a hatalmi ágakat, megnövelte az állampolgárok jogait, és ami talán a legfontosabb volt, hogy felszámolta a liberum veto intézményét. Ez gyakorlatilag sok esetben megbénította korábban a lengyel állam működését, ugyanis a szabad vétó értelmében elég volt, ha egy nemes is nemet mondott egy ügyben, ezzel képes volt megtorpedózni bármit, így lehetetlenné téve a kormányzást. Az országgyűlés elrendelte a hadsereg 100 ezer főre emelését, továbbá 1789 őszén az amerikai függetlenségi háborút is megjárt lengyel hazafi Kosciuszko vezérőrnagyi rangot kapott, amit követően hozzá is látott a haderő amerikai mintájú reformjához.

Tadeusz Kosciuszko (1746-1817)

A lengyel társadalom viszont igen megosztott volt, a leggazdagabb mágnások féltették hatalmukat, kiváltságaikat, ezért 1792 áprilisában szervezkedni kezdtek az új alkotmány ellen. Törekvéseik meghallgatásra találtak Szentpéterváron is, Katalin cárnőnek szimpatikus volt a régi rend visszaállítása. A lengyelek tisztában voltak azzal, hogy az oroszok nem fognak finomkodni, és katonai erővel akarják majd megoldani a belső ellentéteket. Ekkortájban tért haza Varsóba Poniatowski, aki nem tudta kivonni magát az események hatása alól. Katonai múltja mellett fontos tényezőnek számított az, hogy a király unokaöccse is volt, így 1792. május 6-án parancsnoki beosztást kapott. Pár nappal később az orosz hadsereg mintegy 100 ezer fővel átlépte a lengyel határt, amivel szemben a lengyel erők kb. 50-60 ezer főt számoltak. A litván-lengyel erők parancsnoka Württembergi Lajos árulást követett el, amivel a közös lengyel-orosz határ északi része kinyílt, így szinte akadálytalanul tudtak az oroszok az ország belseje felé vonulni.

Orosz-lengyel háború, 1792

A déli határ mentén, az ukrán részeken volt Poniatowski a parancsnok, és őt más fából faragták. Seregével jelentősebb veszteségek nélkül vissza tudott vonulni, feltartóztatta az oroszokat amennyire csak tudta. Serege nem volt túl nagy, nem is beszélve arról, hogy szinte újoncokból állt, hiányában voltak a képzet, tapasztalt tiszteknek, felszerelésnek egyaránt. Poniatowski elképzelése az volt, hogy időt kell nyerni, egyesíteni a szétszórt lengyel erőket, és csak azt követően lehet szembeszállni az oroszokkal. A visszavonulás során június 18-án Zielence mellett a Poniatowski 15 ezres lengyel serege szembetalálkozott az oroszok egyik seregével, amely hasonló erejű volt.  A több órán át tartó véres ütközet szinte végig váltakozó eredménnyel folyt, ami során orosz rohamok, lengyel ellentámadások próbálták eldönteni a csata sorsát.  Este az oroszok elvonultak a csatatérről, ami elméletben azt jelentette, hogy lengyel győzelem született. A lengyelek taktikai győzelmet arattak, ami nem ért fel egy valódi győzelemmel. Inkább egy pürrhoszi győzelem volt ez, amelyben a lengyelek szinte minden lőszerüket elhasználták. 

A Zielence-i csata után

 A csata után alapította a lengyel király a legmagasabb lengyel háborús kitüntetést (Order Virtuti Militari) amelyet Poniatowski és Kosciuszko is megkapott. Július elején a helyzet aggasztóvá kezdett már alakulni, ami többek között annak is volt köszönhető, hogy az egyik legnagyobb mágnás, aki a lengyel hadsereg ellátásáért is felelt, egyszerűen elárulta a saját nemzetét és az oroszok oldalára állt. Július 7-én Kosciuszko Wlodzimierz mellett egy ütközetben feltartóztatta az oroszokat, értékes időt nyerve, ami elég volt arra, hogy Poniatowski a seregével vissza tudjon vonulni a Bug folyó mögé. Kosciuszko 18-án a dubienkai csatában kb. 5.000 katonával ötszörös túlerőben lévő orosz erőket vert meg alaposan, ami igazán reménykeltő volt a lengyelek számára. Mindkét nagyobb lengyel haderő harcolva vissza tudott vonulni, erejük nagy része megvolt még. Ekkor viszont a lengyeleket a saját királyuk, Poniatowski nagybátyja árulta el. Szaniszló Ágost nem hitt a győzelemben, az oroszok legyőzésében, ezért teljesen váratlanul csatlakozott az oroszok által támogatott targowicai konföderációhoz. A király parancsba adta, hogy szüntessenek be minden harcot az oroszok ellen, ami a lengyel hadsereg teljes arculcsapását jelentette. Ezért is igen sokan követelték, hogy a hadsereg folytassa a harcot, hiszen még korántsem volt minden veszve. Poniatowski dühös volt a királyra, saját rokona árulta el az országot, és meg is szökött a fővárosból. Első körben arra gondolt, hogy erővel elfogja, és arra kényszeríti, hogy folytassa a háborút, de letett róla. Július 26-án Markuszównál még Poniatowski vezette lengyel lovasság visszavert egy orosz támadást, de az volt a háború utolsó katonai művelete. A király által elrendelt tűzszünet miatt a lengyel katonák sorra befejezték a küzdelem, a tisztek jelentős része is lemondott a megbízatásáról, így Poniatowski is ezt tette.

