2018. már 06.

Zénóbia

írta: beatj
Zénóbia

A kelet szépséges királynője, akit még Rómában is tiszteltek.

Palmüra korai történelme

 

Palmüra (latinosan Palmyra) az ókori Szíriában az egyik legfontosabbá növekedő városka volt. Egy oázisnak köszönhette létrejöttét, ami az akkor még a Szír-sivatag helyén elterülő szavanna egyik megállóhelye volt. A kereskedők évszázadokon át itt haladtak keresztül, aminek köszönhetően a település jelentősége is egyre csak emelkedett. A „sivatag mátkája”, ahogy nevezték, kihasználta kedvező földrajzi fekvését, és a víz adta előnyt. A korai lakosok az amoritákból álltak, akiket az i.e. második évezredben az arámiak követtek. A városka eredeti neve Tadmor volt, ami pálmafát jelent. Ennek a görög fordítása a Palmüra, ami végül a város ismertebb neve lett.

Palmüra lakói a mezőgazdaság és az állattenyésztés mellett a kereskedelemben találták meg boldogulásuk legfőbb forrását. A város növekedése a hellenisztikus korban indult meg, amikor „Nagy” Sándor halála után a Szeleukida Birodalom része lett. Az egyre fontosabb szerepet jelzi, hogy i.e. 217-ben a Szíriért vívott sokadik Szeleukida - Ptolemaida háború során Palmüra katonái III. Antiokhosz seregének fontos elemei voltak. Nem rajtuk múlt, hogy a sorsdöntő raphiai csatában alulmaradt a Szeleukida uralkodó. Egyiptom megnyerte ugyan a háborút, de az legalább tartós békét hozott a térségbe, a két hatalom békekötése csak jót tett a gazdaságnak. A nyugodt életnek akkor lett vége, amikor i.e. 64-ben új politikai erő jelent meg a térségben, a Római Köztársaság. A Szeleukida Birodalom számára véget ért a „dal”, eltűnt a „süllyesztőben”. Palmüra viszont csak nyert az egésszel. Róma még túl gyenge volt ahhoz, hogy az egész térséget bekebelezze, így a város életében először független lett. A lakók kereskedelmének is csak jót tett, hogy Róma és a Párthus Birodalom közötti áruszállítás az ő kezükbe került.

A hirtelen jött jólét azonban nem tartott oly sokáig, mert i.e. 41-ben Marcus Antonius már szemet vetett a városra és kísérletet is tett annak megszerzésére. De a lakóknak szerencséjük volt abban a tekintetben, hogy kémeik voltak mindenhol a térségben így időben értesültek a római szándékról. Mikor megtudták, hogy mi készül, nem próbálkoztak ellenállással, hanem szinte minden lakó fogta a családját, minden mozdítható vagyonát, és az Eufrátesz folyó túlpartjára mentették önmagukat. A csalódott rómaiak nem sok mindent tudtak tenni az üres várossal, így inkább hagyták úgy ahogy van. Palmüra megmaradt független kis államnak a két nagyhatalom között. Az idő azonban a város ellen dolgozott. Rómából császárság lett, a városból birodalom, ami egyre hatalmasabb lett, amit nem lehetett már figyelmen kívül hagyni. A függetlenség megőrzése már nem volt olyan könnyű, és ebben a tekintetben a várost irányítóknak dönteni kellett, hogy mely hatalomhoz csapódnak. Tiberius császár (14-37) uralkodása idején a város a rómaiak szövetségese lett, ami értelmében a függetlenség gyakorlatilag változatlan formában még fennmaradt. A Rómával szorosabbra váló viszony sok kedvező hatást gyakorolt a településre. Gazdasági értelemben sok hasznot húzott a város a helyzetéből, de ezzel együtt kulturális, politikai változások is lezajlottak. Sok görög-római mintájú politikai intézményt vezettek be, a hadsereget is modernizálták. Amikor 105-ben Petra városa is Római fennhatóság alá került a Tömjénút kereskedelme végleg a város kezébe került. Ezen az úton áramlott az áru Kína, India, Perzsia és Róma között, így ennek ellenőrzése, a szállításban játszott szerep hatalmas bevételeket hozott a kereskedőknek. Hadrianus császár 129-ben személyesen is meglátogatta a várost, amely annyira elbűvölte szépségével, hogy szabad várossá (civitas libera) nyilvánította azt. Az egyszerű kis városka olyan mértékben kezdett átalakulni, hogy már inkább egy állam volt, nem pedig csak egy város. A párthusokkal állandó háborúba keveredő rómaiak számára nagyon fontos volt Palmüra, ami a keleti határok védelmének fontos eleme lett. A sok háború viszont nem tett jót a gazdaságnak és a kereskedelemnek, és Palmüra militarizálódását hozta magával. Mondjuk volt miből „építkezni” mert a kereskedelem révén a kassza is elég jól állt, és a város lakossága már elérte a 200.000 főt.

