2017. sze 30.

II. Philipposz

írta: beatj
II. Philipposz

„A király, aki testén viselte háborúi hegeit.”

A történelem egyik legnagyobb alakjaként tartjuk számon III. Alexandroszt vagy ismertebb nevén „Nagy Sándort”. Tettei, győzelmei, hódításai révén a történelem egyik legismertebb embere lett az elmúlt bő kétezer évben. Van egy mondás miszerint „minden sikeres férfi mögött keresd a nőt”. Ebben az esetben ez nem így van, Sándor „mögött” az apját kell keresni, aki olyan alapokat rakott le, amik nélkül a makedónok nem tudták volna legyőzni a hatalmas Perzsa Birodalmat. II. Philipposz olyan időben lett a makedónok királya amikor egy aranyat se adtak volna az ország jövőjéért egy ókori fogadóirodában. Külső-belső ellenségek tömkelege ácsingózott a hatalomra, de mind kudarcot vallott, mert a trónt elfoglaló úriembert elég kemény fából faragták. Ahogy teltek az évek úgy szaporodtak a király testén a hegek, a különböző sérülések, melyek mind egy-egy háború, fontos csata emlékei voltak, de ezek növekedésével párhuzamosan nőtt Makedónia területe, ereje és befolyása is. Mire fia átvette a hatalmat gyakorlatilag négyszeresére növelte a kis ország területét, és megvalósította azt amire korábban még senki sem volt képes, egyesítette a görögöket egy közös cél, egy közös vállalkozás zászlaja alatt, ami a perzsák elleni hadjáratot jelentette. Az már egy másik történet, hogy ezt végül a fia valósította meg. De most az apával foglalkozunk, így kezdődjön II. Philipposz története.

A story a makedón néppel kezdődik, akik a görögség peremén tengették mindennapjaikat. Mai napig nem tiszta, hogy a makedón nyelvet hova is sorolják, vagy a görög nyelvnek a korai időkben elkülönült ágának tartják, vagy pedig önálló indoeurópai nyelvről beszélnek. Amit biztosan tudunk, hogy a kr. e. 12 század körül a Pindosz-hegység lakói voltak, és az itt élőket maketai vagy makednoi névvel illették, ami „hegyi, felföldi embert” jelent. Szépen elvoltak a makedónok ősei a hegyek között, nem volt nekik semmi bajuk sem a világgal, sem a környező népekkel. Aztán jöttek a náluk ekkor még harciasabb molossos törzsek, akik miatt kelet felé kellett költözniük, így kerültek a kr. e. 7 század környékén a Bermion-hegység környékére. A makedónok alapvető megélhetési forrása az állattenyésztés volt, amely keretében elsősorban kecskéket és juhokat tartottak.  Az állatokkal való törődés, a rablóktól és a vadállatoktól történő oltalmazás a fegyveres férfiak kötelessége volt. Ami magával hozta, hogy elég szívósnak kellett lenni.  Ezek a marcona férfiak alkották a makedón társadalom fő erejét, melyek harciassága pár száz évvel később már messze földön ismert lett. Annak a makedón férfinak, aki még nem ölt ellenséget, vastag kötelet kellett hordania a derekán, hogy e megszégyenítő jelzéssel meg lehessen őt különböztetni több tiszteletre érdemes társaitól. Így nem kell csodálkozni azon, hogy senki nem akart sokáig kötelet hordani, minél hamarabb agyon akart csapni minden fiatal egy-egy ellenséget. Hatékony motiváció volt ez a felnőtté váláshoz makedón módra.

A makedónoknak valamikor a kr. e. 7. század közepe táján argosi telepesek uralma alá került, akik átvették az irányítást. A történeti mondák világában több story is van erről az időszakról. A legnépszerűbb históriát Hérodotosz adta közre, szerinte Héraklész ükunokájának a leszármazottja volt az a Perdikkas, aki fivéreivel a makedónok földjére érkezve megszerezte az uralmat. Így Perdikkas hozta létre az országot, lett első királya, és ő alapította az első fővárost Aigait is. Az aiga szó egyébként kecskét jelent, így arra lehet gondolni, hogy kecskék számára jó hely volt az a vidék ahol a települést alapították. Nemhiába hegyi pásztorok voltak a makedónok ősei, még ekkor sem tudtak elszakadni teljesen a kecskéiktől.  A kr. e. 6-7 század folyamán a makedónok terjeszkedni kezdtek. Ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson az addig félbarbárnak tartott népnek nagyobb sebességre kellett kapcsolnia sok téren is.  A királynak elég komoly tekintélye és hatalma volt azzal nem is volt baj, és ehhez jött még a fegyveres szabad férfiak gyűlése, amely kőkemény engedelmességgel tartozott a királynak, de viszont annak halála esetén ez a gyűlés döntött az új király személyéről a dinasztia férfitagjai közül. Ami azt jelentette, hogy nem feltétlenül a legidősebb fiú lett az új király, és több lehetséges jelölt esetén a hadsereget maga mögött tudó fiúcska a hatalmat könnyen elorozhatta a többi jelölt elől. Az ország előkelői, az uralkodó barátai, a kormányzásban segítő társai, korabeli kifejezéssel élve hetairosai lettek, akiket kölcsönös jótétemények és kölcsönös kötelezettségvállalás kötötte urukhoz.

A kis ország lakói békésen élték hétköznapjaikat, távolabb voltak a görögökre jellemző állandó viszályoktól, vitáktól és kisebb-nagyobb háborúktól. Ez így is maradt volna akár az idők végezetéig is, ha a világtörténelemben nem történik pár változás. Az „élet” a perzsák „személyében” jött el a zord makedón hegyek közé. Az egyik nagy hódító, I. Dareiosz kr. e. 513 körül elfoglalta Dél-Trákia jó részét, ami révén a nagyhatalom a makedónok szomszédja lett. És jött is a nagy kérdés, hogy akkor most mi legyen. A perzsáknak hódoljanak be, vagy harcoljanak inkább, szólt a dilemma. A makedónok nagy szerencséjére egy olyan uralkodó ült ekkor a trónon, aki nagyon nagy arc volt, jól keverte a politikának hívott kártyajátékot. I. Alexandrosz király először körbenézett a keleti határoknál, ahol a perzsák által meggyengített trákok éltek. Ám ha már a makedónok közeli rokonairól van szó, érdemes Hérodotosz megállapítását is megismerni: „A trákok az indusok kivételével a heghatalmasabb nép a világon; mert, ha egy volna a vezérük és egyetértők lennének, véleményem szerint győzhetetlenek volnának és az összes népek között a legesleghatalmasabbak. De ez lehetetlen, s idáig sohasem fognak jutni; ezért azután gyöngék.”