Kosciuszko felkelés

1793. január 13-án került aláírásra egy megállapodás az Orosz Birodalom és a Porosz Királyság között, amely Lengyelország második felosztása néven vált ismertté. Június 17-én az összehívott lengyel országgyűlés semmit sem tehetett a nagyhatalmakkal szemben, mindössze csak elfogadhatták az elfogadhatatlant. A hatalmas területi és népességbeli veszteség hatására a gazdaság összeomlott, a lengyel társadalom anyagi és erkölcsi szempontból is gyakorlatilag tönkrement. Még a korábbi felkelést kirobbantó lengyel mágnások jó része is hirtelen kijózanodott, nem erre számítottak, amikor az oroszok segítségét kérték. A lengyel vezetők ekkor szembesültek igazán azzal a ténnyel, hogy a nagyhatalmak szemében az ország szálka, egy olyan terület, amit fel lehet darabolni, meg lehet rajta osztozkodni.

Lengyelország felosztásai: 1772, 1793, 1795

Kosciuszko elhagyta az országot, előbb Szászországba, majd Franciaországba ment, hogy támogatókat szerezzen a lengyelek ügyének. Hazatérve azt tapasztalta, hogy a helyzet napról napra romlani kezdett, csökkenteni kezdték a még papíron meglévő független lengyel hadsereg létszámát, és a maradékot is elkezdték beolvasztani az orosz hadseregbe. Varsóban és több nagyvárosban is szervezkedés kezdődött az oroszok ellen, a lengyel hazafiak számára világos volt, hogy csakis harcolva tehetnek bármit is a nemzetük érdekében. Az oroszok előtt sem maradt teljesen titokban a dolog, meg is kezdték a résztvevő politikusok és tisztek elleni hajtóvadászatokat, letartóztatások követték egymást szerte az országban. Kosciuszko számára is egyértelmű lett, hogy nem lehet tovább várni, akár itt van az ideje, akár nem, cselekedni kel. A király bátorította Poniatowskit, hogy csatlakozzon a kialakulóban lévő felkeléshez, amivel elméletben kifejezte az egyetértését a király a kialakulóban lévő eseményekkel. Kosciuszko az 1794. március 12-én kitört felkelés katonai vezetője lett, s Krakkóban nyilvános esküt tett: sikerre viszi az ügyet a megszálló hatalmak ellen, a nemzetgyűlés pedig diktátorrá választotta. Az ellenség nyomasztó fölényét egy sor intézkedéssel próbálták kiegyenlíteni, sorozott és új alakulatokat hoztak létre a lengyelek, hadiipar híján a parasztkatonák lándzsát, kiegyenesített kaszát kaptak. Kosciuszko vezetésével a lengyelek április 4-én Raclawice mellett megverték az oroszokat, aminek a hatására Varsóban is felkelés tört ki.

Raclawice-i csata, 1794

 A diktátor egy kiáltványában szabad költözést adott a parasztoknak, robotjukat felére csökkentette s megtiltotta elűzésüket földjeikről. Ezzel viszont a nemesség egy részét a felkelés ellen hangolta. A lengyelek esélyeit rontotta, hogy a poroszok is beavatkoztak a harcokba, így kétfrontos háborúval kellett szembenézniük. Kosciuszko több vereség után Varsóba vonult inkább vissza, a fővárost két hónapig tartotta, addig, amíg az oroszok és poroszok fel nem hagytak az ostrommal. Poniatowski nem akarta a felkelést Litvániában vezetni, közel szeretett volna maradni a királyhoz, így Varsóban maradt, ahol az ostrom során az északi szektor parancsnokaként tevékenykedett. Kosciuszkonak sikerült a poroszok háta mögött fellázítania egy lengyel tartományt, így II. Frigyes Vilmos király visszavonulásra kényszerült, ezzel egy ellenséggel kevesebb lett. Hogy az ismét Varsó felé közeledő két orosz hadsereg egyesülését megakadályozza, 1794. október 10-én Maciejowicénél csatát kezdeményezett, de a túlerővel szemben vereséget szenvedett és fogságba esett. Poniatowski még augusztusban megpróbálkozott egy ellentámadással a porosz erők ellen, de az összeomlott, és ő maga is megsebesült.

