2017. okt 05.

A tizenötödik aradi vértanú

írta: beatj
A tizenötödik aradi vértanú

Kazinczy Lajos honvéd ezredes

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a magyar történelem egyik legfontosabb, és mindenki által talán leginkább ismert eseményei közé tartozik. A magyar nemzet nem először és nem is utoljára tanúbizonyságát tette szabadságvágyának, melyért nem restelt fegyvert fogni a kezébe. Tette mindezt úgy, hogy a siker esélye az erőviszonyok tudatában nem volt túl magas, de a győzelem olyan csábító lehetőség volt, amelyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Egyszerűen muszáj volt kiállni a Habsburg hatalommal szemben. Egyfajta Dávid és Góliát harc volt ez, főleg mikor már az orosz beavatkozás is megtörtént, de ekkor Dávid alulmaradt, a túlerő alatt megrogyott a nemzet. A bukás magával hozta a bosszút, mely Haynau tábornok képében katonatisztekre, politikusokra, de még civilekre is lesújtott minden szemrebbenés nélkül. A legismertebbek az aradi tizenhárom vértanú, akik neveit minden iskolás tanulja, némelyike talán meg is tanulja. Meg is érdemlik a tiszteletet, azt, hogy emlékezzünk rólunk minden évben azon a bizonyos napon, amit meg is teszünk. De az aradi vértanúk nem ennyien voltak, számuk valójában több. A szabadságharc résztvevői közül ugyanis egyet már korábban, kettőt pedig a tizenhármak kivégzése után ítéltek halálra az osztrák hatóságok. Haynau "először Ormai Norbert honvéd ezredest akasztatta fel hirtelen haragjában 1849. augusztus 22-én Aradon, így őt tekinthetjük az elsőnek. Őt követte október 6-án a 13 főtiszt, majd pedig október 25-én Kazinczy Lajos ezredes, akit a 15-ként tartunk számon. Az utolsó pedig Ludwig Hauk volt, akit 1850 február 19-én akasztottak fel Aradon. De a hóhérok nemcsak Aradon dolgoztak, Pesten, Pozsonyban, Kőszegen is hazafiak vére folyt 1849 véres őszén. Mindegyik elítélt és kivégzett megérdemli a tiszteletet egyformán, most pedig Kazinczy Lajos életén keresztül tisztelgünk előttük.

A Kazinczy családnak már „múltja” volt Kazinczy Lajos születése előtt is. Egyik őse Kazinczy Péter Zemplén és Bereg vármegye főjegyzőjeként tevékenykedett, majd országgyűlési követ lett, és országbírói ítélőmesteri címet is megkapta a királytól, de ettől függetlenül hazafi is volt, aki szerepet vállalt a Habsburg abszolutizmus elleni Wesselényi-féle összeesküvésben. Annak „lelepleződése” után egy-két befolyásos ember pártfogása mentette meg a vérpadtól. Fia Kazinczy András Ung vármegye ispánjaként szinte elsőkként csatlakozott II. Rákóczy Ferenchez, amikor az hazajött Lengyelországból, hogy a szabadságharc élére álljon. A Rákóczi-szabadságharc idején Kazinczy András a zempléni és ungi nemesség főkapitánya s országgyűlési követe volt. Mindvégig állhatatosan kitartott a fejedelem iránti hűségben. Neki viszont szerencséje volt, mert a bukás után megkötött szatmári béke értelmében minden résztvevő büntetlenséget kapott. Kivételesen a Habsburgok nem álltak bosszút a magyarokon, de ez is egy magyarnak volt köszönhető. A család következő fontos tagja, és egyben Kazinczy Lajos édesapja, a magyar nyelv és irodalom egyik leghíresebb alakja Kazinczy Ferenc, a nagy nyelvújító. Az apa is folytatta ősei hagyományát abban a tekintetben, hogy kiált a magyar nemzet mellett. Részt vett a Magyar jakobinus mozgalomnak hívott szervezkedésben, aminek „bukása” után halálra ítélték, és csak a királyi „akarat” változtatta meg fogságra. Hat évig tartó raboskodás után szabadult, és kezdet új életet. 1804-ben feleségül vette gróf Török Lajosnak az idősebbik, Kazinczynál húsz évvel fiatalabb leányát: Török Zsófiát, aki méltó társa lesz hátralévő életének.  Eredetileg Bányácska volt a falu neve, ahol 1806-tól kezdve laktak, Kazinczy változtatta meg a birtokának nevét a ma is így ismert Széphalomra.  Ezt a kis falut Kazinczy tette kiterjedt levelezése révén a magyar irodalmi élet akkori középpontjává.  Kazinczy Ferenc és Török Zsófia első gyermeke, a „kis Fizsi" (Ifigénia) 1805 augusztusában született, de csak egy évet és tíz napot élt. Később még hét gyermekük született. Ők mind föl is nevelkedtek a szülői házban. Így jöttek egymás után: Eugénia, Tália, Emil, Antal, Anna-Ifigénia, Bálint és végül Lajos (1820-1849).

