2018. jún 08.

Septimius Severus

írta: beatj
Septimius Severus

Az első „katonacsászár”

A római császárkor aranykora volt az Antoniusok időszaka (96-192), akiket a „jó császárok” néven is ismernek. A dinasztia idejében a politikai stabilitás az egyik legerősebb volt Róma történetében. Marcus Aurelius (161-180) császár idején viszont elkezdett sok minden rosszra fordulni. Róma komoly erőpróba elé került a germán markomann és kvád törzsek jóvoltából. A császár nagy véráldozat árán tudta csak megállítani a támadásokat és megvédeni birodalmát. De minden győztes háborúért nagy árat kell fizetni, ami ebben az esetben 5 millió polgár és katona életébe került, akik a keletről érkező feketehimlő járványban vesztek oda. Olyan csapás volt ez, amely alapjaiban ringatta meg azt a stabilitást, ami korábban évtizedekig jellemezte a birodalmat. De ha ez még nem volt elég, Marcus Aurelius fia Commodus (180-192) képében egy Néróra hajazó zsarnoki elme került a császári trónra. Ahelyett, hogy a határok védelmével foglalkozott volna önmagát „földre szállt Herculesnek” nevezte, és személyesen is részt vett gladiátorviadalokon, ahol élvezettel harcolt mindenféle állattal meg emberekkel is. Mindezek csak a jéghegy csúcsát jelentették, így a mélyben ott izzott a parázs, aminek csak egy szikra kellett, hogy lángra boruljon. Ez a szikra pedig megváltoztatta a császár, a dinasztia és a birodalom sorsát is, de ugyanakkor felemelt egy ember a császári trónra. Ő volt Septimius Severus, az első „katonacsászár”.

Antonius-dinasztia bukása

Commodus bukása szinte törvényszerű volt azok függvényében, amiket csinált. Egyre magasabb rangú emberek kezdtek szervezkedni annak érdekében, hogy a császárt eltüntetések az útból. Quintus Aemilius Laetus pretoriánusok, a császári testőrgárda parancsnoka volt a szervezkedés igazi mozgatórugója. Sikerült megnyernie a császár szeretőjét Marciát és az udvari kamarást Eclectust, akik segítségével egy merénylet kivitelezhetőnek tűnt. De volt annyi esze, hogy készült a császár utáni időre is, így további magas rangú embereket vont be különböző mértékben az összeesküvésbe. Így került képbe két hivatalnok, Albinius, aki Britanniában, és Septimius Severus aki Felső-Pannóniában volt helytartó. De ott volt még Pescennius Niger Szíria kormányzója és Pertinax aki Róma egyik legfontosabb személyisége volt. Laetus úgy tervezte, hogy végeznek a császárral, és Pertinax, aki helyben van, majd követi a trónón. Az elhatározás után már csak tettre volt szükség, amihez az igazán nagy lökést az adta meg, hogy Commodus 193 január elsejére elég bizarr ünnepséget kívánt szervezni. Azon a napon vette volna át a consuli címet, amit úgy akart megtenni, hogy az ünnepi menet a gladiátorok kaszárnyájából indult volna, melynek élén maga a császár ment volna teljes gladiátori „egyenruhában”. De még azt is fontolta a császár, hogy átköltözik a császári palotából a gladiátorok közé, ami abban a korban az elmebaj jele volt egy birodalom urától.

A merénylők így még mindezek előtt, az év utolsó napjára időzítették a terv végrehajtását. A szeretője Marcia vállalta, hogy mivel benne megbízik, ő szokta az italát felszolgálni, így gond nélkül tud mérget csempészni a császár italába. Így is tett. Commodus fürdés után megivott egy pohár bort, ami után a méreg szinte azonnal hatni kezdett. Rosszul érezte magát, és inkább úgy döntött, hogy lefekszik aludni. Szédült, és kihányt mindent, ami csak benne volt. A merénylők kétségbeestek, mi lesz, ha túléli, mi lesz, ha kiderül, hogy ki rakta a mérget a pohárba. Gyorsan előszedték Narcisusst, aki a császár edzőtársa volt birkózásban, és fűt-fát, mérhetetlen vagyont ígértek neki csak végezzen a császárral. A sportoló bement Commodushoz és simán megfojtotta, így véget vetve a 12 éve uralkodó császár életének és egy dinasztiának is.