Kosciuszko felkelés

Kosciuszko fogságba esése után a felkelők jelentős része őt tekintette főparancsnoknak, de a lengyelek sem voltak egységesek a folytatást illetően, több frakció is inkább az egymás elleni áskálódással volt elfoglalva. A felkelés így elbukott a porosz-orosz túlerő és a belső politikai harcok eredményeképpen. A harcok elültével három nagyhatalom is bejelentette az igényét lengyel területekre, így igényt formálva az ország teljes felosztására, magyarán megszűntetésére. Ausztria és Oroszország 1795. január 3-án megegyezett a maradék Lengyelország felosztásában. Az egyezményhez Poroszország 1795. október 24-én csatlakozott. Egy hónappal ezután Szaniszló Ágost király 1795. november 15-én lemondott trónjáról. 1798. február 12-én bekövetkezett haláláig a neki juttatott évi 200 ezer aranydukátból élt eleinte Grodnóban, majd Szentpéterváron. Poniatowski visszavonult a közéletből, de egy ideig még Varsóban maradt, de nem volt hajlandó betartani az orosz hatóságok hűségfeltételeit, ezért inkább Bécsbe költözött. A királyt nem volt hajlandó meglátogatni a száműzetésbe, de amikor meghalt a temetésre hazament, gyakorlatilag, mint legközelebbi élő rokon ő szervezte meg. Ezután több hónapig Szentpéterváron tartózkodott, jó kapcsolatokat ápolt Pál cárral, majd visszatért Varsóba, ahonnan vidéki birtokaira költözött. Ott 1806-ig Poniatowski élt az arisztokraták életét élte, ami közben sokszor sokkolta a közvéleményt magának és barátainak a magatartásával. Rezidenciája nyitott volt a helyi előkelők, vagy a Varsón áthaladó külföldi diplomaták előtt. Mindig rendkívül népszerű volt a nők körében, de soha nem házasodott meg; amitől függetlenül azért összehozott két törvénytelen fiút két különböző nőtől.

Varsói hercegség

1806-ban a Napóleon vezette francia császárság már a negyedik koalíciós háborújába vágott bele, amely során a Porosz Királyság egy sor komoly vereséget szenvedett. De mivel biztosra akart menni Napóleon a porosz kézen lévő lengyel területeken támogatott egy poroszellenes felkelést is. Sok lengyel barátsággal viseltetett a franciák irányába, abban bíztak, hogy a francia császár helyreállítja Lengyelország függetlenségét. Ígéret az volt bezzeg bőven, és a lengyel nemesek itták minden szavát a nagy Napóleonnak, akit persze nem holmi magasztos célok vezéreltek, mindössze az európai nagyhatalmi sakkjátszma egyik gyalogjai voltak számára a lengyelek. Napóleon néhány évig még lengyel szeretőt is tartott Maria Walewska (1789-1817) személyében, de ennek ellenére is csak általánosságban nyilatkozott mindig a Lengyelországra vonatkozó terveiről, és tudatosan került bármiféle konkrét ígéretet. 1807 tavaszán újabb két véres ütközetben tönkreverte a poroszokat, akik ezek tükrében inkább hajlottak a békekötésre, ami meg is valósult július 9-én tilsitben. A porosz vereségek hatására már 1807 első hónapjában összeült egy lengyel ideiglenes kormány Malachowski gróf elnökletével, aki az utolsó szabad lengyel parlament elnöke volt anno. Mire kitavaszodott a lengyel kormány egy új hadsereg felállítását is eldöntötte, amely három tízezer fős légióból állt, és az egyik parancsnoka lett Poniatowski, aki már 1806 végén csatlakozott, és a varsói milícia vezetője volt a hadseregparancsnoki megbízatása előtt. Több magas rangú francia katonai és polgári vezető is megfordult ekkortájban Varsóban, akik mind az ő vendégei voltak. Murat lovassági tábornokkal egy életre szóló barátságot is kötött ekkoriban a lengyel herceg. 1807 júliusában létrejött a Varsói Nagyhercegség, amely a Porosz Királysághoz korábban csatolt lengyel területekből került kialakításra. Napóleon hozta ugyan létre az új, elméletben független lengyel államot, ami viszont így a francia fegyverek sikeréhez volt hozzáláncolva. A francia császár egy szikrányit sem volt szívbajos, a most önállóvá váló lengyel területeket korábban felajánlotta a poroszoknak, meg az oroszoknak is, de egyiknek sem kellett a franciáktól semmi, így született meg a lengyel államocska. Az új állam hadügyminiszter lett Poniatowski, 1809-ben pedig a hadsereg főparancsnoka, egy ideig pedig miniszterelnök is. Frigyes Ágost szász király, a meghalt korábbi király legközelebbi rokona lett a lengyelek hercege, aki nem volt túl boldog, nem is annyira önként vállalta a hercegi címet, mint inkább Napóleon parancsára fogadta el a „felkérést”.

