2019. máj 04.

Boucicaut marsall

írta: beatj
Boucicaut marsall

Az egyik utolsó keresztes lovag

Európa középkori történelmének legnagyobb és leghosszabb ideig tartó konfliktusa volt a 100 éves háború, amelyben a franciák és az angolok több emberöltőn keresztül harcban álltak egymással. Mindkét oldalon emblematikus figurák, híres lovagok, hadvezérek álltak ekkor csatasorba. Ezek közé tartozott Jean II Le Meingre, ismertebb nevén Boucicaut, aki a Francia Királyság marsallja volt bő két évtizeden át. Született katonaként harcolt a francia király oldalán, támogatója volt a dinasztia politikájának, de egyben a hitetlenek elleni háború lelkes hívének is bizonyult, aki még hitt a keresztes háborúk eszméjében.

Családja igazi katona família volt, hasonló nevű édesapja is híres katona hírében állt, aki harcolt a törökök ellen, a 100 éves háborúban pedig III. Edward angol király fogságába került, aki engedélyezte a lovagnak, hogy szentföldi zarándoklatra induljon. Boucicaut nem ismerte az édesapját, mert mindössze alig egy év körüli volt, amikor az 1367-ben meghalt. Ettől függetlenül gyerekként igen sok történetet halott az őséről, akit példaképének tekintett, így hasonló pályát képzelt el maga számára is. Élete első hadjárataira már 12 éves korában elment, és innentől nem volt megállás, 37 éven át katonaként élte az életét.

A tizenéves ifjú katona első komoly katonai akciója az 1382-as hadjárat volt.  Ekkor a nemesi uralommal elégedetlen flamand városok felkelést szerveztek Lajos flandriai gróf ellen, és le is győzték a gróf hadait. A gróf VI. Károly francia királyhoz fordult segítségért, aki ezzel egészen addig nem is törődött, amíg a fülébe nem jutott, hogy az angolokat is megkörnyékezték a felkelők. Ez már beindította a francia hadigépezetet, így kb. 18-20 ezres francia had indult meg Flandria felé. A Leie folyónál a flamandok elzárták a franciák útját, akik cselhez folyamodtak. Egy kifeszített kötélhídon át pár száz katonát sikerült a folyón átdobniuk úgy, hogy azokat a védők nem vették észre. A flamandokat egész nap francia számszeríjászok a hadigépek puhították, aminek a zárásaként, az átkelt franciák hátba támadtak, így eldöntve az átkelő birtoklásának kérdését. 1382 november 27-én Ypern közelében Roosebeke mezején találkozott a két sereg, de még a csata előestéjén a francia király személyesen avatta lovaggá az alig 16 év körüli fiatal nemest. A flamandok 25 ezer katonával, köztük angol íjászokkal megerősítve várták a franciák támadását. Állásaik előtt széles árkot ástak, mögötte pedig szoros csatarendbe álltak. Ennek ellenére a flamandok lendültek támadásba, ami vissza is nyomta a francia centrumot, de a széleken lévő francia lovagok oldalba támadták a támadókat, ami el is döntött mindent. A csata megmutatta, hogy a nehézlovasság még mindig egy hatékony fegyvernem tud lenni, de a diadalhoz a flamand gyalogság hibája is hozzájárult. Még közel egy évszázad kellett ahhoz, hogy a csaták eldöntőivé a gyalogosok váljanak.

1384-ben elhagyta hazáját kalandot keresve, hogy, mint életrajzírója megírta, a hírnevét növelje. Ezekben az években a kalandvágy, a kíváncsiság, a régi keresztes eszmék szentháromsága mentén mozgott az élete. A Német Lovagrend volt az első állomása az utazásának. Ebben az időben a pogány litvánok ellen folytak hódító, térítő jellegű hadjáratok, amikből ő sem akart kimaradni. Innen pár hónap után visszatérve a Bourbon herceg kíséretébe utazgatott és mórok elleni kisebb hadjáratokban jeleskedett. Ezt követően két évig utazgatott keleten, megfordult a Szentföldön, a Balkánon. Mivel a Szentföldön éppen béke volt, nem volt mit tenni, hazafelé indult társaival a Balkánon keresztül. Ekkor 1388-ban fordult meg először Magyarországon, Zsigmond király udvarában, ahol három hónapot töltött a magyar király vendégeként. Visszatérve hazájában a Bourbon herceggel együtt Észak-Afrikába készült egy keresztes hadjáratra, de míg a herceg nyugodtan mehetett, a király neki nem adott engedélyt a részvételre, így mérgébe újra a Német Lovagrendhez utazott kalandot keresve 1390-ben.

