2017. okt 21.

II. Baszileiosz

írta: beatj
II. Baszileiosz

„ A bolgárölő”

Róma bukása után a Keletrómai Birodalom lett Európa egyik legcivilizáltabb államalakulata. A birodalmat története folyamán többször is „eltemették”, azt gondolták, hogy vége van, de több alkalommal sikerült szinte a sírból visszahozni egy-egy erős császárnak. Az egyik legnagyobb formátumú császár I. Justinianus idején volt a birodalom első fénykora. Egy rövid időre úgy tűnt, hogy a mediterráneum térsége újra egy kézben fog egyesülni. De nagyon hamar vége szakadt az idillnek, jöttek a bajok szinte minden fronton. A belső társadalmi feszültségek mellé hódító kedvű népek tömkelege társult, akik szinte minden égtájból próbálkoztak kihasítani a birodalomból egy-egy szeletet. Erre rátettek egy lapáttal még a bizánciak is mikor vallási kérdésekben estek egymásnak, olyan ma már nem túl fontos dolognak tűnő kérdésben, hogy például lehet e tisztelni a szent képeket, szobrokat. Ez a keletről jövő szellemi behatolás az iszlám kultúra hatására történt, és a képrombolásban öltött testet. A képrombolás felszámolása egyben az ázsiai szemléletmód felett aratott győzelmet jelentette: a küzdelemben a görög vallási és kulturális szemléletmód kerekedett felül. Ettől kezdve egyedülállóan sajátos helyet foglalt el Bizánc, egy görög-keresztény birodalommá lett Kelet és Nyugat között. Bizánc történetének új korszaka, a nagy lehetőségek és beteljesülések, a nagy kulturális fellendülés korszaka kezdődött el. A kulturális expanziót pedig politikai és katonai offenzíva is követte. A birodalom nemegyszer keserves és hosszan tartó háborúk után, a határait előretolta Keleten, és még egyszer meghódította az egész Balkán-félszigetet. Bizánc hatalmi helyzete, amely a válság korszakában megingott és elveszni látszott, ismét helyreállt a Földközi-tengeren és a Mediterráneum térségében, ez volt a birodalom második aranykora, mely az ún. makedón dinasztia császárjaihoz kötődik, melyek közül II. Baszileiosz volt a legnagyobb „arc”, aki idején utoljára volt topon a császárság.

Történetünk a makedón-dinasztia hatalomra kerülésével kezdődik, amely miatt az időben kicsit vissza kell menni. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény fiúcska, akinek a családja Örményországból Makedóniába települt át a jobb élet reményébe. A Baszileiosz névre hallgató fiú gyerekkorának jelentős részét bolgár fogságban töltötte, ahonnan amint idősebb lett sikerrel megpattant. A fővárosba sodorta a sors meg az éhség, ahol egy nemesúr szolgálatába szegődött. Az új istállószolga találkozott egy nála idősebb és egy elég jómódú hölggyel, aki a kegyeibe fogadta a fiatalembert, magyarán az ágyába is beengedte a fess, jó erőben lévő új „húst”. Egy birkózómeccsen a császár is felfigyelt rá a testi ereje miatt, ahonnan szinte egyenes út vezetett a császári testőrségbe. Ezzel kezdődött mondába illő felemelkedése, amelyet éppúgy köszönhetett kiemelkedő képességeinek, mint a császár szeszélyének. Az okos, de ugyanakkor nagyon alattomos parasztfiú III. Mikhaél császár legbizalmasabb barátja lett, s feleségül is vette a császár egyik korábbi szeretőjét, ami révén kapcsolati tőkéje is sokszorosára nőtt. Vaskövetkezetességgel, semmitől vissza nem riadva törekedett a legmagasabb hatalomra. Ennek viszont az útjában állt egy a császár utáni második legnagyobb méltósággal bíró nagybácsi. De III. Mikhaél császárt annyira megigézte kedvence, hogy a kedvéért habozás nélkül áldozta fel nagybátyját, akit egyszerűen csak leszúrt Baszileiosz, majd átvette annak tisztségét. A véres tragédia utolsó felvonását csak siettette, hogy a császár viszonya kezdett megváltozni új társuralkodójával szemben. Lassan kezdett rájönni a császár, hogy milyen kígyót melenget a keblén, de már késő volt. 867. szeptember 24-ére virradóra, egy ünnepi lakoma után Baszileiosz és barátai hálószobájában egyszerűen végeztek a részeg császárral. Sötét volt az út, amely I. Baszileioszt (867-886), a makedón dinasztia megalapítóját a konstantinápolyi császári trónig eljuttatta. De végső soron egészen tűrhető császár lett belőle, aki szerette és tisztelte a törvényeket (!), de ami ennél talán fontosabb, végre komolyabb katonai sikereket is felmutattak a bizánci hadak, amire jó régen nem volt példa. Keleten és nyugaton is sikerült megállítani az ellenségeket, és visszaszerezni is valamennyit a régi bizánci területekből. Halála után fia VI. „Bölcs” Leó követte a trónon, aki törvényalkotásban túltett apján, de háborúk terén már kevésbé sikeres volt. Meggyűlt a baja a bolgárokkal, akikkel szemben az éppen „honfoglaló” magyarokat is igénybe vette, de végleges győzelmet nem tudott kiharcolni.