Kazinczy Ferenc legifjabb gyermeke, Lajos, 1820. október 20-án született a Sátoraljaújhely melletti Széphalmon. Lajos alig múlt hároméves, amikor már játékosan az ábécével is elkezdett ismerkedni szerető édesapja jóvoltából. Jóllehet hatéves korában még nem ismerte teljesen a betűvetést, de édesapja segítségével azért megírt egy kis verses levelet a sátoraljaújhelyi hegyeken szüretelő édesanyjának. Ebben is megmutatkozott a családi vonás, a magas műveltség, a kreativitás, az irodalom szeretete.  A Kazinczy család ekkor már évek óta igen nehéz anyagi körülmények között élt. Ennek egyik és legfőbb oka az volt, hogy Kazinczyné testvére, gróf Török József aljas magatartása miatt nem juthatott hozzá saját jelentős örökségéhez, és az e miatt több mint egy évtizedig tartó pereskedés csak súlyosbította a család anyagi romlását. Török József volt olyan kegyes, hogy „eltüntette” apja végrendeletét, s így nyugodtan mondhatta, hogy a két leánytestvérét semmi sem illeti, az egész örökség egyedül az övé. Ebből lett egy jó hosszú per, amit hiába nyertek meg, a végrehajtást is profi módon akadályozták meg Török József ügyvédei, így egy forintot se látott a család a vagyonból. Öregkorában a meghasonlott Kazinczy vármegyei napidíjért a sátoraljaújhelyi levéltárt rendezgette, de élete egyáltalán nem volt fényes.  Elszegényedett és teljesen eladósodott ekkor már a család. Kisebb gyermekei gyakran egymás cipőit hordták, mert nem jutott pénz mindegyiknek külön cipőre. Saját örökölt birtokát is elveszítette az író, és csak, mint haszonbérlő maradhat családjával Széphalmon. Gyermekeinek nevelését nem volt miből teljesíteni, gyakran megesett, hogy a családnál több napig nem láttak még kenyeret se. 1831 augusztusában a Felvidéken pusztító, egyre több áldozatot szedő a kolerajárvány elérte Széphalmot. Kazinczyné önfeláldozóan járt-kelt a betegek közt, vigasztalta, próbálta gyógyítani őket. Lajos is megkapta a betegséget, de anyja szeretetének és gondoskodásnak hála felgyógyult. 1831. augusztus 23-án azonban magát Kazinczyt ragadta el a kolera. Temetésén - a rendkívüli körülmények miatt – csak alig tizenöt gyászoló volt jelen. A magyar nyelv és irodalom egyik legnagyobb alakjának temetése nem volt méltó ahhoz, amit ez a nemzet köszönhet neki. De ez sajnos nem egyedi eset történelmünkben, rengeteg hasonló volt még.

Kazinczy Lajos életének lezárult az első, és talán legboldogabb szakasza. Nehéz hónapok és évek következtek ekkor a Kazinczy család életében. Török Zsófia magára maradt hét gyermekével, akik közül a legkisebb, Lajos, még a tizenegyedik évét sem töltötte be édesapja halálakor. Lajos és két bátyja sárospataki taníttatásának költségeit gróf Vay Ádám - mint rokon – viselte ezek után, aki saját fiával együtt neveltette a fiúkat. Később Lajos neveltetését gróf Teleki József (a sárospataki református kollégium főgondnoka, a Magyar Tudós Társaság elnöke) vállalta magára, így segítve a családon. A középiskolai tanulmányok után a katonai pályára került a fiatal Kazinczy Lajos. Így lett életének következő állomása Tulln, a Bécstől alig harminc kilométernyire lévő városka, ahova a kötelesség szólította. Az itteni utász-hadapród iskolában kezdte meg tanulmányait, de korábbi jótevője Teleki József ekkor sem feledkezett meg róla. Évente több száz pengő forintot fizetett neki, sőt annak a költségeit is magára vállalta, hogy Lajos           minden            szünidőre hazautazhasson            Magyarországra, s édesanyjával találkozhasson. A német nyelvű császári-királyi katonaiskolában más magyar fiúk is tanultak. Kazinczy Lajos például itt ismerkedett meg a nála két és fél évvel idősebb Görgey Artúrral. Négy év után kitűnő eredménnyel fejezte be tanulmányait, majd 1839-ben beosztották a Miklós cárról elnevezett, 9. számú császári-királyi huszárezredhez. 1840-ben hadnaggyá nevezték ki, majd Csehországba vezényelték az ifjú tisztet.

Kazinczyné 1841-1842 telén Nagyváradon tartózkodott egy rokonánál. Ott hosszabb betegség döntötte ágynak, és nem is gyógyult fel többé, 1842. február 14-én - hatvankét éves korában - elhunyt. Lajost szeretett édesanyjának halála mélyen lesújtotta. Ezrede ekkor már nem Csehországban, hanem Bécsben volt. Itt ismerkedett meg Klapka Györggyel, aki 1842-től kezdve szolgált ott a magyar testőrségnél. Kazinczyt 1846-ban léptették elő főhadnaggyá, de nem sokkal utóbb kivált az osztrák hadsereg kötelékéből. Nem tudni, hogy milyen szerepe volt ebben politikai nézeteinek, mert ezekről sehol sem írt, meg nem is beszélt. Mivel azonban egykori iskolatársai közül Görgey 1845-ben, bécsi bajtársai közül pedig Klapka 1848 elején főképp azért távozott a hadsereg kötelékéből, mert nem értett egyet annak szellemével: föltételezhető, hogy Kazinczy döntésének is lehetett ez az egyik indítéka. De az biztos, hogy amikor 1842 elején hazajött meglátogatni beteg édesanyját, s annak holttestét Nagyváradról hazaszállíttatta Széphalomra, nagyobb kölcsönt vett föl, melynek a következő években a kamatait sem igen tudta már fizetni. Hogy adósságát rendezhesse, tiszti állását volt kénytelen „eladni" - ami akkoriban nem volt ritkaságszámba menő dolog. Valószínű tehát, hogy anyagi helyzete is közrejátszott a lemondásában, illetve a Magyarországra való végleges hazajövetelében. Hazajövetelekor Zemplén vármegyében „becsületbeli szolgabírónak" nevezték ki, de nagyobb jövedelemmel járó vármegyei tisztviselőnek nem választották meg. 1847. augusztus 5-én a Zemplén vármegyei tisztújító közgyűlésen Petőfi Sándorral és másokkal együtt táblabíróvá választották, de ez is csak tiszteletbeli cím volt, megélni belőle nem lehetett. Szabolcs megyei Gyulaházán lévő rokonainál érte az 1848. évi forradalom híre.