A perzsák támadása nyomán meg is gyengültek, amit Alexandrosz ki is használt, így kitolva kelet felé országa területeit, egy jobban védhető természeti határt kialakítva. Tette mindezt úgy, hogy elméletben behódolt a perzsáknak, de ugyanakkor a görögök barátja is maradt. De nem állt meg itt, nyugat felé is sikerült Makedónia határait bővíteni. A legdurvább az volt, mikor I.  Alexandrosz egyszer csak megjelent a görög olimpián, és nem nézőnek ment el, ő bizony be akart állni versenyezni. A meglepődött rendezők alaposan megrágták a dolgot, aztán igent mondtak. Miért volt ez oly fontos? Mert csak „igazi” görögök vehettek részt az olimpián, így ez azt jelentette, hogy elismerik a makedónokat, mint a görögök rokonai. Arról már nem tudunk, hogy sikerül e valami eredményt is elérni a makedón királynak, de tuti, hogy nem is az volt a célja. Egyszerűen csak kellett egyfajta „hivatalos” nyilatkozat arról, hogy a makedónok tulajdonképpen görögök, ezt pedig megszerezte. A görög-perzsa háborúk első évei elkerülték a kis országot. Kr. e 492-ben a perzsák el se jutottak a hellének földjéig, míg 490-ben pedig más irányból próbálkoztak. 480-ban viszont Xerxész perzsa nagykirály a szárazföldön jelölte ki a serege útvonalát, pont keresztül Makedónián. Alexandrosz, mint már láttuk, egy csöppet sem volt szívbajos, ha a politikáról volt szó. A perzsák szabad átvonulást és a sereg élelmezését várták el a makedónoktól, amire a király közölte, hogy semmi probléma, ő ezt megadja, de olyan szegény az ő kis országa, és a határok annyira labilisak, hogy előtte engedélyt kérne, hogy pár kis hegyi törzs irányába, hadd tágítsa ki már az országa határait, hogy mindent biztosítani tudjon. A perzsák ezt kegyesen megengedték. Amikor pedig megjött a fő haderejük, amit akár 200 ezresre is becsülnek manapság, a makedónok nyakába szakadt ennyi embernek az élelmezése. A király nagyon veszélyes hintapolitikát folytatott, ami kockázatos volt, de olyan jól keverte a lapokat, hogy csak nyert. Egyik oldalról hűséges volt a perzsákhoz, ellátta őket mindennel, amivel csak kellett, másik oldalról viszont a görögökkel is titokban kapcsolatban volt. Így információkat adott át a perzsákról, és titokban vagy 100 hadihajóra elegendő fát küldött Athén számára. Amikor pedig a perzsák szárazföldön kr. e. 479-ben vereséget szenvedtek, a trákok elleni támadással használta ki a helyzetet. Az eredmény az lett, hogy újabb három tartománnyal bővült a makedón királyság. Így a görög-perzsa háborúk egyik legnagyobb nyertese I. Alexandrosz lett, aki országát ügyes politikájával közel négyszeresre bővítette. Államának katonai erejét is növelte, mivel az uralkodó személyes pártfogását élvező hetairosok, vagyis a társak nehézfegyverzetű lovas hadserege komoly harci értéket képviselt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az újonnan meghódított területekből ajándékozott közrendűeknek is, s a földadomány fejében pedig katonai szolgálatot követelt tőlük. Így jött létre a közrendű társak csoportja, amelynek tagjait gyalogos szolgálatra köteleztek. Ezt tükrözte elnevezésük is: pezetairoi, azaz ,,gyalogos társak". Annak, hogy Makedónia egy évszázad múlva világhódítóvá válhatott, igazából ő rakta le az alapjait a hadseregben indított változtatásokkal, és a területi terjeszkedéssel.

A nagy „hellénbarát” I. Alexandrosz négy évtizedes uralma gyilkossággal zárult, ami után fiai között hatalmi harc tört ki, a makedónok a belviszályok mocskába süllyedtek egy időre. Athénnal a viszony egyre feszültebb lett, és a politikai játszmák révén Makedóniának is komoly szerepe volt abban, hogy kitört a peloponnészoszi háború Athén és Spárta között. A háború nem kímélte a makedónokat sem. Kr.e. 429-ben közel 150 ezres trák sereg támadt az országra az athéni politikusok közreműködésének köszönhetően. A király nehézlovassága több alkalommal is sikeresen szembeszállt a támadókkal, de ez kevés volt, inkább hatalmas áron békét kötöttek a támadókkal. Mindezek miatt Spártával léptek szövetségre, akikkel összefogva értek el kisebb sikereket, de ennek nagy ára volt, mert mint kiderült, a spártaiak maguknak foglaltak el minden korábbi makedón területet. Így a spártaiak helyett inkább Athén mellé csapódtak, ami révén sikerült a korábban elvesztett területeket legalább visszaszerezni. A következő évtizedekben nem volt nagy buli makedón királynak lenni, gyilkosságok egész sora zajlott ebben az időben, királyok jöttek, mentek elég gyorsan.

I. Alexandrosznak (kb. kr. e. 370-368) már új ellenfelekkel a Makedóniától északkeletre élő dardánokkal kellett szembenézni, aki kétszer is megtámadták és végig is raboltak az országot. Csak nagy nehézségek árán sikerült elhárítani a komoly veszélyt. A békért cserébe az öccsét, a kr. e. 382-ben született, fiatal Philliposzt kellett túszként elküldenie Alexandrosznak. Alig pár hónappal később viszont már belső ellenségek zavarkodtak, akik leküzdéséhez megint támogatók kellettek, amit az ekkor hatalma csúcsán lévő Thébában talált meg. A támogatásért cserébe 30 arisztokrata túszt kértek. Philipposz mehetett ismét új helyre „nyaralni”, ezúttal Thébába. Ez két szempontból is jó volt a fiatalembernek. Egyrészt mert a thébai hadsereget egészen közelről tanulmányozhatta, magába szívva a hadtudományok minden csínját bínját, másrészt így távol volt az otthon dúló hatalmi harcoktól, intrikáktól, és szokásosnak mondható gyilkosságoktól. Mindezek pedig kellettek, hogy felnőve egy igazi tökös király legyen belőle, aki nem fél senkitől és semmitől se, és korának egyik legnagyobb katonai és államférfija legyen.