Róma válságban

 

A Római Birodalom a 3. századra olyan válságba került, hogy sok esetben kétséges volt még a fennmaradása is. Volt bőven belső gond, amire választ kellett találni. Ha meg annyi nem volt elég, a külső határok mentén is egyre többen kezdtek toporogni a birodalom területire ácsingózva. A legkomolyabb veszedelem kelet felől támadt, amikor egy Ardaser nevezetű úriember fellázadt a párthus király ellen, ami nagyon jól sikerült. Egy új állam, a Szaszanida született meg, ami sokkal veszélyesebbnek bizonyult elődjéhez képest. Az uralkodók erőteljes központi hatalmat építettek ki, a hadsereget is átalakították, ami eredményeképpen a korábbi idökhöz képest sokkal ütőképesebb páncélos nehézlovasságot állítottak szolgálatba. Ez az új félelmetes erő pedig Róma minden keleti területére szemet vetett, mondván, hogy azok valamikor a Perzsa Birodalom részei voltak, így a perzsák örökösének magukat valló szaszanida uralkodók már csak e miatt is nem szívlelték Rómát. A külső határok mentén a perzsák mellett a Rajna-Duna mentén a germán törzsek kezdtek mozgolódni, az Al-Duna, Fekete-tenger partján pedig a gótok jelentek meg. Magyarán kapásból három veszélyzóna is megjelent a határok mentén, ami a hadsereg számára embert próbáló feladatot jelentett. Ebben az időszakban kerültek Róma élére az ún. katonacsászárok, akik megmentették a birodalmat a széteséstől. A Severus-dinasztia névadója Septimus Severus császár polgárháború révén megszerezte az egyeduralmat, ami után a hadsereget is átalakította, megerősítette, létszámát is növelni tudta. A római katonák a többfrontos háborúk során meg tudták védeni a birodalom határait, de nagy árat kellett fizetni minden egyes győzelemért. A keleti határok mentén a perzsákkal vívott harcok nem tettek jót sem a közbiztonságnak, sem a gazdaságnak, ami hatással volt Palmüra életére is. Kereskedők helyett egyre több katonára volt szükség keleten. A Severus-dinasztia utolsó tagja Alexander Severus gyermekcsászár volt, aki helyett a család nőtagjai kezében volt a tényleges hatalom. A fiatal császár 229-ben ellátogatott Palmürába, ami egyik oldalról kiemelkedő eseménynek számított, másik oldalról viszont a tényeken nem változtatott. A Birodalom sorsa szinte egy hajszálon függött ebben az időszakban.

