2019. feb 17.

Nagy Knut

írta: beatj
Nagy Knut

A viking, aki a legangolabb angol király lett…


Anglia korai történelme szinte nem egyéb, mint az inváziók történelme, melynek során különböző népek érkezése során formálódott a szigetország népessége. A sort még az ókorban a kelta törzsek a britonok kezdték, amit a rómaiak folytattak, de majd négy évszázad után ők elhagyták a Brit-szigeteket. Az angol nép kialakulásában következő fontos összetevőnek bizonyultak a germán népek, akik az 5-6. században két hullámban érkezve lettek a szigetek újabb hódítói. A két legnagyobb törzs az angol és a szász volt, ezen nevek összeolvadásából született meg az angolszász kifejezés, ami az országot és a népet is kezdte jelenteni idővel.

A 9. század elejére valamiféle egység is megvalósult, Egbert (802-839) Wessex királya már szinte egész Anglia urának mondhatta magát egy időre. De csak tünékeny állom volt, ami hamar elmúlt annak köszönhetően, hogy mert ekkor már az ajtók előtt kopogtattak az újabb érkezők, akik ezúttal északról érkeztek. „A vikingek haragjától ments meg uram minket” volt az a szállóige, ami a 789-ben induló viking invázióktól kezdve szájról szájra terjedt Anglia lakói között. 865-ben a viking Nagy Hadsereg támadása iszonyatos pusztítást vitt végbe, ami alapvetően megváltoztatott mindent. A Szász krónika elbeszélése szerint hatalmas flotta, mintegy nyolc király és húsz jarl vezetésével kötött ki ekkor Kelet-Anglia partjainál. A Nagy Hadsereg nagyon rövid idő alatt meghódította Northumbria királyságát (867-875), ahol először bábkirályokat ültettek a trónra, majd megszervezték az önálló yorki dán fejedelemséget. 869-870 folyamán elfoglalták Kelet-Angliát, amit pár éven belül Mercia követett. Wessex királysága marad csak talpon, ami Alfréd királynak (871-889) köszönhetően, ha nagy nehezen is, de megmenekült. A dán vikingekkel való háború végül egy békével zárult. Anglia két részre bomlott, keleti fele lett a Danelag, vagyis a dánok földje, a nyugati pedig az angol kézen maradt Wessex. Alfréd unokája Athelstan (924-939) a 937-es brunanburh-i győzelmével a dánok uralma átmenetileg lehanyatlott, egész Anglia újra egy király hatalma alatt egyesült.

 

Alfréd után a legnagyobb formátumú egyéniség Anglia trónján Edgar (959-975) volt, akinek a koronázásán ,,norvég és dán fejedelmek húzták az evezőt a koronázási hajóban”. Ő az első király, aki Christus Domini lett, akinek a koronázásakor szent olajjal kenték fel a homlokát: Edgar lett az első angolszász király, aki hatalmát Istentől származtatta. Halála után szinte azonnal fegyveres harc tört ki a hatalomért, amelynek résztvevői annak fiai voltak. 978-ban „Mártír” Edwardot meggyilkolták, amivel ugyan véget ért a harc, de annak győztese olyan válságot idézett elő, ami magában hordozta a királyság bukásának lehetőségét. ,,Tanácstalan" Ethelred-en (979-1016) kívül egy angol király sem érdemelt ki olyan csapnivaló hírnevet, mint ő.  Még a Tudor-házból való „gazember”, III. Richárd, vagy a féktelen János király sem idézi fel markánsabban az országvesztés, a hozzá nem értés és az álnokság képét, mint amit Ethelred király elért. Mindössze alig 10 évesen lett király, ami magában még nem lett volna oly nagy baj, de idővel sem lett sokkal erősebb egyéniség belőle, ami megpecsételte a saját és királyságának a sorsát is.