365-ben az akkor tizennyolcadik életévét betöltő III. Perdikkas (kr. e. 365-359) maga vette kezébe a kormányrudat.  Megújította a szövetséget Thébaival, s kérésre öccse, az ekkor talán 16-17 esztendős Philipposz ekkor visszatérhetett Makedóniába. A két fivér ezután együttesen próbált úrrá lenni a bajokon. Nem volt könnyű dolguk. A tengerparton Athénnal álltak szemben, nyugaton már megint a dardánok rakoncátlankodtak, és még ott voltak a trákok is. Szóval szinte mindenki, minden szomszéd akart egy-egy szeletet az országból. Úgy látszott, hogy Makedónia menthetetlenül ellenségei zsákmánya lesz, hacsak gyorsan fel nem mutat valami látványos sikert. Ezért kr. e. 359 elején III. Perdikkas csatát kockáztatott az országára törő ellenségekkel. Az eredmény katasztrofális volt. Ő maga és négyezer harcosa holtan maradt a csatatéren. Úgy tűnt, Makedónia számára elérkezett a vég, szomszédai prédája lesz. De éppen az ellenkezője történt annak, amire a legtöbben számítottak volna.

Perdikkas halála után szokás szerint többen is királyok akartak lenni. A legesélyesebb Philipposz volt, aki 23 éves lehetett, s bátyja uralkodása vége felé lényegében társuralkodói szerepkört töltött be. Kormányzati tapasztalatai és életkora szinte predesztinálták arra, hogy vegye át a kormánypálcát. Bár több jelölt is akadt a trónra, a hadsereg őt kiáltotta ki királlyá. A makedónokat körülvevő világ politikailag megosztott volt ugyan II. Philipposz trónra lépésekor, ám nagy része egységes volt abban, hogy Makedónia bukásával akart mindenki jól járni. Philipposznak legelőször a külső ellenség által nem támogatott, a legkönnyebben kiiktatható vetélytársakat intézte el. Nem volt szívbajos, ha a rokonokról volt szó. Féltestvérei közül a legidősebbet elfogatta és kivégeztette, mire a másik kettő inkább elpucolt az országból. Ezután feleségül vette Elimeia tartomány fejedelmének a húgát, ami révén szerzett egy kis nyugalmat meg barátokat az országban. A belső egység tehát kezdett újra megszilárdulni, de ettől Makedónia még mindig nem vált olyan erőssé, hogy négyfrontos háborút tudjon viselni. Átmeneti megoldásként Philipposz pénzzel és sok, később be nem tartott ígérettel rávette a paiónokat és a trákokat arra, hogy nyugodjanak már egy cseppet le. Ez a diplomáciai manőver olyan jól sikerült, hogy a trák király meggyilkoltatta az udvarában tartózkodó makedón trónkövetelőt, így duplán is jól járt Philipposz. Ezek után már csak két veszedelmes ellenfél maradt a porondon, a dardánok és az athéniak.

Még ugyancsak 359-ben athéni hadihajók és háromezer zsoldos kíséretében Methóné városba érkezett egy újabb trónkövetelő, aki később egy sereggel az országba nyomult, de Philipposz lezúzta a támadókat sec perc alatt. Ezután azonban nem kívánta Athénnal szemben tovább feszíteni a húrt, között megegyezés született, amely szerint Athén lemondott a makedón területek elleni további invázióról, a király viszont kivonta Amphipolisból a még III. Perdikkas által korábban odaküldött csapatokat. Mivel Athént sikerült semlegesíteni az erőket a dardánok elleni harcra lehetett így már koncentrálni. A négy fronton is dúló háborúból alig egy front maradt röpke pár hónap alatt.

A 358-as esztendő a hadsereg újjászervezésével kezdődött. A fizikai fáradalmak elviselésre és a legnagyobb fokú fegyelemre igyekezett szoktatni hadinépét a katonai dolgokban járatos király. Ekkor kezdte a makedón hadsereg felvenni az a képet, amelyet a következő években tovább csiszolva egy szinte legyőzhetetlen armada jött létre, amely „Nagy Sándorral” egészen az Indusig is el fog majd jutni. Philipposz hadseregének derékhadát a falanx alkotta, ami görög mintára lett bevezetve. A falanx taktikát a makedónoknál tíz évvel Philipposz uralkodása előtt kezdték el csak alkalmazni, annak nem voltak korábbi hagyományai. A tagjai, a falangitészek harcoltak a 6 méter hosszú (!) szariszával. A keményfából készült lándzsát két részből állították össze, amely középen, egy vashengerben találkozott. A lándzsa végén volt egy bronz tüske, amelyet a földbe lehetett szúrni álló helyzetben, ez pedig segítette a katonát a lándzsa egyensúlyba tartásában. A szarisza mozgatásakor a falanxban az első öt sor katonái a lándzsáikat előre szegezték és mindkét kezükkel tartották. Így vonultak előrefele, így az ellenség felé egy félelmetes lándzsaerdő haladt. A hátsó sorok ezalatt felfelé tartották a lándzsáikat. A jól képzett falanxok nemcsak előre, de hátráló és jobbra- és balra mozgó manővereket is képesek voltak végrehajtani. Hasonlóan a görög hoplitákhoz, a makedón gyalogos is bronz lábvértet és mellvértet viselt, a sisakja rendszerint phrügiai típusú bronzsisak volt. A pajzs kisebb volt, mint általában a görög hoplitáknál, ugyanis a szariszát két kézzel kellett megfogni, így a pajzsot a karjukhoz szíjazták az egyik végét, a másikat a nyakukhoz. A falanxot eredetileg 10 sor gyalogos alkotta, de a harci feladatnak megfelelően állítottak fel 8 és 16 soros alakzatokat is.

Philipposz azonban a falanxot csak hadserege csatarendjének egyik elemeként tartotta fent, amely csupán csak a sík terepviszonyok között lehetett hatékonyan bevetni. Létezett egy másik fajta gyalogság, a hüpaszpiszok, vagyis a „pajzshordozók”, akik a falanx jobbszárnyán álltak, védve ezt a gyenge oldalt, s ezek kisebb lándzsával, de nagyobb pajzsokkal voltak felszerelve, ezen kívül kardot is hordtak. Nevüket a korábbi udvari tisztségről, a király személyes fegyvernökeiről kapták, ebből adódóan ők rendelkeztek a gyalogságon belül a legnagyobb tisztelettel. Philipposz seregében mintegy 3.000-en voltak.

A csatarendben általában a szárnyakon sorakozott fel a makedón lovasság. Ezt a már említett makedón hetairoszok lovassága alkotta. Roham esetén a lovasság ék vagy gyémánt alakzatot vett fel, ez pedig fokozta a lovasság sebességét, mert elől lovagolt a vezető, s mindenkinek az egységben csak rá kellett figyelnie. A lovasok bőrből készült párnázott nyeregszöveten ültek, lábszárvésőt nem viseltek, ami a lovaglásban akadályozta volna őket, hiszen a nyerget nem ismerték. Pajzsot és mellvértet viszont viseltek, illetve a térdtől a csípőig bőr csataszoknyát hordtak. A gyalogosokhoz hasonlóan bronzsisakot hordtak, boiótiai stílusú hornyolt peremmel. A fegyverük a háromméteres lovassági lándzsa volt, illetve vágásra alkalmas kardjuk. A makedón lovasok lovassági lándzsája hosszabb volt az ellenfeleikénél, így rohamozásnál ez előnyt biztosított nekik. Mivel az ellenségbe beledöfni a lándzsát nem volt egyszerű, ugyanis találat esetén az nehezen jött ki a testből, az első döfések után a lovasok a karddal harcoltak. A hetairosz lovasság jelentette tehát a makedón seregben a nehézlovasságot. Nehézlovasság lévén a harcban használt, a póni méretű makedón lovakra harcosaik csak a csata előtt ültek rá, menetelésnél gyalog, vagy más lovakat használtak.