Amikor 1848 forradalmi tavaszán megkezdődött az ország védelmére a nemzetőrség toborzása, Kazinczy Lajos azonnal jelentkezett szolgálattételre a Szabolcs megyei Kisvárdán. Az ott alakított nemzetőrséget ő tanította a katonai gyakorlatokra.

Csakhamar megindult az első honvédzászlóaljak szervezése is. Kazinczy a fővárosba     utazott,            hogy a kormány hadügyminiszterénél felajánlja szolgálatát a hazának. Mint főhadnagyot a 18. honvéd-zászlóaljba osztják be, ahonnan az I. számú utászzászlóaljba kerül később századosi rangban. Augusztus végéig a délvidéken volt, ahol Bechtold altábornagy mellett volt, mint parancsőrtiszt. Batthyány miniszterelnök augusztus 27-én úgy intézkedett, hogy az önkéntes nemzetőrség gyülekezőhelyei: Pápa, Vác, Szolnok és Arad legyenek. Vácra Ivánka Imrét nevezte ki parancsnokul, melléje pedig segédtisztként Kazinczy Lajost rendelte. Ivánka és Kazinczy még Tullnból jól ismerték egymást, ahol együtt tanultak az utász hadapródiskolában, így jól megértették egymást.

1848 szeptembere válságos hónap volt a magyar szabadságharc történetében. A császári udvar elhatározta, hogy fegyverrel töri le a magyarok szabadságát, ezért Jellasics horvát bán vezetésével közel 50 ezer fő lépte át a Dráva folyót, és indult meg Buda irányába. 1848 szeptember 29-én a pákozdi csata volt az az esemény, ami eldöntötte az ország elleni támadás sorsát. Jellasics terve az volt, hogy a magyar sereg jobb szárnyát felmorzsolja vagy a közép felé szorítja, majd egy frontális támadással a teljes magyar haderőt a Velencei-tóba szorítva megsemmisítse. Ezért már reggel 6-kor egy 8.000 fős hadosztály támadást indított a magyar jobbszárny ellen. Rövid közelharc után a becsülettel küzdő nemzetőröket kiszorították Pátka településről. Itt harcolt Kazinczy Lajos is, aki kivette a részét a csatából, mely során két támadást is visszavertek. A horvátok megpróbálták megkerülni a magyar jobbszárnyat is, de egy huszárszázad megállította őket. A sikertelenséget látva Jellasics déli tizenkét óra körül húszezer főnyi főerejével támadást indított a magyar közép és balszárny ellen, de az ismétlődő gyalogsági és lovassági rohamok minden alkalommal összeomlottak a magyar egységek tüzében. Jellasics délután három óra körül beszüntette a harcot. A tüzérségi párbaj még estig elhúzódott, de Jellasics fokozatosan visszavonta erőit, és fegyverszünetet kért. Ez lényegében a magyar sereg győzelmét jelentette. Pákozdnál tehát győzött a magyar sereg. Sikerült megállítania s megfutamítania Jellasicsnak már-már Budát és Pestet is veszélyeztető csapatait. A magyar sereg tisztikarában akkor még elég sok volt az osztrák hadseregből örökölt, császári érzelmű tiszt, de a legénység és a Kazinczy Lajoshoz hasonló, magyar érzelmű és haladó szellemű tisztek már nem tétováztak: tudták, melyik oldalon és miért kell harcolniuk, amikor veszélyben a haza és a szabadság. Alig egy hónappal később 1848 október 30-án a schwechati csatában már fordult a kocka. A magyar csapatok közel két hétig várakoztak a magyar határon, folyt a vita a támadás jogszerűségéről, miközben Bécs utcáin folytak a harcok, és a felkelők a magyarok segítségére vártak. Mire aztán megindultak a magyar csapatok már késő volt, nemcsak a korábban megvert Jellasics csapataival néztek szembe, hanem megérkezett Windisch-Grätz is harcedzett csapatokkal együtt, amikkel együtt közel 80 ezer fő nézett szembe a 30 ezres magyar sereggel. A császáriak még azt is simán be merték vállalni, hogy megfelezzék a seregüket, és fele Bécset ostromolta, másik fele pedig felsorakozott velünk szemben. A csata így is biztatóan kezdődött, a magyar jobbszárny támadása sikeres volt, de ezzel vonalaink meggyengültek, mind a centrumban, mind a balszárnyon viszont erős támadás indult a magyar csapatok ellen. Középen Görgey Artúr parancsnoksága alatt főleg újoncok és nemzetőrök, köztük Kazinczy Lajos is, próbáltak helytállni, de ezúttal nem sikerült. Elkezdődött a csapatok hátrálása. A nagyobb vereségtől a kiválóan működő magyar tüzérség és a huszárok önfeláldozó kitartása mentette meg a magyar haderőt, amely vereséget szenvedett ugyan, de aminek a politikai következménye volt inkább a nagyobb, katonai értelemben a sereg megőrizte az erejét, és meg is kezdte a felkészülést az ezek után várható újabb császári támadásra.