Az öt császár éve

A gyilkosság után az összeesküvők a holttestet egy egyszerű szőnyegbe csavarva kicsempészték a palotából a testőrség szeme előtt, Pertinaxot pedig még aznap éjszaka felkeresték az otthonában a merénylők. A már idősnek számító Pertinax egy felszabadított rabszolga gyermekeként látta meg a napvilágot, és fiatal korától kezdve a saját erejéből emelkedett egyre magasabb katonai és politikai rangba. Több veszélyeztetett helyen is megállta a helyét, így szinte nélkülözhetetlen lett a tudása. Talán ennek volt köszönhető, hogy túlélte Commodus zsarnoki uralmát, aki idején egy ideig gyanús volt a kormányzatnak, mellőzve is volt, de egy újabb megoldandó gond miatt vissza kellett hívni őt. Így a jó katonának számító, a katonák és a polgárok számára is népszerű Pertinax tűnt a legideálisabb választásnak, mint jövendő császár. De azért tegyük hozzá, hogy amikor Laetus, mint a testőrség parancsnoka az éjszaka közepén ráverte az ajtót, nem arra gondolt, hogy belőle császár lesz, hanem arra, hogy Commodus elrendelte a kivégzését. Így volt meglepődés amikor megtudta, hogy mi történt, és mi történhet, ha igent mond a „kérésnek”. Pertinax igent mondott. A út így a házától a testőrség laktanyájába vezetett ahol készültek a másnapi örült ünnepre amit még Commodus rendelt el. Nem hullattak sok könnyet a meghalt császárért, és amint a hír a városban terjedni kezdett, elszabadultak az indulatok szerte az utcákon. Az emberek örültek, táncoltak a boldogságtól, hogy végre megszabadultak Commodustól. Ezt látva a testőrök sem tudtak sokáig vacakolni, el kellett fogadni a nép és testőrség vezetőjének a döntését, Pertinaxot császárrá választották. De még hátra volt a szenátus, ami szintén nem gördített akadályt a választás elé, elfogadta a tényeket.

Pertinax személyével egy ízig, vérig katona, de ugyanakkor egy igen tapasztalt, komoly változtatásokra is gondoló bölcs és művelt ember kezébe került az irányítás. Egyik első intézkedéseivel szigorú takarékossági programot indított el amire szükség is volt, mert a kassza üres volt köszönhetően Commodus esztelen hóbortjainak. Ez ésszerű lépés volt, de sok ellenséget is szerzett, sokaknak nem tetszett, így például pont az őt hatalomra jutató testőrkatonák is ebbe a körbe tartoztak. De maguk a római polgárok, a birodalom egyéb polgárai és a közkatonák szemében hamar egyfajta népszerűséget szerzett egyszerű életvitelével, minden zsarnokságot nélkülöző igazságos vezetésével. Gazdasági intézkedési megszüntették a korábbi anarchikus állapotokat, a szabadon álló császári földek azok kezébe kerültek ingyen, akik vállalták, hogy meg fogják művelni. A pretoriánus gárda katonái sérelmezték, hogy a nekik ígért pénz Pertinax császárrá választásáért csak részben fizették ki. Alig három hónapja volt császár, amikor pár testőrt elítéltek valami törvénytelenség miatt. A vád tanúja egy rabszolga volt, és ez kiverte a biztosítékot a dölyfös katonák szemében. Március 28-án a testőrkatonák betörtek a palotába, és elkezdtek vergődni. Pertinax Laetust a testőrség parancsnokát utasította, hogy tegyen rendet, de az inkább hazament, kisújját sem mozdította azért a személyért, akit még oly lelkesen ő maga emelt a császári trónra. Csalódott Pertinaxba, mert az nem tekintette bábnak önmagát, saját elképzelései voltak a birodalom irányításáról, ami nem tetszett a parancsnoknak. Amikor a lázadók megtalálták a császárt az éppen a kamarással volt együtt, nem menekült el, eléjük állt és beszélni kezdett a katonákkal. Az egyik katona megunta, vagy talán fel se fogta a császár beszédét és lándzsájával leszúrta azt. A kamarás próbált védekezni, két katonával is végzett mielőtt megölték volna. Alig 87 napos uralom után ilyen dicstelen véget ért egy újabb római császár.

A testőrgárda tagjai visszamentek a kaszárnyájukba és elbarikádozták magukat, félve a római nép esetleges haragjától a császár meggyilkolása miatt. A szenátorok jelentő része inkább elhagyta a várost, nem akart ebben a zűrzavarban részt venni. A városban zavargások voltak, a nép nem tudta, hogy mitévő legyen. De voltak viszont olyanok, akiket cselekvésre sarkaltak az események. Didius Julianus itáliai előkelő származású család sarjaként egy sor állást viselt az elmúlt évtizedekben szerte a birodalomban. És ebben a pillanatban úgy érezte, hogy itt a nagy lehetőség a trónus megszerzésére. De nem fegyverrel, nem a nép megnyerésével kívánta elérni a célját, hanem a testőrök lefizetésével. Odament a laktanyájukhoz, és mintha csak egy piacon lenne, elkezdet licitálni a császári címre. Az ár viszont egyre magasabbra kúszott, ami annak volt köszönhető, hogy más is beszállt a licitbe.

A másik önjelölt Sulpicianus a meggyilkolt Pertinax sógora volt, akitől inkább tartottak a katonák, mert attól féltek, hogy bosszút áll majd elődje haláláért. Ez volt az első, de nem az utolsó eset, hogy a hatalmas birodalom vezetését pénzért megvásárolta valaki, nem pedig örökölte vagy kiérdemelte. A megegyezés megtörténte után Julianus a katonák sorfala között vonult a császári palotába. A katonák teljes harci alakzatban kísérték az új császárt a palotába, mert attól tartottak, hogy esetleg a népnek nem fog tetszeni a választásuk és nekirontanak.

