2017. sze 09.

Sobieski János

írta: beatj
Sobieski János

Az utolsó "igazi" lengyel király

 

Lengyelország történelme a kezdetektől fogva egy kihívásokkal tarkított küzdelmes, de ugyanakkor igen érdekes story. A sok belső és külső fenyegetéssel, amelyek valahogy mindig akadtak bőven, a lengyelek hol önmagukban, hol összefogva próbálták meg szembeszállni. A 14-15. század folyamán a perszonáluniók jöttek divatba ezek leküzdésére, elsőként a magyar-lengyel, majd a lengyel-litván. A 16. század közepén pedig a vallás terén jelentkezett új kihívás a reformáció megjelenésével.  Eleinte vallásszabadság volt érvényben, de amint egyre több nemes tért át a katolikus hitről, az állam a pápa mellé állt, és megindult a harc a lelkekért, ami eredményeképpen Lengyelország mindmáig katolikus maradt, és a reformáció gyakorlatilag kiszorult az országból. 1572-ben a francia király öccse Henrik herceg került a trónra, ami nem volt egy fáklyás menet, a lengyel nemesek nem adták be a derekukat olyan könnyen az idegen jelöltnek. Egy sor olyan feltételt támasztottak, és foglaltak írásba, ami hosszú időre meghatározta az ország sorsát. Létrejött a lengyel nemesi köztársaság, amiben a nemesek joga volt a szabad királyválasztás, a vallásszabadság, és egy sor kisebb nagyobb jog, meg azért pár kevéske kötelezettség is. Henrik éppen, hogy király lett, már le is lépett az általa annyira nem is szeretett és nem is értett lengyelektől. Sokkal jobb választásnak tűnt a megüresedett francia trón, mint az igen problémás lengyel. Így került a trónra a magyar Báthory István, akit a köznemesek szavaztak meg. Az uralkodó megreformálta a hadsereget, háborúzott az oroszokkal, de a török birodalom is egyre veszélyesebb kezdett lenni a lengyelekre már ebben az időben. De a külső fenyegetések időleges elhárítása után a belső helyzet lett egyre durvább. A királyi hatalom egyre inkább gyengülni kezdett, ami leginkább a lengyel nemesség viselkedésben érhető tetten. Elég, ha a „liberum veto” gyakorlatára gondolunk, ami azt jelentette, hogyha valamelyik nemes a rendi országgyűlésen az éppen tárgyalt törvényre nemet mondott, akkor abból nem lett semmi. Hiába lett volna az égetően szükséges törvény, hiába szavazta volna meg a nemesek többsége, elég volt egy „hülye” aki benyögött egy nemet és fuccsba ment minden. Ja és ilyenkor nem csak az éppen akkor tárgyalt törvény ment a kukába, hanem minden aznap már elfogadott javaslat is. Oda is eljutottak, hogy volt olyan nap, hogy semmiről se tudtak tárgyalni, mert már a levezető elnök személyében sem tudtak megegyezni. A rend felbomlott, és eluralkodott a káosz Lengyelországban. Ilyen állapotok mellett azt kell mondanunk, hogy szinte csoda, hogy volt valaki, aki ezekkel a kihívásokkal szemben harcba tudta állítani a lengyeleket, és meg tudta őrizni a lengyel állam egységét. Ez a személy volt Sobieski János, aki egyszerű nemesként, elég nagy hátrányból indult a királyi címert folyó versengésért. Élete a lengyel történelem egy igen mozgalmas, sikerekkel, balsikerekkel tarkított korszakának is a története, amely egyben az utolsó virágkor is volt a lengyelek életében, ami után csak minden rosszabb lett.