254-ben Valerianus lett a római császár, aki bár előkelő szenátori családból származott, katonából lett a birodalom vezetője. Saját kardjának és sikereinek köszönhette azt, amit elért. Gallienus nevű fiát maga mellé vette, így tulajdonképpen ketten vezették Rómát. Szükség is volt a „segítségre”. A védelmet megosztották egymás közt apa és fia. Gallienus a nyugati részeket védelmezte, míg apja a sokkal veszélyesebb keleti részekre összpontosított. Itt szembekerült a gótokkal, akik az Azovi-tenger partján telepedtek le, és hajókat is szerezve elkezdték Kis-Ázsia partvidéki városainak a módszeres kifosztását. És mint tudjuk a bajok mindig együtt jönnek, így a szaszanidák se bírtak magukkal. I. Sápúr király az Eufrátesz mentén lendült támadásba, ami sokkal veszélyesebbnek bizonyult, mint a gótok tevékenysége. 250-es évek elején még csak pár határmenti erődítmény esett áldozatul a támadásnak, ami évről évre csak fokozódott. A szaszanida seregek lerohanták Arméniát, Kappadókiát, és elfoglalták Szíria fővárosát Antiochia-t is, ahol még arra is volt képük, hogy egy ellencsászárt hagyjanak a városban. De a perzsákat jobban érdekelte a zsákmány, mint az elfoglalt területek megtartása, így hazavonultak. A visszatérő rómaiak a bábcsászárt elevenen megégették. 260-ban I. Sápúr Edessza városa ellen vezette seregét. Valerianus összeszedte minden erejét, és a hatvanas éveiben járó császár közel 70 ezer fős sereggel elindult a város felmentésére. Az Edessza mellett történtek még ma is viták tárgyát képezik. Annyi bizonyos, hogy az ide érkező római sereget a pestis tizedelte, így hiába volt szám szerint nagy méretű, ereje nem volt túl nagy. Egyik változat szerint I. Sápúr tárgyalásra hívta az idős császárt, aki minimális kísérettel elment tárgyalni, ahonnan viszont nem tért vissza, a perzsák foglya lett. Egy másik változat szerint magától ment a perzsákhoz, mert félt saját seregétől, lázadástól tartott, így az elől menekült el tulajdonképpen. Bármi is legyen az igazság, az bizonyos, hogy fogságba került, fia, császártársa semmit sem tett kiszabadítása érdekében, mondjuk eleve nem is tehetett volna sok mindent. A legenda szerint a fogság évei alatt minden reggel neki kellett felsegítenie lovára a perzsa uralkodót, majd halála után holttestét szalmával kitömték és Perzsia legjelentősebb templomában őrizték. Bármi is volt az igazság, hatalmas pofon volt ez a birodalom számára, egy császár elfogása, megalázása példátlan volt Róma történetében.

A Palmüra-i Királyság

 

Még Septimus Severus uralkodása alatt egy új dinasztia került Palmüra élére. Ennek a családnak volt a vezetője Odenatus aki Valerianus idején a város ura volt. Az ókori szerzők szerint nagyon „tökös” ember volt, aki nemcsak kiváló katona, hanem nagy vadász is volt. Fiatal korától kezdve rendszeresen járta a környéket és oroszlánra, párducra, medvére vadászott. Mint katona együtt ment mindig embereivel, bírta a gyűrődést, a nélkülözést, a kemény életet. De nem csak ő, hanem egész családja egy nagyon edzett kis csapat volt. Első házasságából született fia Herodes mellett második felesége Zénóbia és kisebb gyermekeik jelentették a dinasztia tagjait. Egyesek szerint Zenóbia még a férjénél is keményebb volt, a Kelet „asszonyai közül a legnemesebb és a legszebb is”

Ha van év, amely a legszomorúbb címre pályázhat Róma történelmében akkor a 260-as év benne van a toplistában. Keleten a császár vereséget szenvedett, fogságba került. Nyugaton a fia Gallienus próbált talpon maradni, most már egyedüli császárként. De gyakorlatilag minden bokorban egy trónkövetelő termett, aki egy-egy légiót maga mellé állítva császári ambíciót dédelgetve szállt szembe a császárral.  Keleten alig volt erő, ami szembeszállhatott a perzsákkal. A maradékot, a túlélőket maga mellé állítva, összegyűjtötte Macrianus, a birodalom keleti felének katonai főparancsnoka, aki összefogott Callistussal, egy másik katonai parancsnokkal, akinek a Ballista „hajítógép” volt a beceneve. Callistus a kilikiai partoknál Korükosznál meglepte és legyőzte az elbizakodott Sápúrt, akit az Eufráteszen túlra való visszavonulásra kényszerített. Macrianus viszont a siker után már egészen más álmokat kezdett szövögetni. Ő maga már öreg volt, de volt két fia, akiket bedobott a mélyvízbe, társcsászárrá választatta őket a sereggel. Gallienus ezt már nem nézte jó szemmel, egyik hadvezérét küldte rendet csinálni, aki le is győzte a Balkánon a testvérek seregét. Ekkor jött képbe Odenatus akit ekkor a császár Gallienus felkért, hogy vegye át a keleten maradt római csapatok feletti parancsnokságot. Palmüra a történelem színpadjára lépett ekkor, a keleti határok biztonsága már csak a város seregén és vezetőjén múlt. A rómaiakkal szemben álló perzsa sereg nehézlovasságával szemben az Odenatus által létrehozott a könnyű és nehézlovasság kombinációja volt a leghatásosabb ellenszer.