A 10. század folyamán sok skandináv Kelet-Európában oltotta az ezüst és az arany utáni szomját. A skandináv királyoknak országaik kiterjesztésére és stabilizálására irányuló törekvései igen nagyszámú harcost igényeltek, így volt bőven emberanyag, amit fel lehetett használni. Nem volt sok kilátás arra nézve, hogy Nyugat-Európába és Angliába újabb viking hadjáratok induljanak, ezért az említett területek viszonylagos nyugalmat élvezhettek. 970-980 körül viszont változott a helyzet. A mai orosz területen bekövetkezett változások azt jelentették, hogy 970 körül megszűnt az arab ezüst beáramlása, és ez nagy gondokat okozott Skandináviában. 980-ban ezért újra megjelentek a vikingek, végigrabolták Anglia déli és nyugati partjait, majd visszatértek 981-ben és 982-ben is. Az Angolszász Krónika szerint Southamptont mindössze hét hajó fosztotta ki 980-ban, Portlandot 983-ban pedig alig háromhajónyi legénység vitt végbe komoly pusztítást.

Ugyanakkor egy sor fontos személy halt meg ekkoriban Angliában, akik halálával a királyi udvarban egyre kevesebb valamire való tanácsadó maradt, így a fiatal király nem tudott igazán kire támaszkodni. 991-ben kb. 100 hajóból álló norvég flotta jelent meg a későbbi norvég király Olaf Tryggvason vezetésével. A hajóraj végig rabolta a partvidéket majd Maldonnál találkoztak a Britnoth vezette angol erőkkel. Az igen véres csata norvég győzelemmel zárult ugyan, amiért nagy árat fizettek, de bőven volt még otthon elég kalandvágyó bajtárs. 994-ben Olaf Tryggvason ismét támadott, de ez alkalommal a dán királlyal, Hegyesszakállú Svennel együtt és kilencvennégy hajóval. Nem sikerült bevenniük Londont, így a környéket sanyargatták, míg csak meg nem született a megegyezés: 16.000 font ezüstöt (kb. 8.000 kg) és ellátást kaptak a vikingek a királytól.. Külön egyezség született Olaffal, megerősítették a keresztény vallásban, királyi ajándékokat kapott, és megígérte, hogy soha többé nem tér vissza támadó szándékkal Angliába. Miután a zsákmányával hazatért Norvégiába, megszerezte a koronát, majd 1000 táján a hajdani harcostársa, Hegyesszakállú Sven ellen vívott csatában elesett. Nem sokkal az után, hogy Olaf és Sven hazatért, Ethelred családi kapcsolatot létesített az uralkodó normandiai dinasztiával, feleségül vette Richard herceg testvérét, Emmát, így próbálva szövetségeseket szerezni.

Amint az a nagyon paranoiás emberekkel gyakran megesik, erőtlenségét Ethelred úgy kísérelte meg ellensúlyozni, hogy 1002. november 13-án, Szent Bricius napján parancsot adott az Angliában élő valamennyi dán megölésére, mégpedig azon az alapon, hogy a dánok az elmozdítására és az ő megölésére szövetkeztek.  Anglia legtöbb dánok lakta vidékén a király utasítását meg sem próbálták végrehajtani, de pl. Oxfordban, ahol a dánok egy templomban kerestek menedéket, a helyi vezetők beszédeitől felbőszült tömeg elevenen megégette őket. A dán megszállók csakugyan szörnyű dolgokat követtek el, ám egy átlagos dán földműves vagy kereskedő, akinek a családja több mint egy évszázada élt Oxfordban, aligha jelentett fenyegetést. Ethelred elődei művét semmisítette meg ezáltal, a sok helyen nagy nehezen kialakított békés egymás mellett élés minden reménye szertefoszlott. Az csak tetézte az eseményeket, hogy az áldozatok között volt a dánok királyának, Villásszakállú Svennek a húga, Gunhild is.

