2018. feb 04.

Tomori Pál

írta: beatj
Tomori Pál

Aki élete árán is próbálta megmenteni a hazáját…

A középkori Magyar Királyság a története során belső-külső gondokkal egyaránt gyakran küzdött. De bármilyen veszély is jelentkezett, valahogy sikerült túlleni rajta, túlélni, és újrakezdeni. A 14. század közepén megjelenő törökök eleinte nem tűntek komoly fenyegetésnek, de a helyzet pár évtized alatt megváltozott. Egy másfél évszázadig tartó időszak kezdődött melyben a magyarság minden erejét latba véve próbált ellenállni az egyre csak erősödő nyomásnak, ami minden egyes évvel csak erősödött. Időnként még ellentámadásra is futotta, és a törökök egy életre megtanulták a Hunyadi nevet tisztelni. De minden igyekezett ellenére az idő nem nekünk dolgozott. A Magyar Királyság elindult a lejtőn lefelé, amihez hozzájárult a királyi hatalom hanyatlása, a belpolitikai acsarkodások egyaránt. De voltak olyan emberek, akik számára a haza volt az első, akik akár az életüket, vagyonukat is képesek voltak feláldozni csak, hogy megvédjék országukat. Ezek közé a tragikus hősök közé tartozik Tomori Pál is, akinek élete jól példázza a Magyar Királyság bukásának folyamatát, az utolsó évek küzdelmeit. A Mohács előtti évek drámájának talán legszimpatikusabb, ha nem egyetlen igazi hőse ő.

A Tomori család Boszniából származott, akik onnan elvándorolva az Abaúj-megyei Tomor helységben telepedtek le. Innen költöztek át Erdélybe, ahol ez a családnév 1435-ben bukkan fel első ízben, amikor is Tomori Zsigmond 3 falut kapott a királytól. Egy másik Tomori pedig, Tomori István a szepesi vár alispánja lett egy emberöltővel később, de ő lett az erdélyi vajda helyettese és a székelyek ispánja is. A Tomori-családnak Gömör-Abaúj-Borsod megyében is voltak már birtokai Tomori Pál születésének idején, amit 1475 körüli időpontra saccolnak, a pontos időpont nem ismert. Gyermekéveiről, fiatal korából nem sokat lehet tudni, annyi bizonyos, hogy megtanult írni és olvasni, meg latinul, ami révén műveltsége valamivel az átlag feletti lett. Mint fiatal nemes pedig részesült minden olyan képzésben, ami ahhoz kellett, hogy tudjon boldogulni az életben.  Amikor elérte a megfelelő kort akkor Bornemissza János alkincstárnok udvarába került és megkezdte az apródok szokásos életét.

Első említése 1501-ből származik, amikor is az erdélyi sóbányák kamarása lett, ami inkább egy gazdasági jellegű megbízásnak tekinthető. Két évvel később, mint királyi biztost küldték az erdélyi szászokhoz, ahol a rendkívüli adót kellett behajtania. Mivel ezt a munkát becsülettel elvégezte, a szászok legnagyobb bánatára legközelebb is őt küldték ide adót szedni. A szászok mellett a székelyek is élveztek bizonyos előjogokat, kedvezményeket ebban az időben. Legnagyobb kincsük az adómentességük volt, amit igyekeztek is megóvni. Azt viszont kevesen tartották észben, hogy bizonyos esetekben viszont csak kellett adót fizetni. 1506-ban megszületett az uralkodó II. Jagelló Ulászló fia, a kis Lajos. Úgy szólt a fáma, hogy egy trónörökös születésekor minden székelynek egy ökröt kellett adóként befizetni az állami kaszába. Tomori kapta feladatul, hogy ezt a rendkívüli adót hajtsa be a székelyeken. Mivel érezte, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, 500 lovas katonával indult el. Igaza is volt, mert első körben a székelyeknek eszük ágában sem volt fizetni. A kis csapatot egyszerűen elkergették, még Tomori is megsebesült. De nem adta fel, szerzett erősítést, a környékbeli királyi várak csapatait összegyűjtve újra próbálkozott, és ekkor már sikerrel járt, meglett a koponyánkét egy-egy ökör.

Még előző évben, 1505 őszén meghalt Corvin János, Hunyadi Mátyás király törvénytelen fia. Hamarosan követte második fiúgyermeke is a sírba, így egy férfi sem maradt a nagy múltú Hunyadi családból. Az ilyenkor szokásos eljárás szerint a hatalmas Hunyadi vagyon ezek után a királyra szállt. Ezek közé tartozott a Dél-Erdélyi Fogaras vára, amelynek új várnagya Tomori Pál lett. A következő években becsülettel végezte a munkáját, egyre nagyobb ismertségre tett szert, a környékbeli népek egyre több alkalommal kérték fel, hogy segítsen már nekik ügyes bajos dolgaikban. Mint királyi várnagy szerepe volt a végvárvonal védelmében is, így elsőkézből ismerte meg a magyar végvári rendszer működését, annak hibáit, a végvári katonák mindennapos gondjait.

1512-ben Törökországban fontos változások történtek. I. Szelim lett az új szultán. A magyar király attól félt, hogy a korábban megkötött béke semmisé lesz így. A félelem cselekvést szült, így Tomorit küldték el a törökhöz követségbe, hogy tárgyaljon a megújításról. Nem volt egy könnyű feladat ilyenre vállalkozni, nem egy életbiztosítás volt a törökhöz indulni, mert sokan nem jöttek onnan vissza, hanem jobbik esetben hosszú időre vendégeskedtek az aktuális szultán jóvoltából, és ez még csak a kisebbik rossz volt, ami megtörténhetett valakivel. Tomorinak szerencséje volt, mert a török sem akart háborút, a béke újbóli megerősítésében volt érdekelt, így ők is elküldték a saját követüket. A két követ meg pont összetalálkozott a határnál, ami után együtt mentek vissza Budára, és lett a béke megújítva a magyar király pecsétjével.