1848    novemberében Kazinczy        Lajost  azzal    bízta    meg     a          magyar hadügyminiszter, hogy Pozsonyba menjen és szervezzen meg egy utászzászlóaljat. Hamarosan fel is állította négy századból álló zászlóalját, amivel aztán Győrbe menetelt, és ott a második utászzászlóaljat is megszervezte, ugyancsak négy századból. Ezután egységeivel ő vezette Győr megerősítésének sáncmunkálatait, ugyanis itt tervezte a haditanács a császári támadás megállítását. Ez időszakban léptették elő őrnaggyá.  December első felében meg is indult az osztrák hadsereg támadása Magyarország ellen, kezdetét vette a szabadságharc újabb szakasza. Kazinczy az osztrákok benyomulásakor azt a parancsot kapta, hogy második zászlóaljával - amelynek még nem volt fegyvere - Győrből Budára vonuljon, és a visszavonuló magyar sereg számára átjárókat készítsen a Duna vastag jegén. Kossuth biztatására a Görgeytől függetlenül működő Perczel tábornok december 30-án Mórnál megütközött Jellasics seregével, de vereséget szenvedett. Ekkor Kossuth Görgeynek Bicskénél álló seregét is visszarendelte a Buda előtti úgynevezett első vonalba. A móri vereség következtében igen nehéz helyzetbe került az ország védelme és a forradalom ügye. Amikor az osztrák előnyomulás miatt honvédeinknek föl kellett adniuk Budát is, Pestet is, és a magyar kormány az országgyűléssel együtt Debrecenbe tette át székhelyét. Kazinczy Lajost két utászzászlóaljával Tiszafüredre rendelték, hogy ott csatlakozzék Répásy Mihály hadosztályához.

Január közepén a Debrecenbe költözött kormány s vele együtt a magyar forradalom ügye igen súlyos helyzetben volt: jóformán csak a Tiszántúl megyéibe nem hatolt be még osztrák katonaság. Szerencsére az ellenség is félt a számára idegen földön, vagy legalábbis túlzottan óvatos volt, és helyzeti előnyeit nem sietett kihasználni, hogy döntő csapást mérjen a magyar honvédségre. Windisch-Grätz - ahelyett, hogy az osztrák fősereggel azonnal Debrecen ellen indult volna - Budán tétlenül várta az ország meghódolását, csak egy alvezérét küldte előre Szolnok elfoglalására. Debrecenbe az első jó hírek Erdélyből érkeztek, Bem tábornoktól. Bem értesítette a kormányt, hogy Kolozsvárt visszafoglalta az osztrákoktól, így a kelet felől való bekerítés veszélye elhárult, így levegővételhez jutott a honvédség.

Január 11-étől alezredesi rangban az Császári és Királyi 1. V. Ferdinánd Huszárezred parancsnokává nevezték ki Kazinczyt. Perczel Mór hadtestéhez osztották be, és azt a feladatot kapta, hogy támogassa annak Szolnok elleni támadását. Kossuth aggódva vette tudomásul, hogy a szolnoki Tisza-híd az ellenség kezében van, ahonnan kiindulva Windisch-Grätznek és Jellasicsnak alkalma nyílhatott Debrecen vagy Szeged felé előnyomulva a kormány székhelyét veszélyeztetni, vagy a déli hadszíntéren ellenünk harcoló szerbeknek is segítséget nyújtani. Kossuth ezért január 17-én parancsba adta Perczelnek, hogy Szolnokot foglalja vissza hadtestével. Perczel a tiszafüredi átkelőhely szemmel tartására, amely eddig Répásy feladata volt, néhány ezer nemzetőrt hátrahagyva, hadtestével megkezdte az előnyomulást Szolnok felé. 21-én Törökszentmiklósnál vonta össze csapatait, de a Kazinczy-dandárt külön feladattal Tiszabőre küldte. Perczelnek az volt a szándéka, hogy másnap ő maga a legrövidebb úton támad a szolnoki híd ellen, miközben Kazinczy Tiszabőről a befagyott Tiszán és Zagyván át Abony felől az ellenség balszárnyát támadja meg, egy másik dandár pedig Szolnokon alul kel át a Tiszán, hogy onnan működjön az ellenség jobbszárnya és háta ellen. Így tervezték átkarolni és szétverni a Szolnokra befészkelt császáriakat. Kazinczynak a 2840 főnyi dandára, melyben 400 huszár is volt, 21-én Kunhegyesről Tiszabőre ment, ott éjjel az egész csapatával sikeresen átkelt a Tisza vastag jegén, s a Zagyva felé nyomult előre. Ugyanekkor Hertelendy alezredes hadosztálya a szolnoki Tisza-hídnak tartott, Szekulics őrnagy dandára pedig mögötte Törökszentmiklóson volt készenlétben. Az együttes támadás sikerrel jár: az ellenség Szolnokot odahagyva Abony felé hátrált vissza a január 22-i szolnoki csata után.