Az 1390-ben indult francia-genovai keresztes hadjárat célja Mahdia kikötője volt a mai Tunéziában. Oka a Földközi-tengeren erősödő kalóztevékenység volt, amelyért az Észak-Afrikában élő muzulmánok voltak felelősek. Ez sértette Genova érdekeit, a kereskedelmet akadályozta, ezért is támogatta a város a hadjáratot. 1388-ban a genovai flotta elfoglalta Jerba szigetét, ami jó kiindulópontnak bizonyult egy nagyobb szárazföldi támadáshoz. II. Lajos Bourbon herceg a király nagybátyja lelkesen jelezte a részvételi szándékát, de Károly király nem akarta az állama minden lovagját egy ilyen hadjáratra elengedni, ezért mindenkinek egyenként kellett engedélyt kérni a részvételre, amit Boucicaut nem kapott meg. Genova 28 nagy gályát és 18 szállítóhajót bocsájtott a vállalkozás számára, amelynek időpontját 1390-re tűzték ki. A franciák éppen „ráértek” mert a 100 éves háborúban egy kis szünet állt be, így a lovagoknak jól jött egy kis munka. A pápa keresztes hadjáratnak nyilvánította a vállalkozást, amely Marseille kikötőjéből indult és 1390 július 22-én szállt partra Mahdia városától nem messze. A genovai flotta blokád alá vette a kikötőt, a franciák pedig ostrom alá vették a szárazföldön.  Több hétig tartó ostrom vette a kezdetét, ami során a keresztény lovagok ostromgépekkel próbálták a falakat áttörni. A forró nyári meleg, a víz és élelmiszerellátás hiánya miatt a lendület egyre alább hagyott, és Genova kedve is elpárolgott, nem akart több erőforrást pazarolni a vállalkozásra. Tárgyalások indultak a II. Hafsid Ahmad szultánnal, aki a békéért cserébe egy nagyobb összeg megfizetését is vállalta. A kilenc hetes ostrom után megszületetett a békemegállapodás és a keresztes sereg hazaindult. Otthon a francia lovagokat hősként fogadták, annak ellenére, hogy semmilyen komoly eredményt nem tudtak elérni. De ez az expedíció hozzájárult ahhoz, hogy a francia lovagokban felélessze a keresztes hadjáratok iránti lelkesedését, aminek komoly szerepe lett pár évvel később. Boucicaut bár nem volt ott személyesen, de barátai, rokonai közül igen sokan ott voltak, így első kézből szerzett információkat a hadjáratról.