A megfélemlített szenátus is inkább igent mondott a császár személyére, nem mertek vitatkozni a katonákkal. Az eset híre hamar szétment a birodalomban, és a tartományokban szolgáló légiók katonái körében elkezdett terjedni az a nézet, hogy ez így nem járja. Ők sokkal többen vannak, ők miért ne „csinálhatnának” valakiből császárt. Pescennius Nigert Szíria helytartóját és Septimius Severust Felső-Pannónia helytartóját is császárrá kiáltották ki így a katonák.

Julianus a hatalom megszerzése után azt nem túl bölcsen használta fel. Próbálta megnyerni a szenátus tagjait és az előkelő rómaiakat, csacsogással, viccelődéssel, állandó lakomákkal próbálta erősíteni hatalmát, nem túl sok sikerrel. A testőrök is csalódtak benne, mert a megígért pénzösszeg sem akart megérkezni. Az ígért összegekhez szüksége magánvagyon nem állt rendelkezésre, és a kassza is üres volt, így nem tudott fizetni. Amikor megtudta, hogy vetélytársak, ellencsászárok jelentek meg, elkezdte ugyan Róma megerősítését, de senki sem volt túl lelkes ez ügyben. Még arra is gondolt, hogy majd, ha megérkeznek az ellenfelek seregeikkel, akkor majd cirkuszi elefántokat vet be ellenük. A rómaiak inkább már mást szerettek volna a császári trónon látni. Például Nigert, mint a birodalom megmentője éltették az utcán, minden nyilvános eseményen, míg a császárt egyre erőteljesebben szidták.

Pescennius Niger korábban volt consul, a szenátus tagja, és Szíria kormányzójaként komoly erőforrásokkal, és nyolc légióval rendelkezett keleten. Eleinte nem vágyott a császári címre, de egyre több hír jutott el hozzá Rómából, így azok is amelyekben az ő személyét dicsérték, és ez egyre inkább tetszett neki. Katonasága vezetőivel tárgyalni kezdett, de még a helyi lakossággal, a helyi vezető réteggel is kereste a kapcsolatot. Antiochia városában a katonaság és a lakók hathatós éljenzése közepette császárrá választották Nigert. A keleti területek legtöbb tartománya mellé állt, ami gyakorlatilag a birodalom majd felét jelentette, nem is beszélve az itt állomásozó légiókról. Még az is mellette szólt, hogy a Párthus Birodalom királya is vele rokonszenvezett, bár ezen kívül mást nem tudott tenni, mert belső gondok gyötörték. Ez mind szép és jó volt, de Niger elkövetett egy nagy baklövést, ami később megbosszulta magát. Nem ment el Rómában, hogy igazából is átvegye a hatalmat, amiért hatalmas árat fizetett.

A hatalmi játszma harmadik tagja volt Septimius Severus, akinek papíron a legkevesebb esélye volt a császári trónra. Nem is igazán volt római származású. Ő maga Afrikában, Leptis Magnában született 145-ben. Ősei között karthágóiak voltak, akik aztán beleolvadtak a rómaiak közé, és Itáliában lovagi rangot is elnyertek. Édesanyja Itáliából Afrikába bevándorló családból származott. Tehát származását tekintve eléggé alacsony rangúnak számított, egyedül kitartásában, saját erejében bízhatott, ha előrébb akart jutni az életben. A feljebb emelkedés egyetlen lehetősége a katonai és a politikai pálya kombója volt, és élt is a lehetőséggel. Idővel bekerült a szenátusba, helytartó is lett több tartományban, 190-ben pedig konzullá is megválasztották, az ekkor már Felső Pannónia élén álló helytartót. Magánéletét tekintve már a második feleségénél járt, az első meghalt fiatalon. Felesége Júlia Szíriából származott, egy helyi főpap lánya volt, és már két fiúval is megörvendeztette férjét. Több évtizedes katonai és politikai pálya állt már mögötte mikor utolérte a sors a császári trón lehetőségével. 193 április 9-én Carnuntumban a XIV. Légió mint Felső Pannónia helytartóját császárrá kiáltotta ki. Mindez történt úgy, hogy Rómában ott székelt Didius Julianus, mint császár, keleten Szíriában ott volt Pescennius Niger, és ha nem lett volna még elég, Britanniában Clodius Albinust a helyi légiósok szintén császárrá választották. Severusnak abban volt szerencséje, hogy ő volt a legközelebb Rómához, és az ő kezében harcedzett, fontos légiók voltak, amelyek a birodalom védelmének sarokkövei voltak a korábbi évtizedek háborúiban. Nem is késlekedett sokat, amint tudott, összeszedve minél több illír-thrák légiót megindult Itália felé. Didius Julianus amint erről hírt kapott követeket küldött a légiókhoz, akik azt kapták feladatul, hogy a katonákat emlékeztessék hűségükre, és a közellenséggé nyilvánított Severus helyett az ő pártjára álljanak. Severus viszont egy kis rábeszéléssel, meg némi arannyal elérte, hogy a követek a sereg számára az ő alkalmasságát emeljék ki. Egy null lett így az állás Severus javára. Julianus erre a szenátussal megszavaztatta, hogy válasszák társcsászárrá Severust, így akarta leszerelni, maga mellé állítani a vetélytársát. Kettő null lett így az állás, mert ez nem hatotta meg Severust. Julianus utolsó kétségbe esett próbálozásként orgyilkosokat küldött az egyre közeledő ellenfél ellen, de akkor már biztosra akart menni, ezért Niger ellen is küldött Szíriába egy-két megbízhatónak tűnő személyt. Rómában a szenátus elpártolt az egyre tehetetlenebb császártól, és távollétében Septimius Severust választotta meg a birodalom élére. Julianus pár maradék hívével és rokonával egyetemben a palotája zugaiba vonult vissza, várva a végzetét. Nem is kellett sokat várnia, a szenátus egyik tagja kinyitotta a palota egyik ajtaját, amin át az egyik megbízott testőr szép lazán besétált és végzett az immár terhesé vált Julianussal.