Főszereplőnkre rátérve először annak édesapjáról kell pár szót ejtenünk II. Rómanoszról, (959-963) aki a dinasztia ötödik tagjaként lépett a trónra. Amíg arra készült, hogy egyszer császár lehet belőle, a magánéletével volt elfoglalva az úriember. Tisztelt családja már gyerekkorában szerzett neki feleséget, az itáliai király nála vagy 10 évvel idősebb lánya képében, de ez a házasság nem tartott túl sokáig, mert meghalt az asszonyka. A megözvegyült herceg új fehércseléd után nézett, és ezúttal nem a családjára bízta a választást, maga járt a dolog után, ami meg is látszódott a végeredményen. Az új feleség az egyik kedvenc kocsmája tulajdonosának a lánya lett. Arról nem szól a fáma, hogy e miatt a későbbiekben kapott e bármiféle kedvezményt az apósnál, de az volt a minimum az tuti.  Amikor császár lett akkor se nagyon foglalkozott az államügyekkel, rábízta másokra. Uralkodása idején Niképhorosz Phókasz hadvezér volt az, aki komoly sikereket ért el a keleti hadszíntéren. Mintegy másfél évszázados muszlim megszállást követően 961-ban elfoglalta Kréta szigetét, ami után üdvrivalgással fogadták Konstantinápolyban, és amikor 962-ben Szíria ellen indult, számos erőd és Aleppó elfoglalásával növelte hírnevét.  II. Rómanosz váratlanul, és rövid uralkodás után, elég fiatalon halt meg. Bár fiait, a 958-ban világra jött II. Baszileioszt és a 960-as születésű VIII. Kónsztantinoszt még uralkodása alatt társcsászáraivá tette, nem ők, hanem a diadalmas Niképhorosz Phókasz vette át a hatalmat, ami nem ment olyan könnyen. Ugyanis a császár özvegye tisztában volt a sikeres hadvezér népszerűségével, és a hadseregben vele szemben lévő lojalitással, ezért szövetkezett Phókasz ellen. De nem jött össze, mert a hadsereg császárrá kiáltotta ki a vezérét, aki erőivel benyomult a fővárosba és minden ellenállást letörve megszerezte a trónt.