A megújult hadsereg 358 tavaszán esett át a tűzkeresztségen. Miután Paionia uralkodója meghalt, Philippos betört a területre, és legyőzte az új királyt. Ezután persze szóba se kerültek többé a Paioniának egy évvel ezelőtt tett ígéretek, a paiónok Philipposz alattvalóivá váltak. Ezután már nagyobb önbizalommal fordult mind a király, mind serege a veszélyesebb dardánok ellen. Kr. e. 358 kora nyarán Bardylis a dardánok királyának serege 10 ezer gyalogost és 500 lovast számlált. Philipposznak sikerült ugyancsak l0 ezer gyalogost összeszednie, míg lovassága az ellenfelénél valamivel nagyobb volt, 600 harcosból állt. A lezajlott ütközet során a makedón király hadrendje jobb oldalát erősítette meg, és ezzel sikerült áttörnie az ellenség balszárnyát. Már csak ezért megérte a Thébában töltött idő, ahol megtanulta ezt a taktikai elméletet, amit sikerrel átültettet a gyakorlatba. Egyes történetírók szerint több mint 7.000 dardán harcos maradt holtan a csatatéren, ami közel 70%-os veszteséget jelent, ami figyelembe véve annak a kornak a csatáit, elképesztően magas arány. A győzelem eredményeként a dardán csapatok kivonultak a korábban elfoglalt makedón területekről, ill. Philipposz nőül vette Bardylis lányát. Itt kicsit álljunk csak meg egy pillanatra. Egyszer már, mint említettük politikai érdekből megnősült a király, erre megint az történt, mindez pedig úgy, hogy még megvolt az első felesége is. Ugyanis a makedón királyok többnejűek voltak, megszokott volt, hogy politikai érdekek mentén egynél több feleséggel rendelkezzenek. És ez még csak a második feleség volt, jegyezzük meg, mert még ezen kívül lesz öt, így jön ki a végleges szám majd a hét. Tudott élni Philipposz, ha a nők felől közelítjük meg a dolgot.

A dardánok lezúzása után új terep után nézett a király, ezért Thessaliába ment, Larisszában felújította a város vezető arisztokratáival meglévő hagyományosan jó viszonyt, és ennek megpecsételéseképp feleségül vette az egyik arisztokrata család sarját. Három politikailag jól kamatozó házasságkötés, három kiiktatott trónkövetelő, az athéni előretörés megállítása, a paiónok és a dardánok leverése. Ez volt Philipposz első két uralkodási évének mérlege, ami már magában figyelemre méltó teljesítmény volt. És közben helyreállt Makedónia belső egysége, megerősödött az újjászervezett hadereje. A következő évekre előre tekintve Philipposz országa egyre inkább alkalmassá vált arra, hogy a megosztott görögség gyengeségét kihasználva egyesítse a helléneket makedón vezetés alatt.

357-ben kitört egy háború Athén és második tengeri szövetség tagállamai között. Philippos egyből meglátta a lehetőséget, és megkezdte a dél trák tengerparton az athéni befolyás felszámolását. A makedón előretörés gyorsaságát és veszélyességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Amphipolis városa, amely évtizedeken át ellenált Athén hódító kísérleteinek, most maga kérte, küldjön az megszálló csapatokat a falai közé. Ám a máshol lekötött Athén nem tudta teljesíteni a kérést, így a település, a dél-trákiai aranybányák kulcsa, makedón kézre került. Athén csak egy erőtlen diplomáciai lépésre volt képes. Felajánlotta a makedón uralkodónak Pydna városát, ha cserében az meg átadja Amphipolist. De Philipposz nem fogadta el az alkut. Ő ugyanis sokkal jobb megoldást talált. Megtartotta Amphipolist, majd elfoglalta Pydnát is, ha már egyszer neki ígérték úgyis. A két sikeres ostrom között került sor házasságkötésére Olimpiásszal, aki a molossos király leánya volt (3+ 1=4 ugyebár, ha a feleségek számát nézzük).

356-ban Athén úgy érezte, hogy elég erős ahhoz, hogy bosszút álljon a makedón királyon. Összehozott egy jó kis szövetséget, amelyben ott volt egy illír uralkodó, a paión király, és egy trák király is. Úgy tűnt megismétlődik a pár évvel korábbi helyzet, már megint szinte minden szomszéd a préda szagát érezve Makedónia ellen akart törni. Philipposznak ugyebár már volt gyakorlata a több frontos háborúban, így nem esett kétségbe, hanem villámgyorsan cselekedett. A Chalkidiké-i görög városok barátságát maga mögött tudva, elfoglalta az Amphipolistól 40 mérföldre keletre fekvő Krénides városát - a később ebből kinőt nagyvárost saját magáról Philippoinak (Philippi) nevezte el -, és ezzel kedvező stratégiai helyzetet teremtett egy esetleges trák támadás visszaveréséhez. Emellett az sem volt lényegtelen, hogy a település környékén gazdag arany- és ezüst helyek kerültek a birtokába. Ezt követően elfoglalta Poteidaiát, míg hadvezére, Parmenión legyőzte egyik ellenfele seregét grabainál. A Makedónia ellen koalíció amilyen gyorsan létrejött, olyan gyorsan fel is felbomlott. Egyes antik hagyományok szerint Poteidaia elfoglalása és a grabaioi elleni győzelem napján látta meg a napvilágot a későbbi „Nagy” Sándor, Olimpiász és Philipposz fiúgyermeke. Plusz ezen a napon versenylova meg első lett az olimpián.  A jósok persze azonnal kijelentették, hogy az a gyermek, akinek születése napján három győzelemre került sor, felnőttként maga is legyőzhetetlen lesz. A kisdedet ezért két „híres” királyi elődjéhez hasonlóan is Alexandrosznak nevezték el. A világhódító születése véletlenszerűen egybeesett egy másik világrészen történt szörnyű és szerencsétlen eseménnyel. A kis-ázsiai Epheszosz városában ugyanis éppen azon az éjszakán, mikor Olimpiász világra hozta gyermekét, egy őrült felgyújtotta Artemisz messzi földön híres templomát. A perzsa mágusok azt a következtetést vonták le a történtekből, hogy az a nap egykor roppant veszélyt hoz Ázsiára. Nem tévedtek. A 356 júliusában született új csillag fénye néhány évtized múlva valóban átformálta a Közel- és Közép-Keletet. De ezt akkor még Makedóniában sem sejtették. Ott örültek a fiúgyermeknek, és készültek az újabb háborúkra, hogy még nagyobbra növeljék Héraklész unokáinak földjét. Az Alexandrosz születése táján elért olimpiai győzelem annyira fellelkesítette a boldog apát, hogy állítólag ekkor adta fia anyjának az Olimpiász nevet. Hitvesét addig Polüxenének hívták, és az új név arra szolgált, hogy a királyt naponta emlékeztesse a dupla dicsőségre: a trónörökös és a sportsiker nagyjából egyidejű megszületésére.