1514-ben kitört a Dózsa-féle parasztháború, amiben Tomorinak is lett egy kis epizódszerepe. Mint egy királyi vár várnagya, és mint nemes kötelessége volt fegyvert fogni, amit meg is tett Bornemissza János oldalán. Bornemisszának a lovasságát Tomori irányítása alá helyezték, és ilyen minőségben a Duna mentén lendült támadásba a lázadó parasztok ellen. Egy kisebb csapatot széjjel is ugrasztottak, ami után Erdélybe küldték Lőrinc pap serege ellen. A parasztháború végét jelentő Temesvári eseményekben is ott találjuk Tomorit, aki ott volt Szapolyai János erdélyi vajda oldalán amikor Temesvár falai alatt seregével Dózsa hadát szétkergették. A parasztháború után honorálták hűségét és szolgálatait, így Munkács várának parancsnoksáságát is megkapta, amihez társult az erdélyi kamarák felügyelője titulus is.

1519-ben Budán országgyűlést hívtak össze. Perényi Imre nádor meghalt és az utódról is dönteni kellett. A Szapolyai oldalán álló köznemesség szokatlanul nagy számban jelent meg a gyűlésre. A király II. Lajos hívei azt kérték, hogy Buda várában tartsák a tárgyalásokat, de fegyver nélkül. A köznemesek azt gondolták, hogy a királyt fogva tartják, az biztosan nem mondott volna ilyet. A köznemesek ezért megrohanták Buda várát, amit Tomori Pál védett, mint várkapitány. Az szóba se állt a felzaklatott köznemesekkel, hanem elsütött pár ágyút a levegőbe. Az őrség pedig kivonult, hogy amennyiben kell felvegye a harcot, de nem kellett, mert eliszkoltak az ostromlók. Szapolyai erre a híveivel inkább hazament és helyette Báthory István lett a nádor. Tomori tekintélye, megbecsültsége nőni kezdett az eset után. Ugyanebben az évben hároméves fegyverszünet is köttetett Szelim szultánnal, ami egy újabb lélegzetvételnyi időt engedett az országnak. Ez visszatetszést váltott ki több európai országban és a pápában is, de nem ők voltak a törökök szomszédjai, nem ők szenvedtek szinte minden évben a török rablóhadjáratoktól.

Tomori Pál magánéletéről annyit lehet tudni, hogy szerelmi élete nem alakult valami jól. Megismert egy leányzót, akit el is jegyzett, de nem lett belőle esküvő mert az meghalt fiatalon. Nemsokára megismert egy gazdag özvegyet, akit szintén feleségül akart venni, de az is meghalt az esküvő előtt. Ez a két csapás után döntött úgy, hogy inkább belép szerzetesnek. Megírta a végrendeletét, vagyonát pedig szétosztotta rokonai között 1520-ban, majd egy Ferenc rendi kolostorba „költözött”. Azt hitte, hogy hátralévő éveit a kolostor magányában eltöltve fogja már leélni. De a sors mást rendelt neki, és több száz kilométerre tőle egy másik embert felemelt majdnem egy időben azzal, hogy ő bevonult.

Szelim szultán 1520 végén meghalt, fiára Szulejmánra hagyva birodalmát. Az örökség félelmetes volt. Egy már három kontinensre kiterjedő, közel 1,5 millió km2 nagyságú, 12-13 millió lakost számláló birodalom, s évi 4 millió aranyat is meghaladó jövedelmet hagyott örökül. És még ehhez ott volt a török haderő, ami ekkor már elérte a 100.000 létszámot is, nem beszélve arról, hogy minden tekintetben messze felülmúlta a középkor végi európai hatalmakét. Az új szultán Szulejmán alig 26 évesen került a trónra, és egyből érzékelhető változásokat indított be. 1520 novemberében elküldte egyik udvari emberét Budára, hogy tudassa trónra lépését és javaslatot tegyen a fegyverszünet meghosszabbítására. A velenceiek azt tanácsolták, hogy hosszabbítsák meg a békét, de közben készüljenek föl a háborúra, melybe a Pápai államot és a Német-római Birodalmat is vonják be. Csakhogy Velence katonai segélyt nem biztosított és az addigi nyolcvanezer arany segélypénzt, tízezerre akarta csökkenteni. Magyarországon a rendek is ellene voltak a tanács háborús tervének és a lengyel király is óva intette Lajost a háborútól. Lajos ellenben a háború mellett tört lándzsát, mivel a békeidőben történő betörések tönkreteszik az országot. Védekező háború helyett Lajos nyílt összecsapásban kívánta eldönteni a kérdést, amelyben, ha sikerült győzelmet aratni, hosszabb időre gátat lehetne vetni az oszmán terjeszkedésnek. Többen úgy tudták a kortársak közül, hogy azért nem egyeztek bele Budán az egyezség megkötésébe, mert Szulejmán jóval többet követelt elődeinél. Volt, aki azt állította, hogy a szultán katonái átengedését kérte II. Lajos országain, hogy ilyen módon támadhasson rá más európai országokra, de akadtak olyan magyarázatok is, melyek szerint egyenesen adót kívánt a magyar királytól. A török követet jó hosszú ideig Budán tartották és a szultánnak hónapokon keresztül nem jött semmi válasz, ami miatt Szulejmán bepöccent és maga döntötte el a kérdést: az 1521. évre a háború megindítását tervezte Magyarország ellen.

Magyarország nem készült fel erre a háborúra, a megfelelő anyagi és katonai hátterek nem voltak biztosítottak, katonaság még a várakban is iszonyú kevés volt. Szulejmán 1521. május 18-án élete első hadjáratára indult körülbelül félszázezer fős seregével. A török-magyar határon két fontos végvár volt, az egyik a főerősség Nándorfehérvár, a másik Szabács, ezek ketten képezték a fő akadályt, hogy délről nagyobb ellenséges sereg törjön be Magyarországra. Ha elesnek, akkor a beljebb álló erősségek már nem lesznek annyira erősek, hogy felfogják a nagyobb erejű támadásokat és a Duna vonalán eljuthattak Budáig. Szulejmán ezt tudta, s megosztotta haderejét. Az európai (ruméliai) török sereg Ahmed vezetésével Szabács, míg az anatóliai had, a nagyvezírrel Nándorfehérvár ellen vonult.