A látszat kedvéért a dühös özvegynek hozzá kellett mennie az új császárhoz, aki az elődje két kiskorú gyermekének így a gyámja lett. A birodalmat el is kezdte azonnal gatyába rázni az új császár. Jóannész Tzimiszkész, egy másik sikeres hadvezér lett a keleti seregek ura, nyugatra pedig saját testvérét küldte, így a határok biztosítva is voltak. Társadalmi reformokat is elindított, amelyek eredményeképpen a kisnemesek is lehetőséget kaptak arra, hogy nehézfegyverzet vásárlásával a hadsereg elit nehézfegyverzetű lovasságához csatlakozzanak. Aki meg oda bekerült elég sokra is vihette, nem egy két császár kezdte a seregben a pályafutását. A bizánci sereg keleten újra régi önmagát idézte, amikor újfent támadásba lendült, és újabb sikereket kezdett halmozni. Először Kilíkia vidéke, majd Ciprus szigete következett, de a legnagyobb jelentőségű Antiokheia, Szíria egyik legnagyobb városának a megszerzése volt. Nyugaton is történtek érdekes fordulatok. Történt ugyanis, hogy a bolgárok eszébe jutott, hogy még anno 927-ben megállapodtak a Bizánci Birodalommal, mely értelmében évente sarcot kapnak, így békén hagyják a birodalmat. De az új császárral pórul jártak, mert egy aranyat nem fizetett, és még meg is korbácsoltatta a bolgár követeket, akik ilyet mertek tőle kérni. Hadserege nekilendült és el is foglalt pár határ menti erődöt, de többre nem tellett, mert a főerők keleten voltak, és azokat nem lett volna célszerű áthozni. Így a fegyverek helyett a diplomácia került előtérbe, mely esetén most az „ellenségem ellensége a barátom” elv szellemében cselekedtek a bizánciak. A bolgárok egyik komoly vetélytársa volt I. Szvjatoszláv kijevi fejedelem, aki korábban a Kazár Birodalom szétzúzásával szerzett magának hírnevet, és várta, kereste a további lehetőségeket egy kis „zúzásra”. Kapóra jött az ajánlat, hogy némi összeg fejében majd ő leamortizálja a bolgárokat, amit becsülettel végre is hajtott. Két év, két hadjárat után 969-re a bolgárok behódoltak és őt ismerték el fejedelemnek, ami azt jelentette, hogy Bizánc megszívta, nem is kicsit, hanem nagyon, mert így még erősebb ellenfelet szerzett magának a határai mentén. De a sok háború keleten is nyugaton egyaránt elléggé kikezdte a kincstárat, így a császár az adóprésen próbált erősebbet markolni, meg a pénzrontás eszközéhez is fordult annak érdekében, hogy több bevételre tegyen szert. Ezek nem növelték a népszerűségét, így a kedves felesége, aki ugyebár az elődje párja is volt, máshol keresett boldogságot, amit a keleten sikeres hadvezér Tzimiszkész személyében talált meg. Innen egyenes út vezetett, a már szinte szokásos forgatókönyvverzióhoz, miszerint a „császár menekülés közben leszúrta saját magát”. Utóda ki más lehetett volna, mint a szerető, Tzimiszkész, aki egyébként elődje unokaöccse is volt Ennyit a családon belüli szeretetről!  De a konstantinápolyi patriarcha csak úgy volt hajlandó megkoronázni, ha a többi bűntárs elnyeri méltó büntetését, és ha elzavarja azt az asszonyt, aki minden rosszra rábeszélte. A hatalom persze simán megért ennyit. A koronázás után átvette a kiskorú Baszileiosz és Kónsztantinosz feletti gyámságot, tovább erősítendő saját legitimitását pedig feleségül vette azok nagynénjét, VII. Kónsztantinosz lányát, Theodórát is. Az új császárnak elsőként nyugaton kellett rendet tennie. Ugyanis Szvjatoszláv, a korábbi nagyhaver már Bizánc ellen szervezkedett. A kijevi fejedelem a bolgárokkal, a besenyőkkel és a magyarokkal hozott létre egy szövetséget, ami támadást indított 970-ben. A hadjárat során a koalíció csapatai végigpusztították Trákia nagy részét, aztán szembe találkoztak a császárral és annak hadseregével. Az arkadiopoliszi csatában a bizánciak legyőzték a szövetség seregét, ami egyben az utolsó kalandozó magyar hadjárat is volt. 971-ben már a főkolompos Szvjatoszláv is bizánci fogságba került serege maradékával együtt. Bulgária nagy része így Bizánc markában kötött ki. Ezek után az igazi sikerek keleten következtek. A császári csapatok fergeteges támadásba mentek át. Városok, várak egész sora került vissza korábbi gazdájához. A Földközi-tenger partja mentén egy sor kikötőváros lett újra a korona birtoka. Elérték a Szentföldet, Tiberias, Názáret, Akkon, Kaiszareia lett újra keresztény, de Jeruzsálem ostromával nem próbálkoztak meg. A hatalmas diadalokat hozó hadjáraton a császár halálosan megbetegedett (tífuszos lett), és fővárosába hazatérve 976. január 10-én meghalt. Ez viszont megnyitotta az utat a gyámfia, Baszileiosz előtt, akit a sors fontos feladatokkal bízott meg.

Jóannész Tzimiszkész halála után annak sógora, Bardas Skléros is meg akarta szerezni a trónt, ami okozott pár bonyodalmat, mert II. Rómanos fiai ekkor már kormányzóképes kort értek el: Baszileiosz 18, Kónsztantinosz pedig 16 éves volt, így többszereplős lett a történet. Nagybátyjuk hatékony támogatásával a testvérek léptek végül a trónra. A tényleges hatalmat azonban csak az idősebb testvér gyakorolta. Kónsztantinosz ugyanis, mint egykoron apja, könnyelmű életet élt, és semmi másra nem vágyott, mint hogy tékozló élvezetekben tobzódjék, magyarán pia meg csaj kellett csak neki minden mennyiségben, szabadidejében meg a lóversenypályán téblábolt mindig. Társcsászár lett testvére mellett, de soha semmilyen szerepet nem vállalt a kormányzásban, elvolt a maga kis életével.

Baszileioszt azonban egészen más alkattal áldotta meg a sors; I. Baszileiosz összes utóda közül neki volt igazán uralkodói természete, így igazi, nagy államférfivá vált idővel. Nem volt azonban felkészülve az uralkodói hivatás gyakorlására. Gyermekkorától kezdve csak bábunak, szükségtelen koloncnak tekintették az udvari ceremóniákon, csak egy megtűrt személy volt mindössze. A külvilág kihívásaival szemben tehát kezdetben szinte támasz nélkül állt. Csak a nagy erőpróbák, melyek az uralom átvétele után szakadtak rá, érlelték meg őt, és acélozták meg jellemét. A tapasztalt nagybátyja volt az, aki a birodalom kormánypálcáját kezébe vette, amikor Bardas Skléros jelentős katonai tisztség birtokosaként 976 nyarán csapataival császárrá kiáltatta ki magát. A trónbitorló az elé küldött császári generálisok csapataira egymás után vereséget mért, és lassan már egész Kis-Ázsiát uralta. 978 elején Nikaia bevétele után már a főváros felé közeledett. Baszileiosz a fenyegető veszélynek ebben a pillanatában Niképhorosz császár unokaöcséhez, Bardas Phókaszhoz fordult: az óriás termetű bátor harcoshoz, aki már Jóannész Tzimiszkész uralkodása alatt is megpróbálta a hatalmat magához ragadni, de nem sikerült neki. Leegyszerűsítve a dolgot, a tűz ellen tűzzel harcolt a fiatal császár. A trónbitorlóra egy másik korábbi trónbitorlót uszított rá. Az első csatákat még Skléros nyerte meg, de 979. május 24-én a pankaleiai síkságon Bardas Phókasz döntő csapást mért a lázadó hadseregére. Bardas Skléros elmenekült az országból. Ezzel lezárult a három évig tartó első polgárháború, amelyet aztán nemsokára további, annál súlyos bonyodalmak követtek.