Boucicaut kóborlovagi életformájának egyfajta végét jelentette az, amikor 1391-ben megkapta a marsallbotot, és ezzel a Francia Királyság legnagyobb katonai rangjának a birtokosa lett érdemei elismeréseként. Abban szerencséje volt, hogy ebben az időben már két marsallja is volt a királyságnak, így az uralkodó időnként engedélyezte számára a „külhoni” kiruccanásokat. Ez annak is volt köszönhető, hogy VI. Károly is a keresztes háborúk időszakának egyik híve volt, és ilyen minőségen támogatta lovagjai keleti irányú akcióit. Boucicaut egy régi korból itt maradt múzeumi darabként vívott a képzeletében háborúkat a „szaracénokkal”, és lebegett a szemei előtt a felszabadított Jeruzsálem képe. 1396-ben el is jött az idő, hogy álmai részben megvalósuljanak.  IX. Bonifác pápa keresztes háborút hirdetett a török ellen, amelyhez Merész Fülöp burgundi herceg és VI. Károly francia király is lelkesen csatlakozott. A francia lovagok közül is igen sokan vették fel a keresztet, köztük több veterán, akik a 100 éves háború csatáiban edződtek, és ott voltak Tunéziába is. Boucicaut egy hetven fős csapatot gyűjtött maga köré, köztük 15 lovagot, akikkel rokonságban állt. Csapatának mérete nem volt túl nagy, de ennek ellenére a marsall rangban a másodiknak számított, de presztízse inkább az első helyett biztosította számára. A lelkesedés oly nagy volt, hogy amikor ki lett jelölve a francia lovagok gyülekező helye, a leghíresebb lovagok, köztük Boucicaut marsall egész éjszaka lovagoltak, hogy ők érjenek oda elsőként. Az angolokkal már egy ideje béke volt, így igen vágytak a harcra, és most a pápa jóvoltából erre megvolt minden esélyük. A keresztes had 1396 augusztusában kelt át a Dunán, és a magyar, német, lengyel, angol, burgundi lovagok mellett tekintélyes számú francia lovag is volt a hadban. A lovagok azért indultak harcba, hogy a törököket kiverjék Európa földjéről. „Ha az ég szakadna rájuk, azt is fenntartanák a lándzsájuk hegyével" - dicsekedtek a francia lovagok, de önbizalmuk elhamarkodottnak bizonyult. A sereg szeptember 12-én érte el az Al-Duna egyik kulcsának tartott Nikápoly várát. Alig két hét múlva a körülzárt erődítmény felmentésére megérkezett a szultáni fősereg I „Villám” Bajezid szultán vezetésével. A franciák az ezen év március 29-i királyi utasítás szerint akartak szembeszállni a török erőkkel, amely kimondta, hogy a francia lovagoknak kell a keresztény seregben a faltörő kos szerepét betölteni. Ez a terv a nehézlovasság szerepéről árulkodik, ami felett ekkora már kezdett az idő eljárni. Erre a legjobb bizonyíték éppen az volt, hogy ez a törökök taktikájával szemben ez semmit sem ért, mert azok az ellenség felingerlésével éppen azt provokálták ki, hogy lovas rohamot indítson ez ellenfél, amelyet aztán egy szilárd gyalogos védővonal állított meg. Ekkor már csak az ellenség bekerítése volt hátra a szárnyakon elhelyezett lovassággal, és a csata el is volt döntve. 1396. szeptember 25. fájdalmas napja volt a keresztény Európának: az Al-Duna menti Nikápolynál I. Bajezid szultán hada megsemmisítő vereséget mért az ellene felvonuló keresztes seregre. A csata a lovagok lovasrohamával indult, amely áttört ugyan pár megerősített vonalat, de a szultán tartalék lovassága ennek ellenére kivívta a győzelmet. A kudarc váratlan és megdöbbentő volt, a nyugatiak által alig ismert és eddig lenézett törököktől.

Véres kézitusa után a szultán kezére került többek közt János nevers-i gróf, burgundiai trónörökös, Enguerrand, Couchy ura, Guillaume de Trémoille, Burgundia marsallja és Boucicaut marsall is. A serege magas vérvesztesége miatt dühös szultán különösen kegyetlennek bizonyult. A keresztény foglyokat meztelenül, összekötözve, hármas-négyes csoportokban vezették a szultán elé, ahol többségüknek a fejét vették. A legelőkelőbb foglyok Bajezid mellett, megalázó módon, ugyancsak ruhátlanul voltak kénytelenek végignézni társaik kíméletlen legyilkolását. Az életben hagyott kereszteseket egy szál ruhában, gyalog hajtották a több száz kilométernyire fekvő Gallipoliba, majd átszállították Kis-Ázsiába. A közrendűek, kisnemesek a szultán rabszolgái lettek, az előkelőket a tengertől távol eső Bursában őrizték. A szultán 200 ezer aranyforintot kért a burgundi trónörökös és társai szabadon bocsátásáért, olyan hihetetlen nagyságú összeget, amelynek előteremtéséhez egész Európa összefogására szükség volt. A vereség hihetetlennek tűnő híre decemberben ért Párizsba, a török fogságból kiváltott előkelők hazatérésére azonban még több mint egy évet kellett várni. A nevers-i gróf és életben maradt néhány társa csupán 1398 februárjában értek haza, ekkorra azonban már megkezdődött az események önáltató átértékelése: a burgundi trónörökös szinte győztesként vonult be a dijoni, majd a párizsi udvarba, nikápolyi hősiességével kiérdemelve a „félelemnélküli" melléknevet. Boucicaut is kiszabadult annak köszönhetően, hogy több adományozó is segített anyagilag rajta.