A győztes háborúk és sikeres városostromok után a Balkán északi vidékein vitathatatlanul Makedónia lett az úr. De a király tekintete egyre gyakrabban fordult dél felé is, álmaiban már az egész görögség vezetője is ő volt. Már csak a lehetőségre várt, ami jött is, az ún. szent háború képében. A viszály a Thébai vezette boiótiai szövetség és a vele határos Phókis tartomány között robbant ki. Thébai kezdetben óvakodott a Phókis elleni nyílt fellépéstől, mert tartott attól, hogy a vele szemben ellenséges Spárta és Athén, valamint a Thébai hagyományos ellenfelének számító thessaliai Pherai összefognak ellene. Meggondolásra késztette Thébait az a körülmény, hogy az előbb felsorolt hatalmak mind tagjai voltak a delphoi amphiktyóniának, és a szövetségi gyűlés aligha támogatta volna őt ebben a háborúban. Ám 357-ben meghalt Pherai „ura”, Athén pedig belebonyolódott a saját szövetségesei elleni háborúba. Így Thébai el tudta érni, hogy bírságot vessenek ki Phókisra és az azt támogató Spártára. Mivel egyik megbüntetett állam sem fizetett, 356 tavaszán a bírságot megduplázták. Erre Phókis elfoglalta a területén álló delphoi szentélyt, eltörölte a sújtó határozatokat, és kinyilvánította, hogy a továbbiakban ő fogja Delphoi ügyeit irányítani. Zsoldosserege megerősítéséhez azután igénybe is vette Delphoi kincseit, és ez már szentségtörést jelentett, amit ellenfelei ki is használtak propagandájukban. A Phókis ellen 355-ben megindított háború ezért kapta a ,,szent háború" elnevezést. Ilyen néven egyébként ez már a harmadik fegyveres összecsapás volt a görögség történelmében. Spárta Phókist támogatta, de gyenge volt ahhoz, hogy befolyásolja az eseményeket. 353-ban a phókisi sereg fővezére, Onomarchos betört Thessaliába, hogy segítséget nyújtson Pherai akkori zsarnoka számára Larissa és a többi thessaliai várossal szemben. Larissa és szövetségesei ekkor II. Philipposzhoz fordultak támogatásért. Philipposz nem kis örömmel ragadta meg az alkalmat arra, hogy végre beavatkozhasson Közép-Görögország ügyeibe. Persze amig ez megtörtént addig sem tétlenkedett. 355 tavaszán feldúlta Paioniát, és a királyságot saját vazallusává tette. 354 nyarán pedig elfoglalta az Athénnal szövetséges várost, Methónét. E város ostroma közben ütötte ki egy nyílvessző a jobb szemét.

Csak miután országát minden oldalról biztosította, avatkozott Philipposz Thessalia ügyeibe. Szövetségre lépett Thébai városával, majd bevonult Thessaliába. Itt a hellén közvélemény legnagyobb csodálkozására kétszer is vereséget szenvedett, pályafutása során először történt ilyen. De összeszedte magát, és seregét, majd kr. e. 352-ben sikerült maga felé fordítani a hadiszerencsét. A Krókion-síkságon a thessaliai lovassággal megerősített serege szétzúzta az ellenséget, és maga Onomarchos, a phókisi sereg vezére is életét vesztette. A katonai siker politikai gyümölcsei hamar beértek a harcias makedón király számára. A thessaliai városok szövetsége ugyanis őt választotta vezetőjüknek. Philipposz így stratégiailag kedvező helyzetbe került a további terjeszkedését illetően, ezenkívül komoly katonai előnyhöz is jutott, hiszen a jövőben számíthatott a nagy harci erejű thessaliai lovasság támogatására is. Thessaliai térnyerését a makedónok uralkodója a tőle megszokott módon szilárdította meg. A frissen leigázott Pherai egyik arisztokrata családjának nő tagját vette feleségül, így biztosítva magának a legyőzöttek hűségét. Az új asszonyt Niké Sipolisnak hívták, szám szerint pedig az 5 lett a feleségek sorában.

Ezután Philippos az Égei -tenger északi partjának ellenőrzése miatt stratégiailag rendkívül fontos Chalkidiké félszigetre irányította figyelmét. A Chalkidiké városai Makedónia hatalmi terjeszkedését növekvő félelemmel szemlélték, és egyedüli reményüket egy Athénnal történő összefogásban látták. 349-ben a legnagyobb város befogadta a király két féltestvérét azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a trónkövetelők bevetésével zavart keltsen Makedóniában. Philipposz erre begurult és azonnal indult is, és egyre-másra foglalta el a városokat. 348-ban Stageira, Arisztotelész születési városa is a király kezére került, aki e várost földig leromboltatta. Stageira később mégis feldúlója pénzén épült újjá, mivel Arisztotelész ezt kapta jutalmul szolgálataiért, ugyanis elvállalta, hogy átveszi az ifjú Alexandrosz nevelésének az irányítását.

A háborúkban kimerült Athén kénytelen volt belenyugodni Makedónia vitathatatlan fölényébe, és 346-ban békét kért Philippostól. Ez egyben a ,,szent háború " befejezését is jelentette. Az Athénból a makedón fővárosba, Pellába érkezett követeknek az eredeti felhatalmazás szerint Phókist is be kellett volna vetetniük Athén szövetségeseként a békeszerződésbe. Ezzel el lehetett volna szigetelni Thébait, és távol lehetett volna tartani Philippost Közép-Görögországtól. Ám a korszak legnagyobb szónoka, Makedónia halálos ellensége, Démoszthenész tiltakozása dacára a király által lefizetett követtek beleegyeztek abba, hogy Phókis kimaradjon a békekötés révén védett államok sorából. Így született meg a hírhedt philokratési béke, amely lényegében kiszolgáltatta Makedóniának Phókist, és ezzel jó lehetőséget nyújtott Philipposznak arra, hogy adandó alkalommal Közép-Görögországban is meghatározó politikai tényezővé váljék. A következő években Philipposz elsősorban északkeleti irányú hódításokat szorgalmazott. Kedvező stratégiai feltételeket kívánt teremteni az ekkor már tervei között felmerülő Perzsia elleni hadjárathoz. Trákiát egészen a Duna torkolatáig uralma elismerésére kényszerítette. 341-ben elvette a trákokhoz etnikailag közel álló és neki behódolt geták királyának leányát (6-ik!). Trákia mellett Illíriában is megmutatta, hogy ki az úr, itt is győzelmeket aratott. A sorozatos háborúk közben Illíriában eltörte a kulcscsontját, a trák triballosok elleni harcok során pedig megsántult, és a keze is megsérült. Így lett belőle egy félszemű, sánta király, aki testén hordta győztes háborúi nyomait.