Septimius Severus serege ekkor már Itália földjén menetelt a célja felé. A lakók mindenhol álmélkodva fogadták a tekintélyes sereget, amelyet Itália földjén már Augustus óta nem láttak. Már lassan két évszázad is eltelt azóta, hogy római légiók ily nagy számban tapossák Itália földjét, ami el is volt szokva ettől bizony. A hadsereg ekkor már rég zsoldosokból állt, a rómaiak számára nem volt kötelező a katonáskodás. Így ez a polgárháborús helyzet azt is hivatott volt eldönteni, hogy a keleten lévő szír, egyiptomi, görög légiók, a illír-thrák, vagy a gall-kelta katonák kerülnek hatalomra a birodalom irányításáért vívott háborúban.  Severus serege ellenállás nélkül vonult Róma kapui elé, és a bejutással sem volt gondja, Julianus halála és a szenátus döntése csak megkönnyítette a hatalom megszerzését. De még egy dolog hátra volt. Ott voltak még a testőrök. Üzenet ment a laktanyájukba, hogy hódoljanak meg előtte, teljes díszöltözékben vonuljanak új uralkodójuk elé, akinek tegyenek hűségesküt, és akkor a korábbi esetekhez hasonlóan kapnak egy jó nagy összeget fejenként, és folytathatják szolgálatukat. A testőrök így is tettek, eléje járultak Severusnak aki viszont seregével bekerítette őket. Beszédet intézett hozzájuk, amiben felrótta bűneiket, hogy pénzért elárulták a birodalmat, pénzért választották császárt, de ahhoz sem voltak hűségesek, és így tovább. A beszéd végén bejelentette a testőrség feloszlatását, és minden díszes katonai ruhát, jelvényt eltávolítottak róluk, egy szál alsóruházatban engedték őket útra. Megtehette volna, hogy végez mindegyikükkel, de nem akart római vért ontani a főváros kapui előtt, és maga ellen sem akart haragítani senkit, ezért engedte szabadon a megszégyenített katonákat. Septimius Severus így már seregével teljesen nyugodtan bevonulhatott Rómába, ahol csodálattal vegyes félelemmel fogadták a polgárok és a szenátus tagjai. Gyakorlatilag vér nélkül a Duna mellől elvezette seregét és lett belőle császár 193. július 1-én 47 éves korában. A szenátus előtt megindokolta minden tettét, ami oda vezetett, hogy a serege élén Itáliába jött a császárság védelme érdekében. Pár döntéssel még pár kisebb kedvezőnek tűnő törvényt is elfogadtatott a szenátussal, bőkezű ajándékokat osztott ki a polgároknak, na meg persze saját katonáinak is.

Mint tudjuk, vannak olyan esetek, amikor könnyű a hatalmat megszerezni, de annál nehezebb azt tartósan meg is tartani. Severus esetében is ott volt még minimum két ellenfél, egy nyugaton, egy pedig keleten. Szerencséje volt abban a tekintetben, hogy ellenfelei egymással sem rokonszenvezettek, így nem kellett attól félnie, hogy netán összefognak ellene és közös erővel megsemmisítik őt.  Azzal is tisztában volt, hogy a ki a komolyabb ellenfél, kinek van több erőforrása, katonája, így Niger keleti uralmát tartotta a leginkább veszélyesnek. Meg is kezdődött az erőgyűjtés, hogy seregével keletre vonulva kierőszakolja a döntést. De volt annyi esze, hogy nem akart úgy járni, hogy míg ő keleten hadakozik, addig mintegy nevető harmadikként Clodius Albinus légióval Britanniából Rómába terem és átveszi a hatalmat. Azzal is tisztában volt, hogy miféle ember ez az Albinus helytartó, és mivel tudja egy időre őt elcsendesíteni. Ment a levél Britanniába, hogy a derék Albinust a római császár társuralkodónak nyilvánította és felkérte, hogy segítsen neki a birodalom kormányzásában. Ő már elég öreg és beteges, gyerekei nagyon kicsik, rájuk se számíthat, így szüksége van a segítségre. Még pénzt is verettek az új társcsászár arcképével, szobrot is kapott a fővárosban. Albinus úgy érezte, hogy megnyerte a főnyereményt, vér nélkül ő lett a második legfontosabb ember, ahonnan a beteges, öreges Severus halálával, vagy bukásával, már csak egy lépés a császári trón. Nagyon naiv volt ez a derék római előkelő helytartó. Severusnak esze ágában sem volt a hatalmat bárkivel is megosztani, mindössze nyugalmat akart nyugaton amíg ő keleten intézkedik, és ezt elérte. Az, hogy ezért egy címet kellett kiosztani, meg veretni pár pénzt, állítani egy-két szobrot, az szinte semmi ár nem volt. A cél szentesíti ez eszközt tartja a mondás, és ebben a ravasz Severus nagyon is jó volt.