A törökök 1440-ben, 1456-ban és 1494-ben is sikertelenül próbálkoztak Nándorfehérvár elfoglalásával.  Ezen az alapon lett volna remény a megvédésre. De nem volt egy Ozorai Pipo, egy Hunyadi János, de még katonák és pénz sem a kincstárban. Hiába próbált a magyar királyság segítséget kérni a nyugati hatalmaktól, azok csak tárgyalgattak, gondolkoztak, és ha küldtek is valamennyit, abba se volt sok köszönet. Amíg mi vártunk a segítségre, és próbáltuk összevonni a saját erőinket, addig Nándorfehérvár hősi védői két hónapig vívták élethalál harcukat a segítségre várva, ami soha nem érkezett meg. 1521. augusztus 29-én bekövetkezett a vég, a magyar végvárrendszer legfontosabb eleme, az ország kulcsa török kézre került. Ugyanez történt Szabács várával, és az egész Szerémséggel. A királyi sereg nagyon lassan de tekintélyes méretűre gyarapodott, ami Tolnánál táborozott, de egy kitört járvány miatt nem vonult a törökök ellen. A magyar végvári rendszeren rés keletkezett és sokan már 1521-ben Tomori Pálban látták azt az embert, aki képes lenne a magyar hadak vezetésére. Tomori azonban nem akart visszatérni a világi pályára.

Nándorfehérvár eleste után két főkapitányt akartak az ország seregeinek az élére állítani. Az egyik főkapitány Szapolyai János lett, a másikra Tomorit szerette volna a közvélemény. Azt találták ki, hogy éppen megüresedett kalocsai érseki hivatalt adják neki a kapitányi cím mellé, így egyszerre lehet katona és egyházi méltóság is. Tomori azonban nem akarta elvállalni. A pápához fordult a király segítségért, hogy az beszélje rá, vagy inkább utasítsa a hivatal betöltésére. 1523. február 4-én a pápa jóváhagyta az érseki kinevezést. De csak, amikor erről a határozat megérkezett, csak akkor hagyta el a kolostor falait. Az 1523 májusában összeülő országgyűlés kinevezte az ország alsó részeinek főkapitányának Tomori Pált, aki éppen hogy elfoglalta hivatalát máris cselekedésre kényszerült. Történt az, hogy a szultán sógora Ferhád harmadvezír sorozatos visszaélései miatt 1523-ban kegyvesztett lett. A legtöbb esetben ez együtt járt a selyemzsinórral, de ebben az esetben megelégedtek azzal, hogy mintegy büntetésül a magyar határra vezényelték egy kis erősítéssel. Ferhád pedig igyekezett a szultán kegyébe visszaférkőzni azzal, hogy fogta az erősítést, a határvidéki csapatokat és kb. 12 ezer fővel belevágott egy nagyszabású szerémségi portyába. Tomori Pál mind újdonsült főkapitány zsoldosokból, végvári katonákból, nemesi bandériumokból álló 4.000 fős sereggel tudott csak szembeszállni Ferhád háromszor nagyobb seregével. 1523. nyarán a három részre tagolt török sereg a Száva mentén vonult fel, hogy kisebb várak elfoglalásával biztosítsa az utat a Szerémségen keresztül. Eközben Tomori sereg észak felől közeledett. Egy másik sereg is kialakult eközben, fegyverre kelt parasztok gyülekeztek a török sereg hátában. Ferhát előreküldte a dunai flottáját, hogy azok blokád alá vonják Péterváradot. Ezt a magyar naszádosok támadása verte vissza, de Tomori a fontos végvár védelmére sietett, és a sereget Bárdi István vezetése alatt hagyta. Augusztus 6-án a parasztokból álló sereg megtámadta a török flottát, amire Ferhát egyik seregteste visszafordult és szétverte a támadókat. Azonban a megfelelő időben érkező Bárdi-féle sereg rátámadt a még szétzilált törökökre és szétverte őket. A magyarok lendületből a második török seregtestet is megtámadták, és azt is legyőzték, azonban a megérkező utolsó oszmán sereg rájuk támadt, és kemény kézitusa bontakozott ki. Azonban a harcedzett magyar katonák ismét felülkerekedtek, elvágták a menekülés útját, és a megmaradt törököket a Szávába szorították. Ferhát seregének nagy része odaveszett, az Isztambulba visszatérő béget pedig Szulejmán most már kivégeztette. A magyar sereg körülbelül 700 katonát veszített azonban arányait tekintve ez is súlyos veszteség volt, tekintve, hogy főleg a harcedzett és ütőképes végvári csapatokból kerültek ki a halottak. Kinizsi és Báthori híres, 1479-es kenyérmezei győzelme óta nem ért el ekkora sikert a törökkel szemben magyar sereg. De ez a győzelem csak egy pürhoszi kis siker volt, amely nem sokat ért hosszú távon. Bár Szulejmán nem indított személyesen hadjáratot Magyarországra, határvidéki csapatai kitettek magukért. 1522-ben az Al-Dunánál elesett Orsova, Dalmáciában pedig Knin, 1523-ban a horvátországi Osztrovica, 1524-ben - az az évi második ostromban – pedig Szörény vára is.