Néhány évvel később a feszültség egyre nagyobb lett a fiatal Baszileiosz császár és a mindenható nagybácsi között. Baszileiosz már nem volt tapasztalatlan, támaszra szoruló fiatal, ereje és uralkodói akarata kibontakozóban volt: terhes lett számára a kiskorúság, a hatalomvágy és háttérbe szorítása miatti bosszúsága gyűlöletet váltott ki belőle az ellen az ember ellen, akinek nemcsak politikai „tanulmányait”, de a trónt is köszönhette. Így történt aztán, hogy a nagybácsi, aki jól megfért a korábbi katonacsászárokkal, egy nagykorúvá vált unokaöcs politikai ambícióinak útjába került. Kegyvesztettsége miatt összeesküvésre készült hálátlan neveltje ellen: szövetségre lépett más hadvezérekkel. A császár azonban megelőzte őt: közönséges árulóként elfogták és óriási vagyonának elkobzása után száműzetésbe küldte, ahol nemsokára meg is halt. Baszileiosz egyeduralmát hivatalosan 976-tól számítják, önálló uralkodása azonban csak mindezen események után, 985 -től kezdődött el igazán. De az a 10 év alatt a fiúból férfi lett.

Baszileiosz első önálló vállalkozása a 986-os balkáni hadjárat volt. Jóannész Tzimiszkész halála úgy szabadította fel a birodalom ellenségeit, mintha lidérces álomból ébredtek volna. A Balkánon messzeható következményei voltak a bizánci központi hatalom gyengülésének a polgárháborús években. Makedón területen felkelés robbant ki a provincia helytartójának négy fia vezetésével. A felkelés hihetetlen méreteket öltött, és felszabadító háborúvá alakult át.  A felkelés vezetése és a cári korona is a helytartó legfiatalabb fia, Samuel kezébe került. A két idősebb testvér ugyanis elesett a harcban, a harmadikat pedig később Samuel ölte meg. Ennyit a testvéri szeretetről, ha a hatalomról van szó. Samuel egy hatalmas birodalom megteremtője lett. Cári jogara alatt egyesítette a makedón vidéket egészen Thessalonikéig, az ősi bolgár tartományt a Duna és a Balkán-hegység között, valamint Thesszáliát, Épeirost, és Albánia nagy részét is. Terjeszkedése ezután dél felé irányult, hosszú ostrom után 985-986 környékén Larissa is Samuel kezébe került. Mindez ellentámadásra késztette II. Baszileiosz császárt, de Samuellel való első találkozása nem úgy sült el, ahogy tervezte. Ez a hadjárat a bolgárok ellen a legjobb példa arra, hogyan lehet egy meggondolatlanul kivitelezett vállalkozással tönkretenni egy hadsereget. Mivel a keleti seregek parancsnoki kara szinte teljesen a császár iránt nem túlságosan lojális családokból került ki, úgy döntött a császár, hogy személyes irányítása alatt fog támadni. A Marica folyó völgyén át haladt előre, és ostrom alá vette Triaditzát (Szófia) 986-ban.  Erődítést épített, a bolgárok viszont a hegyekbe húzódva kerülték az összecsapást. Végül azonban vezéreik alkalmatlansága miatt a bizánci csapatok egészen eltunyultak, ezért semmit sem értek el a városnál húsz nap alatt. A bolgárok viszont rajtaütéssel megsemmisítették a takarmány- és élelemgyűjtő csapatokat, és sok lovat és málhásállatot elhajtottak. Majd az ostromgépeket a védők fel tudták gyújtani, és az élelemhiány is kínozni kezdte a sereget, mivel az ellátmányt nem osztották be takarékosan. Így aztán a hadsereg tábort bontott és megkezdte a visszavonulást, melynek második napján egy erdős völgyben rajtuk ütöttek a bolgárok. Rendezetlen menekülés tört ki a bizánciak között, melynek során sokan elestek, továbbá a bolgárok zsákmányul ejtették a poggyászt, a császár sátrát, felségjelvényeit és csaknem az összes lovat. II. Baszileiosz első önálló hadjárata egy komoly vereséggel zárult, aminek nagyobb volt a politikai, mint a katonai jelentősége.