Hatalom megszilárdítása

Amikor elért Nigerhez Septimius Severus római bevonulásának híre, nagy változás vette kezdetét. Rádöbbent, hogy milyen hibát is vétett azzal, hogy ő nem ment Rómába. Neki is kezdett a védelem kiépítéséhez, mert tisztában volt azzal, hogy Severus a támadásra készül ellene. Összegyűjtött minden keleten lévő, és nélkülözhető légiót, az összes Róma barát államnak ment az üzenet arról, hogy illene segítséget küldeni. Volt, aki küldött valamennyit, volt, akinek esze ágában sem volt, vagy például az örmények kijelentették, hogy nem állnak senki oldalára, de ha valaki megtámadja őket, akkor védekezni fognak.

Egy jónak mondható tervet is kidolgoztak a védelmet illetően. Így egy kisebb sereg megszállta Büzantion városát, ami az Európát és Ázsiát elválasztó tengerszorosnál volt található, így annak birtokában az Ázsiába vezető legegyszerűbb szárazföldi út ellenőrzés alatt volt tartható. Egy másik sereg pedig a Taurus-hegység előterében a Kilikiai-szorosnál foglalt állást, mert itt vezetett az egyetlen szárazföldi út Szíria és Antiochia felé. 193 végén Septimius Severus serege elérte Ázsia határát, az Európától elválasztó tengerszorost. Itt értesült arról, hogy komoly erőkkel megszállták Büzantiont. Nem akart időt hagyni Nigernek a további felkészülésre, meg időt sem veszíteni egyetlen erős város hosszan tartó ostromával, így egyszerűen megkerülte azt és átkelt a tengerszoroson Küzikosz közelében Kis-Ázsiába. Itt várta Niger egyik serege Severus seregét. A két sereg találkozásából csata lett ami Severus győzelmével zárult. Niger csapatainak egy része szétszóródott, másik része pedig hátrálni kezdett vissza a Taurus-hegység útjai felé. Egyes történetírók szerint Severus győzelmében kulcsszerepe volt immár sokadik elődjének Commodus császárnak a politikája, akinek szokása volt az, hogy a római előkelő családok - akik a helytartókat adták a provinciák részére – gyermekeit mintegy túszként Rómában nevelték, taníttatták. Ebből kifolyólag Niger több tábornokának, támogatójának volt valamelyik rokona Rómában, így féltették azok életét, így nem is harcoltak akkora nagy lelkesedéssel Severus ellen. A csata után Severus légiói folytatták a menetelést Kis-Ázsián keresztül. A Taurus-hegységen átvezető utat Niger emberei lezárták, védművet emeletek, ami mögé felsorakozva könnyedén fel tudták tartóztatni Severus seregét. Niger ki is használta ezt az időt arra, hogy addig több embert gyűjtsön Szíriában. Severus légiósai nem boldogultak a védelemmel, az azt őrző katonák nyílzáporral, dárdákkal, kőzáporral visszavertek minden támadást. Már-már úgy tűnt, hogy Severus serege kudarcot vall, amikor a természet besegített. Elég sok hó hullt azon a télen, és amikor megindult a tavaszi hóolvadás hatalmas áradás képében indult le a völgyekbe az elolvadt hómennyiség. A mindent elsöprő áradat előtt nem volt akadály, így a védművek is áldozatul estek a természet erejének. A víz elpusztított mindent, így besegítve Septimius Severusnak. Szabad volt az út Szíria felé. Már 194-et írtak, amikor újra egymással szembenézett Severus és Niger serege a Taurus-hegység előtt elterülő Issosnál, ott ahol pár száz évvel korábban Nagy Sándor ütközött meg a perzsákkal. Az ókori szerzők szerint Severus lendült támadásba a katonáival, akik testudo, azaz teknősbéka formációval védték magukat, és így közelítették meg Niger csapatait.

Közben a lovasság Niger csapatai mögé került, ami el is döntötte a csatát. Cassius Dió szerint Niger seregéből közel 20 ezren estek el az ütközetben aznap. Niger elmenekült a csatatérről, és Antiochiába menekült, de ott sem maradt sokáig, hanem továbbment és úgymond elbújt egy környékbeli birtokon. Severus lovassága azonban itt megtalálta, és nem vesződtek az elfogásával, hanem csak egyszerűen lefejezték Nigert.