A végvári harcokból kimaradt, és ezért tétlen fővárosi janicsárok azonban 1525-ben a szultán kedvence, Ibrahim nagyvezír ellen lázongtak, s ez az intő jel tettekre sarkallta a szultánt. Mivel a hagyományos keleti ellenséggel, Perzsiával sikerült békésebbé tenni a kapcsolatokat, a szomszédos keresztény hatalmak közül pedig a lengyelekkel és Velencével fegyverszünet volt érvényben, csak egy Magyarország elleni hadjárat terve kerülhetett szóba. A legtapasztaltabb határvidéki parancsnok, Báli bég is erre biztatta a szultánt. Ahogy múlt az idő, sorra jöttek az újabb jelentések a készülődés számtalan jeléről. A török vezérek igyekeztek a bolondját járatni a magyar felderítéssel: hidakat vertek az Al-Dunán, mire az erdélyi követek jöttek Budára segítségért, s a horvát urakkal is elhitették, hogy a boszniai Jajca vára alá készül a szultán. Lajos azonban nemhogy Erdélybe vagy Horvátországba nem tudott egyelőre katonákat küldeni, de még a legfenyegetettebb határszakasz főkapitányának, Tomori Pál kalocsai érseknek és embereinek sem fizetett zsoldot már tizenegy hónapja, így 40.000 arannyal volt az érsek adósa. Tomori 1526 elején érkezett Budára, hogy behajtsa a királyon adósságát, de két hónapi kilincselés után sem kapott egy fillért sem. A királyi jövedelmek jelentős része zálogban volt, vagy lekötötték a korábbi kölcsönök fejében. A király azért volt eladósodva, mert a költségei még békeévekben is magasabbak voltak, mint a bevételei. Háborús időkben pedig még inkább lehetetlenné vált a kincstár helyzete. Tomori tehetetlenségében márciusban visszament Kalocsára, és benyújtotta lemondását, mert már nem mert pénz nélkül az emberei szeme elé kerülni. Példáját később több végvári kapitány is követte, s a dunai naszádosok is felmondták a királyi szolgálatot. Április elején azonban hír jött Kalocsára a szultán indulásáról, mire az érsek lóhalálában visszament Budára, hogy a királyt is cselekvésre bírja. Április 13-án Lajos éppen Esztergom közelében vadászott és Szalkai érsekkel tárgyalt, amikor megjelent nála Tomori és a felháborodott pápai követ, hogy most már csinálni kéne valamit a királynak. Sürgősen pénzre volt szükség, ezért mindenáron meg kellett egyezni a bankárokkal. Április közepén Anton Fugger cége visszakapta a felvidéki réz kitermelésének jogát, s ennek fejében 50.000 arany kölcsönt folyósított a királynak. (Később, a mohácsi csata után a bankház ügynökei azt vallották, hogy szerintük legalább 150 000 aranyra lett volna szükség a törökök feltartóztatásához.) Tomorit április végén 20.000 arannyal és 5.000 arany értékű posztóval bocsátották vissza a határra, hogy ezzel rendezze az elmaradt béreket, és bírja maradásra a végvári katonákat. Június közepéig több mint 10.000 aranyat sikerült kiutalni a zászlósurak és a várőrségek elmaradt fizetéseire, és megkezdték a szükséges hadiszerek beszerzését is. De a hónap közepére ismét annyira kiürült a kincstár, hogy még a hadba szólító parancsok kézbesítésére sem volt pénze a kincstartónak. Ezekben a napokban érkezett meg a 25.000 aranyból álló pápai segély is, amiből 4.000 külföldi zsoldost fogadtak fel Morvaországban. A király a közelgő háború előtt hitelekre szorult, de július elején, amikor a török már az ország kapujában állt, az ország akkori „pénzügyminisztere", Thurzó Elek kincstartó is felmentését kérte hivatalából, mivel az ország jövedelmei kifogytak, és már saját vagyonából is 32.000 forintot költött a király ügyeire, így alkalmatlanná vált feladatai ellátásra, mert a sajátjából nem tudott már többet áldozni a háborús kiadásokra.

Szulejmán szultán 1526. április 23-án indult el Isztambulból, és a gyakori esőzések miatt igen nehezen járható balkáni utakon nem egykönnyen jutott el a magyar határon álló Nándorfehérvárhoz. Ott csatlakozott hozzá Ibrahim nagyvezír további egységekkel, amivel együtt kb. 60-70 ezer fős lett a szultáni haderő. A sereget 800 különféle hajó és csónak kísérte a Dunán. 100 sajka mellett vagy 30 kisebb tengeri gálya, sok szállítóhajó is volt a flottillában. Ezek egy részét kifejezetten a hajóhidak építése végett vitték magukkal. 4.000 janicsár már puskával volt felszerelve, ami tovább növelte erejüket. A szultán június 18-án kitűzte a hadjárat első számú célpontját, amikor megparancsolta Ibrahim nagyvezírnek, hogy az előre-küldött ruméliai csapatokkal foglalja el Pétervárad várát. Június 19-én megjött a hír Báli bégtől is, hogy elkészült a hajóhíd a Száván, az átkelésre mégis majd egy hónappal később került sor, mivel a megáradt folyó elszakította a hidat. A hadi dolgokban igen óvatos Ibrahim azonban egyáltalán nem sietett betörni Magyarországra, holott nem nagyon volt mitől tartania. Tomori érsek ugyan már áprilisban visszautazott a végekre, de a védelem előkészületei iszonyú lassan haladtak. A legfenyegetettebb várba, Péterváradba 1.000 gyalogos, köztük 500 pápai zsoldos jutott, Újlak várának 600 fős őrségébe pedig a 300 pápai zsoldost és a pécsi püspök 200 gyalogját osztották be. A lovasokat viszont Tomori kivonta a falak mögül, és a Duna partján ütötte fel velük a táborát. Június végén, július elején nagyjából 1.000 lovas állhatott Tomori zászlója alatt. Mire a török had júliusban ostrom alá vette Péterváradot, Tomori lovassága már 2000 főre nőtt. Ekkora haderő védte a magyar határt a török 60 ezres tömegével szemben. Ide jutott Magyarország 150 év alatt.