A Varsói Hercegség, 1807–1809 között

 Poniatowski igen nehéz körülmények közepette vállalkozott a hadsereg felépítésére, de így is jó munkát végzett szinte a semmiből. 1808-ban bevezették az általános hadkötelezettséget, a 20 és 28 év közötti férfiakat hatéves sorkatonai szolgálatra kötelezték. A hadsereg létszámát több mint 100 ezer főre duzzasztották, és az állam bevételeinek kétharmadát fordították hadikiadásokra. A csúcson, 1812-ben a Lengyelország területén lengyel pénzből elszállásolt katonák létszáma elérte az egymillió főt. Olyan helyzet állt elő, amelyben a lengyel katonai egyenruháért cserébe az állampolgárokat poroszos alapossággal adóztatták meg, oroszos közönnyel bántak velük, miközben egy német király parancsaira a francia császár érdekében kellett az életüket feláldozniuk. A lengyel könnyűlovasság és a lengyel katonák a franciák szövetségeseiként az egész kontinenst bejárták a következő években, Spanyolországtól kezdve az orosz sztyeppéig bezárólag ott harcoltak számos fronton.

A Varsói Hercegség megalapításával Napóleon császár egyfelől jelentősen megcsonkította és meggyengítette legyőzött ellenfelét, a Porosz Királyságot, másfelől ütközőállamot hozott létre az Orosz Birodalom és az Osztrák Császárság között, akiket Franciaország ellenségeinek tekintett. Az ötödik koalíciós háború kitörésekor, 1809 áprilisában a Habsburg haderő VII. hadteste, Ferdinánd Károly főherceg tábornagy vezetésével betört a Varsói Hercegségbe. A hadsereg többségét Napóleon elvitte az országból, és csak 15.000 maradt az ország megvédésére. Varsó közelében, április 19-én Poniatowski személyesen vezette az embereit a csatában, a kétszer nagyobb osztrák hadsereg ellen. A terepet számos falu uralta, valamint az Utrata folyó, amely áprilisban átkelésre szinte alkalmatlan. Az egyedüli lehetőség az volt, hogy Raszyn, Dawidy vagy Michalowice tavain keresztül keljenek át az osztrákok. Raszynra esett a támadók választása, ahol miután az előkészítő ágyútűz délután 2 órakor elkezdődött, az osztrák gyalogság megtámadta a mintegy 1.500 fős lengyel védelmet. Az osztrákok megpróbálták átkarolni a lengyel állásokat, de nem értek el sikert. Miután délután 4-kor Falenty falut elfoglalták, Poniatowski ellentámadást indított, amellyel kiűzte az osztrákokat a településről, és ezzel helyreállította a lengyel védővonalat. Kb. délután 5 órakor az osztrákok kombinált támadást indítottak Raszyn ellen. A lengyelek visszaverték a szász egységeket, akiket az osztrákok erősítésnek szántak. A lengyelek ismét ellentámadást indítottak, és este 9 órakor és kiűzték az osztrákokat Raszynból, de a falu határában húzódó töltést nem tudták elfoglalni. A küzdelem este 10-ig tartott, amikor a lengyelek elhagyták a csatateret, míg az osztrák-szász hadsereg visszavonult a mocsarak másik oldalára.