A katonai győzelemmel és Niger halálával keleten a helyzet szinte rendeződött is. Gyorsan ezért leszámoltak még a maradék ellenállókkal, elnyerték büntetésüket Severus ellenségei. Így már Büzantion kapui is megnyíltak. A Niger seregében harcoló katonák esetében viszont közkegyelmet gyakorolt, hiszen azokra szüksége volt még a birodalomnak. Nem maradtak ki a megtorlásból a Nigert támogató római vazallus államok, és a Parthus Birodalom sem, egy gyors hadjáratban a keleti határokat is megerősítette a császár. Ideje volt hazatérni Rómában, hiszen még egy ellenfél hátra volt a hatalomért vívott harcban.

Clodius Albinus szintén afrikai származású volt, Septimius Severushoz hasonlóan. Tagja lett a szenátusnak, több provincia élén is állt pályafutása során. 191-ben lett Britannia provincia vezetője, ahol súlyos gondokkal kellett megküzdenie, gatyába kellett rázni a tartomány katonaságát is, amit sikerrel elvégzett. Nem tudni miért ment bele a Severus által felkínált társcsászári címbe, hisz tudta, hogy két kiskorú gyermeke is van Severusnak, és minden bizonnyal rájuk akarta volna inkább hagyni a hatalmat. Azzal mindenképpen tisztában volt, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, de az jó kérdés, hogy Severus keleti hadjárata során miért nem tett semmit a teljes hatalom megszerzése érdekében. 195-ben kenyértörésre került sor, amit balga módon Albinius maga idézett elő, és önmagát császárrá kikiáltva vette fel a kesztyűt. A Britannában állomásozó katonák közül vagy 40 ezerrel átkelt a csatornán Galliába. Ezzel mondjuk gyakorlatilag védtelenül hagyta a provinciát. Galliában Lugdunum közelében állította fel Albinus a főhadiszállását. Alsó Germánia helytartója megpróbált szembeszállni Albinus seregével, de rajtaveszett. A vereség ellenére a legtöbb nyugaton lévő légió mégis hűséges maradt Severushoz, annak nagy szerencséjére. Severus elsőként az Alpok hágóit erősítette meg, hogy ellenfele Itáliába való támadását megakadályozza. Amikor látta, hogy Albinusnak esze ágában sincs támadni, ő határozta el magát cselekvésre. 196-197 telén átkelt az Alpokon seregével és megindult Lugdunum irányába. Tinurtium közelében találkozott először a két sereg, de a döntő összecsapás elmaradt, mindössze Severus kezébe került a kezdeményezés a további hadműveletekre. Albinius Lugdunum közelébe gyűjtötte össze összes erejét, és ide hozta sajátját is Severus. 197. február 19-én vette kezdetét a korszak egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete.

Cassius Dio szerint mindkét oldalon közel 150 ezer katona állt fegyverben, ami azért túlságosan nagy számnak tűnik. Azt jelentette volna, hogy szinte a teljes római hadsereg ott volt a birodalom minden sarkából, ami azért elképzelhetetlen, sose hagyták volna ennyire védtelenül a határokat. Így inkább az 50-75 ezer fő körüli számot fogadják el mindkét oldal esetén. Ha volt is ennél több a létszám, az a nem harcolóknak, a seregeket kísérő kiszolgáló személyzetnek volt köszönhető inkább. A csata a korábbi évek ütközeteihez képest sokkal véresebbre sikeredett, a két sereg nem pár órán át harcolt egymással, hanem két teljes napon át. Eleinte úgy tűnt, hogy Severus végzetes vereséget szenved, balszárnyát szétverték, lovát is kilőtték alóla. A csata a lovasság támadásával lett eldöntve, mikor Severus egyik hadvezére lovasaival áttörte Albinius vonalát. A csata utáni menekülés közben vesztette életét Albinius, de nem tudni, hogy önként vetett végett vajon az életének, vagy az üldözők végeztek vele. De az tény, hogy fejét Rómába küldték, mintegy bemutatni, hogy így jár minden a császár ellen lázadni merészelő. Családját, feleségét, gyermekeit először megkímélték, de később kivégzés lett a sorsuk. Lehet, hogy félt a császár, hogy felnőve a fiúk esetleg apjuk nyomdokába lépnek, és majd bosszút állnak miatta, ha nem is császáron, akkor valamelyik utódán, így saját gyermekei érdekében is történhetett a jövőre nézve veszélyesnek ítélt személyek ilyen módon történő eltávolítása. Britannia esetében is azt tette a császár, mint korábban Szíriában. Két tartományra osztotta mind a kettőt, így kisebb hatalom, kisebb katonai erő került egy-egy helytartó kezébe. Severus ezen hadjáratával befejezte a birodalom egyesítését, a hatalom egy kézbe került újra. Ehhez 5 évre, 3 császár legyőzésére volt szükség, ami azért nem kis teljesítmény. De 29 szenátor és lovagrendű politikus és több tízezer római polgár élete árán sikerült ezt az eredményt elérni.