Három nappal később Perczel Mór tábornok Abony és Cegléd között támadja meg és kergeti tovább a császáriak csapatait. Minthogy azonban Windisch-Grätz e napokban három zászlóaljat és 18 ágyút küldött segítség gyanánt, Poroszlónál pedig egyik alvezére olyan mozdulatokat tett, mintha ott egy nagy sereggel át akarna kelni a Tiszán Debrecen felé, Perczel hamarosan visszavonult, hiszen fő feladata a Tiszántúl védelme volt. Így január 28-án Perczel visszahúzódott a Tiszán, feladva Szolnokot is.

Kazinczy         ezután hadosztályparancsnok            lett       a fővezérré kinevezett Dembinszky   seregében. Klapka hadtestében így ő vezette a három hadosztály egyikét. Hét gyalogoszászlóaljból, öt osztály lovasságból és négy ütegből állt a hadosztálya. Ezekkel Dembinszky parancsa értelmében előbb Polgárra, onnan Tiszalökre, Rakamazra és a Tiszán való átkelés után Miskolcra vonult. Innen a Sajó völgyében Tornaljára ment, és támadást intézett az itt tevékenykedő Schlik császári tábornok utóvédje ellen. Ott be akarta várni Kassa felől a magyar Pillér ezredes hadosztályát, de az nem érkezett meg, s így kénytelen volt visszavonulni Miskolcra. Február közepén betegsége miatt másnak kellett átadnia hadosztálya vezetését, de a hónap végén megvívott kápolnai csatában „nézőként" már részt vett. Kazinczy Lajost a kápolnai csatavesztés után a Klapka vezette I. hadtestben bízzák meg újra egy hadosztály parancsnokságával. A magyar tisztikar egyfajta lázadása után Kossuth leváltja a kápolnai csatavesztést „összehozó” Dembinszkyt, és a tisztek kívánságának eleget téve Görgey Artúr lesz az új fővezér. Klapka György ebben a hetekben kidolgozott egy új támadási tervet, amely később a „dicsőséges tavaszi hadjárat” néven vonul majd be a magyar történelemben.

A támadásra készülő Görgey hadereje mintegy 50 ezer emberből s 180-190 ágyúból állott. A vele szemben működő ellenséges haderő számra nézve valamivel nagyobb volt; Schlik hadteste a Galga és a Zagyva völgyében foglalt állást, Jellasics pedig Cegléd és Gödöllő között. Március 31-én Görgey a következőképpen állította fel csapatait: eddigi saját VII. hadtestét Gáspár ezredes vezénylete alatt Hatvan felé indította, az I. hadtest (amelyben Klapka vezetése alatt Kazinczy hadosztálya is harcolt) Nagykáta felé vonult, míg Damjanich III. hadteste Jászberényig nyomult előre. Aulich a II. hadtesttel a harcvonal mögötti tartalékként ennek változásai szerint intézte mozdulatait. Április 2-án a hatvani ütközetben megszületett a magyar sereg első diadala. Április 4-én a tápióbicskei ütközettel, 6-án pedig az isaszegi csatával folytatódik a magyar győzelmek sora. Mindkét csatában Kazinczy is részt vett hadosztályával, és honvédeivel oroszlánrésze volt a kivívott győzelemben. Katonai értelemben három győzelmet is aratott pár nap leforgása alatt a magyar hadsereg, ami tiszteletre méltó, de volt a győzelemnek egy kicsit keserű része is. Az eredeti terv szerint a császári főseregre a bekerítés és a teljes megsemmisülés várt volna, de az kicsúszott a gyűrűből. De nem adtuk fel ekkor, sem egy újabb terv született, mely hasonló célt tűzött ki, csak ezúttal nagyobb távolságot kellett a honvédeknek legyűrni, hogy sikerrel járjon. A magyar fősereg Isaszeg után négy nappal - április 10-én - Vácnál aratott győzelmet, ahol Kazinczy is ott volt a Vácot visszafoglalók soraiban. A debreceni országgyűlés - Kossuth javaslatára - április 14-én kinyilatkoztatta Magyarország függetlenségét és a Habsburg-ház megfosztását itteni uralkodói jogaitól. Sokan azonban - így Görgey és valószínűleg Kazinczy Lajos is – attól tartottak, hogy a függetlenségnek a teljes győzelem előtti kimondása a szabadság ügyére nem életet, hanem halált fog hozni, mert a debreceni határozattal és változtatásokkal csak siettetjük Ausztria és a cári Oroszország erőteljesebb föllépését hazánk ellen. Igazuk lett.

Honvédeink - és köztük Kazinczy Lajos - április 16-án Léva vidékén elérték a Garam folyót. Legközelebbi céljuk az volt, hogy Komárom várát fölmentsék az ellenséges ostrom alól, és a Dunán átkelve megpróbálják a császári a fősereg újbóli bekerítését. 19-én Nagysallónál ütközik össze a magyar és az osztrák sereg: mindkét részről mintegy 20-20 ezer ember. Kazinczynak itt is jelentős szerepe van, az ő hadosztálya támadja meg Nagysallót, és a túlerő ellenére szuronyrohammal beveszi azt. Több ellentámadást is visszavernek a honvédok, melyek ezen a napon nem találnak legyőzőre. A nagysallói csatát a lázas és beteg Görgey fővezér a lévai kastélyban levő főhadiszállásáról irányította. Innen nézte távcsövén a harc menetét, és küldte parancsait. Ez volt a szabadságharc legvéresebb csatája. Veszteségünk holtakban és sebesültekben 600 ember volt, az ellenségé saját bevallása szerint 900, a mi vezéreink állítása szerint pedig 2.000. Ezenfelül az ellenségnek több mint 2.000 embere fogságba esett. Kazinczy Lajos életének egyik legnagyobb eseménye a nagysallói csata volt, amelyben példás hősiességével tűnt ki. Görgey tábornoktól a katonai érdemjel III. osztályát is megkapta.

