2018. júl 17.

Csata a 3234-es hegynél

írta: beatj
Csata a 3234-es hegynél

 

A második világháború után a világot a hidegháború játszmái kötötték le hosszú évtizedekig. Ezen időszak a „forró pontokról” szólt, amely olyan területeket jelölt, ahol a két szemben álló világ, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió érdekei egymással ütköztek, és ez háborús és/vagy politikai konfliktusokhoz vezetett. Elég, ha a koreai háborúra, a kubai rakétaválságra, vagy a vietnámi eseményekre gondolunk. Ebbe a sorozatba illeszkedik be a Szovjetunió egyik utolsó olyan háborús konfliktusa, amely nagy mértékben járult hozzá a fennálló rendszer lebomlásához. Ami Amerikának Vietnám volt, az a szovjeteknek Afganisztán jelentette. Egy hosszan elhúzódó háború, amelyet nem tudott, és soha nem is tudott volna teljes mértékben megnyerni a Szovjetunió. Történetünk ennek a háborúnak mindössze egy kis szeletéről szól, ami leginkább az emberi helytállás és bátorság története.

Az afgán-szovjet háború

A kezdet 1979-be nyúlik vissza, amikor a „baráti” Afgán kommunista kormányt elzavarták. A „nagy testvér” ezt nem hagyhatta, mert akkor további „baráti” országokban is hasonló eseményekre lehetett volna számítani. A szovjet vezetők joggal tartottak attól, hogy az Iránból kiinduló iszlám forradalmi hullám nem áll meg a Szovjetunió határainál, és egész Közép-Ázsiában okozhat fejtörést. Így más választás nem lévén, a hadsereg bevetése tűnt a legjobb megoldásnak. Papíron ez egy már a legelején eldönthető háborúnak indult, hiszen a szovjet hadsereg az egyik legnagyobb volt a világon, és a mennyiség mellett a minőség terén is felvette a versenyt bármely más országgal összehasonlítva. A katonai vezetők a korábbi tapasztalataik alapján meg is terveztek egy gyors inváziót, amely 1979 utolsó hónapjában meg is indult. Jól ment minden. A főváros órák alatt szovjet kézre került, elesett az elnöki palota, megdöntötték a kormányt. A 40 ezres haderő a legfontosabb stratégiai pontok megszállásával gyakorlatilag az országot megszállta. A katonai vezetők azonban súlyos árat fizettek tévedésükért. A hagyományos katonai gondolkodás helyett más szemszögből is kellett volna megvizsgálni az egész helyzetet, és akkor lehet, hogy nem lett volna belőle tíz évig tartó háború. Afganisztán gyakorlatilag az ókor óta Belső-Ázsia egy fontos területe volt, amelyen át fontos közlekedési folyósok haladtak keresztül nyugat-keleti irányban. Ezért minden hódító számára fontos volt a megszerzése, de „Nagy” Sándortól kezdve mindenki, aki hódítási szándékkal az ország földjére lépett, nagyon sok nehézséggel küszködött. Sokféle törzs élt a területen, amelyek egymással sem voltak mindig túl jó viszonyban, de szabadságukra nagyon is érzékenyek voltak. Ha ezt valaki veszélyeztette, az nagyon könnyen pórul járhatott. Az ország nagy része hegység, ami a jól ismerők számára komoly taktikai előnyt jelent. A szovjet katonák hiába foglalták el a nagyobb városokat, azokkal gyakorlatilag saját magukat zárták börtönbe. Az afgán gerillák a hegyekbe vetették magukat és onnan kezdték rajtaütésekkel felvenni a harcot a megszállóknak tekintett szovjetekkel.

A felkelőket a környék összes iszlám vallású állama támogatta, hol nyíltan, hol titokban. Emberek, fegyverek, utánpótlás érkezett a hegyek titkos ösvényein keresztül folyamatosan. A vallás olyan kapocsnak bizonyult, hogy még a messzi Észak-Afrikából is érkeztek önkéntesek a gerillák közé. Amerika sem volt tétlen. Az ellenségem ellensége a barátom elv értelmében kiképzők, modern amerikai fegyverek indultak az afgán hegyekbe. Sokak számára ismerős az a tény, hogy írástudatlan afgán parasztok az iszonyú drága lézervezérlésű Stinger légvédelmi rakétákkal lődözték lefele az orosz harci gépeket.

Az alig pár hónaposra tervezett katonai akció egy évtizedig elhúzódó konfliktus lett ezen tényezők miatt. Egyik fél sem tudta a másikat legyőzni, egyfajta anyag és embercsata dúlt, amelyben az volt a kérdés, hogy ki adja fel hamarabb. A mudzsáhid felkelők az ország nagy részét a kezükben tartották, és a lakosság is őket támogatta. A legkeményebb harcok a fővárostól Kabultól délre a Pakisztáni határ mentén dúltak. Ez volt a felkelők egyik legfontosabb központja, ide érkezett a határon át a legtöbb támogatás részükre. A szovjetek egy konvoja sem volt erre biztonságban, életveszélyes volt a városokból kimerészkedni. 