1003-ban és az azt követő években Sven a bosszúvágytól hajtva, Anglia déli és délkeleti részeit pusztította. 1005-ben a flotta Dániába távozott, mert Angliát nagy éhínség sújtotta, de 1006-ban visszatért, és a rákövetkező évben 36.000 font (18.000 kg) ezüstöt sajtolt ki a békéért cserébe. 1009-ben a nagyhatalmú dán vezér, Hosszú Thorkel sok más vezérrel és sok hajóval érkezett Angliába. Kent keleti részén az ott élőktől kapásból 3.000 font (1.500 kg) ezüstöt kaptak, csak menjenek tovább. El is hajóztak a Wight-szigetre, amely, mint már annyiszor, a bázisuk volt, s onnan fosztogatták Dél-Angliát. 1011-ben Ethelred és tanácsadói jónak látták, ha ismét fizetnek. Mielőtt erre sor került volna, a vikingek kifosztották Canterburyt, és elfogták az érseket, aki nem egyezett bele, hogy váltságdíjat kérjenek érte. Ettől a vikingek úgy feldühödtek, hogy megölték. Esti összejövetelükön maguk elé hozatták az érseket, csontokkal, marhafejekkel hajigálták meg, és egyikük a csatabárdja fokával akkorát ütött a koponyájára, hogy ő „szent lelkét elküldte Isten királyságába”. Amikor nem sokkal 1012 húsvétja után a vikingek megkapták a 48.000 fontnyi (kb. 24.000 kg) hatalmas adót, a sereg szétszéledt, de Hosszú Thorkel vezetése alatt negyvenöt hajó az angolok szolgálatába állt, és a vikingek megígérték az angol királynak, hogy megvédik az országát korábbi saját harcostársaiktól. A kis csapatok támadásai helyett ekkoriban már egyre inkább nagy, mozgékony seregek jelentek meg, amelyek Angliában teleltek, és egyre gyorsabban növelték a követelt pénzösszeget, így a 991. évi 10.000 font ezüst 1012-re felkúszott 48.000 fontra. Az angolok eljutottak arra a szinte, hogy kénytelenek voltak viking vezéreket zsoldosként megfogadni, hogy tartsák távol a többieket. 1013-ban Hegyesszakállú Sven Dániából útra kelt, hogy most már meghódítsa egész Angliát. Magával vitte a fiát Knutot is, aki még nem volt húszesztendős. Londont az angol király által felfogadott viking Thorkel védelmezte, méghozzá kitűnően. Villásszakállú Sven azonban nem vesztegette az idejét ostromra, hanem tovább nyomult, elfoglalta Wessexet, az angol királyság szinte egész területét. London hajthatatlan, csökönyös és találékony népe sem látott más kiutat ezután, mint a megadást és a kirótt sarc megfizetését. „Ekkoriban minden balul ütött ki az országnak”, teszi hozzá erről az időről a krónikás. Ethelred egy ideig még megmaradt hajóival a Temzén, asszonyát és fiait elküldte normandiai sógorához, majd miután a Wight-szigeten komor karácsonyi ünnepet ült, ő maga is csatlakozott hozzájuk, elmenekült saját országából. Sven nem élvezhete sokáig győzelmét, mert alig öt héten belül váratlanul meghalt. Ethelred ekkor tanácsadói hívására hazatért, hogy újból elfoglalja a trónt. De arra nem gondolt senki, hogy Sven fia Knutot milyen fából faragták, és nem engedi örökségét elvenni.

Knut Svensson vagy Nagy Knut kb. 992-994 körül született egy igazán híres család sarjaként. Nagyapja I. Harald Gormsson vagy más néven Kékfogú Harald dán király volt, aki a norvég trónt is megszerezte. Felvette a kereszténységet is, ami leginkább politikai számításból született döntés volt. A trónról a saját fia Knut apja Villásszakállú Svend taszította le. Ekkor Harald az Odera folyó torkolatának közelében lévő viking erődbe menekült, ahol a legenda szerint egy Toko nevű íjász végzett vele bosszúból, ugyanis korábban a király arra kényszerítette, hogy a fia fejéről lőjön le egy almát. Ez a történet terjedt aztán tovább és lett belőle idővel Tell Vilmos története Svájcban. Harald neve a Bluetooth formájában is fennmaradt, ugyanis a király igen szerette az áfonyát, ami mindig kékre színezte a fogait, és ezért is hívták Kékfogú (angolul: bluetooth) Haraldnak alattvalói. Svend apja legyőzése után Dánia királya lett, továbbá ő maga szakított a kereszténységgel és visszatért ősei pogány hitére. Hatalmát igyekezett kiterjeszteni több irányba is. 990-es években angliai hadjáratokra vezette seregét, de maradandó sikert nem tudott elérni. Annál sikeresebb volt a norvég trónért folyó harc, ami meghozta gyümölcsét 1000-ben. Ezután újra Anglia ellen fordult, amely a már említette 1002-es Szent Bricius napi mészárlás után vett nagyobb lendületet.