 

Nagy-Sándor József, az új hadtestparancsnok, május 3-án utasította Kazinczyt, hogy 4-én reggel az egész hadtest menetkész állapotban legyen, és 8 órakor induljon Buda felé.  Kazinczy a hónap közepéig tevékenykedett az ostromló seregben, de Budavár május 21-i győztes megrohanásában már nem vehet részt, mert közben egy másik, önálló hadosztály parancsnokságát kellett átvennie Komáromtól északnyugatra, a Csallóközben. Május 19-én már onnan jelenti a főparancsnokságnak, hogy Kosztolányi ezredestől átvette a hadosztályparancsnokságot. Közli, hogy hadosztálya 3.885 emberből áll, és 6 ágyújuk van. A Közlöny című hivatalos lap május 27-i, vasárnapi száma hírül adja, hogy Kazinczy Lajos „alezredes, a „8-ik hadtest egyik hadosztályának vezénylője az ország kormányzó elnöke megerősítése folytán" ezredessé neveztetett ki. A közleményt Klapka tábornok, mint helyettes hadügyminiszter írta alá Debrecenben. Néhány nap múlva Görgey, miután Debrecenben maga vette kézbe a hadügyminiszteri teendőket, Kazinczyt az ország északkeleti részében három megye haderőinek parancsnokává nevezte ki. Kazinczy azt kapta feladatul, hogy az ott levő erőkből egy önálló hadosztályt szervezzen, s azzal az ország határait Zempléntől Máramarosig bezárólag őrizze, és próbálja megvédeni. Ez a 19. számmal jelölt hadosztály a Wysocki vezette IX. hadtesttel együtt az északi hadseregbe tartozott.

Előző hadosztályát Kazinczy a Csallóközben Kosztolányi ezredesnek átadva Munkácsra siet, hogy átvegye a parancsnokságot új hadosztályának két dandára felett, amelyek egyikének Zurics Ferenc, másiknak Lázár Vilmos a vezetője. Kazinczy ezredes a Kárpátokon át vezető utak szemmel tartására őrségeket állított fel Veresmarton, Izán, Kövesligeten, Kőrösmezőn és másutt. Egyik dandára Husztot, a másik Máramarosszigetet tartotta megszállva. Ezek és a vele szomszédos Wysocki-hadtest kétszáz kilométerrel nyugatabbra levő főhadiszállása között Munkács vára az összekötő pont, bár Munkács, mint erőd már rég elvesztette jelentőségét. Nem    sokkal  azután, hogy    Kazinczy         Lajos   elkezdte          Munkácson     a munkát, híre jött, hogy az akkori országhatárt alkotó Kárpátokon, illetve a Keleti-Beszkideken túl nyolcvan század orosz gyalogság és egy négyezer lovasból álló hadosztály tanyázik, „melynek lovas őrsége időnként át is lépte a határt s a vereckei és volóci völgyekben portyázott" A lakosság körében nagy ijedtség és a zűrzavar tört ki. Kazinczy erre parancsot adott, hogy zárják el a Galíciából Magyarországra vezető hegyi utakat, és erősítsék meg a munkácsi várat.

Amikor június közepén megkezdődik a 203 ezer főnyi és 635 löveggel rendelkező orosz intervenciós sereg beözönlése, Kazinczynak csak 7 ezer embere és 23 lövege van. Az északkeleti hadterületen ezenkívül még a IX. magyar hadtest működik: 9 ezer emberrel és 34 löveggel. Nyilvánvaló, hogy ez a Wysocki-Kazinczy-féle északi hadsereg, jóformán meg sem kísérelhette, hogy útjába álljon a hatalmas orosz cári seregnek. Wysocki tábornok hadteste az orosz fősereg elől az északkeleti országhatártól két hét alatt Gyöngyösig hátrált. Kazinczy - elszakadva Wysockitól - hadosztályával továbbra is a határvidéken maradt: június 30-ig Munkácson, azután Husztra húzódik.

Főhadiszállás Munkács Június 23-án 1849

Örömmel tudatom a hadtestel mikép az éjjel vett tudósítás szerint folyó hó

19-én öszve ütközés történt Bártfa körül a mieink s a hazánkba be rohant osztrák

muszka hadsereg között: testvéreink vitézül vissza verték a szabadság leigázására

be tódult zsoldosokat. 200 huszár több mint 600 kozákot elkergetett, és Sztropkón

egy vitéz altiszt 18-ad magával a százat haladó ellenséget kiűzé a városból.

Szolgáljon ez mindnyájunk serkentéseül…

Kazinczy Ezredes"

Kazinczy elszakadva Wysockitól, ott maradt a cári fősereg oldalában és hátában, s Ung, Bereg és Máramaros megyében újoncozással tovább növelte csapatainak létszámát, megpróbálta a szinte lehetetlen, kitartani az ellenséges gyűrű ellenére, és kitörni, ha arra kap parancsot. Július 10-e táján, amikor Debrecent - rövid orosz megszállás után – Perczel visszafoglalta, Kazinczy parancsot kapott, valószínűleg Perczeltől, akihez akkor beosztották,    hogy    Ungvárra         nyomuljon,      támogassa északról     Görgey visszavonulását, azután Debrecenen át csatlakozzék hadosztályával Perczel seregéhez. A cári hadseregnek Tiszafürednél történt előnyomulása és Perczelnek a gyors hátrálása ennek az utóbbi célnak a megvalósítását azonban lehetetlenné tette.