De a győzelem minden esetben gyógyírt jelentett sebeire. Az átmeneti fájdalmat jól elviselte, olykor még tréfálkozni is volt kedve. Amikor udvari orvosa kulcscsontjának naponkénti kezelését követően a fizetséget is rendszeresen követelte tőle, azt mondta neki, hogy vegyen a kincstárból amennyit csak akar, úgyis kezében van a „kulcs”.

A görögség vezetésért vívott küzdelem kezdett a végkifejlett felé közeledni kr. e. 339-ben. Az események mintegy dominószerűen indultak meg, egyikből jött a másik. Egy görög város, Amphissa olyan földeket vett művelés alá, amelyek Delphoi Apollón-szentélyéhez tartoztak. Emiatt a szövetségi tanács háborút indított a város ellen. A katonai akciót a szövetségi gyűlés soros elnöke vezette, aki elég lagymatagon háborúzott, ezért a makedón király ,,szent kötelezettségének" érezte Apollón érdekeinek saját kezű megvédését. Thébai a makedón seregek felvonulásának hírére azonnal szövetséget kötött Athénnal, amihez több kisebb görög polis is csatlakozott.

A döntő összecsapás előestéjén Makedónia már szinte valódi nagyhatalomnak számított. Ez kiváltképp annak volt köszönhető, hogy háborús győzelmei közepette Philipposz egy sor államszervezési és hadseregépítési tevékenységet folytatott, amelynek sikerét egy átgondolt gazdaságpolitikával alapozta meg. Az általa veretett aranypénzzel, zsoldosokat fogadott fel, és a pénz felhasználásával rávett sok görögöt arra, hogy mellé álljon. A pénzverés mellett a lakosággal is érdekesen bánt. Egész települések lakóit telepítette át máshova, így a központi hatalom számára esetleg veszélyt jelentő elemeket az egész országban széjjel lehetett szórni, másrészt a megszerzett új területek népességét is fel lehetett így tölteni, úgymond hűségessé tenni. Így a határvédelemre is kevesebb ember kellett, mert a letelepített népesség határvédelmi feladatokat is ellátott. A bányákból és a hadizsákmányként szerzett anyagi javakat, valamint az egyéb befolyó jövedelmek nagy részét Philipposz a hadseregfejlesztésére fordította. Éspedig elsősorban nem zsoldosok felfogadása formájában. A zsoldosok ugyanis mindig csak kisebb létszám kiegészítő erőt jelentettek a királyi sereg mellett. Philipposz hellén mintára phalanxba szervezte a gyalogos társak, az I. Alexandrosz korában, vagyis egy évszázaddal ezelőtt földbirtokot nyert pezetairosok nehézgyalogságát. Ezeket a teljes szabadságot élvező makedón ,,kisnemeseket" sokat gyakorlatoztatta az új harcmodor elsajátítása érdekében. Gyakorlatozások és csaták, szolgálat idején pedig pénzjuttatásokkal ösztönözte a minél jobb teljesítményt. Egy gyalogos körülbelül 25 drachmát, a kiválogatott királyi gárdista 30 drachmát kapott egy hónapra. Ez utóbbi összeg megfelelt egy hivatalnok fizetésének. De voltak ,,dupla fizetésű” katonák is. A fegyelmezett, magát a harcban kitüntetett katona a ranglétrán is előre léphetett, ami automatikusan fizetésemeléssel járt. Ha pedig kiérdemelte, egyéni elbírálás alapján a király rendkívüli anyagi juttatásban részesítette. Így minden katona erősen motivált is volt, mert tisztában volt azzal, hogy elég magasra is emelkedhet tettei álltal. A hadsereg fenntartása sokba került, és ez a költség csak növekedett, ahogy nőtt a fegyveres erők létszáma. A Bardylis elleni csatában Philipposznak 10 ezer gyalogosa volt. 352-ben a phókisi vezér, Onomarchos legyőzéséhez már 20 ezret vett igénybe, míg 338-ban már 30 ezer állt rendelkezésre. Körülbelül hasonló arányban gyarapodott ez idő alatt a lovasság létszáma is. Ezt - éppúgy, mint a királyi gárda kivételével az egész gyalogságot - területi alapon toborozták. Minden egyes körzetre ki volt szabva az ott élő népesség arányának és összetételének megfelelő háborús létszám. A legnagyobb harcértékű a születési arisztokrácia tagjaiból álló nehézlovasság jelentette. A hetairosok igen nagy birtokokat mondhattak magukénak. Katonai szolgálatuk és politikai támogatásuk fejében a meghódított területek jelentékeny hányadát nekik engedte át. Így kialakult körülötte egy személyéhez kötődő, gazdagságát neki köszönhető és ezért hozzá ragaszkodó politikus-hadvezéri testület, Antipatros, Parmenión, Nikanór és mások, akik ennek tagjai voltak, később Nagy Sándornak is hasznos bizalmi emberei lettek.  E társadalmi réteg megerősítése katonai és ugyanakkor politikai érdek volt. Mégis 340 körül még mindig csak nyolcszázra tehető a számuk. Ezért Philipposz, születéstől függetlenül minden törekvő szabad ember számára lehetővé tette a pezetairosok közé jutást, éppúgy a hetairosok közé emelkedés útját is megnyitotta, bár korlátozott mértékben. Thessaliaiak és görögök egészítették ki még a legelőkelőbbek társadalmi csoportját. És minél több volt az olyan arisztokrata, aki Philipposznak köszönhette karrierjét, annál erősebbnek tudhatta magát a király.  II. Philippos tehát politikai, gazdasági és katonai szempontból jelentősen megnövelte állama erejét, és képessé tette Makedóniát arra, hogy a politikai-gazdasági válságba zuhant görögséget a maga hatalma alá vetve vezesse új perspektívák felé. Abban megvolt a görögök egyetértése, hogy Perzsia kirablásával kell orvosolni a hellén gazdaság gondjait. Csak azon a ponton folyt még a vita, hogy Perzsia ellen Makedónia vezetésével, avagy a nélkül kezdjenek háborút. A realisták belenyugodtak Makedónia főségének elfogadásába, a hajdani dicsőséges idők megszállottjai meg berzenkedtek ellene.