A raszyni csata, 1809

 Poniatowski visszavonult haderejével Varsó felé. Mivel azonban a város erődítményei nagyon rossz állapotban voltak, úgy határozott, hogy elhagyja, és visszavonul a közelben található erődítményekbe (Modlin és Serock erődjeibe). Ferdinand Károly főherceg felosztotta az erőit, és egy részét a nyugati Lengyelországba, Torunba küldte, hogy kapcsolatba lépjenek a poroszokkal, de a helyi lengyel erők ezt megakadályozták. A következő hetekben Nagy-Lengyelországot Henryk Dabrowski hadserege védte és a lengyel lovasság elfoglalta Lemberget. Poniatowski csak egy kis haderőt hagyott Varsó közelében, hogy megakadályozza, hogy az osztrákok elhagyják a várost, a többi erőivel dél felé mozgott, hogy Krakkót elfoglalja az osztrák erők hátában.  Mikor júliusban megérkeztek a hírek Napóleon wagrami győzelméről, Poniatowski már Krakkó kapujában állt. E három hónap alatt nem csupán a létszámbeli fölényben lévő osztrákokat cselezte ki, de saját orosz „szövetségeseit” is, akik annyira megrémültek a feltámadó Lengyelország rémképétől, hogy minden eszközzel megpróbálták hátráltatni Poniatowskit. A győztes háború után a schönbrunni békeszerződésben a nagyhercegséget Krakkóval és Nyugat-Galíciával jutalmazták a franciák, amivel közelebb kerültek a lengyelek a nagy álomhoz, a régi Lengyelországhoz.

A Varsói Hercegség 1809 után

A felosztások óta először fordult elő, hogy egy lengyel hadsereg lengyel parancsnokság alatt lépett a csatamezőre, és a győzelem eredményeképpen a szétszabdalt lengyel területek két fontos részét sikeresen egyesítették. A nemzeti érzelmek fellángoltak. Ismét életre kapott a remény. A litvániai lengyelek a Nyeman folyón átúszva szöktek meg Oroszországból és csatlakoztak a nagyhercegség seregéhez. A porosz és osztrák tartományokból is özönlöttek az emberek, és aki a nagyhercegség szolgálatába állt, annak állampolgárságot ajánlottak. Egy rövidke pillanatra úgy tűnt, hogy a lengyel nemzet visszaszerezheti saját sorsa irányítását. Poniatowski megkapta a Francia Becsületrend nagy Sas-érdemrendjét, a becsület kardját és egy dzsidás csákót. 1810-ben összeesküvés volt a lengyel katonatisztek között, akik úgy vélték, hogy a Napóleonnal kötött szövetség nem vezet Lengyelországhoz teljes helyreállításához és függetlenségéhez. Sikertelenül próbálták meggyőzni Poniatowskit, hogy csatlakozzanak az ügyükhöz, de az nemet mondott. Az összeesküvők abba a hitbe ringatták magukat, hogy a franciák helyett az oroszokkal kellene szövetségre lépni, akik bizonyára hálásak lennének a segítségért a franciák legyőzéséhez. Szegény tisztek nem tanultak még a múltból, még mindig nem jöttek rá arra, hogy az orosz „medve” nem ismeri a hála fogalmát.

 

Napóleon 1812-es orosz hadjárata

1811 áprilisában Poniatowski Párizsba ment, ahol Napóleon fiának a keresztelő szertartásán képviselte az uralkodóját. Négy hónapig ott maradt, és Napóleonnal és tábornokaival együtt dolgozott az Oroszország elleni hadjárat tervein. Megpróbálta meggyőzni a franciákat arról, hogy a déli útvonal, Ukrajnán keresztül, ahol az éghajlat is melegebb valamennyivel, sokkal jobb lenne, könnyebb lenne az oroszok legyőzése, és a törökök ​​belépésére is lenne esély Oroszország ellen. Azzal, hogy ezt nem fogadták el a franciák, végzetes hibát követtek el. Az így szabadon hagyott déli területekről az oroszok könnyedén fel tudták a későbbiekben tölteni a készleteiket, hátba tudták támadni a Grand Armée egységeit a hadjárat folyamán. Az 1812-es oroszországi hadjárat a lengyelek számára gyakorlatilag egy felszabadító háborúként indult. Amikor átkelt a kb. 600 ezres fősereg június 24-én a Nyeman folyón, a legtöbb katona csak annyit tudott, hogy átlépték az orosz határt. De ebből kb. 100 ezer lengyel-litván katona volt, akik másképpen tekintettek erre az átkelésre. Miközben egyre beljebb hatoltak Poniatowski lengyeljei az orosz területre, úgy „szabadították” fel a két évtizeddel korábban elvett területeket. Az egyszerű emberek számára ez hatalmas örömet jelentett, a litvánok felszabadítóként üdvözülték a francia sereget, de a helyi nemesek többsége elmenekült, kitartott a cári birodalom mellett.