Sven halála után a dán sereg az ifjú Knutot választotta királlyá, de az angolok visszahívták Ethelred -et. Angol sereg szerveződött, amely váratlanul legyőzte Knutot, aki ennek hatására a hazatérés mellett döntött. Útban haza, Dánia felé, a hajók megálltak Sandwichben (Kent), és partra tették a még Sven által a korábbi békeszerződésben megígért foglyokat, akiknek viszont levágták a kezét, a fülét és az orrát. Hosszú Thorkel serege a királytól 21.000 font ezüstöt kapott London sikeres megvédésért jutalomként. Dániában Knut fivére, Harald került a trónra. Segített ujjászervezni a hazatért flottát, mert kényelmetlen volt a királyságában egy nagy sereggel rendelkező, becsvágyó testvér, s így Knut 1015-ben ismét elindult Angliába egy új hadsereggel. Fekete Ottar, a skald, így ír erről:

Harcosom, te hajós!

Mikor nekivágtál

Nemrég a vizeknek,

Nem volt senki olyan,

Ki gyermekibb korban

Szállott volna hadba

Páncélban és vasban,

Bosszú- és harcvágytól

Égve szállott volna

Partra, mint te, vörös

Pajzzsal kezedben, Knut!”

 

Ekkor az angol védelem Ethelred energikus fia, Vasbordájú Edmund kezében volt, aki 1016 áprilisában lépett elhunyt apja örökébe. Az ország azonban még gyenge volt a sok árulás miatt, és Knut győzelmet aratott az ashingdoni csatában. A véres ütközetet a dánok elszántsága mellett az döntötte el, hogy Mercia úra elhagyta a csatateret az embereivel, ami miatt az angol sorok megroggyantak, így a dánok át tudták törni az angolok vonalát. Az Angolszász Krónika szerint „elpusztult Anglia egész nemessége”.

Edmund és Knut megegyezett, hogy felosztja egymás között az országot, de még mielőtt véget ért volna az 1016. esztendő, Edmund váratlanul meghalt, és így Knut maradt az egyetlen uralkodó. Lenyűgöző eredmény ért el, egész Anglia a kezében volt. Knut határozott céllal kelt útra Dániából, és bizonyára kivételes képességű katonai vezető volt. 1013-ban és 1015-ben könnyen talált embereket az angliai hadjáratokra, mert akkorra már Skandináviában mindenki tudta, hogy Anglia gazdagsága szinte csaknem kimeríthetetlen, és már nem nehéz hozzáférni sem. A seregekben Skandinávia minden részéből voltak emberek, ahogy ez már 991 óta megszokott volt. Sokan nagy tetteket vittek végre Angliában, és ezüsttel, dicsőséggel és a jó történetek kimeríthetetlen tárházával tértek haza.

Knut angliai uralkodása első éveiben nagyon sok volt a tennivaló. Az ország négy nagy grófságra oszlott a régi királyságok nyomán. Knuté volt Wessex, Hosszú Thorkel birtokolta Kelet-Angliát, Erik norvég gróf megkapta Northumbriát, és az angol renegátnak, Eadric Streona ispánnak, aki ashingdon-nál elhagyta a csatateret, Mercia jutott. Őt azonban Knut egy év leforgása alatt megölette, „jogosan”, jegyzi meg az egyik angol krónika. Más angol nemesekkel is végeztek, köztük Eadwiggal, Ethelred első házasságából származó fiával, másokat pedig száműztek. 1017-ben Knut feleségül vette Emmát, Ethelred özvegyét, akinek két fia Normandiában maradt. Így benősült az angol királyi házba is, a hatalma más fronton is biztosítva lett.

Emma két gyermeket szült neki, Hardaknutot és Gunhildét, de Knutnak volt egy ágyasa is, akitől két fia született, Harold és Svend. A Nagy Sereg még mindig Angliában volt, ahol 1018-ra úgy megszilárdult a helyzet, hogy fel is lehetett oszlatni, miután egy példátlanul magas, 72.000 font ezüstnyi összeget juttattak a seregnek. Ehhez járult még 15.000 font ezüst, amelyet egyedül London fizetett ki. Negyven hajó maradt Angliában, és a leghűségesebb, pompásan fölszerelt és fegyelmezett skandináv harcosok elitje. Sokan valószínűleg még úgy tekintettek rá, mint viking hódítóra, és ő ezekre a harcosokra alapozta a hatalmát. Új angol nemességet is teremtett, amelynek jóléte tőle függött. 991 óta a csatákban hősi halált halt sok angol nemes, vagy sokukat megölette a király, mert árulással gyanúsította őket, és sokan száműzetésbe mentek. Knut megtartotta az angol királyi hatalom alapvető szerkezetét, de az emberei újak voltak. Nem szolgáltak Ethelred alatt, így sok földet újra szét lehetett osztani.