A török előőrsök július 9-én értek Pétervárad alá, de csak néhány nap múlva kezdtek hozzá az ostromhoz. Az őrség Alapi György kapitány vezetésével már a falak előtt bátran felvette a törökkel a harcot, s később is több kitöréssel zavarta az ostrom menetét. A török ágyúk hiába tettek kárt a falakban, a védők harci szelleme viszont töretlen maradt. Ibrahim táborában komolyan tartottak az érsek felmentő seregének érkezésétől. A hír azonban vaklárma volt, Tomori csak a Duna túlsó partjáról, a folyó irányából igyekezett a vár kikötőjének védelmét támogatni. A janicsárokkal megrakott török flottillának hiába sikerült elűznie a vízről a magyar sajkákat, a partról meg Tomori lovasait meg néhány ezer fegyverre kelt parasztját, hiába foglalták el a kikötőt és a várost is, a vár ellen intézett újabb véres rohamok sem július 21-én, sem 23-án nem hozták meg a várt eredményt. A vár helyzetét csak a Duna felé eső falak alá ásott két török akna felrobbantása változtatta reménytelenné. A falak romlását látva a védők kegyelmet kértek, a szultán azonban nem fogadta el a megadást, és július 27-én újból rohamra küldte embereit. Az őrség maradéka egy ép toronyba húzódva még délután is ellenállt. Velük Szulejmán már nagylelkű volt: ők kilencvenen - mert ennyien maradtak csupán a várat védő ezer emberből - szabadon elvonulhattak Tomori táborába.

A következő vár, Újlak sokkal könnyebb diónak bizonyult. A korszerűtlen, nagy kiterjedésű várnak eleve nem sok esélye volt az ostromlókkal szemben, és Pétervárad esetét látva itt már a védők sem akarták igazán vásárra vinni a bőrüket. Alig nyolcnapi körülzárás és némi lövetés után augusztus 8-án feladták a várat, majd a Dunán átkelve ők is csatlakoztak az érsekhez. A kisebb szerémségi váraktól még ennyi sem tellett. Erdőd, Atya, Szata, Valkó és a Dráva-parti Eszék szinte üresen várták a törököt, s ellenállás nélkül adták meg magukat sorra, hiszen birtokosaik sehonnan nem számíthattak támogatásra. Augusztus elején a király még messze járt, Tomori pedig Bács várához húzódott vissza a Duna-Tisza közén. Ekkor Perényi Péter temesi ispán csapatával együtt már 3-4.000 lovas volt a felkelt parasztokon kívül, így a teljes létszám elérte a 6.000 főt.

Miután I. Szulejmán hada befejezte a hídverést Eszéknél megkezdte az átkelést a Dráván, Tomori csapatai Baranyavár környékére húzódtak vissza, mert az Eszékről észak felé tartó úton itt egy nehezen járható átjáró vezetett át a Karasica patak mocsarain keresztül. A szűk átjáró kifejezetten a kisebb számú védőknek kedvezett. Állandó harcokat folytatott a Krassóba portyázó törökökkel és eltökélték, hogy mindvégig kitartanak. Augusztus 24-én egy 10.000 főnyi nagyobb portyázó sereg hatolt Krassóba, akikkel szemben csatába szállt Tomori és szétverte őket. A Mohácsnál állomásozó királyi sereg haditanácsa azonban úgy döntött, hogy Tomorit a táborba rendeli, seregével együtt, így az érsek győzelme eredménytelen maradt. Mindössze időt nyert egy keveset.

Még augusztus 6-án a mohácsi mezőre tette át a gyülekező helyet a király, de alig-alig érkeztek bandériumok és egyéb csapatok.  Szulejmán Eszéken értesült, hogy a király Mohácsnál van, de még mindig nem hitte, hogy a teljes főhaderővel áll szemben. Akképp vélekedett, hogy ez csupán csak egy előhad. A magyar sereg létszámáról nagyon sokféle adat kering. Ami bizonyos, hogy 25-30.000 fő közötti lehetett a létszáma, ami naponta ingadozott is. Még az utolsó napokban is folyamatosan érkeztek kisebb-nagyobb csapatok az ország különböző részeiről, és a külföldi segéderők közül is voltak még úton ide. A katonákkal együtt 85 ágyút, 500 - az ágyúknál kisebb, de a kézipuskáknál nagyobb – szakállaspuskát, 5.000 szekeret és 15.000 igáslovat vontak össze a mohácsi táborban. A király helyettese „hivatalból" Báthori István, az ország nádora volt, aki temesi ispánként és az alsó részek főkapitányaként több mint egy évtizedig állt a határvédelem élén. Hiába számított azonban tapasztalt katonának, súlyos köszvénye miatt még az is kétséges volt, hogy egyáltalán lóra tud-e majd ülni, s állítólagos iszákossága sem javíthatott sokat az állapotán. Azt azonban végül is augusztus közepére belátták a táborban, hogy a hadsereg a vég nélkül ülésező, de megegyezni nem mindig tudó haditanács irányításával nem várhatja ki, hogy majd csak megérkezik valamelyik fővezér, ezért új kapitányokat választottak. Egyikük Szapolyai György lett, akit inkább családja rangja, meg a bátyja, János tekintélye miatt választották meg, de épp ezért ő is csak a vajda érkezéséig volt hajlandó magára vállalni a feladatot. Mellé Tomori Pál kalocsai érseket akarták még vezérnek, de azt ő nem nagyon akarta. Ekkor már ötven év körüli férfi volt, akkori mércével mérve idős embernek számított, aki nem ilyen óriási fellelőségre vágyott. De a szükség azt kívánta, hogy elvállalja a rá háruló feladatot. Heves vita folyt a teendőkről, mert jól tudták, hogy az ellenség hatalmas túlerőben van. Ezért a távol lévő Frangepán és Szapolyai tanácsára hallgatva a király környezete a visszavonulást és a segélyhadak bevárását javasolta, amiről már-már sikerült is meggyőzni a tanácsot. Tomori katonái viszont elszánták magukat, hogy egy tapodtat sem fognak hátrálni, sőt azt kezdték követelni, hogy maga a király is csatlakozzék hozzájuk. A vitézek egyenesen azzal fenyegetőztek, hogy a király tábora ellen fordulnak, ha a gyáva tanácsosok tovább akadályozzák a harcot. Sok érv szólt tehát amellett, hogy Mohácstól ne hátráljanak tovább, de lehetséges, hogy mégiscsak Tomori katonáinak fenyegetése billentette a mérleg nyelvét a harc felé. Miután a magyar haditanács arra az elhatározásra jutott, hogy felvállalják a csatát, hozzálátott, hogy kidolgozza a haditervet. A tanácskozáson főként két dologról esett szó. Az első az volt, hogy mi legyen a király szerepe a csatában, hogyan óvják meg a veszedelmektől. A másik fő kérdés viszont az volt, hogy miként tudnák elhárítani, hogy a többszörös túlerőben lévő ellenség megkerülje és hátba támadja a jóval kisebb létszámú magyar sereget. A csata előtti napon egy lengyel tiszt azt javasolta, hogy a táborban lévő rengeteg szekérből formáljanak szekérvárat, s annak fedezékéből vegyék fel a harcot a törökkel. Ezt a tervet a tapasztaltabb két szerb vezér is helyeselte, el is fogadták, a végrehajtására azonban már nem maradt idő. Helyette a csata napján a magyar sereg, hogy elejét a vegyék a bekerítésnek, szándékosan minél szélesebb arcvonalon állt fel. Tomori haditerve egyszerű volt: támadólag kell fellépni, és a terep adottságait kihasználva részenként kell megverni a csatatérre érkező törököket 1523-ban is részenként pusztította el a magyar had Ferhád pasa túlerőben lévő seregét a Szerémségben.