Róma szempontjából 5 nagyon fontos sikeres év következett keleten. 262-267 között Odenatus támadások sorozatát indította a perzsák ellen. Visszafoglalta Mezopotámia jó részét, és Arméniát. Hatalmas zsákmányokat szerzett, egyes források szerint még a perzsa király háremét is elfogta. Hadjáratai során családja, és második felesége Zenóbia is ott volt mellette, együtt viselt minden terhet a férjével együtt. Gallienus annyira meg volt elégedve Odenatus tevékenységével, hogy dux Orientis címmel ruházta fel, ami azt jelentette, hogy Odenatus egyike lett a legnagyobb hatalommal, katonai erővel rendelkezők körének, a keleti provinciák mind az ő keze alá kerültek. Még 263-ban Palmüra királya is lett, amit a római császár is támogatott.

Rómában a keleti határok megmentőjeként dicsőítették, amikor mindenki legnagyobb megdöbbenésére jött a hír, hogy meggyilkolták. Maeonius, aki a rokona, az unokatestvére volt Odenatusnak 267-ben meggyilkolta Palmüra vezetőjét, a keleti területek „urát”. Az okot keresve pedig máris jó sok jelölt akad a rostán. Egyik oldalról ott voltak a perzsák, akik bosszúra vágytak az elmúlt évek vereségeiért, másik oldalról a rómaiak, ahol sok esetben a siker féltékenységet szült, elég, ha az ellencsászárokra gondolunk, és végül ott volt a feleség Zénóbia is. Számára az indok az örökség kérdése lehetett, ugyanis férje halála esetén annak első házasságából született fia Herodes volt a jogos örökös, míg Zénóbia gyermekei számára semmi nem járt volna a hatalomból. Mivel mindhárom „jelöltnek” volt indítéka, ma már szinte eldönthetetlen, hogy ki volt a háttérben. Így mindössze marad a tény, hogy Odenatus és fia is merénylet áldozata lett 267-ben.

Zénóbia

 

Odenatus és fia halála után Palmürában Zénóbia, az özvegy királynő ragadta magához a hatalmat, bár papíron legidősebb fia Vaballathus nevében lett a hatalom birtokosa. Zénóbia eddigi életéről nem lehet sokat tudni, sok a kérdés, és kevés a válasz rá. Kapásból születésének dátuma sem tisztázott, a valamikor 240-241 körüli időpontot fogadják el a legtöbben. Családja valószínűleg a helyi előkelők közé tartozott, így a nemes kisasszonyok számára szokásos nevelésben részesült. Egyes források szerint egyik kedvenc hobbija a vadászat volt, ami azért az ókori lányok többségére nem volt jellemző. Fiatal korára a arámi anyanyelve mellett folyékonyan beszélte az egyiptomi, a görög és a latin nyelvet. Alig 14-15 éves volt amikor a második felesége lett a megözvegyült Odenatusnak. Arról, hogy milyen volt a házasságuk, semmit nem lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy három gyermekük is született, és hadjárataira férjét is elkísérte, tehát nem volt egy kimondottan otthon ülő feleség. Még életében szárnyra kapott az a legenda, hogy ő tulajdonképpen az egyiptomi Ptolemaida család, és így a híres Kleopátra királynő leszármazottja. Ebből nagy valószínűséggel semmi nem volt igaz, ez az egész történet inkább politikai célt szolgált. Így próbálta hatalmát megszilárdítani, egy neves őssel alátámasztani a saját helyzetét.