Hazatérte után nem sokáig ült a babérjain a marsall. Pár hónapon belül újra úton volt, gyakorlatilag vissza oda ahonnan hazaindult. A bizánci császárnak a nikápolyi vereség egy komoly szeget jelentett hajdanvolt birodalma koporsójába. II. Mánuel szinte minden királyi udvarba segélykérő üzenetet küldött, amire egyedül érdekes módon a franciák válaszoltak. Dacára a pár évvel ezelőtti nikápolyi vereségnek Boucicaut marsall 1.200 kipróbált harcossal indult útnak Konstantinápoly felé. A derék marsall keresztülverekedte magát Konstantinápolyig, és bátran harcolt a törökök ellen. De természetesen ez a kis haderő- bármennyire szerencsések voltak is portyázásaik- képtelen volt megszabadítani a birodalmat a török veszélytől. Mánuel császár jobbnak látta, hogy a francia vezérrel elhagyja a birodalmát és európai útra indult, hogy további segítséget próbáljon kijárni.

Boucicaut marsall életének következő fontos állomása lett Genova, amelynek több évre a kormányzója lett. Ennek oka a város francia fennhatóság alá kerülése volt, mely előzményei korábbra nyúltak vissza. Genova és az ősi ellenségének számító Velence között 1378-ban háború tört ki. A gazdaságilag meggyengült, de katonailag ütőképes Genova elérkezettnek látta az időt, hogy hadat üzenjen Velencének, s végleg leszámoljon vele. Ennek érdekében szövetséget kötött I. „Nagy” Lajos magyar királlyal és Padova városával. Velence harapófogóba szorult, ezért kétségbeesetten szövetséges után kutatott, s megpróbálta Genova fő partnertét, Bizáncot az oldalára állítani, és sikerült is neki. 1379 nyarán az egyesült genovai, padovai és magyar hadiflotta Velence városától alig 25 km-re délre elfoglalták Chioggia kikötőjét, s ezzel bekerítették Velence városát. Genova győzelméhez nem férhetett kétség. Velence vezetését felszólították a béke elfogadására, azonban amikor már minden veszni látszott, váratlan dolog történt. Az Égei-tenger felől épp ekkor érkezett vissza egy velencei hajóraj, amely most az ellenség hátába került. Ebben a pillanatban fordult meg a hadi helyzet és Genova került két tűz közé. A genovaiak nem tudtak kitörni a bekerítésből, kénytelenek voltak megadni magukat. A két városállam évszázados vetélkedését a Torinóban aláírt béke volt hivatott lezárni. Genova majdnem az egész flottáját elvesztette a háborúban, amelyet képtelen volt pótolni. Mint katonai nagyhatalom elbukott, és ennek volt köszönhető a francia befolyás elfogadása.