Ezt követően ugyanis Samuel zavartalanul építhette tovább a hatalmát, és birodalmának összes határát erőteljesen kiterjesztette. Bizáncban ugyanis épp ekkor kezdődött el egy új, véres polgárháború, így nem tudtak rá kellőképpen figyelni.

A császár balsikerén felbátorodva a bizánci előkelőségek jó része elpártolt és másfelé kezdett kacsingatni. Bardas Skléros 987 elején ismét megjelent Bizánc területén, és újra császárnak kiáltotta ki magát. Bardas Phókasz most ismét megkapta a legfőbb parancsnoki tisztséget, újra harcba kellett szállnia névrokonával. Immár másodszor próbált a császár a tűz ellen tűzzel harcolni, de ezúttal nem sikerült. Az új főparancsnok is ellene fordult, és császárrá kiáltotta ki magát. Az újabb trónbitorló mögött felzárkóztak azok a legfőbb hadvezetők, akiket felbosszantott császár személye és II. Baszileiosz ellen fordult a nagybirtokos nemesség jelentős része is. Összegezve az eseményeket, egy császár helyett lett hirtelen három is, aki annak gondolta magát. Okosan kellett a kártyákat keverni, hogy két veszélyes ellenféllel szemben is megőrizze a trónt Baszileiosz. A két rivális egymással egyezséget kötött, a birodalmat két részre osztották egymás között: az európai részt Konstantinápollyal Phókas, az ázsiait pedig Skléros kapta meg. Később azonban nagyobb erejének tudatában Bardas Phókas elfogatta a másik trónbitorlót, és most már a hatalom egyedüli képviselőjeként jelent meg. Uralma alá került egész Kis-Ázsia és 988 elején Konstantinápoly felé közeledett. Úgy tűnt, hogy leáldozik a makedón-dinasztiának. A törvényes császárt ebben a helyzetben már csak külső segítség óvhatta meg a pusztulástól. II. Baszileiosz császár idejében felismerte a bajt, és segítséget kért Vladimir kijevi fejedelemtől, aki 988 elején bizánci területre lépett egy 6.000 katonából álló varég (viking) - orosz csapattal, amely szinte az utolsó órában érkezett. A császár személyes vezetésével az így megerősített császári sereg Krysopolisnál megsemmisítő csapást mért a fölkelőkre. A csata, ahol - szívroham következtében - meghalt Bardas Phókas, meghozta a végső döntést 989. április 13-án. Bizonyára nagy meglepetés volt Bardasnak a több ezer marcona viking harcos támadása, és ettől kapott a szívéhez a már a végső győzelemben bízó trónkövetelő. A felkelés ezek után villámgyorsan összeomlott a vezér halála után. A varég-orosz csapat ezt követően bizánci szolgálatban maradt, és a bizánci hadseregben fontos szerepet játszott. Így jött létre a bizánci császárok híres testőrsége a harcias viking és normann harcosokkal feltöltve.

A megmentő akció jutalmaként a kijevi fejedelem feleségül kapta a császár leánytestvérét, Annát, azzal a kikötéssel, hogy ő és népe felveszi a kereszténységet. Ez hatalmas engedmény volt, eddig ugyanis sohasem házasítottak külföldre törvényes bizánci hercegnőt. Csak a fiatal orosz birodalom uralkodójának jutott az az egyedülálló megtiszteltetés, hogy sógori kapcsolatba került a bíborbanszületettek törvényes császári házával. Egy ilyen kapcsolat annyira ellentmondott a bizánci hagyományoknak és a bizánci önérzetnek, hogy Konstantinápolyban a kritikus pillanatban adott ígéret miatt ismét ellenállásra lehetett számítani. A hercegnő kiadásának kikényszerítésére Vladimirnak harccal kellett bevennie a Krím félszigeten levő bizánci erődítményeket, és el kellett foglalnia Chersónt is (989 nyarán), mire az ígéretből valóság lett. A kijevi állam keresztény hitre térése új korszak kezdete lett Oroszország fejlődésében, és óriási nyereséget jelentett Bizáncnak is idővel. A bizánci befolyás nem várt méreteket öltött, olyan változásokat indított el, amire senki nem számított. A szláv birodalom Konstantinápoly szellemi vezetése alá került. Az új orosz egyház a konstantinápolyi alá tartozott ezentúl, és eleinte Bizáncból küldött görög metropoliták irányították. Oroszország kulturális fejlődését ettől az időponttól kezdődően az erős bizánci befolyás határozta meg. Moszkva lett az ún. harmadik Róma, amire ma is nagyon önérzetesen gondolnak az oroszok.