1018-ban meghalt Harald dán király, és 1019-20 telén Knut hazament, hogy biztosítsa Dánia feletti hatalmát. Anglia kormányzását Hosszú Thorkelre bízta. Dániából levelet intézett az angol néphez, amelyet kihirdettek az egész királyságban. Beszámolt arról, mit tett annak érdekében, hogy megvédje Angliát a dán veszedelemtől. Hangsúlyozta, hogy ő Anglia keresztény királya, és hogy ott az övé a hatalom. Az 1020-as években Knut bejelentette igényét Norvégiára, és 1028- ban el is foglalta az országot Olaf Haraldssontól. 1027-ben Skócia királya is elfogadta Knut fennhatóságát. Abban az évben, miközben Rómába utazott, Knut újabb levelet írt az angol népnek, amelyben önmagát „egész Anglia, Dánia, a norvégok és a svédek egy része királyá”-nak nevezte. Rómában részt vett II. Konrád német-római császár megkoronázásán, ahol nagy tisztelettel bántak vele. Gyakorlati egyezségeket is kötött, amelyek kedvezők voltak az angolok és a skandinávok számára, és nyélbe ütötte leánya, Gunhilde, és Konrád fia, a későbbi III. Henrik császár házasságát. 1036-ban meg is történt az esküvő, de Gunhilde két évvel később meghalt.

Knut viking/dán származása ellenére mindenekelőtt angol király volt. Többször ellátogatott Skandináviába, ha ott gondok adódtak, vagy ha arra volt szükség, hogy megakadályozzon további viking támadásokat Anglia ellen. Békét hozott az országnak, amely olyan sokat szenvedett a pusztításoktól. A béke ára pedig az állandó rendszeres adó volt. Erre azonban valószínűleg úgy tekintettek, mint ami kellemesebb és olcsóbb volt, mint az ellenség támadásai és a nekik fizetendő danegeld. Knut összegyűjtette a régi idők angol törvényeit, és nagy jótevője volt az egyháznak. Sok szempontból angolabb volt az angoloknál, és sűrűn és nyilvánosan bocsánatot kért a régi viking bűnökért. Kelet-Anglia királya, Edmund 869. évi mártírhaláláért engesztelésül nagy templomot emeltetett Bury Szent Edmund-kolostora számára. Canterbury érseke 1012. évi meggyilkolását pedig azzal kívánta feledtetni, hogy nagy ceremóniával átvitette a tetemet Londonból Canterburybe. Az 1016. évi véres ashingdoni csata emlékére a csatamezőn építtetett templomot. Sok templom bőkezű adományt kapott tőle. Knut az Old Minsterben lett eltemetve, amikor negyvenéves kora körül, 1035-ben meghalt. Az ifjú vikingből példás angol király lett. A Knytlinga saga azt írta róla, hogy: „Knut kivételesen magas és erős volt, és igen csinos ember, hosszú, magasan induló és meglehetősen horgas orra ellenére. Világos arcbőre volt és szép, dús haja. A látása jobb volt, mint sok más emberé, mert nemcsak szép volt a szeme, de élesen is látott. Bőkezű volt, nagy harcos, bátor, győzelmes, és stílusát és kiválóságát tekintve az emberek legboldogabbika.” Knut halála a stabilitás végét jelentette, és a nagy „birodalom” felbomlott. Emma két király felesége is volt, és mindkét férje egy-egy fiát viszontláthatta Anglia trónján. Harald, az első feleségtől származó gyermek örökölte Anglia trónját, míg Hardeknut, Emma fia Dánia királya lett.