A magyar sereg a lovasság zömével együtt szinte minden védekezésre alkalmas gyalogos katonát is az első harcrendbe állított, míg a király körül, a második vonalban a támadásra vagy inkább ellentámadásra alkalmas nehézlovasság sorakozott fel, aminek a szárnyait kisebb gyalogos és könnyűlovas egységekkel biztosították. A magyar sereg közel fele gyalogos volt és ez a 12-13.000 ember túlnyomó részben nem volt sem felszerelve sem begyakorolva a támadásra, és az azzal járó kézitusára. Így érthető, hogy a magyar vezérek seregük adottságainak megfelelő módon, olyan csatarendet alakítottak ki, amit rugalmasnak tartottak arra, hogy eredményesen védekezhessenek, ám ha lehetőség adódik, ellentámadásra is képesek legyenek. Augusztus 28-án, kedden a török sereg pihenőt tartott, ekkor hirdették ki, hogy a következő napon csata lesz. Másnap reggel a pécsváradi tábor közelében egy arra alkalmas mezőn Ibrahim nagyvezír saját zászlaja két oldalán harcrendbe állította a ruméliai szandzsákok katonaságát, és miután maga a szultán megszemlélte a hadat, az a rendet tartva lassan megindult a magyarok felé. A ruméliaiak nyomában az anatóliai hadtest haladt, őket pedig a udvari zsoldos lovasság és a janicsárok 7-8.000 főre tehető „maradéka" követte a szultánnal. 1526. augusztus 29-én reggel a magyar sereg csatarendbe állt a Mohács melletti síkságon. A harcosok bátorítása végett a nádor és a király fedetlen fővel lovagolt végig a sorok előtt, hogy mindenki lássa, az ifjú király sem vonja ki magát a harcból, velük küzd majd a veszedelemben.

Délután két óra után megváltozott a helyzet, amikor a magyar jobbszárnyon túl megpillantották egy ellenséges csapat lándzsáit. Tomori úgy vélekedett, hogy „ezek vagy táborunkat megtámadni, vagy minket bekeríteni jönnek", és a második harcrend jobbszárnyán álló, a király őrzésére rendelt lovasokat küldte ki, hogy derítsék ki, mi is történik a látóhatáron. Tomori parancsának csak vonakodva engedelmeskedett a király testőreinek parancsnoka, Ráskay Gáspár, de mivel maga a király sem utasította másra, végül mégiscsak ellovagolt embereivel. Tomorinak akkor a király személyes testőrségén kívül nem volt más mozgatható tartaléka, és az ellenség szeme láttára nem akarta megbontani saját csatarendjét. Ráskay csapata azonban alig néhány száz udvari huszárt számlált, így esélyük sem volt Báli és Hüszrev bég lovasaival szemben, bármennyire is vitézül harcoltak. Vakmerő támadásuk még így is kettészakította Báli csapatát, de aztán megfordult a hadiszerencse, meg kellett hátrálniuk a huszároknak. Délután három-négy óra tájban már sokak számára bizonyosnak látszott, hogy a török aznap már nem fog támadni, ezért több főember is azt javasolta a királynak, hogy térjenek vissza a táborba. A fővezérek azonban hevesen tiltakoztak, mert Tomori és Szapolyai tisztában voltak az ellenség felvonulásának rendjével és tudták, hogy valószínűleg még nem áll szemben a magyarokkal Szulejmán egész serege. Okkal hihették, hogy ha elhalasztják a harcot, és bevárják a szultán másnapi támadását, akkor legalább háromszoros túlerővel kell majd küzdeniük, és a jobbszárnyon túl felbukkanó ellenség láttán azzal is számolhattak, hogy addigra már be is fogják keríteni a sereget. Ha viszont aznap a magyarok támadnak elsőként, tán megvívhatják addig a csatát, mielőtt még a szultán összes csapata felsorakozik ellenük. Délután négy óra körül a király kiadta a támadási parancsot, megfújták a trombitákat, megszólaltatták a dobokat, és eldördültek a jeladó ágyúk is A támadást Batthyány Ferenc horvát bán vezetésével a jobbszárny horvátországi és szlavóniai könnyűlovassága kezdte meg. A magyar támadás kezdetével szinte egy időben hatalmas ellenséges tömeg ereszkedett le a magyarokkal szemben lévő dombokról, a ruméliai lovasság volt az.