A Magisztrál hadművelet

A szovjet katonai vezetők tisztában voltak a helyzettel, ezért háború ideje alatt végig próbálták kifüstölni a határ környékén tanyázó felkelőket az állásaikból, de csak kisebb részsikereket tudtak felmutatni. 1987 végén indult meg a szovjetek utolsó nagy katonai offenzívája a „Magisztrál”, amely a felkelők által erősen szorongatott Khost városának felmentését takarta. A várost olyan szintén zárták körbe a gerillák, hogy csakis a levegőből lehetett ellátni az ott lévő csapatokat. Természetesen ez se volt fáklyás menet, mert a környező hegyek tetején ücsörgő mudzsáhidek a Stinger rakétáikkal minden berepülést veszélyeztettek. A szovjetek próbálták a hegyekben élő törzsek egy részét maguk mellé állítani, vagy legalább semlegességet elérni náluk, hogy így enyhítsék a nyomást, de falra hányt borsónak bizonyult a próbálkozás. A szovjet hadsereg több egységét összpontosították, megerősítették elit ejtőernyős csapatokkal, és a „baráti” afgán kormány hűséges egységeivel, amelyeknek sok harcértéke nem igazán volt. A hírszerzés felmérte a terepet, és nem szolgált túl jó hírekkel. A Kabul és Khost közötti úton a felkelők egy 3 km mély védelmi rendszert építettek ki, ahova aknamezőket telepítettek, rakétaindító állásokat, légvédelmi állásokat hoztak létre. A védők bőven el voltak látva könnyű és nehézfegyverekkel, RPG rakétákkal.  Az út mentén található hegyek mindegyike egy-egy erőd volt szinte. A szovjetek tisztában voltak azzal, hogy egy közvetlen támadás öngyilkossággal érne fel egy ilyen védelmi rendszer ellen, ezért trükkös megoldáshoz folyamodtak. 1987. október 28-án a felkelők által ellenőrzött területen egy egységgel leszállást hajtottak végre, mintha ott akarnának hadműveletbe kezdeni. A felkelők azonnal megtámadták az egységet, és a környező hegyekből minden létező fegyverrel tüzet nyitottak. Arra nem gondoltak, hogy a fejük felett felderítő gépek cikáznak, amik szépen figyeltek mindent. A szovjetek megtudták, hogy hol vannak a nehézfegyverek, és egy négy órán át tartó tűzcsapás keretében a legtöbbet sikerült is kiiktatni. November 29-én indult a szárazföldi támadás, de ezt még visszaverték. December 1-én egy újabb támadással sikerült rést ütni a védelembe, amit ki is használtak. Egy brigád helikopterek segítségével elfoglalt egy újabb magaslatot, míg egy másik egység Khost városából kiindulva próbált áttörni a fő erőkhöz. A felkelők legtöbb nehézfegyverüket elvesztették ugyan de adták fel a küzdelmet. Visszább vonultak a főút mentén, de bármikor tűz alá tudták venni maradék fegyvereikkel az úton haladó erőket. December 30-án a szovjet főerő bejutott Khost városába, amivel elérte a kitűzött célt, felmentette a várost, és egy folyosót nyitott, amin keresztül el lehetett látni a települést utánpótlással.

vagolap01_2.jpg

Csata a hegyen

A hadművel fő célja után az út teljes megtisztítása, és az azon át haladó konvojok biztosítása maradt a legfontosabb feladat. Ennek keretében 1988 január 7-én a 345-ik Gárda Légi Ezred 39 katonája landolt egy 3234 méter magas hegytetőn, azzal a feladattal, hogy ássák be magukat, rendezkedjenek be védelemre, és tartsák megfigyelés alatt az alattuk húzódó utat, amelyen keresztül szovjet egységek indultak el dél felé.

A kötelékek biztonságos áthaladásához szükséges volt, hogy amint a felkelők megtámadják azt - és ebben biztosak voltak a katonai vezetők – legyenek olyan megfigyelők, akik pontos koordinátákat tudnak adni a szovjet tüzérség és légierő számára. A felkelők sem voltak hülyék, amint észlelték, hogy a hegytetőre ejtőernyős katonák érkeztek, rájöttek, hogy milyen stratégia előnnyel jár a hegy birtoklása. Így amíg az ejtőernyősök el voltak foglalva egy védelmi állás gyors létrehozásával, a felkelők azok megtámadására készültek és vonták össze erőiket. Délután fél négy környékén indítottak rohamot a hegy ellen először. A védők alig három tucatnyian voltak, míg a támadók 5-6 szoros túlerővel rendelkeztek, közel 200-250 emberrel kezdték el támadni a hevenyészett állásokat.