Kr. e. 338 augusztusában csapott össze II. Philippos és az ellene összefogott görög városok hadserege. A színhely Chairóneia közelében, a Thurion és Akontion hegy között elnyúló boiótiai síkság volt. Körülbelül 35.000 athéni, thébai és más kisebb polisokból összegyűlt görög harcos nézett itt szembe a makedón had 30.000 gyalogosával és 2.000 lovasával. A makedón király alaposan megdolgoztatta elméjét, hogy miként vívhatja ki a győzelmet. Végül rájött a megoldásra. Nem ő, akitől ellenségei a legjobban tartanak, fogja kivitelezni a halálos csapást, hanem fia, az ekkor tizennyolc esztendős Alexandrosz.

A görög nehézgyalogság 8 sor mély és mintegy 3 kilométer hosszú hatalmas phalanxot alkotott a síkságon. Ennek legerősebb része a jobbszárny volt, ahol a thébai harcosok foglaltak állást. Közülük is kiemelkedtek harci értéket tekintve a válogatott katonákat magába tömörítő, ún., szent osztag" félelmetes sorai. A phalanx közepén a kisebb görög polisok hoplitái sorakoztak fel, míg balszárnyán Athén harcosai. A makedón arcvonal szokás szerint egy védekező és egy támadó szárnyból állt. Philipposz makedón gyalogosait a jobbszárnyon vezette, míg Alexandrosz a balszárnyon a lovasság javával készült a támadásra. Philipposz - a mestere, Epameinóndasz taktikájához hasonló – ferde hadrenddel tört előre. Az összecsapás után visszavonult, és ennek a „cselnek” bedőltek az athéniak, ők lendültek támadásba a makedón gyalogság ellen. Ekkor az így keletkezett résben Alexandrosz lovassága ék alakzatban berobogott, és a thébaiak hátába támadt. Ahogy ez megtörtént Philipposz megállította a visszavonulást, és újra az athéniak ellen fordult. A makedón könnyűlovasság is támadásba lendült, ami eredményeképpen bekerítették az athéni falanx nagy részét. A ,,szent osztag" 300 emberéből 254 elesett, legalább l.000 athéni halt meg, 2.000 pedig fogságba esett a csata végére. A csata a makedónok megsemmisítő erejű győzelmével végződött, megmutatkozott, hogy még egy elit falanx is legyőzhető lovassági támadással, amire még eddig nem volt példa. Egy új nagyhatalom, egy új hadászati rendszer született meg ekkor.

Athénban óriási pánik tört ki a vereség hírére. A városban rendkívüli intézkedéseket foganatosítottak a várható makedón támadás elhárítása érdekében. Az egyik vezetőt halálra ítélték, mert hozzátartozóit kimenekítette a fenyegetett városból. Egy polgárt, aki Samos szigetére akart menekülni, az elfogatása napján kivégeztek, hogy így statuáljanak példát. Az államvezetés megmutatta eltökéltségét és harckészségét, noha nem sok reménye lett volna a sikeres ellenállásra, ha Philipposz rátámadt volna a városra. Ugyanis Athénban komoly tábora volt a Philipposszal történő kiegyezésnek. Ez a város szerencséjére találkozott a király szándékaival. Philipposz a győzelem után mindent a Perzsia elleni hadjárat céljai alá rendelt. Márpedig a sikeres hadjárathoz nyugodt hátországra és erős flottára volt szüksége. Ezért nem tett előkészületeket a város megostromlására, hanem az ősz beálltával egy fogságba esett athéni szónok közvetítésével felvette a kapcsolatot Athén vezetőivel.  A király igen előnyös békefeltételeket ajánlott fel. Athén csak a trákiai Chersonésoson fekvő birtokait veszítette el, viszont uralma érintetlen maradt minden más hely felett. Ráadásul a király neki ítélte Orópos városát, amely évtizedes harcok tárgya volt Thébai és Athén között. Még a hadifoglyok is visszatérhettek Athénba. A népgyűlés ezek után örömmel szentesítette a békét. A közhangulat egy csapásra a makedónok mellé állt, amit mutat, hogy Philipposszal politikai szövetségre léptek, és neki, valamint egyik vezérének Antipatrosznak megadták az athéni polgárjogot.

Nem mutatott a makedón király hasonló nagyvonalúságot Thébaival szemben. Azokat a politikusokat, akik arra használták befolyásukat, hogy tető alá hozzák Thébai és Athén makedónellenes szövetkezését, kivégeztette vagy száműzetésbe küldte. Thébai fellegvárát, a Kadmeiát makedón helyőrség szállta meg, a városba pedig visszatérhettek azok, akiket korábban politikai okokból onnan száműztek. Philippos a Peloponnészoszon is olyan politikai változásokat segített el, amelyek során egyrészt elszigetelődött az együttműködésre nem hajlandó Spárta, másrészt megerősödött a makedón befolyás. Korinthoszban makedón helyőrséget helyeztek el, több helyen makedónbarát kormányzat került hatalomra. Azok az államok, illetve államszövetségek, amelyek már a chairóneiai csata előtt is Philippost támogatták, területi juttatásokban részesültek, így elnyerték jutalmukat hűségük jutalmát. Miután ezen intézkedések révén vitathatatlanná vált Makedónia ereje most már a Balkán egészén, 338-ban Philippos összgörög kongresszust hívott össze Korinthoszba. Ezen Spárta kivételével lényegében az egész anyaországi görögség képviseltette magát. Az összejövetel célja a kialakult politikai helyzet volt. A kongresszus alapító ülésén közbékét hirdettek, megtiltották az egyes államokban létező alkotmányok erőszakos rnegváltoztatását, a korábban létrejött társadalmi viszonyok megbontását. Mindez azt a célt szolgálta elsősorban, hogy Philippos által tervezett Perzsia elleni hadjárata idején nyugodt hátország legyen mögötte. A Korinthoszban létrehozott pánhellén szövetség vezetőjévé nem nehéz kitalálni, hogy a makedón királyt választották. A szövetség 337 elején tartott második ülésén pedig meghirdette a Perzsia elleni bosszúhadjáratot. A khairóneiai csata előtt nem sokkal Artaxerxészt, a perzsák királyát meggyilkolták, az így kialakult dinasztikus viszály közepette pedig Egyiptomban és Babilonban is lázadás tört ki. Ennek is volt köszönhető, hogy Philipposz elérte, hogy hadat üzenjenek Perzsiának Xerxész istentelen tetteinek megbosszulására és Kis-Ázsia görög városainak felszabadítására. Szövetségesei támogatták a hadüzenetet, megszavazták az egyes államok katonai hozzájárulását, és megtiltották, hogy bárki görög létére a perzsák oldalán harcoljon. Ezt azért volt fontos kijelenteni, mert ebben az időben a perzsák már gyakran görög zsoldosok szolgálatait vették igénybe hadjárataikhoz.