Nem tudni, hogy mennyi lovas lehetett a magyar jobbszárnyon, de a velük szemben álló, könnyűfegyverzetű ruméliai lovasok túlerőben voltak, de ennek ellenére a támadás meglepően sikeres lett. Batthyány vitézei kemény harcban megfutamították a ruméliaiakat, akik menekülés közben kénytelenek voltak kétfelé válni. A szpáhikat üldöző magyarok és horvátok eljutottak az ágyúkig is. Ezt az is megkönnyíthette, hogy a török ágyúk ekkor még nem is voltak tüzelésre készen. A török krónikások szerint az összeláncolt ágyúkon a támadók sem tudtak áttörni, ezért inkább kitértek előlük, és a tüzérség végeinél álló szpáhikra vetették magukat. Ha Tomori képes lett volna kézben tartani a roham vezetését, most talán hátba támadhatta volna a janicsárokat, csakhogy a mesés zsákmány reménye inkább a török tábor felé csalogatta a vitézeket. Egy részük el is jutott a ruméliaiak táboráig, Mire azonban elértek idáig, a bán katonái igencsak megritkulhattak, és soraik szétzilálódhattak. Ugyan Ibrahim seregének egy része már menekült, a futók a vereség hírét vitték a szultánnak, ám a szpáhik másik része szokás szerint idővel újrarendezte sorait, s körbefogta a bán legmerészebb harcosait. Nem tudhatjuk, hogy a magyar vezérek vártak-e ekkora sikert az első rohamtól. A történtek láttán Tomori mindenesetre hátraküldte a királyhoz Báthori Andrást azzal az üzenettel, hogy „az ellenség hátat fordít, a győzelem a miénk, az előnyomuláson a sor; és hogy támogassuk a mieinket, akik a megfuttatott ellenséget üldözik". Mire azonban a második vonal nehézlovassága csatlakozhatott volna a küzdőkhöz, már megkezdődött a magyar jobbszárny bomlása. Ezzel egy időben Báli és Hüszrev bég nem maradt tétlen a király testőreinek megugrasztása után, hanem megtámadták és kifosztották a magyar tábort. A tábor védelmére csupán 2.000 fegyverest hagytak hátra, a fegyvertelen szolgák sokasága meg könnyű prédának bizonyult, hiszen a támadás teljes készületlenségben érte a magyarokat. Gondos Illés, a király szakácsa már ura vacsoráját készítette, mikor a rátörtek a rablók, s hiába próbálta magát a konyha nyársaival védeni, levágták az öreg szakácsot.

 

A törökök tüze jóval nagyobb kárt tudott tenni a támadó vértesekben, mint az első ízben támadó magyar könnyűlovasságban. Azok ugyanis nem tartották magukat semmiféle harcrendhez, kis csoportjaik nagy rendetlenségben és igen gyorsan, sokszor vágtában rohamoztak, lovuk is apróbb volt, így összességében jóval nehezebb célpontot kínáltak. A szabályos rendben támadó nehézlovasságból viszont szinte minden harmadik megtermett vértesre jutott egy ágyú. A tüzérségi tűz miatt végül a nehézlovasok is kénytelenek voltak meghátrálni, A magyar jobbszárnyon valószínűleg a gyalogság tartott ki a legtovább. Az összeláncolt ágyúk védelmére felállított janicsárokkal szemben a gyalogságnak volt a legtöbb esélye a sikerre. Lehetséges tehát, hogy épp azért vezényelték őket előre, mert látszott, hogy a lovasság nem bír az ottani ellenállással. Harcukról azonban keveset lehet tudni. Állítólag vagy száz szerzetes haladt a gyalogság élén, akik különböző kolostorokból érkeztek a sereghez, s egy cseh beszámoló szerint saját zászlajuk alatt igen vitézül is verekedtek, amíg csak mindannyian el nem hullottak a harcban. Időközben újabb oszmán csapatok kapcsolódtak be a harcba, a menetben második helyet elfoglaló anatóliai hadtest is megérkezett a csatába, majd pedig megérkezett a ruméliaiak jobbszárnyára I. Szulejmán is a kíséretével. Az újabb ellenséges csapatok érkezése mozgásba hozta az addig csupán várakozó magyar balszárnyat is. Perényi vitézei megrohanták az anatóliaiakat, és rohamaikkal sikerült is legyőzniük az ázsiai szpáhik egy részét is, végül mégis visszanyomták őket. Ha hinni lehet egy cseh beszámolónak, Tomori ekkor még életben volt, és a menekülést javasolta a királynak. II. Lajos azonban inkább összeszedte a második vonal és a balszárny katonáinak maradékát, és ismét támadásba lendült. Ezúttal a kiszemelt célpont maga a szultán volt!

A szultáni napló szerint ekkor „a janicsárok hadosztálya összesen háromszor-négyszer támadta meg puskatűzzel, és igyekezett visszaszorítani az alávaló gyaurokat", amivel igen nagy károkat okozott a király csapatának Ez alkalommal történhetett meg a csatának az a fontos momentuma, amit különféle megközelítésben, több keresztény forrás is említ: „a török testőrlovasság, mely a csatát megnyitotta, hátat fordítani kényszerült, s hanyatt-homok rohanva, a janicsárokra zúdultak, akik a tartalék csatasorban várakoztak, úgyhogy közülük igen sokat a nagy erővelszáguldó lovak összetiportak, mialatt a mieink nagy bátorsággal és erővel hátukba voltak... És az első csatasor, a lovasság megfutamítása után, mára janicsárokat is kimozdította helyükből, s már nem messze harcoltak attól a helytől, ahol Szulejmán állott, a király odafutásával pedig mindjobban felújult a harc, de még a szultán testőrei közül is néhányat, kiket zulakokak neveznek, ugyanott lekaszaboltak."