A Sobieski család egyike volt a hatalmas lengyel nemesi rétegnek, amely az ország lakosságának elég nagy részét tette ki, lévén Európában a lakosság számához viszonyítva itt volt a legtöbb nemesi származású. A család Sobieszyn település után kapta a nevét, innen származtak az ősei. Apja Sobieski Jakab volt, aki pályafutása során a legnagyobb amit elért az Krakkó irányítása volt, ami nem volt olyan nagy dolog abban az időben. Anyja révén egy másik nemesi családdal a Zólkiewskivel volt rokonságban, ami megint nem volt olyan nagy „szám”. Ősei közül jó páran adták vérüket a lengyelek különböző háborúiban, így török, tatár, havasalföldi kardok juttatták sírba több rokonát is. Ifjúkora úgy kezdődött, mint legtöbb nemesi társának abban az időben, tanulni küldték az 1629-ben született fiút amint elérte a megfelelő kort. Középiskoláját a krakkói Nowogrodski kollégiumban végezte, majd a krakkói Jagelló Egyetemen filozófiát kezdett tanulni. Tanulmányai után bátyjával Marekkel, két évet külföldön töltött, végiglátogatva Nyugat-Európa nagy részét. Megfordult Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Németországban, és mindezeken a helyeken nem csak, mint turista töltött hónapokat, hanem egyfajta tanulás, ismerkedés volt ez a részéről. Érdekelte a közigazgatás, a hadszervezet, a hadtudományok, minden, amit jónak és hasznosnak vélt saját nemzete számára. Mire tanulmányait és külföldi útjait befejezte egy nagyon művelt, sok nyelvet beszélő fiatalember lett belőle, aki többek között beszélt latinul, franciául, németül és olaszul, alapszinten pedig olaszul görögül, törökül. Mindezek mellett érdekelte a matematika, a földrajz, a csillagászat, az építészet is. A művelt nemes híres tudósokkal ált levelezésben élete során, és ezekben a levelekben nem az időjárásról csevegtek. De visszatérve az eseményekhez, éppen Párizsban tartózkodott, mikor utolérte a hír, hogy édesapja meghalt, és ezért haza kellene térnie. Mire hazatért Lengyelország lángba borult, és ez az ő életét is megváltoztatta. És itt kezd történetünk igazán érdekessé válni.

A lángba borulás okozója Bohdan Hmelnickij volt, aki a kozákok vezetőjeként személyes sérelmein felháborodva kihasználta az amúgy is feszült lengyel-kozák viszonyt és mintegy bosszúból elindított egy felkelést. A kozákok úgy érezték, hogy a lengyelek el akarják nyomni őket, emellett jogaikat folyamatosan csorbítani igyekeztek a lengyel nemesek, ami szintén csak olaj volt tűzre. Egyszóval a lengyelek önmaguk okoztak azt a vihart, amit Hmelnickij kiengedett a palackból amikor hetmanként a krími tatárokkal kötött szövetséget a lengyelek ellen. Amint kitört a felkelés egy hadsereget küldtek annak leverésére, amit a kozákok leamortizáltak nagyon rövid időn belül, és megkezdték a lengyel területek elleni támadást, ami a lengyel falvak kirablást jelentette leginkább. A háború második évében 1649-ben a kozákok ostrom alá vették Zbaraz erődítményét. A lengyel király összeszedte, akit csak tudott és elindult egy közel 20 ezer fős felmentő sereggel a szorongatott, és már éhező vár felmentésére. Ebben a seregben ott lovagolt a fiatal Sobieski János is, aki pár hónappal korábban jött haza Nyugat-Európából, így csöppenve bele a háború világába. A sereget augusztusban megállították a Zborów-i csatában, ami katasztrofális vereség volt a lengyelek részére. Szerencséjükre a tatárok nem akartak hosszabb háborút, ők már elég falut fosztottak ki, így egy megegyezésben voltak érdekelve, amit össze is hoztak. De egyik felet sem elégítették ki a feltételek, így tovább forrtak az indulatok a mélyben. A viszonylagos béke ideje alatt a fiatal János egy Isztambulba küldött követségben találjuk. Kihasználta az alkalmat arra, hogy lásson, halljon, tapasztaljon. Szemügyre vette a török államot, annak hibáit, gyengeségeit, haderejét egyaránt, és ha már itt volt, felhasználva kitűnő nyelvérzékét megismerkedett a tatár nyelvvel is alapszinten.

A zborovi béke után két évvel a kozákok és Ukrajna újból fellázadt, de tulajdonképpen mindkét fél kezdeményezte a háborút az előző végeredménye senkit sem elégített ki kellőképpen. A kozákokhoz már megint csatlakoztak a tatár kán hordái is, de őket nem valami magasztos célok vezéreltek, hanem csak a pusztítás, rablás iránti vágy, és a harci értékük sem volt túl magas. 1651 nyarára már lángokban állt fél Ukrajna, több várat is elfoglaltak a kozákok, mire II. János Kázmér lengyel király vezetésével a lengyelek egyáltalán meg tudtak indulni ellenük. A két sereg Beresztecsko mellett találkozott, és vívott egymással nagy csatát június 28-30 között.