„...felállítottam egy 8000 fő gyalogságból, 2 osztály lovasságból és 32

ágyúból álló hadtestet; az ágyúk közül 24-et, köztük 7 tarackot én fúrattam ki

Munkácson. Utána Ungvárra nyomultam, ezzel fedezve Görgey tábornok

visszavonulását az oroszok elől Tokajig. Gyenge voltam hozzá, hogy az oroszokat

magam is megtámadjam, de hadmozdulatommal mégis elértem, hogy az oroszok

Kassáról Eperjesre vonuljanak vissza, mivel egy 5 gyalogosszázadból, 1

lovasszázadból és 3 háromfontos ágyúból álló különítményt a parancsomra erősen

eltorlaszolt Vereckei-hágón keresztül Galíciába küldtem, és valószínűleg emiatt

az oroszok kénytelenek voltak visszavonulni."

Kazinczy újonc hadosztálya jelentősebb hadi működésre önmagában nem volt alkalmas, de az északkeleti megyékben való jelenlétével nyugtalanítani tudta az országba behatolt orosz fősereget, amelynek szemmel kellett tartani őt, és erőket hátrahagyni mindehhez. Ennél többet nem is tehettek, de ezt becsülettel teljesítette a hadosztály. Augusztus           1-én     már      Munkácsról     ír          Kazinczy         Görgeynek, hogy a megváltozott helyzet - az orosz főseregnek a Tiszántúlra való benyomulása - miatt nem csatlakozhat hozzá. Azt írja Görgeynek, hogy egyelőre a helyén marad, mert igen előnyös állása van, és sok gyárat kell védelmeznie a hegyekben (fegyver- és lőszergyártás telepeit). Törzstisztjeivel együtt az a szándékuk, hogy egyelőre Munkács környékén tartózkodnak, ahonnan a vásárosnaményi Tisza-hidat is biztosítani tudják. Csak a legrosszabb esetben fogják magukat Erdélybe átvágni.

A kormány - a Haynau vezette osztrák fősereg gyors előrenyomulása miatt - augusztus 1-én sietve elhagyja Szegedet, és Aradra költözik tovább. Aulich hadügyminiszter 3-án már Aradról intézkedett abban az ügyben, hogy Kazinczy seregével együtt törjön át Erdély irányába és csatlakozzék Bem seregéhez. Az orosz cári intervenció idején Kazinczynak, akinek Haynau Duna-Tisza közi előnyomulásáról is értesülnie kellett, nem sok reménye lehetett arra, hogy szabadságharcunk jól végződjék. Augusztus elején már nemcsak a magyar anyaország, hanem Erdély nagy része is az egyesült osztrák-orosz seregek megszállása alatt volt. Görgey augusztus 5-én Nagyváradról írt Kazinczynak, hogy Bemmel keressen összeköttetést, mert neki Aradra kell sietnie. Közben Kazinczy már Bemtől is sürgős levelet kapott Kolozsvárról azzal a felszólítással, hogy azonnal nyomuljon Erdélybe, és Naszódnál foglaljon állást, a Nagy-Szamos mellékén. Kazinczy 6-án el is hagyta Munkácsot, és hadosztályával Beregszászon keresztül elindult Erdély felé. Néhány nap múlva Máramarosszigeten volt a sereg, ahonnan délnek tartva s az igen magas Gutin hegységen átkelve érték el Erdély földjét.

Ő még nem tudja, mi történt Szegednél, Temesvárnál és Aradon, a világosi fegyverletétel híre sem jutott még el hozzá, de azt sajnálatosan látja, hogy Bemmel már nem egyesülhet. Nagybányán csatlakozik Kazinczy seregéhez 1200 szatmári önkéntes nemzetőr, egy szepesi zászlóalj, amely már nem juthatott el Görgeyhez, és Jokschmann Károly tüzér őrnagy a tábori szertárból 17 új ágyúval. Nagybányáról Nagysomkút, azután Dés a sereg útiránya. Nehéz körülmények közt haladnak előre a kegyetlen nyári hőségben. Bemnek még hírét sem hallják, s egyre kevesebb a reményük, hogy a szabadság ügye még jóra fordulhat. Minden új nap inkább az aggodalmukat erősíti. A többi magyar seregről a hírek hiánya csatavesztéseket sejtet, és azt, hogy már csak ők maradtak. Egyre inkább úgy érzik, hogy a katasztrófa elkerülhetetlen.