A király ekkor hetedszer is házasságot kötött. Ezúttal egy makedóniai arisztokrata, Attalosz unokahúgát, Kleopátrát vette nőül. 336-ban pedig a király megkezdte a Perzsia elleni hadműveleteket. Parmenión és Attalosz vezérlete alatt egy l0.000 gyalogosból és 1.000 lovasból álló sereget küldött Kis-Ázsiába, és nem volt kétséges, hogy hamarosan maga is követte volna hadával és görög szövetségeseivel. Ám egyik leánya esküvőjén egy Pauszaniasz nevű testőr meggyilkolta a királyt. Az ókorban sem hittek, és manapság sem igen hisznek sokan a magányos gyilkos verziójában. Maga a végzetes gyűlölet, amely Pauszaniaszt hatalmába kerítette, túlságosan banális okból támadt és így hihetetlennek tűnt. Arisztotelész magyarázata szerint, a fiatal testőr haragjának kiváltója az volt, hogy az uralkodó elnézte ennek a „felfuvalkodott” Attalosznak és környezetének a gőgjét.

A kr. e. 1. századi Diodórosz egy újabb storyt írt le a gyilkossággal kapcsolatban: Pauszaniasz, a király egyik testőre volt, akit Philipposz kedvelt, de az féltékeny lett egy másik emberre, és azt egy csatában öngyilkosságba kergette. Attalosz pártfogója volt a halálba kergetett férfinak, s haragját nyíltan éreztette Pauszaniasszal. Emiatt ez utóbbi panaszt tett Philipposznál. Az uralkodó együtt érzett kegyencével, de Attalosz ellen mégsem akart fellépni. Elvégre a rokonáról volt szó, ezenkívül egy olyan vezérről, akit épp ekkor jelölt ki a Kis-Ázsiába irányított makedón haderő élére. Ezért inkább Pauszaniaszt vigasztalta, ajándékokkal kedveskedett neki, és előléptette a ranglétrán. A fiatalember azonban nem engesztelődött meg, sőt őrült haragja most már jótevője, a király ellen fordult. A meneküléshez előkészített egy lovat, megölte Philipposzt, de mielőtt a paripához eljuthatott volna, a testőrök lekaszabolták. Justinus valamikor a Kr. u. 3. század táján készült művében II. Philipposz meggyilkolását másként festette le. Leírja azt a felmerülő gyanút, hogy ha egy királynak hét felesége, és ezektől bizonyítottan két fia és három leánya volt, akkor a bűntett mögött valamelyik szerető hitvesnek kellett állnia. Miután II. Philipposz feleségei közül Alexandrosz anyja, Olimpiász volt a legkimagaslóbb egyéniség, ráadásul még nagyhírű fia halála után is komoly politikai viharokat idézett elő, s ennek megfelelően súlyos gyűlöletet vívott ki, természetszerűen benne találták meg a gyilkos kezét irányító asszony személyét. Justinus ezt a hagyományt adja közre a gyilkosság leírásában. Ennek lényege a következő: Pauszaniaszt, az ifjú, előkelő makedónt a fennhéjázó Attalosz megbántotta. A fiatalember a királynál tett panaszt, aki azonban ellenszenvesnek találta Pauszaniaszt, és ahelyett, hogy orvosolta volna sérelmét, még ki is nevette a hozzá folyamodót. Így azután Pauszaniasz már nemcsak Attaloszra, hanem Philipposzra is haragudott, s dühe csak növekedett akkor, amikor a király Attaloszt nevezte ki a Perzsiára támadó sereg parancsnokává. Észrevéve a fiatalember bosszúvágyát, Olimpiász és Alexandrosz felbujtotta őt a gyilkosságra. A királynő amiatt neheztelt Philipposzra, hogy elhidegült tőle, és Kleopátrát tekintette kedvenc feleségének. Alexandrosz viszont attól félt, hogy nem ő, hanem féltestvére örökli majd a trónt. Olimpiász lovakat helyezett készenlétbe Pauszaniasz megmenekítéséhez. Az ifjú megölte Philipposzt, de a testőrök fegyverei elől nem tudott elmenekülni. Idővel még egy használható ötlete támadt az akkor már a perzsa birodalom belsejében álló uralkodónak Alexandrosznak: Pauszaniasznak mellett egy nagyhatalmú felbujtónak is kellett lennie. Kézenfekvő volt azt állítani: a perzsa uralkodó, III. Dareiosz biztatta roppant pénzösszeggel a gyilkosságra. II. Philipposz meggyilkolása mögött inkább egy bosszúvágyas testőr állt. Így nem maga a bűntett rejtette magában a „kinek állt érdekében” kérdését. Ez a probléma sokkal inkább akkor bukkant fel, amikor utólag próbáltak a magányos gyilkos köré politikai erőket felvonultatni. Így vált izgalmasabbá a krimi utóélete magánál a kriminél.

Philipposz személyében egy olyan királytól vettünk búcsút, aki tartózkodott az olyan meggondolatlan lépésektől, amelyek a görög államokat ismételten háborúba sodorták volna egymással. Olyan politikus volt, aki képes volt szándékait és érzelmeit a cselekvés utolsó percéig palástolni. A görög kultúrát őszintén tisztelte, és meggyőződéssel hitte, hogy Görögországnak szüksége van rá, mint vezérre. A kiemelkedő görög személyiségek között is többen voltak, akik osztották ezt a nézetet. E szimpatizánsok nagy mértékben hozzájárultak sikeréhez. Fia, Alexandrosz, folytatta apja politikáját, és a már általa tervbe vett hódításokat olyan szinten hajtotta végre, amilyenről Philipposz még csak nem is álmodott. De az már egy másik történet.

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Kertész István: Héraklész unokái, Mundus Kiadó, Bp, 2002

http://mult-kor.hu/valoban-ii-philipposz-sirjat-talaltak-meg-verginaban-20141013

Kertész István: Egy királygyilkosság anatómiája, II. Philipposz halála, História folyóirat, 1987, 3. szám

http://cong.blog.hu/2016/10/07/a_makedonok_hadmuveszete_es_ii_philipposz

Hegyi Dolores - Kertész István - Németh György – Sarkady János: Görög történelem - A kezdetektől kr.e. 30-ig, Osiris Kiadó, Bp, 2002

Kertész István: Az ókori görög és római harcművészet fejlődése, Zrínyi Kiadó, 2017

Hahn István (szerk.): A hadművészet ókori klasszikusai, Zrínyi Kiadó, 1963

John Warry: A klasszikus világ harcművészete, Gemini Kiadó, Bp, 1995

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/kr_e_338_augusztus_2_a_khaironeiai_csata

Szólj hozzá