A lengyelek, és köztük a fiatal, ezredessé előléptetett Sobieski, kb. 70 ezer fővel rendelkeztek, még velük szemben a kozák-tatár szövetség legalább 100 ezer, de egyes becslések szerint akár 140 ezer katonával sorakozott fel. De a létszámbeli különbség nem sokat jelentett, mert, ha figyelembe vesszük a kevésbé használható tatár, román, moldvai „szövetségeseket”, már inkább egálnak volt tekinthető volt a kiinduló állapot. A csata 28-án kezdődött meg, de egymás gyilkolásán kívül nem tudtak mást felmutatni, nem sikerült dűlőre vinni a dolgot. Másnap ugyanaz volt a menetrend, nappal egymás aprítása, este a halottak összeszedése volt a „műsorszám”. Június 30-án fordulat állt be az egyik lengyel támadás után. A kozákok a lengyel sereg hátába kerültek, gyakorlatilag bekerítették őket, úgy tűnt, hogy egy újabb katasztrófát szenvednek el a lengyelek, amikor hirtelen megváltozott minden azáltal, hogy a lengyelek átvágtak a moldvai és török zsoldosok vonalán, és a lendületet tovább folytatva a tatár kán állásai ellen indítottak támadást.

A lengyel huszárok félelmetes rohama olyan erejű volt, hogy a krími hadak vezére is elesett, és a kán is megsebesült. Ezek után a tatárok lelkesedése és harci kedve egy csapása eltűnt a semmibe, fogták is a maradék sereget és elindultak szépen haza. Hmelnickij könyörögve próbálta maradásra bírni a kánt, de az dühödt gőgjében inkább elfogatta és magával vitte. A vereség teljessé vált és már csak a kozákok szekérvára maradt meg, akik az odazárkózott pórnéppel próbáltak kitartani. Az erődítményre közben rászakadt az eső, ami nehezítette a támadókat, de segítette a védőket. Az eső elmúltával a lengyel csapatok és a litvániai hadak bekerítették az ukránokat és a kozákokat. A körülzárt kozákok már a második parancsnokot fogyasztották, mire úgy döntöttek, hogy elég volt ebből, és mivel a megadás szóba se kerülhetett, a kitörés mellett döntöttek. Megpróbáltak a tábor melletti folyón hidat verni, hogy azon keresztül meneküljenek el, de javába folyt az építkezés, amikor mindenféle vad pletykák kezdtek terjedni a kozákok között, ami megbomlasztotta az addig is elég ingatag egységet. Egyszerűen mindenki a szélrózsa minden irányába kezdett el menekülni. A káosz megpecsételte a kozákok sorsát. Sokan a közeli mocsárba fulladtak, vagy a folyóba, vagy a lengyel huszárok csapásai alatt lelték halálukat. Közel 40 ezer halott(!) maradt a csatatéren a kozákok és szövetségeseik közül.  Ez a kegyetlen mészárlás még inkább szította a kozákokban a lengyelekkel szembeni gyűlöletet. Szeptemberben az ellentámadást indító lengyelek elfoglalták Kijevet, és új egyezséget kötöttek az időközben szabaddá vált Hmelnickijjel, de senki sem volt megelégedve a helyzettel, így a háború mégiscsak folyt tovább. Hmelnickij úgy döntött, hogy inkább véglegesen az oroszok pártfogása alá helyezi a kozákságot, ezért 1654 januárjában megkötötte a perejaszlavi szerződést, amelynek értelmében Ukrajnának a Dnyeper bal partján fekvő részét az orosz államhoz csatolták, és a kozák tanács a cár pártfogása alá került. A szerződés határozatainak megfelelően Oroszország megtámadta Lengyelországot, és elkezdte a háborút a lengyelek ellen. Immár egy újabb háború kezdődött el.