A csata vége felé történhetett ez az utolsó kétségbeesett roham, amikor a magyar vezérek megmaradt katonáikkal megkísérelték a szultán és kísérete elleni támadással döntésre vinni a harcot. Ezt a rohamot próbálták meg feltartóztatni a janicsárok, ami során néhány támadó mégis eljutott a szultán féltve őrzött személyéig Az utolsó harcképes magyar csapat - kitérve a szultán kísérete elől - az anatóliaiak ellen fordult, s oldalba támadta őket.  Hiába verték vissza őket ismét, ez az elszánt csapat a végsőkig küzdve újból támadott, egészen addig amíg szinte mindnyájan holtan vagy sebesülten nem feküdtek a porban. A lovasság színe java odaveszett a kétségbeesett roham során, maradéka a saját életét próbálta menteni. Csak a gyalogság maradt a csatatéren, nekik nem volt hova menekülni, hova visszavonulni. A külföldi zsoldosok „bataglioné"-t, azaz egy nagy négyszöget formálva még jó ideig eredményesen ellenálltak az ismétlődő rohamoknak, és csak a janicsárok puskatüze tudott velük végezni több órányi öldöklő harc után.

A mohácsi csatában legalább 500 tekintélyes nemes, 3-4.000 lovas, a magára hagyottan végsőkig védekező gyalogságból pedig vagy 10.000 ember veszett oda. Ez meghaladta a magyar sereg létszámának ötven százalékát. A szultán táborában pár nappal később még kivégeztek körülbelül 1.500-2.000 hadifoglyot is. Futás közben a Csele patak körüli ingoványba veszett a király, s elesett mindkét fővezér is. Tomori levágott fejét később diadaljelként hordozták körbe a török táborban. Szapolyai György holttestét viszont sosem találták meg, pedig testvérbátyja, Szapolyai János is kerestette a harcmezőn. Szinte csodaszámba ment, hogy a köszvényes Báthori nádor egyáltalán túlélte a harcot. Estére az ő lova is kifáradt, s csak egy áldozatkész vitézének köszönhette, hogy üldözői nem tudták utolérni. Nem mindenki volt ilyen szerencsés. Tomorin kívül odaveszett a magyar főpapi kar jelentős része. Tomori nem, mint vezér halt meg, hanem amint élt, harcoló katonaként.

És elérkeztünk az örök kérdéshez. Lehetett volna másképp Mohácsnál?  Frangepán Kristóf a horvát hadak vezéreként a csata időpontjában alig 500 katonával rendelkezett Zágrábban. Csak ennyi emberrel tudott aztán pár héttel később Székesfehérvárnál belemarni a portyázó törökök egyik egységébe. Tőle tehát túl sok félnivalója nem lehetett a szultánnak. Az ország másik felében Szapolyai János erdélyi vajda hada állt készenlétben, amit 10-15.000 fősre becsültek. Ez már tekintélyesebb sereg volt. A király kezdetben úgy rendelkezett, hogy a vajda seregével vonuljon a királyi táborba, de aztán mégis megmásította parancsát. Valószínűleg azért, mert Havasalföld vajdája titokban felajánlotta a királynak, hogy ha az erdélyi vajda egyesíti a hadát az övével, a Dunán átkelve Bulgáriában együttes erővel hátba támadhatják a szultánt. A király tanácsosai a tervet júniusban el is fogadták, és a királyi titkárt küldték a hónap végén követségbe Szapolyaihoz és a havasalföldi vajdához, hogy megtárgyalják a részleteket. Valamilyen okból utóbb mégis megmásították a szándékukat Budán, és július közepén egy újabb követet küldtek az erdélyi vajdához, hogy maradjon az eredeti terv és mégis jöjjön inkább a királyhoz az erdélyiekkel. Szapolyai zavarosnak találta az egymásnak ellentmondó parancsokat, és nem találta jónak a Bulgária ellen intézendő támadás tervét sem. Bár többször hadakozott már sikerrel Havasalföldön, késeinek és veszélyesnek is találta a bulgáriai hadjáratot. Az erdélyi vajda elküldte egyik emberét, hogy egyértelmű parancsot kérjen a királytól, hogy merre induljon. Július végén a király egyértelművé tette, hogy melyik parancs is az érvényes, és Szapolyai megkezdte az előkészületeket. Augusztus 15-én még Tordán várakozott, hogy beérkezzen minden embere, jó 400 km-re a volt a csata helyszínétől, augusztus 29-én pedig Szeged térségében tartózkodott a végzetes napon. Ha hamarabb el tudott volna indulni, és odaért volna időben a királyi sereghez. El lehet játszani a gondolattal, hogy mi lehetett volna akkor. Lehet másképp alakult volna talán a csata végkimenetele, de nagyon jól tudjuk, hogy egy dolog megnyerni egy csatát, egy másik dolog megnyerni egy háborút. És ebben a tekintetben a törökök óriási tartalékokkal rendelkeztek, neki semmiből se tartott volna, hogy pár év múlva egy hasonló méretű sereggel újra próbálkozzanak. Maximum időt tudtunk volna nyerni, ha győzünk. De talán az a győzelem felrázta volna világot, és talán másképp alakult volna az ország sorsa. Talán…

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Mitták Ferenc: 1000 ​év – 100 híres történelmi személy, Tóth Kiadó, Debrecen, 2000

Fraknói Vilmos: Tomori Pál élete és levelei, Históriaantik Könyvesház, 2012

  1. Szabó János: A mohácsi csata, Corvina Kiadó, 2011

Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyarország története 1301-1526, Osiris Kiadó, 1998

Kubinyi András: Nándorfehérvártól Mohácsig, A Mátyás- és a Jagelló-kor hadtörténete, Argumentum Kiadó, 2001

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396-1526, Zrínyi Kiadó, 2005

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1526_augusztus_29_a_mohacsi_csata/

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1526_aprilis_23_i_szulejman_szultan_megindul_mohacs_fele/

Brodarics István: Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről, http://mek.oszk.hu/05800/05872/html/

Szakály Ferenc: A mohácsi csata, Akadémia Kiadó, Budapest, 1975

 

Szólj hozzá