Az ókori szerzők szerint „arcbőre sötét volt, fekete szemében nagy akaraterő villogott, szelleme csodálatos, szépséges leírhatatlan volt. Fogai annyira fehéren csillogtak, hogy sokan úgy gondolták, nem is fogak, hanem gyöngyök. Hangja tisztán csengett és férfiasan.” Érdekes, hogy ugyanakkor meglehetősen férfias erényekkel is rendelkezett. „Férfiaknak való kocsit használt…gyakrabban szállt lóra. Gyakran ivott együtt a vezéreivel, ...hogy ivásban legyőzze őket.” Erkölcsei is különlegesek voltak. Trebellius Pollio szerint „…olyannyira tartózkodó volt a szerelemben, hogy férjével csak akkor hált, amikor gyermeket akart.”

Körülbelül 30-éves lehetett férje halálakor, legidősebb fia pedig 10 év körüli 267-ben. A hatalmat nagyon simán megszerezte, a hadsereg minden szó nélkül elfogadta a helyzetet. A királyi címmel tehát nem volt semmi baj, azt mind Palmüra lakossága, mind Róma elfogadta, így kiskorú fia nevében Zénóbia lett Palmüra királynője. A probléma a többi római címmel volt, amit a férje viselt. Ezek ugyanis nem szálltak rá, azok nem voltak örökletesek, meg nem is egy asszonynak való politikai rangok voltak. A dolgot az tette érdekessé, hogy a keleti provinciák legtöbbje, vezetőstől, katonástól együtt néhai férje alá tartozott, akinek halálával nem lett a helyzet azonnal tisztázva, ezért sokan tekintették az özvegyet a hatalom és címek örökösének is. Az nagyon bizonyos, hogy a királynő Palmüra határainak a védelmével kezdte tevékenységét. Több határmenti települést megerősítettek, amire hamarosan szükség is volt, mert 269-ben egy perzsa sereg bepróbálkozott a határ mentén, de rajtavesztek. Gallienus császár 268-as halála után Róma újfent belpolitikai válságba mélyedt, önjelölt császárok kezdtek vetélkedni a hatalomért. Ebben az időszakban kezdet Zénóbiában érlelődni a gondolat, hogy „valamit” csinálni kellene keleten.  Rómával való „szembefordulása” nem lehetett egy könnyű döntés, de az biztos, hogy elég sok érv szólt mellette. Keleten szinte semmi komoly katonai erő nem volt már abban az időben, az ő serege volt szinte az egyetlen, ami kiegészülve valamennyi kis helyi római erővel fent tudta tartani a rendet, meg tudta védeni a határokat a perzsákkal szemben. Zénóbia egy nagyon tájékozott, a politikában is járatos uralkodóként látta, hogy milyen hatalmi vákuum van a térségben, ami egyrészt egy lehetőséget jelent saját országa bővítése, megerősítésére, másrészről veszélyt is jelentett, mert, ha a szaszanida állam rászánja magát egy komoly katonai támadásra akkor az egész kelet elveszhet Róma számára, és egyet jelenthetett Palmüra bukásával is. De gazdasági érdekek is számításba jöhettek, ugyanis az egyiptomi Alexandria komoly vetélytársa kezdett lenni a város kereskedelmének, ami idővel nagy anyagi veszteség rémével fenyegetett. Egyfajta 22-es csapdája szerű helyzetben volt a fiatal királynő. Ha nem tesz semmit, a gyenge Róma helyzetét egy külső ellenség kihasználhatja, ha tesz valamit, akkor Rómával kerül szembe. Mindkét esetben benne volt a bukás lehetősége, így gyakorlatilag azt kellett eldönteni, hogy melyik a kisebbik rossz. Zénóbia döntött, így Róma lett a célpont.  270 tavaszán a római erők nyugaton voltak lekötve, a gótokkal vívtak élet-halál harcát amikor Zénóbia serege megindult. Egyik tábornoka Zabdas dél felé indult a sereggel Arábia provincia irányába. Itt alig volt római helyőrség, plusz káosz is volt, mert a római kormányzót nemrég meggyilkolták. A vezető nélkül maradt helyi erők már nem is igazán akartak annyira nagyon ellenállni, meg fogalmuk sem volt, hogy mit tegyenek. Ugyanis Zenóbia egyfajta politikai álarcot vett fel. Nem azt hangoztatta, hogy ő saját maga, vagy Palmüra számára hódít, hanem hogy ő csak helyreállítja a korábbi római hatalmat, ő a császár „képviselőjeként” csak rendet csinál a régióban. 270 végére Zenóbia kezében volt már így Arábia, Júdea és Szíria provinciák teljes egésze, és Petra városa is amely komoly vetélytársa volt Palmürának a kereskedelem terén.