Mint láttuk a Beresztecsko melletti csatában a győzelmet a lengyel lovasság vívta ki. Egy olyan réteg, amelyet huszároknak hívtak, és a magyar mellett Európa egyik leghíresebb és legfélelmetesebb lovasságát jelentette. Érdemes közelebbről is megismerkedni velük, hiszen büszkén kijelenthetjük, hogy magyar minta alapján került kialakításra. Ugyanis Hunyadi Mátyás halála után a „fekete seregéből” a huszárok egy része zsoldosnak állt, és így kerültek az első ilyen lovaskatonák Lengyelországba. A lengyel huszárok első egységét 1503-ban állította fel a Szejm, a lengyel parlament. Kezdetben ezek a könnyű fegyverzetű lovasok csak kisegítő szerepet játszottak a lengyel haderőn belül.  1576-ban Báthory István, mint lengyel király, ujjá szervezte a lengyel és a vele szövetségben lévő litván lovasságot is. Uralkodása alatt a huszárok felváltották a hadseregen belül a középkori stílusú lándzsás lovasságot, majd fokozatosan ők alkották annak zömét. Ebben az időszakban a klasszikus páncélok megfizethetetlenek lettek, illetve a tűzfegyverek elterjedésével egyre feleslegesebbé váltak. Ez arra sarkalta a lengyel nemességet, hogy egyre nagyobb számban álljanak be a huszárság soraiba. Míg Európa többi részén a huszárok kezdek könnyebbedni és egyre inkább felderítő, és portyázó szerepkörben hasznosították tudásukat, addig Lengyelországban ellentétes folyamatok zajlottak le. Mivel a lengyel huszárság gerincét a nemesség adta, akik képesek voltak a drágább fegyverzetet megvásárolni, így azok felszerelése nehezedett, sőt a lengyel haderő legerősebb, és csapásmérő erejévé váltak. Az 1590-es évekre a huszárság nehézlovassággá „változott”. Ez az időszak a szárnyas huszárok aranykora, amikor számos csatatéren bizonyították rátermettségüket.

A huszárok legfőbb taktikája a roham volt, és fő feladatuk az ellenség arcvonalának az áttörése volt. A rohamot lassú lépésben, viszonylag laza alakzatban kezdték, azonban, ahogy az alakzat egyre jobban közelített az ellenséghez, egyre jobban felgyorsult és a sorai egyre szorosabbá váltak, míg a végül a lovasok szinte összeérve egy szilárd falt alkottak. Az alakzat sebessége és zártsága pont az ellenséges vonalak előtt vált a legnagyobbá. Ha elsőre nem sikerült áttörni az ellenség vonalait a huszárok képesek voltak újra rendeződni és megismételni a rohamot annyiszor, ameddig az ellenség meg nem tört. A lengyel huszárok jellegzetessége a szárny volt, amely valamikor a 16. században jelent meg, eredetét tekintve Szerbiából. Maga a szárny ívben meghajlított fából készült, amelyre színes tollakat erősítettek. Ezek a szárnyakat a harcos hátára rögzítették. Magukra szárnyak használatára több elmélet is létezik. Az egyik szerint zajt keltettek, ami miatt az ellenség a ténylegesnél nagyobb létszámúnak hitte a huszárokat, egy másik szerint a tatárok által használt lasszók ellen óvta a lovast, míg a harmadik szerint a lovaik védelmében, ennek a zajával próbálták elnyomni a török és tatár hadseregre jellemző óriási harci zajt. A lengyel huszárok fő fegyverzete, 4,5-6,2 méter hosszú, kovácsoltvas hegyben végződő lándzsa volt, amely különösen alkalmassá tette őket az ellenséges vonalak áttörésére, mivel ekkor a gyalogsági pikák csak 4,5-5,5 méteresek voltak. Ezek a lándzsák a magyar huszároktól eredtek, de azokénál hosszabbak voltak. Az áttörés utáni közelharcban, vagy amikor a tatár lovassággal mérték össze erejüket került elő a másodlagos fegyverzetük a különféle szálfegyverek, a hosszú egyenes kardok, vagy a szablyák. Ezek mellett használtak a közelharcban különféle ütőfegyvereket, harci baltát vagy harci csákányt. Az idők folyamán a lengyel huszárok fegyverzetében is megjelentek a tűzfegyverek, a pisztolyok, a karabélyok, illetve a különböző elnevezésű muskéták. A sisak eredetileg magyar, vagy török típusú volt, amelyet később, az 1620-as évektől nyugati elemekkel is kiegészítettek. Kezdetben az 1570-es évektől láncinget és mellvértet használtak. Báthory magával hozta az akkor nehezebb magyar páncélokat és így a láncinget a teljes felső testüket befedő páncél váltotta fel. Ezen kívül viselhettek még csípő-, comb- és térdpáncélt is, vagy e helyett térdig érő láncinget, vagy vastagon bélelt posztóból készült combvédőt. Sobieski alatt lett népszerű a szarmata páncél, amely egy bőr mellényre szegecsekkel felerősített vas pikkelyekből állt. A huszárok vértezete mintegy 15 kilogrammot nyomott, amely lehetővé tette, hogy a lovaik akár hosszú ideig is képesek voltak galoppozni, vagy akár hosszabb távon is vágtázni.