A támadók könnyűfegyverekkel és RPG rakétákkal vették tűz alá az állásokat védő szovjet ejtőernyősöket. A gyalogsági támadással szemben a védők legfontosabb fegyvere a rádiójuk volt, amin keresztül koordinátákat küldtek a támogató tüzérségnek. Nem volt veszélytelen a dolog, mert gyakorlatilag a saját állásaik közvetlen elé, tőlük alig pár tucat méterre kérték a tüzérségi csapásokat, amik könnyen saját állásaikba is csapódhattak volna. Az ejtőernyősök visszaverték az első támadást. Azt viszont észrevették, hogy a felkelőkhöz képest nagyon is szervezett volt már az első próbálkozás is, látszott rajta a szervezés, a kiképzés. Abban a szovjet hírszerzők biztosak voltak, hogy Pakisztán támogatja a felkelőket, és nemcsak fegyverekkel, hanem „tanácsadókkal” is. Mai napig vita tárgya, hogy a 3234-es magaslatért vívott csatában a támadók közül hány volt pakisztáni. Az oroszok szerint a legtöbbjük nem is felkelő volt, hanem pakisztáni elit katona, akik a felkelők bőrébe bújva segítettek a támadásokban. Az igazságot már lehet soha nem fog kiderülni.

A dombon küzdő katonák a 40. hadseregtől kapva tűztámogatást tartották az állásaikat, és közben végezték azt is amiért ide küldték őket. A hegytetőről figyelték és tájékoztatták az áthaladó konvojokat. A felkelők szokásukhoz híven tűz alá vették az úton haladó járműveket, de a hegyről mindent látó ejtőernyősök azonnal jelentették, hogy honnan lőttek a felkelők, így a tüzérség azonnal megszórta minden esetben azokat. De mindeközben az állásaikban egy szikrányit sem voltak biztonságban. A következő fél nap során összesen 11-szer támadták meg az állásaikat a felkelők. Gondoljunk bele, hogy éjszaka, a sötétség leple alatt szinte óránként kellett egy-egy rohamot visszaverni. Nyomjelző lövedékek, RPG rakéták hasították át a égbolt sötétjét, gránátok robbantak, géppuskasorozatok cikáztak a hideg éjszakában. A védők másnap reggelig kitartottak, egészen addig amíg az utolsó konvoj is el nem haladt az úton. Mire értük jöttek, gyakorlatilag szinte ellőtték az összes lőszerüket, kimerülten, sebesülten várták a segítséget. A végeredmény szovjet részről 6 halott és 28 sebesült lett a 39-ből. A halottak közül két katona is megkapta posztumusz a Szovjetunió hőse kitüntetést, és az összes katona megkapta a Vörös Rend és a Vörös Csillag kitüntetést.

A felkelők legalább 200 katonát vesztettek el az akció során, amit azt jelenti, hogy a támadók 80%-a veszett oda. Ez csak egy apró kis győzelem volt mindössze, ami a háború egésze szempontjából komoly katonai jelentőséggel nem bírt. De az emberi kitartásra, a bátorságra jó példát szolgáltatott. 2005-ben Oroszországban film is készült az eseményekről. A 9. század című film el is nyerte a kritikusok elismerését, több díjat is kaptak a készítők.

Alig pár hónappal az események után Genfben megszületett a megállapodás a szovjet erők kivonásáról, ami fokozatosan, tervszerűen valósult aztán meg, 1988 májusától. Az utolsó szovjet katona 1989 február 15-én távozott Afganisztánból. Borisz Gromov tábornok, a szovjet haderő főparancsnoka átgyalogolt a Hairaton afgán várost és a szovjet-üzbég Termezt elválasztó Amu-Darja folyó felett átívelő hídon. Ezzel ért véget a 10 évig tartó háború.

Az értelmetlen háború szovjet részről kb. 26 ezer halottat, 30 ezer sebesültet, afgán részről 1,5 millió emberéletet, 5 millió menekültet követelt. A háborús kiadások komoly mértékben hozzájárultak a Szovjetunió gazdasági összeomlásához, de Afganisztán sem járt sokkal jobban. Elég, ha arra gondolunk, hogy azóta tálibok rémuralma, amerikai beavatkozás, polgárháború stb. Megannyi vér áztatja még napjainkban is a jobb sorsra érdemes afgánok hegyeit. Hogy lesz e valaha teljes béke. Ki tudja…

Felhasznált és ajánlott irodalom:

https://www.warhistoryonline.com/cold-war/39-soviet-commandoes-took-hill-3234-afganistan-not-even-hundreds-mujahedeen-dislodge.html

https://mult-kor.hu/20101123_a_szovjetunio_vietnamja_gorbacsov_es_az_afganisztani_haboru

http://www.dtic.mil/dtic/tr/fulltext/u2/a549112.pdf

https://www.honvedelem.hu/cikk/17856/a-szovjet-katonai-vezetes-ellenezte-az-afgan-bevonulast

Zicherman István: Az afgán háború. Anno Kiadó, 2006

Kenéz Péter: A Szovjetunió története. Akkord Kiadó, 2008

Szólj hozzá