270 végén vagy 271 elején Zénóbia kedvenc tábornoka tovább folytatta menetelését, ezúttal Egyiptom felé. Egyiptom megtámadásának okaira szintén csak következtetni lehet. Egyik oldalról a gazdasági érdekek, másik oldalról a még mindig dúló római belviszályok voltak, amihez jött az a tény, hogy állítólag sok híve is volt az Egyiptomban Zénóbiának, akit szívesebben láttak volna sokan az ország élén, mint az aktuális római helytartót. A helyi vezető Probus nehéz helyzetben volt. Egyik oldalról kalózok szorongatták, másik oldalról egy egyiptomi tábornok, aki Zénóbia hívének számított, és erre jött még az, hogy Zabdas tábornok vagy 70 ezres sereggel megjelent Egyiptomban. Probushoz 50 ezres sereg tartozott, amellyel megpróbált szembeszállni a támadókkal, de vereséget szenvedett. Nagyon rövid idő alatt kiszorultak a rómaiak Egyiptomból, amely így Zénóbia kezébe került. Zabdas a siker után egy 5.000 fős helyőrséget hagyott az országban és elindult vissza a királynőjéhez. De Probus nem adta fel olyan könnyedén, ezért maradék katonáival visszatért és megszerezte Alexandriát. Amint a hír utolérte Zabdast meg is fordult seregével vissza Egyiptomba. Nem kellett sok idő és a római ellenállás összeomlott Alexandriában, ahonnan Probus alig bírt kimenekülni. El akarta hagyni az országot, de azúttal nem hagyták neki, üldözőbe vették, ami azzal zárult, hogy a római vezér öngyilkos lett, amivel a maradék ellenállás is megszűnt.

Mire a fősereg hazatért egy másik hadvezér észak felé növelte Palmüra területét. Kis-Ázsia nyugati területeinek többsége behódolt. Alig 4 év leforgása alatt hatalmas terület került Zénóbia uralma alá, ami abban a tekintetben érdekes, hogy egy mennyire sokszínű, sokféle nép által lakott, sokszínű kultúrájú, vallású területek kerültek Palmüra kezébe. Úgy tűnik az itt élők elfogadták Zénóbia személyét, aki egyfajta hellenisztikus uralkodóként, római „császárnő” -ként viselkedett. Támogatta a gazdaságot, a kultúrát a királynő, és Egyiptomban helyreállítási munkákat is kezdtek az ő parancsára. Bár maga Zenóbia „pogány” volt, a helyi vallás híve, de vallási szempontból toleráns volt, így az uralma alatt álló területeken a keresztények szabadon gyakorolhatták vallásukat. Palmüra városából áttette a székhelyét Antiochia városába. Palmürában létezett egy tanácsadó testület, egy római mintára létrehozott szenátus, a többi elfoglalt területeken pedig megmaradt a római adminisztráció és közigazgatás. Legfontosabb tanácsadóinak számított Septemius Zabdas és annak testvére, akik mindketten tábornokok voltak, a hadsereg legfontosabb vezetői.

Aurelianus császár (270-275) kénytelen volt elnézni mindent keleten, mert semmi ereje nem volt, amit be tudott volna vetni Zénóbia ellen, annyira lefoglalta a nyugati részek védelme, a belpolitikai csatározások. Sőt egyfajta békeszerű állapot volt köztük, amire Rómának égetően szüksége volt, hiszen Egyiptom volt a birodalom éléskamrája, ahonnan továbbra is rendszeresen indultak gabonaszállítmányok Rómába. Ez valamiféle hamis illúzióba is ringatta Zénóbiát, azt hitte Róma elismeri őt és fiát egyfajta társcsászárnak. De tévedett!