Severus a hódító

Amint végzett a császár nyugaton, újra kelet felé fordította a tekintetét. Mert bár Nigert legyőzte, az azt támogató Parthus Birodalom megbüntetése még esedékes volt. Nem is beszélve arról, hogy egy újabb sikeres háború, meghódított földek mindig jól jönnek. Három új légióval indult Szíriába, ahol újabbak csatlakoztak a sereghez. Mivel a gazdag rómaiakban, akik a szenátusban ültek, kevésbé bízott, inkább alacsonyabb származású lovagrendiekre bízta a légiók vezetését. Az új hadjárat 197-198 folyamán zajlott le, felemás sikerrel. A parthus főváros Ktésziphón elesett ugyan, és bejelentette a császár Mezopotámia elfoglalását, de például a Dél-Iraki Hatra erődjével két ostrom ellenére sem bírtak a rómaiak, így nem sikerült egy stabil, erős erődökből álló keleti határt kialakítani, ami előre jelezte a meghódított terület megtartásának nehézségeit. De annyira jó volt ez az időszak, hogy kivételesen nem a párthusok léptek fel támadólag, és kihasználva Róma pillanatnyi erőfölényét megerősítették a birodalom keleti határát védő Limes rendszerét.

Hazatérve a hadjáratról Rómában felállíttatta a diadalívét, sok elődjéhez hasonlóan így „reklámozta” saját tetteit és nagyságát. Alig négy évnyi nyugalom után szülőföldje Afrika lett az új terület, ahova a császár és serege „ellátogatott”. Öt évig tartó harc kezdődött el Észak-Afrikában, aminek a kulcsa a III. Légió volt. A célpont pedig Líbia egyik legősibb és legrejtélyesebb királyága és népe volt, a garamantészek, akik egy ősi berber törzs volt. Fölműveléssel, állattenyésztéssel, kereskedelemmel foglalkoztak. Az ő kezükben volt a legtöbb szaharai kereskedelmi útvonal is. Egyedülálló földalatti csatornarendszert alkottak meg, ami révén tárolták az esővizet. Négy lovas harci szekereikkel védelmezték királyságukat és időnként betörtek a szomszédos államok területeire is. Severus a királyság legyőzésével, a fővárosuk Garama elfoglalásával a római birodalom egyik utolsó hódítását hajtotta végre Afrikában. Ezzel a déli határokat valamelyest biztonságosabbá tudta tenni. A garamantész királyság ettől még nem omlott össze, területe még így is óriási maradt, egészen a Niger folyóig a Szahara a kezében maradt. De többé nem okozott senkinek sem fejfájást, szép lassan elsorvadt annak köszönhetően, hogy a sivatagban fellelhető összes csepp vizet elhasználták a berberek.

Afrika után 208-ban Britanniába érkezett a császár közel 40 ezer katonával. Nem kisebb cél lebegett a szeme előtt, mint a Kaledóniának hívott északi területek meghódítása, amivel gyakorlatilag a teljes sziget római kézbe került volna.  Ide tartott vele a felesége és két gyermeke is. Első körben a 142-ben építeni kezdett ún. Antonius fal felett akarta visszaszerezni a befolyást. A 63 km hosszú védelmi rendszer tengertől tengerig tartva Britannia provincia határát hivatott védeni a barbárnak tartott helyi kelta törzsek betörései ellen. A kőből és tőzegből épített rendszer több méter magas falakból, őrtornyokból, kisebb erődök láncolatából állt. A polgárháborús időszakban a falat nem tudták megvédeni a csekély római erők, így a határt hátrább helyezték el, a 122-127 között épített Hadrianus-fal lett a határ. Severus visszaállította a római uralmat a két fal közötti területen, az Antonius-falat pedig rendbe hozatta, megerősítette.

Ezután indult el észak felé a seregével, a mai Skócia zord vidékére. A római katonák nagyon sokat szenvedtek ebben a hadjáratban. A kelták afféle gerilla taktikát alkalmaztak velük szemben, elkerülték az összecsapásokat, elhajtották a jószágokat, felperzselték saját földjeiket is, hogy az ellenség ne tudjon semmiféle használhatóhoz hozzájutni. A rómaiak így nem találtak elég élelmet, amihez jött még az igen nyirkos éghajlat, a hideg téli esték, az éjszakai rajtaütések a táboruk ellen. De mindezek ellenére a sereg keresztülvergődőt a felvidéken, és eljutott Britannia legészakibb szárazföldi területére, mivel itt sem talált ellenséget, visszafordult és visszatért az indulási pontra. Bár nem foglalta el a területet, annyit elért, hogy a helyi törzsek egy kicsit megszeppentek, és ők keresték a kapcsolatot a császárral, valamiféle béke érdekében. Severus a római hatalom elismerését szabta feltételül, amivel el is érte volna célját, a sziget teljes megszerzését, de a kelták inkább a lázadást, a háború folytatását választották. Severus császárt ez elégé felbosszantotta, ezért elhatározta, hogy új hadjáratot indít, amiben viszont már nem fog kegyelmezni senkinek se, és az egész maradék kelta népet kiirtsa, ha kell, a cél érdekében.