1403 áprilisában vagy egy tucat genovai gályából álló flotta hajózott ki Boucicaut marsall parancsnoksága alatt, melynek úticélja Ciprus volt, hogy ott megerősítse a genovai befolyást. Útközben, a flotta áthaladt a velencei kézen lévő Modon mellett, délnyugati Görögországban, de nem történt ellenségeskedés, és Boucicaut vezette flotta elérte Ciprust. A francia parancsnok támadásokat indított a Földközi tenger partján, és többek között Bejrút kikötőjét is kifosztották a genovaiak. 1403 augusztusában Alexandria megtámadására készült a flotta, de azt a kedvezőtlen széljárás ezt meghiúsította. Szeptemberben indult vissza a 14 gálya és két szállítóhajó, és október 4-én érte el Modont, ahol egy hasonló méretű velencei flotta zárta el az utat. Október 7-én a két flotta egymásnak esett, öldöklő küzdelem vette a kezdetét. A két zászlóshajó is igen keményen harcolt, de csak egy győztes lehetett, azok pedig a velenceiek lettek. Három genovai hajót elfogtak, a többi áttörte a velencei zárat és haza tudott hajózni. De így is 600 halottat vesztettek, és vagy 300-an kerültek fogságba szembe a velenceiek 153 fős veszteségével. A marsall egymaga kevés volt ahhoz, hogy Genova csillagát újra magasba emelje, de becsületére legyen mondva, hogy mindent megtett a régi dicsőség visszaszerzése érdekében. Ezt jól példázza az a tény is, hogy 8 évig elégedettek voltak a marsall uralmával az olaszok, és csak 1409-ben tört ki egy lázadás a francia uralom ellen, mely sikeressége miatt a marsall immár sokadszor hazatért.

1415-ben a 100 éves háború egy hosszabb szünet után újra folytatódott, amiben kulcsszerepe volt az új angol uralkodónak V. Henriknek (1413-1422) aki vissza akart szerezni minden korábbi angol birtokot Franciaországban. 1415. augusztusában kb. 10 ezer katonával megjelent Normandiában ahol Harfleur ostromába kezdett. A vár egy hónapig ellenállt, aztán szeptember 22-én feladták a védők. Az angol király legszívesebban azonnal Párizs ellen indult volna, de tanácsadói lebeszélték a túl kockázatos vállalkozásról, így inkább egy Észak-Franciaországi „kirándulás” mellett döntöttek, amelynek végcélja az angol kézen lévő Calais volt. Az angol sereg nagyobbik része fosztogatva, rabolva indult el a cél felé, miközben a franciák azon tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Boucicaut marsall ekkor 49 éves sokat tapasztalt katonai parancsnok volt, aki a sok évtized alatt óvatosabb és megfontoltabb lett. Ezért is próbálta a királyát VI. Károlyt (1380-1422) rábeszélni Harfleur visszavételére, addig amíg az angolok meg nem erősítik, helyre nem állítják, de az „örült” időnként dührohamokat kapó királyra nem tudott hatást gyakorolni. Így az az elképzelés győzött, hogy az egyre gyarapodó francia királyi sereg követi az alig 6 ezer fős angol sereget, hogy csatára kényszerítse. Papíron vagy 30 ezer francia, köztük 10 ezer lovag állta el az angolok útját a Somme folyótól nem messze Calaistól délre Azincourt-nál 1415 október 25-én. Az angol sereg alig 5 ezer íjászból meg vagy ezer lovasból állt, de ennek ellenére nem lehetett lebecsülni ezt a kisebb sereget, aminek oka az angol hosszú íjat használó íjászok voltak. A két sereg közül az angol volt a fáradtabb, kimerültebb. Nem volt valami sok élelmük, és félő volt, hogy a franciák még mindig kaphatnak erősítést, így szinte kényszerük volt arra nézve, hogy a nekik nem kedvező feltételek ellenére csatát vállaljanak a franciákkal. A csata előtt néhány nappal a franciák már tervet készítettek az angolok elleni harcra. A haditerv egyik kidolgozója Boucicaut marsall volt, aki nagyon is tudatában volt az angolok erősségeinek, az íjászok jelentette veszélynek. Nikápolynál a saját bőrén tapasztalta meg, hogy mit jelent az erős, jól vezetett gyalogság védelemre berendezkedve a lovagok rohama ellen. A franciák lovagok jó része ekkor már újfajta keményebb páncéllal rendelkezett, ami ellen tudott állni a hosszúíjnak. De ugyanakkor jóval nagyobb problémát jelentette a tervezésbe az, hogy az angolokkal szemben a francia sereg fő csapásmérő ereje még mindig a lovagság volt, amely nemesekből állt, akik számára a fegyelem, a csapatszellem semmit sem jelentett. Ennek ellenére rájuk építve kellett tervezni, így azt találta ki Charles d’Albret a hadsereg főparancsnoka és Boucicaut marsall, hogy a francia lovagok lovasrohamot indítanak a megerősített angol állások ellen, minél gyorsabban elérve az állásokat, így a nyílzápor kevesebb kárt fog tenni a támadókba, majd pedig a nyeregből leszállva gyalogosan szálnak szembe az angol gyalogsággal, amely kihegyezett karók mögött várakozik.