Napóleon 1812-es orosz hadjárata

 Az 5. hadtest volt az egyetlen tiszta lengyel alakulat, ennek a 35 ezer fős seregnek volt a parancsnoka Poniatowski. A lengyelek az élen meneteltek és június 28-án vonultak be Vilnába, de ott harcoltak a borogyinói csatában is szeptember 7-én. Az V. hadtest az orosz balszárnyat támadta, Poniatowski pedig az élen haladt, személyes bátorságot öntött embereibe, hogy azok át tudják törni a szívós orosz védelmet.

Borogyinói csata, 1812

 Az ütközet vége orosz visszavonulás lett, amivel megnyílt az út a főváros Moszkva felé. A cár viszont nem könyörgött békéért, amire viszont Napóleon számított. Ezzel a hadjáratból kudarc lett, a francia császár minden egy lapra téve ezért indította el az egész hadjáratot. Nem volt más lehetőség, mint a visszavonulás, ami októberben meg is kezdődött. A hátvéd szerepét a hősiesen harcoló Pawel Jerzmanowski vezette lengyel könnyűlovasság kapta. Poniatowskinak nem volt illúziója a végkimenetelt illetően. De egy percre sem vesztette el a harcos szellemét, a következő hetekben hatalmas fizikai és erkölcsi tartásról tett tanúbizonyságot.  Személyesen vezette harcba embereit, velük együtt menetelt, együtt nélkülözött velük a visszaúton. A Moszkva-Kaluga utat két hétig védte a honfitársaival, hogy ezzel időt adjanak a főseregnek a Moszkvából történő visszavonulásra. 1812. október 18-án Murat tábornok a tarutyinói csatában vereséget szenvedett a vele szemben helyezkedő hasonló méretű orosz erőtől, és ezután hozta meg Napóleon a végső döntést a visszavonulástól.  Amint megindult a menet vissza a malojaroszlaveci csatában (október 24.) a franciák elszenvedtek egy olyan kisebb vereséget, ami hatását tekintve súlyos következményekkel járt. A visszavonuló franciák kénytelenek voltak szinte azon az úton visszaindulni amelyen „jöttek”. Ez viszont el volt pusztítva. Amit nem a franciák pusztítottak el, azt az oroszok a felperzselt föld taktikája részeként semmisítettek meg. November elején a Grand Armée mintegy 100 km hosszú oszlopban vánszorgott a biztonságot jelentő Varsói Nagyhercegség felé. A lengyelek V. hadteste Poniatowski vezetésével a derékhadban menetelt, az utóvédet Davout I. hadteste képezte. Az oroszok három hadseregbe szervezve az erőiket lendültek támadásba az utóvéd ellen. November 2-ra Davout hadteste elszakadt a többi francia erőtől, ami támadásra ösztönözte az oroszokat. Másnap reggel az oroszok megtámadták a rendezetlenül menetelő franciákat, és sikerült is elvágni Davout hadtestét a többi francia egységtől, amivel 14.000 francia került harapófogóba. A franciák zárt alakzatba állva derekasan küzdöttek, fegyelmezett puskatűzzel ellenálltak minden orosz támadási kísérletnek.  Az oroszok egyre erősödő ágyúzása azonban olyan hangerővel volt, hogy azt meghallották a francia főerők is. Ellentámadást indítottak a bekerített bajtársaik kiszabadítására. Két olasz hadosztály, egy francia ezred és a lengyel V. hadtest indult rohamra az oroszok ellen. Az oroszok nem bírtak az immár két irányból támadó franciákkal, akik megnyitották az utat a bekerítésből. A franciák folytatták a menetelést, de az oroszok sem adták még fel a küzdelmet. A vonuló franciákat ágyúzni kezdték, amit azok nem tudtak viszonozni, és e miatt pánik tört ki a katonák között. A sorok felbomlottak, a katonák a nyílt terepen igyekeztek a társaik, a többi francia seregrész nyújtotta biztonságba. Davout, Beauharnais és Poniatowski tanácskozásán arról döntöttek, hogy seregrészeikkel visszavonulnak Vjazma felé, győzelemre nincs semmi esély az orosz erőkkel szemben. Az oroszok viszont erősítést kértek, mert úgy ítélték meg, hogy itt a nagy lehetőség egy sorsdöntő csatára. Hajnalra így a harcok már Vjazmáért folytak elkeserítő erővel.