Severus a császár

Septimius Severus majdnem két évtizedes uralkodása alatt mélyreható változások zajlottak le birodalom életében, és főleg a hadseregben. Új pretoriánus alakulatot hozott létre a hozzá hűséges illír-trák légiókból, és Itália területén további légiók kerültek elhelyezésre, amivel a birodalom központi részének védelmét kívánta megerősíteni. Itáliában így állandó jelleggel közel 30 ezer katona állomásozott már. Az egész birodalomban állomásozó légiók száma 33 -ra emelkedett, szemben a korábbi csúcsot jelentő 30-al. Mivel több csatájában a lovasság bizonyult az eldöntő erőnek, növelni kezdte a lovas katonák számát, így kerültek pl. bele palmürai lovas íjászok is a hadseregbe. Mivel a hatalom megszerzését és fenntartását is a seregnek köszönhette, igyekezett ezt a maga módján meg is hálálni a katonáknak. A zsold összegét a korábbi 300-ról 500 denáriusra emelte, és további juttatásokat is beépítettek a bér mellé. A fizetés mellé társult egyfajta osztalék rendszer a jól végzett munkáért, amit aranyban fizettek meg. Engedélyezték, hogy a katonák helyi őslakós nőkkel kössenek házasságot, a helyőrségekben állomásozó katonák rendelkezhettek földterülettel, amit szabadon művelhettek, és kereskedelmi vállalkozásba is belefoghattak, ha akartak. Nagymértékben nőtt a tisztek fizetése, és egyéb juttatásaik mértéke, ami révén egyfajta katonai arisztokrácia kezdett kialakulni, ami a császárnak köszönhetett minden, így hűséges is volt a kenyéradó gazdájához.

A már idő császár támogatta tudományokat, tudósokkal is körbevette magát, akik sokat tettek a birodalomért. Szülővárosa, az afrikai Leptis Magnának egyenesen jól jött, hogy szülöttéből császár lett. Severus uralkodás alatt egyenesen megszépült a város, annyi mindent építtetett a császár. Rómában is pompás kis palotát építettek számára, ami sajnos később elpusztult a történelem viharában.

Severusnak két fia is volt, Caracalla és Geta így az utódlással nem volt probléma. De saját bőrén tapasztalta, hogy bizony erős hadsereg nélkül a hatalom mit sem ér, ezért is fordított oly nagy figyelmet a seregre. Példaképe az első császár, és augustusi aranykor volt, amelyet szeretett volna visszahozni. Úgy gondolta, hogy csak úgy lehet a későbbi polgárháborúkat megelőzni, ha megerősíti a hadsereget, amelyre támaszkodva az aktuális császár gond nélkül fenntarthatja a hatalmát. Ez addig működött is amíg ő élt, halála után viszont a katonai vezetők hűsége már nem annyira a császár személye, hanem a vagyon, a pénz, a lehetőségek felé kezdett fordulni. A nagyobb sereg, és a több fizetés viszont több kiadást is jelentett, amihez több bevételre is szükség volt. De nem voltak olyan mértékű hódítások már, amik számottevő bevételt jelentettek volna, és a legyőzött ellenfelek vagyonának elvétele is csak egyszeri bevételek voltak. Más lehetőég nem igazán lévén a császár a pénz értékének csökkentésével próbálta orvosolni a finanszírozási problémákat, amihez társult az ún. munusok, az ingyenes közmunkák rendszere, ami révén a szabad lakosságot és a rabszolgákat lehetett kötelezni ingyen bizonyos munkák elvégzésére, amivel a kassza spórolni tudott egy kicsit.

211. február 4-én Britanniában érte a halál a császárt, aki halálos ágyán arra kérte fiait, hogy legyenek jó viszonyban egymással, és gondoskodjanak a hadseregről. Ebből az első nem jött össze, mert a két fiú közös uralkodása alig egy évig tartott. Az idősebb Caracalla az anyja szeme láttára meggyilkoltatta saját öccsét, majd még parancsára végeztek vagy 20 ezer emberrel, akiket nem tekintett elég hűségesnek az új császár. Apjához képest csapnivaló politikus és hadvezér volt, akivel csak újabb káoszba fulladt a birodalom helyzete. Septimius Severust tekintik az első közrendi származású katonacsászárnak, aki serege élén ragadta meg a hatalmat és tartotta is fent tartósan. Utódai elherdálták minden eredményét, dinasztiája nem bizonyult hosszú életűnek, és csak egy újabb véres, polgárháborúkkal terhes időszakot hoztak Rómára. Severus idején volt az utolsó fénykora Rómának, amikor is 5,18 millió km2 felett gyakorolt hatalmat a császár. Halála után ez a terület már csak szép lassan csökkeni kezdett, egészen addig, amíg maga Róma is elbukott.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Adrian Goldsworthy: A római hadsereg története, Alexandra Kiadó, Budapest, 2004

Eutropius: Róma ​rövid története, Helikon Kiadó, Budapest, 2003

Ferenczy Endre - Hahn István - Maróti Egon: Az ókori Róma története, Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, 2008

Hérodianosz: A ​Római birodalom története Marcus Aurelius halálától, Osiris Kiadó, Budapest, 2005

Historia ​Augusta, Császárok története, Multiplex Media, Debrecen, 2003

John Warry: A ​klasszikus világ hadművészete, Gemini Kiadó, Budapest, 1995

Michael Grant: Róma ​császárai, Corvina Kiadó, Budapest, 1996

Szólj hozzá