Aurelianus császár amint elég erősnek érezte magát azonnal meg is indult Palmüra ellen a seregével. Így 272 tavaszán római légiók kezdtek masírozni Kis-Ázsián keresztül Palmüra felé. Zenóbia és hadvezérei amint erről értesültek intézkedtek is. Minden erejüket összevonták Szíriában, itt akarták a döntést kicsikarni, Kis-Ázsiában semmiféle komoly ellenállást nem kíséreltek meg, aminek katonai oka volt. A palmürai hadsereg legfontosabb eleme a lovasság, azon belül is a nehézlovasság volt, aminek a hegyvidéki terep nem kedvezett, így az Antiochia környékén elterülő síkságon akartak szembeszállni a rómaiakkal. A római főerők is ide tartottak miközben a flottájuk pedig Egyiptomba hajózott, hogy addig azt szerezze vissza a „lázadóktól” A mai Törökország területén Reyhanli település határában találkozott első ízben a római hadsereg Zénóbia seregével, amit kedvenc hadvezére Zabdas irányított, de a királynő maga is volt a csapatai mellett. A római erők létszámát 30-50 ezer közöttire becsülik a források, velük szemben Zénóbia serege is hasonló méretű, vagy esetleg valamelyest kisebb lehetett. Zabdas két előnyel rendelkezett, amit ki is akart használni a győzelem érdekében. Egyik az volt, hogy seregében jóval nagyobb méretű volt a lovasság, és azon belül is a nehézlovasság, ami a legfontosabb csapásmérő erőnek volt tekinthető. Másik előnye az időjárás volt, a meleg idő, ami miatt a római légiók eléggé megizzadva érkeztek meg a csatatérre. Aurelianus császár is tisztában minden lehetőséggel, erőséggel, gyengeséggel. Lovassága nem vehette fel a versenyt Zénóbia lovasaival, de viszont gyalogág tekintetében abszolút fölénnyel rendelkezett. Ezért olyan tervet dolgozott ki, ami a hátrányokból előnyt kovácsolt a rómaiak számára. Hagyta, hogy Zabdas támadásba küldje a nehézlovasságot a rómaiak szárnyain elhelyezkedő lovasság ellen. A sokkal kevesebb és inkább könnyűlovasságnak számító római lovasok sorai szétnyíltak a nehézlovasság rohamától, majd pedig elszáguldottak a csatatérről. De ez nem menekülés volt, hanem a haditerv része.

Zabdas azt gondolta, hogy nehézlovassága szétverte a római a lovasságot, ezért hagyta, hogy azok hadd üldözzék a rómaiakat. A hajsza elég hosszan zajlott, de az idő előrehaladtával megváltozott minden. A nehézlovasság nem a hosszú vágtára, és sokáig tartó bevetésre lett kitalálva. A lovak kezdtek kimerülni, a lovasoknak is egyre melegebb lett a helyzet a páncéljaik alatt. És eljött az a pillanat amikor a római lovasok megfordultak és megtámadták a kimerült üldözőket. A nehézlovasok jelentős része holtan maradt a csatatéren, nagyon keveseknek sikerült csak visszatérni saját csapataikhoz. Amikor ezzel szembesült, Zénóbia és tábornoka inkább a visszavonulás mellett döntött, mert tisztában voltak azzal, hogy gyalogságuk nem veheti fel a versenyt a rómaival. Antiochiában hagytak valamekkora helyőrséget, és a fősereggel Palmüra irányába visszavonult Zénóbia a seregével. A római császár Antiochia megszerzésével folytatta hadjáratát, ami nem volt annyira nehéz feladat, hamar megszerezte a várost. Pár héttel később immár Emesa (mai Homsz) határában nézett újfent farkasszemet egymással a két hadsereg. Zenóbia minden erejét ide összpontosította, így a Zabdas tábornok által vezetett sereg létszáma elérte a 70 ezer főt. Aurelianus császár erősítést kapott serege valamelyest kisebb lehetett, 50-60 ezer fő közöttire teszik a létszámot, amiből 5.000 volt a lovasság létszáma. A lovasság tekintetében Palmüra mellett volt megint a minőségi fölény, de a római gyalogság kiegyenlítette az erőviszonyokat. A csata lefolyása hasonló volt, mint a korábbi. Zenóbia nehézlovassága elsöpörte a római lovasságot, ami után a fellelkesült palmürai gyalogság is támadásba ment át. De a támadás közben felbomlottak a sorok, a fegyelmezettség eltűnt, ami megbosszulta magát. A római légiósok állták a sarat, és nemcsak visszaverték a támadókat, hanem ellentámadásba mentek át. Zénóbia lovassága semmit nem tehetett, a fegyelmezett gyalogág vonalát nem tudta áttörni. Mire a nap lement, Zénóbia serege vereséget szenvedett.