Vjazmai csata, 1812

 A franciák keményen harcolva vonultak apránként csak vissza, és az egész napos harcok után a francia és a lengyel erők a várostól nyugatra foglaltak állást. Másnap folytatták a nyomorúságos vánszorgást nyugat felé, de már inkább egy megvert hadként. Vjazmánál legalább 6-8 ezer halottat hagytak hátra, és legalább 4 ezren kerültek fogságba. A csata egyik legfontosabb következménye az lett, hogy a franciák fegyelme felborulni látszott, a sereg űzött vaddá vált. 1812. november 15-18. között zajlott a kraszniji csata, ahol a francia-lengyel-olasz-bajor csapatok megpróbálták megállítani Kutuzov orosz tábornok seregét. Napóleon szerette volna összevonni szétszóródott csapatait, bevárni a még úton lévőket, de aztán megfordult a helyzet, és a saját és a serege túlélésért kellett harcolni. A négynapos harcban Napóleon megmentette serege kétharmadát, az I. és a IV. hadtestet és Gárdát, de ezért óriási árat fizettek a franciák, szinte a teljes tüzérség, az ellátmány nagy része odalett.  A Grand Armée végzete november végén a Berezina folyón való átkelésnél záródott le. Addigra kb. 30-40 ezer valamennyire harcolni képes katona meg vagy ugyanennyi csellengő menekült képezte Napóleon seregét. A folyón való átkelés orosz támadások közepette zajlott le, a franciák két pontonhídon átkelve vonultak vissza a jeges folyón át, de óriási áldozatok közepette. A reguláris csapatok közel fele meghalt az átkelés során. Poniatowski és megmaradt maroknyi lengyel katonái végig harcolva vonultak vissza a folyóhoz.

Átkelés a Berezina folyón, 1812

A lengyel tábornok annak köszönhette a megmenekülését, hogy az egyik hadsegéde megvesztegette Napóleon testőrségét, akik aztán a „császár parancsára” kiabálással a maradék lengyel katonákat átengedték az egyik hídon a szabadságot jelentő túlpartra. Decemberben Napóleon Párizsba indult a néma Varsón keresztül. Még lengyel szeretőjét sem kereste fel a városban.  Két héttel később megérkeztek az ötödik lengyel hadtest első túlélői - egyetlen tábornok, Poniatowski, továbbá 12 tiszt és 124 közkatona. Abból a 100 ezer lengyelből, aki hat hónappal korábban elindultak, csupán 20 ezer maradt életben. A Varsói Nagyhercegség napjai leáldoztak.

 

A lipcsei „népek” csatája

1812 december 12-én ért Poniatowski Varsóba sérülten. Felépülte után energikusan látott hozzá a lengyel hadsereg újjáépítéséhez. A korábbi 100 ezer fős nemzeti haderőből alig 30 ezren tértek haza az orosz hadjáratból, de legalább a megmenekültek a felszerelésüket is meg tudták menteni. 1813 február 5-én az orosz hadsereg megérkezett Varsóba. Poniatowski ekkor már úton volt a seregével Krakkó felé, ahova elérve pár hétig ott maradt. Május 7-én az orosz erők közeledtével onnan is tovább indultak a lengyelek Szászország felé, hogy csatlakozzanak Napóleon seregéhez.

Poniatowski tábornok

 Poniatowski 22 ezer katonájával kész volt az életért áldozni, de nem a francia császárért, hanem a hazájáért.  Ez az erő tartott a francia erők irányába, és ezt a sereget osztrák és orosz seregek próbálták megállítani 1813 október 10-én.  Az üldözők utolérték a lengyeleket, akik Poniatowski vezetésével egy lovasrohammal szabad utat vágtak a lengyel seregnek Lipcse felé, ahol a történelem egyik nagy sorsdöntő csatája volt kibontakozóban. Napóleon az összeköttetései védelmében minden erejét Lipcsébe összpontosította, mintegy majdnem 200 ezer főt, amivel szemben a szövetséges osztrák-orosz-porosz-svéd haderő kb. 340 ezer fővel indult a mindent eldönteni hivatott ütközetre. Ezúttal Napóleon ezúttal nemcsak találkozott Poniatowskival hanem meghallgatta, konzultált vele a várható csatáról. Október 12-én Poniatowski éppen Murat tábornokkal reggelizett, amikor azt vették észre, hogy ellenséges egységek közelednek a reggelizők felé. Poniatowski a vele lévő maroknyi lengyel lovassal megmentette Murat életét, aki mintegy viszonzásként azt kérte a francia császártól, hogy nevezze ki a lengyel tábornokot a birodalom marsalljának. Ezt már a csatatéren, a csata első napján, október 16-án jelentették be. Poniatowski lett így az egyetlen külföldi, aki marsalli címet kapott a franciáktól. A lipcsei csata 1813. október 16-án kezdődött azzal, hogy Napóleon megakasztotta az osztrák Schwarzenberg herceg és Blücher porosz tábornok összehangolt támadását. Poniatowski ezen nap végére elvesztette katonáinak egyharmadát, ő maga is kétszer megsebesült, de a rábízott szektort megvédte mindezek ellenére. A csata döntő napja október 18-a volt, amikor 300 ezer szövetséges katona négy irányból indított rohamot a franciák állásai ellen.