A terv hasonló volt ahhoz, ami Nikápolynál történt 1396-ban, mindössze azzal nem számolt, hogy a francia lovagok az eltelt idő alatt semmit sem változtak, a zsákmányolás, a minél többet érő foglyok szerzése motiválta a lovagokat, nem pedig holmi parancsok, amiket végre kellene hajtani. Október 25-én reggel a tervnek megfelelően a francia lovagok rohamra indultak az angol állások ellen, ami már ez elején nem ment oly könnyedén, mert az előző napi eső miatt tiszta sár volt, és abban a lovak csak botladoztak, nagyon nehézkesen és lassan tudtak csak haladni a felázott talajon. Az angol íjászok hatalmas nyílzáport zúdítottak a támadó franciákra, ami a legtöbb lovagi páncélról lepattant ugyan, de a lovakkal szemben hatásos volt, rengeteg derék hátas terült el a sárba. Egyre több lovag maradt ló nélkül, és a sárban dagonyázva gyalogosan folytatta útját az angol állások felé. Egymást taposták a lovagok, így mire elérték a célt, már többen belefulladtak a sárba, akik pedig elérték kifulladva az angolokat, rendezetlen módon, egyenként kezdtek harcba, keresve a minél gazdagabb zsákmányt ígérő ellenséges lovagokat, akik helyett egy aranyat sem érő íjászokat találtak csak. Azok pedig minden a kezük ügyébe akadt fegyverrel vagy tárggyal nekiestek a lovagoknak. Mire pár órával később vége lett az öldöklésnek, a francia főparancsnok már elesett, Boucicaut marsall az elővéd parancsnoka pedig fogoly lett. Alig 100-250 fős angol veszteséggel szemben a franciák vagy 6 ezer embert vesztettek, és legtöbbjük lovag volt. A marsallt Angliába vitték, mint előkelő foglyot, és már ott is halt meg 1421-ben. Halála után Tours-ban, a családi kápolnában temették el.

Boucicaut a dinasztia hűséges szolgálója, egy lelkes lovag és parancsnok volt, aki élete során jelentős sikereket is ért el, de ugyanakkor olyan katasztrófák tanúja is volt, amelyek hatással voltak a kontinens életére. Képes volt a fejlődésre, a megújulásra, belátta kora katonai rendszerének hibáit, és ezen változtatni is akart, de még túl korai volt az időpont, még nem jött a lovagság korának vége. A következő generációk hozták el a változást, amiben a gyalogság lett a harcterek ura.

 

Felhasznált Irodalom:

Bernard Cornwell (2010): Azincourt – A lovagkor alkonya, Alexandra Kiadó, Pécs,

Bertrand Schnerb (1998): A francia-burgundi kontingens részvétele a nikápolyi hadjáratban, Hadtörténelmi közlemények, 111. évf. 3. sz

Csukovits Enikő (2001): A lovagi zarándoklat, Történelmi szemle. 43./1-2. szám

Csukovits Enikő (2005): Csodás szabadulások a török rabságból, Aetas, 2005/4

Dr. Wertner Mór (1925): A nikápolyi hadjárat 1396.ban. Hadtörténelmi közlemények, 26. évf. /1. sz.

Georg Ostrogorsky (2003): A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest,

Housley, Norman (1998): Boucicaut marsall Nikápolynál, Hadtörténelmi közlemények, 111. évf. 3. sz.

Rázsó Gyula (1987): A ​lovagkor csatái, Tankönyvkiadó, Budapest,

https://erenow.net/postclassical/crusades/594.php

 

Szólj hozzá

lovag marsall 1396 1415 Velence Genova Konstantinápoly Nikápoly Boucicaut 100 éves háború Azincourt Modon