A királynő Palmürába menekült, amelyet ekkor már csak a sivatag, a beduinok és a Nap védelmezett. Felkészült szülővárosa védelmére, és volt rá remény, mert a római seregnek a város falai alá kellett masírozni, ami az időjárási viszonyokat, az állandó hőséget, és a vízhiányt figyelembe véve nem is volt olyan könnyű egy seregnek. De a császár csapatai ezt hibátlanul teljesítették, nem fordította őket vissza sem a nap, sem a vízhiány. Palmüra alá érkezve körbezárták a várost és megkezdődött az ostrom. Zénóbia ekkor úgy gondolta, hogy Perzsiához fordul segítségért. Aurelianus azonban – miközben serege fenntartotta az ostromzárat - megvásárolta a beduinok hűségét, akiknél senki nem ismerte jobban a sivatagot. Zénóbia egyik éjszaka kísérletet tett arra, hogy gyors tevén elérje az Eufrátesz folyót, ám az utána küldött római lovasság elfogta, és Aurelianus elé vitték. Később, ahogy azt a forrásokból megtudjuk, a császár aranyláncon vitte végig diadalmenetén Rómában 274-ben. A szemtanúk szerint: „…olyan pompába öltöztették, amilyet Róma lakossága még sohasem látott. Olyan drágaköveket aggattak rá, hogy ez az erős és bátor asszony a menetben gyakran megállt, és panaszkodott, hogy nem bírja vinni a ránehezedő ékkövek súlyát.”

A diadalmenet után a császár megkímélte a királynő életét, aki végül is békében, egy szenátor feleségeként élte le életét Rómában, bár egyes ókori szerzők szerint viszont kivégezték. Amikor Palmüra megadta magát, Aurelianus kivégeztette Zénóbia tanácsadóit, de magát a várost megkímélte. A Dunához való visszatérése után azonban a keleti római helyőrségeket áruló támadás érte, így másodszor is visszatért, és teljesen elpusztította a várost. Valószínűleg vonakodva szánta rá magát erre a lépésre, mivel a város Perzsiával szemben betöltött ütközőállam szerepére szüksége lett volna. Megsemmisítése azonban lehetővé tette Aurelianus számára, hogy figyelmét Gallia felé fordítsa, amely megérett a római fennhatóság visszaállítására.

Zénóbia a történelemben az ókor nagy asszonyai Kleopátra és Boudica mellé tehető személyiség volt. Nő létére egy olyan királyság ura lett, ami dacolni merészelt Rómával, és pár év alatt a Közel-Kelet egyik hatalmi tényezője lett, de a gyors siker után nemsokkal a gyors bukás is bekövetkezett. Szíriában ma is egy önzetlen hősként tekintenek rá, aki a szabadságért harcolt síkra, még bankjegyen is megjelent az ő arcképe. Az igazi Zénóbia „megfoghatatlan” aki regényírók, drámaírók, történészek képzeletét megragadva ma is foglalkoztatja az embereket. Regényes élete is hozzájárult ahhoz, hogy Palmüra városa az érdeklődés központjába került a nyugati történészek szemében. Ennek is volt köszönhető, hogy a város romjai a Világörökség részét képezik már 1980 óta. Az már egy másik történet, hogy az elmúlt években az Iszlám Állam harcosai a Szíriában dúló polgárháború poklában a romokat megszállták, és barbár pusztítást vittek végbe a város maradványai között. Zenóbia nem ez érdemelte volna…

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2006

Historia Augusta, Császárok története, Debrecen University Press, Debrecen, 2003

John Warry: A klasszikus világ harcművészete, Gemini Kiadó, Budapest, 1995

Michael Grant: Róma császárai, Corvina Kiadó, Budapest, 1996

https://mult-kor.hu/mi-maradt-meg-palmura-kincseibol-20160329

http://www.roman-emperors.org/zenobia.htm

https://www.nationalgeographic.com/archaeology-and-history/magazine/2017/11-12/history-queen-zenobia-defied-rome/

 

 

 

 

Szólj hozzá