A hatalomért való harcból bő egy évtized után II. Baszileiosz győztesen került ki. Kétségbeesett küzdelmek, rettenetes polgárháborúk után valamennyi ellenfelét legyőzte. Azonban a sok keserű tapasztalatok nyomán a császár egész lénye és személyisége megváltozott. Meghalt számára az életnek mindaz az öröme, amelyeknek fiatalságában gátlástalan szenvedéllyel adta át magát. Komorrá és gyanakvóvá vált, senkivel sem állt bizalmas kapcsolatban, nem ismerte sem a barátságot, sem pedig a szerelmet. Egész életén át nőtlen maradt. Egyedül élt, magába zárkózva, mint ahogyan birodalmát is egyedül kormányozta. A szó igazi értelmében egyeduralkodó volt, aki nem támaszkodott tanácsadók segítségére. Életmódját egy aszkétáéhoz vagy egy harcoséhoz hasonlíthatjuk. Nem volt ínyére az udvari pompa, nem áldozott sem a művészetre, sem és a tudományra.  Az alattvalóktól engedelmességet és nem szeretetet várt el. Minden törekvése az államhatalom megerősítésére és a császári birodalom külső és belső ellenségeivel való leszámolásra irányult. Miután véres polgárháborúban letörte a bizánci udvar előkelőségeinek hatalmi törekvéseit, elérkezett az idő az arisztokrácia gazdasági felvirágzásának megfékezésére is.  Csak gyermek- és ifjúkorának tapasztalatai után mérhette fel egészen II. Baszileiosz, hova vezetett politikailag ez a törekvés. Ahhoz az államférfiúi meglátáshoz, mely arra késztette, hogy megvédje a parasztok és a katonák vagyoni helyzetét, a kőgazdag nemesség elleni személyes gyűlölete is vezette, amely kétségbe vonta az őseitől örökölt trónhoz való jogát. Radikalizmusában sokszor túllépte a jog és az igazságosság határait is. Így például Bardas Phókasz egykori harcostársának esetében is, akinél egyik szíriai hadjáratából való visszatérése után vendégeskedett. Ez a nemes rendkívül gazdag volt, hatalmas földbirtokain rabszolgák és alattvalók sokasága dolgozott, akik akár többezres katonai alakulatot képezhettek. Mindez olyan félelmetes benyomást tett a császárra, hogy vendéglátóját meghívta Konstantinápolyba, majd ott házi őrizetben helyezte, javait pedig az állam elkobozta. Ez volt a császár egy másik arca.

 A polgárháború elsimítása után hatalmas energiával szállt szembe külső ellenségeivel is. A legveszélyesebb ellenfél még mindig Samuel bolgár cár volt. A vele való harc volt a császár legfőbb feladata, II. Baszileiosz életcélja pedig Samuel cár birodalmának megsemmisítése volt. 991 elején II. Baszileiosz útra kelt Makedóniába, és itt több éven át harcolt Samuellel. A birodalom keleti részében keletkezett bonyodalmak azonban arra késztették és kényszerítették, hogy megszakítsa a harcot Makedóniában. A Fatimidák ugyanis betörtek Szíriába, és súlyos csatában szétverték az Orontésnél (994) az antiocheiai császári parancsnok seregét. Ezt követte Aleppo ostroma, és úgy tűnt, hogy maga Antiocheia is veszélybe kerül. A bizánci állam történetét végig kísérte az a végzet, hogy ugyanabban az időben két fronton kellett harcolnia nagyon sokszor. II. Baszileiosz 995-ben személyesen jelent meg Aleppó falai alatt, úgy hogy egész seregével mindössze 16 nap alatt a fővárosból ideért, és ezzel visszavonulásra kényszerítette a meglepett ellenséget, majd ellentámadásba ment át és elfoglalta Raphaneát és Emesát.

A császár távollétét Samuel arra használta fel, hogy Görögország ellen indítson hadjáratot, és egészen a Peloponnészoszig hatolt előre. Niképhoros Uranos bátor bizánci hadvezér azonban meglepte és szétverte seregét; a harcban a cár maga is megsebesült, és csak nagy nehezen kerülte el a halált (997). Veresége ellenére azonban Samuel pályája továbbra is felfelé ívelt: az ezt követő évekre esik Dyrrachion bevétele és Rácország és Diokleia bekebelezése is. A bolgár hatalom kiterjedése ekkor érte el csúcspontját, soha korábban nem terjedt ki ilyen nagy területre.