Knut birodalmának földrajzi középpontja az Északi-tenger területére esett, ez azonban a legkisebb nehézséget sem okozta. A korai középkor skandinávjai kiváló hajósok voltak, hajóik jól állták a viharos északi vizeket. Az Anglia és Skandinávia közötti kapcsolat fenntartása rutinfeladatnak számított számukra, amihez jött az a tény, hogy a 9. század utolsó harmadában a Feröer-szigeteken és Izlandon is hoztak létre telepeket, s száz év múlva már Grönlandon is településeket alapítottak. A grönlandi skandinávok az ezredforduló körüli években elérték Észak-Amerika partjait, ahol – az általuk Vinlandnak („szőlőország") nevezett helyen – le is telepedtek. Így a skandinávok „hatalma” a Kelet-európai sztyepektől egészen Amerika partjáig húzódott ebben az időben.

Angliába Knut halála után egy időre béke költözött, ami 1066-ig tartott, amikor is egy másik viking felmenőkkel büszkélkedhető normann Vilmos herceg szerezte meg a trónt, amelyre a norvégok is pályáztak. A következő években több alkalommal is jelentek meg viking flották Anglia partjainál, de már nem voltak képesek arra, hogy komoly szerepet játszanak a királyság sorsának alakulásában. 1085-ben a dán IV. Knut király hatalmas flottát szervezett, azzal a szándékkal, hogy visszahódítja Angliát, amely fölött nagy-nagybátyja uralkodott. Hódító Vilmos jókora sereget hozatott Normandiából Angliába, de Knut flottája nem is kelt útra. A királynak gondjai támadtak déli határain, és a nyár végére a flotta feloszlott. Tisztjei olyan kegyetlenül büntették meg azokat, akik hazatértek, hogy ez lázadáshoz vezetett, és Knut királyt 1086-ban megölték. Ez volt az utolsó skandináv kísérlet Anglia meghódítására.

Csaknem egy évszázadon át Skandinávia határozott befolyást gyakorolt az angliai hatalmi egyensúlyra. Svend, Knut és Hardaknut, mind királyok voltak Angliában. Sok viking részt vett az ország kormányzásában, és még többen szolgáltak a királyi flottákban. Az angol viking kornak ebben a szakaszában nem volt igazi bevándorlás, de az új skandináv arisztokrácia hatást gyakorolt a művészetre, a kultúrára. Az angol egyházi befolyás viszont Norvégiában és Dániában volt erős. Az egyházi hivatalokra angol papokat neveztek ki. Népszerűségnek örvendtek az angol szentek, az angol egyházi szókincset beillesztették a skandináv nyelvekbe, míg az angol nyelve egy sor skandináv eredetű szóval gyarapodott, elég ha az angol napok neveire gondolunk (Pl. Frigg (Freya)-Freitag/Friday/fridag, Thor-Donnerstag/Thursday/torsdag). Nagy Knut király idejében Norvégia és Dánia sok tekintetben egyetlen kulturális övezetet alkotott, amelynek legbefolyásosabb alakjai rendszeresen és nagy kísérettel utaztak az egyik országból a másikba. A szigetországi kalandok addig sohasem látott mértékben kapcsolták be Skandináviát a nemzetközi életbe, ami alapjaiban változtatta meg nemcsak az északiak, hanem a kontinens népeinek életét is.

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Orosz István, Papp Imre, Pósán László, Angi János Bárány Attila: Európa a korai középkorban, Multiplex Media-Debrecen University Press, Debrecen, 1997

Zsoldos Attila: Az észak-atlanti világ az első ezredfordulón. Kelták, angolszászok, vikingek, História, 1999/09-10

Bárány Attila: Britek, ​angolszászok, vikingek, Attraktor, Máriabesnyő - Gödöllő, 2008

Else Roesdahl: A ​vikingek, General Press, Budapest, 2007

Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ​ezer éve: a középkor I-II., Osiris, Budapest, 2005

Szántó Tibor György. Anglia története. Budapest: Maecenas Könyvkiadó, 1992

Katus László: A ​középkor története, Pannonica, 2001

Norman Davies: Európa története, Osiris kiadó, Budapest, 2002

Rudolf Pörtner: A ​viking kaland, Kossuth Kiadó, Budapest, 1983

Michael Wood: A ​sötét középkor, Alexandra Kiadó, Pécs, 2007

 

Szólj hozzá

viking Alfréd Knut Wessex Mercia Edmund Sven Ethelred