A franciák, és köztük a lengyelek is közel 9 órán át tartották az állásaikat, de estére azok jó részét fel kellett adni, vissza kellett vonulni. Másnap 19-én megkezdődött a francia sereg visszavonulása az Elster folyó egyetlen hídján keresztül nyugati irányba. A rendezett visszavonulás közepette agy túl ideges francia tizedes viszont felrobbantotta a hidat, pedig az ellenség még sehol se volt. E következtében az utóvéd, mintegy 30 ezer ember ragadt a folyó „rossz” oldalán. Poniatowski alig 3 ezer emberrel rendelkezett már csak, de így is derekasan állták a sarat a lengyelek. Ellentámadások sorozatát vezették, egy porosz zászlóalj szétverésével pedig megmentették Macdonald francia tábornok egységét a biztos pusztulástól. Dél környékére alig ezer lengyel katonával távozott a csatatérről Poniatowski, és megindult a hátvéd részeként a francia erők után. Ekkor már három komoly sebet kapott a lengyel marsall, aki nagyon gyenge volt már, de így sem adta fel, gondolni sem akart a megadásra. Elérték az Elster hídját, ami már akkora fel volt robbantva. Poniatowski az orvlövészek golyózápora közepette lovát megsarkantyúzva a folyóba ugratott ekkor. Majdnem elérte a másik partot az ekkor már a negyedik golyót is bekapott marsall. A legenda szerint egy francia kapitány sietett a segítségére, beugrott a vízbe, próbálta megmenteni az életét, aztán egy erős áramlat elsodorta mindkettőjüket.

Poniatowski marsall halála

Poniatowski halála az öngyilkossággal felérő lengyel bátorság példája lett. Egy olyan személyt tisztelhetünk benne, aki oly sok honfitársához hasonlóan a sorsát a franciák és a császár sorsával kötötte össze. Fájdalmas döntés volt ez, ami nézeteivel, korábbi lojalitásával szöges ellentétben volt. Olyan áldozatot vállalt, amely odaadást és hatalmas véráldozatot követelt. Nagybátyjával ellentétben nem az a fajta ember volt, aki könnyen a sutba vágta volna a hűséget és a becsületet, ezért a végsőkig kitartott Napóleon oldalán. Ahhoz a generációhoz tartozott, amely egész életében harcolt, remélt és szolgált, de nem a saját önön dicsőségük érdekében, hanem a nemzetük újbóli függetlensége által vezérelve. 1817-ben a herceg a krakkói székesegyházban talált örök nyugalomra, olyan hős mellé temetve, mint Sobieski János király. Ide került aztán „társként” Kosciuszko, majd olyan lengyel hazafiak, mint Pilsudski marsall, vagy Sikorsky tábornok. Mind olyan hősök, akik Poniatowskihoz hasonlóan a lengyel nemzet függetlenségéért harcoltak.

Felhasznált irodalom:

Adam Zamoyski (2008): 1812, Napóleon végzetes oroszországi hadjárata, Park Kiadó, Budapest

Adam Zamoyski (2016): Napóleon bukása, Park Könyvkiadó, Budapest

Bueno, J-F., Cosseron S. (2000): Napóleon nagy csatái, Kossuth Kiadó, Budapest

Hahner Péter (2003): Franciaország ​története, Műszaki, Budapest

Jerzy Topolski (1989): Lengyelország ​története, Gondolat Kiadó, Budapest

Jevgenyij Tarle (1972): Napóleon, Gondolat Kiadó, Budapest

Norman Davies (2002): Európa ​története, Osiris, Budapest

Norman Davies (2006): Lengyelország ​története, Osiris Kiadó, Budapest

Poór János (2009): A kora újkor története, Osiris Kiadó, Budapest

Roger Price (1994): Franciaország ​története, Maecenas, Budapest

Szokolay Katalin (2006): Lengyelország története, Balassi Kiadó, Budapest

Szólj hozzá

orosz lengyel porosz Lengyelország Oroszország Napóleon Lipcse Varsói Nagyhercegség Poniatowski Kosciuszko Porosz Királyság Borogyino