A nagy bizánci ellentámadás csak akkor kezdődött meg, amikor II. Baszleiosz 1001-ben Ázsiából ismét visszatért a Balkánra. Ezt az ellentámadást a császár világosan átgondolt terve alapján indították, hogy könyörtelenül kioltsák az ellenség életét. II. Baszileiosz először Serdika vidékére hatolt, és hatalmába kerítette a környező erődítményeket. Ezzel Samuelt elvágta a Duna mellett levő ősi bolgár területektől, és a bizánci hadvezérek elfoglalták az egykori bolgár fővárost Pliskát is. Ezt követően Baszileiosz behatolt Makedóniába: Berrhoia megadta magát, Serviát lerombolták, és így megnyitották a bevonulás útját Görögország északi részeibe. Thessaliában is gyorsan visszaállították a bizánci uralmat, és Baszileiosz újra megjelent Makedóniában, és kemény harc után bevette a nagy erőkkel védelmezett várost Vodent. Következő csapása Vidint érte, a legerősebb dunai erődítményt, melyet nyolc hónapi ostrom után megadásra kényszerített anélkül, hogy megtévesztette volna őt Samuel cár merész elterelő manővere. Nagy valószínűséggel az Al-Duna mellett tanyázó magyar Ajtonyt is kitüntette. Ajtony ugyanis a görög hajók számára az Al-Dunán mindig elérhető volt. Vidin elfoglalása után a császár személyesen keresztelte meg a nála megjelenő magyar nagyurat. Amíg az ostrom alatt ott táborozott, Sámuel gyors meneteléssel váratlanul rátört Adrianopolisra, éppen Nagyboldogasszony ünnepén s a vásár napján, melyet népszokás szerint évenként szoktak tartani, s váratlan rohammal elfoglalta, s nagy zsákmányt szerezve visszatért saját területére. A császár, miután az elfoglalt Vidint jól megerősítette, veszteség nélkül visszatért a császárvárosba, útközben pusztítva és feldúlva az útjába eső bolgár erődöket. Skoplje városához közeledve rábukkant Sámuelre, aki a Vardar folyó túlsó partján táborozott. Bízva a folyó áradásában, hogy amikor ilyen, nem lehet gázlót találni rajta, ott tanyázott nyugodtan. Miután azonban az egyik katona talált egy gázlót, s a császárt átvezette rajta, Sámuel a váratlan támadástól megrémülve elmenekült, úgy, hogy hátra sem nézett, sátra és egész tábora bizánci kézre került. Négy évi szüntelen küzdelem után, melynek során Bizánc sorra aratta győzelmeit, az ellenfél elveszítette territóriumának több mint a felét. Csak ekkor határozta el Baszileiosz, hogy megszakítja hadjáratát, és télire visszatér Philippopolison át Konstantinápolyba. Ahogy egyik kortársa mondja: „II. Basileios nem úgy vezette a hadjáratokat, mint a többi császár, akik év elején kivonultak és nyárutón hazatértek; hazatérésének időpontját célja elérése szabta meg, és ezért szakította meg hadjáratát."

Valójában azonban már nem volt tovább kétséges a háború kimenetele. A bizánci állam, mely évszázados hagyományokra támaszkodott, ismét bebizonyította felsőbbrendűségét. A hadvezetés bizánci művészetével, a hadsereg megszervezésével, az ősi Bizánci Birodalom technikai eszközeivel szemben a bátor cár nem tehetett semmit. Hadvezérei és helytartói kezdtek elszakadni tőle; 1005-ben árulás következtében a bizánci császár kezébe került Dyrrachion is. A megsemmisítő csapás azonban 1014 júliusában következett be hosszú harc után. A Belasica-hegység egyik szurdokában, a Felső - Struma vidékén bekerítették Samuel hadseregét. A cár ugyan el tudott menekülni, de harcosainak nagy része odaveszett, a többség pedig fogságba esett. Győzelmét II. Baszileiosz, a „bolgárölő ", borzalmas módon ünnepelte meg. A harcosokat - körülbelül 14 ezer volt - megvakíttatta, és minden századik harcosnak meghagyatta az egyik szemét, hogy mint vezetők, cárjuk elé vezessék a megvakított többieket. Amikor Samuel a rettenetes menetet meglátta, tehetetlenül zuhant a földre, és két nappal később (1014. október 6-án) meghalt.

Fiát és utódát, Gábriel Radomirt 1015-ben unokaöccse, Vladiszlav János ölte meg, és maga lépett a trónra. Baszileiosz azonban lélegzetnyi időt sem hagyott neki; elfoglalta székhelyét, Ochridát, Vladiszlav Jánost is meggyilkolta egy vitéze, Baszileiosz pedig ünnepélyesen bevonult Ochridába, s a cári családot diadalmenetben vitte Bizáncba. A bolgárok utolsó erődjét, a Száva szigetén fekvő Szerém várát Konsztantinosz Diogenész bizánci hadvezér 1018-ban csellel kerítette hatalmába. István királyunk részvételét is kapcsolhatjuk II. Baszileiosz utolsó, 1014–1018. évi hadjáratához. A Magyar Krónika Szent Istvánnak tulajdonítja a „Keán” megölését és a bolgár-szláv cárság végét. István a hadjáratba csak a legvégén, 1018-ban avatkozott be, amikor Vladiszlav János kezében volt a bolgár korona. István király és Baszileiosz császár szövetségét a kor szokása szerint házassággal pecsételték meg; a trónörökös Imre herceget egy bizánci hercegnővel házasították össze.