Augusztus 23-án egy orosz kapitány érkezett Zsibóra, mint parlamenter szembekötve szekerezett át a táboron Kazinczynak a Wesselényi-kastélyban levő főhadiszállására. Nagyváradról jött, hogy Grotenhjelm orosz tábornok nevében megadásra szólítsa fel a sereget. Vele volt gróf Kornis, aki levelet hozott a Nagyváradon fogva tartott Görgeytől.  Kazinczy ennek hatására számot vetett azzal, hogy ha már minden más magyar sereg letette a fegyvert, ő csupán napokig, esetleg egy-két hétig folytathatná az ellenállást, azután bezárul körülötte az orosz és az osztrák csapatok gyűrűje. Minden korábbi reményét arra alapította, hogy Görgeyhez vagy Bemhez csatlakozhat, de az utolsó napokban rá kellett döbbennie, hogy saját emberein kívül többé senkire sem számíthat, mert már közel és távol csak az ő nyár óta összegyűjtött, csatákban még nem is edződött serege az egyetlen magyar fegyveres erő. 1849 augusztus 25-én Zsibón közel 12 ezer ember tette le a fegyvert az oroszok előtt. Előző nap még élénk vita folyt arról, hogy mitévők legyenek, több tiszt a további harcra szavazott volna, de a túlerővel szemben csak még több magyar honvéd vére folyt volna, érdemi tettre semmi esélyük se volt. Így Világos után az utolsó talpon lévő magyar hadsereg is lerakta a fegyvert. Több tiszt inkább öngyilkos lett, egyszerűen nem tudták elfogadni, hogy vége.

Kazinczy Lajost és vele maradt tisztjeit, mint hadifoglyokat Zsibóról Nagyváradra kísérte egy orosz könnyűlovas osztag. Ekkor már hírek szállingóztak arról, hogy ki fogják szolgáltatni őket Haynaunak, aki mindazokat a tiszteket, akik korábban a császári hadseregben szolgáltak, bebörtönözteti, és haditörvényszék elé állíttatja, a többieket pedig besorozzák az osztrák hadseregbe. Kazinczy bízott az oroszok emberségességében és jóakaratában, hogy a fegyverletétel után ingyen adta oda kedvenc paripáját - ajándékként - egy cári ezredesnek, pedig egy jelenlevő osztrák őrnagy előbb 150, azután 200 aranyat ígért a pompás lóért.

A cári fővezér, Paszkevics herceg, azonban csak Görgey részére tudott kieszközölni amnesztiát Miklós cártól és Ferenc József császártól. Görgey nem kérte ezt az amnesztiát, de elfogadta, abban a hitben, hogy ha ő, mint fővezér kegyelmet kapott, akkor a neki alárendelt tábornokok és tisztek élete sem forog veszélyben. Kazinczy fegyverletétele után csupán néhány vár tartotta még magát. Minthogy augusztus 17-én Damjanich feladta Arad várát, már csak három vár: Komárom, Pétervárad és Munkács maradt magyar kézen. Kazinczy nyári hadszervezésének fő támaszpontja, Munkács, a maga 3-400 főnyi őrségével és 23 ágyújával nem gondolhatott hosszú ellenállásra. A délvidéki Péterváradnak 8 ezer, Komáromnak pedig mintegy 30 ezer emberből állt a hadereje: ezek voltak még a nemzet reménységei. A zsibói fegyverletétel utáni napon, augusztus 26-án Munkács vára is meghódol. Szeptember elején Pétervárad, október elején pedig az ország legnagyobb erőssége, Komárom adja meg magát - az utóbbi két vár az osztrákoknak.

Az aradi várban ekkor már fogva tartott magyar tábornokok csak bizonytalan híreket és cenzúrázott leveleket kaptak a börtönükön kívüli világból. A honvédseregnek a fegyverletételkor 32 tábornoka és 74 ezredese volt. Kazinczy Lajos haditörvényszéki pere később kezdődött, mint társaié, így nem került az aradi 13 vértanú közé, de bajtársainak kivégzéséről ő is értesült. Pár héttel később, több meghallgatás után az összeült haditörvényszék bűnösnek mondta ki, ás elrendelte a halálos ítéletet, melynek az időpontját október 25-ben jelölték ki. A kivégzés ugyanott történt, ahol október 6-án reggel. Reggel 7 óra előtt vezették ki a sáncba, miközben a katonák tartották távol az elítélttel rokonszenvező aradi lakosokat. Ott volt ezek közt Bohus Jánosné is, az aradi főispán felesége, akiknek világosi kastélyában írta alá Görgey az oroszokkal a fegyverletételi megállapodást. A nemes lelkű Bohus Jánosné mélyen együtt érzett az aradi foglyokkal, és minden lehetséges módon enyhíteni igyekezett szenvedéseiket. Kazinczy, amikor most a vesztőhelyre vitték, fölismerte a közönség soraiban Bohusnét, és kezével búcsút intett neki.

Az egykorú forrásokból még annyit tudunk az agyonlövésekről, hogy a halálraítéltek féltérdre ereszkedve fogadták a lövést, amely életüket kioltotta. A vértanúk fölötti ítélet végrehajtására kivezényelt három-három katona közül egy a fejre, kettő pedig a szívre célzott. Kazinczy a sortűz eldördülése előtti utolsó szavaival hazáját említette: „Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!" - kiáltotta. Három puska együttes tüze oltotta ki életét; fiatalon, huszonkilenc éves korában így kellett meghalnia. Ott földelték el, az aradi várfal tövében. Tetemei azóta is ott nyugszanak – egy jeltelen sírban. De szívünkben emlékezünk rá és társaira.

 

Felhasznált és ajánlott irodalmak:

http://www.origo.hu/tudomany/tortenelem/20121004-harom-alig-ismert-vertanu-aradrol-tizenhat-martir-volt-nem-tizenharom.html

Hermann Róbert: Az 1849-1850. évi kivégzések (Aetas, 2000/1-2.)

http://lemil.blog.hu/2010/08/24/kazinczy_lajos_a_14_aradi_vertanu

Pásztor Emil: A tizenötödik aradi vértanú, Zrínyi Katonai Kiadó, 1979

 

Szólj hozzá