Baszileiosz elérte célját: az akkor már 60 éves uralkodó lába előtt hevert az egész ország, és birodalmához csatolta ezt a dacos vidéket is, amellyel szemben több mint három évtizede kezdte el a harcot. Így az egész Balkán-félsziget újra a bizánci jogar alá került: első alkalommal a szláv honfoglalás óta. Miután átvonult az alávetett országon, és mindenütt visszaállította az uralmát, látogatást tett az ősi Athénban is. A nagy győzelem által kiváltott magasztos érzés csodálatosan fejeződött ki abban a szent órában, amelyet a győztes császár a Parthenónban, az Istenanya egyik templomában töltött. Amilyen kegyetlen és könyörtelen volt II. Baszileiosznak, a „bolgárölőnek" a harcmodora a harcmezőn, olyan mértékletes és átgondolt volt politikája az alávetett országokkal szemben. Tekintettel a viszonyokra és szokásokra - ellentétben a birodalom egyes, gazdaságilag sokkal fejlettebb részeivel - az adót nem pénzben szabta meg, hanem természetbeni beszolgáltatásokban. Az, hogy a bizánciak több évtizedes harcok árán le tudták győzni a Bolgár Birodalmat, komoly katonai eredmény volt, de a császár sikerében más tényezők is fontos szerepet játszottak, így a szerencse, a félelem és a diplomácia. Szerencse volt az, hogy ebben az időszakban az oroszok nem próbálkoztak újabb balkáni akciókkal, sőt, 989 óta szövetségesek voltak, hogy a keleti határokon nyugalom honolt 1000/1001 óta, így II. Baszileiosz a bolgárok ellen koncentrálhatta erőit. A félelmet aligha kell magyarázni: a tudatos kegyetlenkedés bevett módszernek tűnik részéről. A diplomácia egyrészt a magasabb szinten (Fátimidákkal kötött keleti béke tette, magyar szövetség létesítése a bolgárok hátában), de alacsonyabb szinten is (az erődök átengedéséért cserébe a háború folyamán jutalmakat, címeket adott a császár) működött.

Bizánc igyekezett kihasználni a Kijevi Rusz által eltakarított kazár Kaganátus utáni hatalmi vákumot is a Fekete-tenger partja mentén. Ennek megfelelően császári csapatok jelentek meg 1016-ban a Krím-félszigeten, ahol a kazár állam utolsó kis utódállama próbált talpon maradni. Sec perc alatt elfoglalták, és a félsziget déli, tengerparti részén visszaállították a korábbi bizánci befolyást, amivel fontos kereskedelmi pozíciókat szereztek.  II. Baszileiosz nem zárkózott el a birodalmat illető ázsiai feladatok elől sem. Utolsó éveiben a bizánci birodalom másik végén, a Kaukázusban tevékenykedett. Zavargások törtek ki Armeniában. Ez lehetőséget adott a császárnak a sikeres beavatkozásra: Bizánc bekebelezte az örmény állam jelentős részét.

A bizánci császár figyelme halála előtt már a Nyugat felé fordult. Dél-Itáliában Bizánc helyzete, ahol Nagy Ottó óta a német császárság előretörésével lehetett számolni, most megerősödni látszott, mivel II. Ottó arabokkal folytatott harca nem járt sikerrel. Dél-Itáliában a bátor Basileios Boioannés több győzelmet aratott a Bizánci Császárság ellenségei felett. II. Baszileiosz ezeket a sikereket akarta megerősíteni és nagyobb hadjáratra készült az arabok ellen Szicíliában, amit 1025. december 15-i halála hiúsított meg. Olyan birodalmat hagyott maga után, mely Armenia hegységeitől egészen az Adriáig és az Eufrátesztől egészen a Dunáig terjedt. Bekebelezte a nagy szláv birodalmat, és még egy ennél is nagyobb imperium állott szellemi befolyása alatt. Halálakor egy 18 millió lakosú birodalmat és 200 ezer fontnyi arannyal feltöltött kincstárat hagyott utódaira. Egy 13. századi író Hérakleiost és II. Baszileioszt nevezi Bizánc legjelentősebb császárainak. Mindkettő neve - valójában a bizánci történelem legnagyobb alakjai - szimbolizálja Bizánc heroikus korszakát: az egyik megnyitotta, a másik lezárta Bizánc aranykorát.

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

http://multunk.com/index.php?title=Bolg%C3%A1r%C3%B6l%C5%91_Baszileiosz

http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tamop425/2011_0001_520_europa_ezer_eve/ch07s06.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/II._Baszileiosz_biz%C3%A1nci_cs%C3%A1sz%C3%A1r

https://www.britannica.com/biography/Basil-II

http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/99-0910/ch11.html

Nagy Civilizációk: Bizánc, Kossuth Kiadó, 2010

Tősér Márton: II. Basileios bolgár háborúja és a balkáni hadjáratok nehézségei a bizánci hadügyi irodalom tükrében, Hadtörténelmi Közlemények, 2013, 2 szám

G.Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris, Budapest, 2003.

Katus László: A középkor története, Rubicon Kiadó, Budapest, 2000

Szólj hozzá