Ennyi kitérő után térjünk vissza az eseményekhez. Lengyelország történelmének egyik legvészesebb éveihez érkeztünk el, amikor mint éhes hiénák vetették rá az oroszok magukat az országra, és a svédek is beszálltak a „buliba”, ami a „svéd özönvíznek” hívott veszedelmet szabadította az országra. A kétfrontos háború olyan helyzetet teremtett, hogy volt olyan időszak amikor szinte Lengyelország 70-80%-a idegen megszállás alatt volt, de ehhez még hozzá tartozik, hogy iszonyú pusztítás is társult mindezekhez, civilek ezrei estek áldozatul, és hatalmas anyagi károkat okozott mindegyik fél. A háborúk végére pedig a korábbi szomszédok között olyan szakadék jött létre, amely az azóta eltelt több évszázad alatt is megmaradt, mai napig tartó ellentéteket jelent, mai napig tartó ellenségeskedés, és negatív érzelmi töltet jellemzi például a lengyel-orosz kapcsolatokat.

Sobieski János sok lengyel tisztel együtt a kisebbik rossznak tűnő svéd uralmat tekintette elfogadható alternatívának ezért X. Károly Gusztáv svéd király szolgálatába szegődött, és egy évig ez így is maradt.  Amikor kiderült, hogy a mivel jár a háború, milyen pusztítást végeznek a svédek, és milyen káros az ország számára az ő beavatkozásuk Sobieski ráeszmélt hibájára és II. János Kázmér lengyel király hűségére visszatért. 1656 július 28-30 között harcolt a 3 napos varsói csatában, amiben egy 2.000 fős szövetséges tatár egységet vezetett sikeresen, olyan hatással, hogy még a svéd király élete is veszélybe került, és önmagának is harcolnia kellett a puszta életéért.  De Sobieski a második nap komoly sérülést szenvedett a fején, még az eszméletét is elvesztette, és a katonái mentették ki a csatatérről. A háború ezután változó sikerrel folyt tovább több fronton is, és mivel egyre több vérrel járt minden oldalon, nem is beszélve a háborúhoz szükséges anyagi források elapadásáról, elsőként a svédek szálltak ki belőle. A svéd király lemondott a lengyel trón iránti igényéről, a lengyelek pedig elismerték a Porosz Hercegség függetlenségét, és egynéhány területről való lemondással békét kötöttek a svédekkel. Ezután az oroszok maradtak csak már, akikkel kisebb nagyobb megszakításokkal egészen 1667-ig folytak a hadműveletek. Ekkor fegyverszünetet kötöttek, aminek értelmében a lengyelek visszakaptak valamennyit a korábban elfoglalt területeikből. Ekkor osztották meg egymás között Ukrajnát, aminek nyugati része lengyel kézen maradt, míg keleti fele Oroszország része lett. Ennek mai napig is ható következménye lett. Ugyanis a nyugati részben erősödni kezdet a nemzeti identitás, ez a terület lett az ukrán nemzet „bölcsője”, ezzel szemben a keleti részben az orosz befolyás és kultúra kezdett tért hódítani, és ugyebár pont ezek a részek lázadtak fel az elmúlt években az ukrán állam ellen, és mai napig is orosz segítséggel folyik a polgárháború ezen a területen.

Éppen, hogy vége lett a kétfrontos háborúnak amikor egy újabb már meg is kezdődött.  1666 végén az új kozák vezér a krími kán és Törökország fennhatósága alá rendelte magát. Ha már az oroszoknak nem sikerült egész Ukrajnát megszerezni, a maradék kozákság más irányba próbált barátokat szerezni. Decemberben meg is kezdődtek a harcok, újabb háború tört ki immár Ukrajnában. 1667 szeptemberében az óriási tatár hadsereg el is indult és a kozák erők csatlakoztak hozzá. A lengyel védelmet ekkor már a tapasztalt Sobieski János vezette. Katonáival megszállta a tatár hadsereg várható útvonalán álló erődöket, és szétszórt az országban számos lovassági osztagokat, hogy védjék meg a népességet a tatároktól. Egy igen hatékony taktikával szállt szembe a várható veszélyekkel. 1667. október 6–16. között Sobieski Podhajce településnél 3.000 katonával és 6.000 felfegyverzett paraszttal egy megerősített táborban védekezett sikerrel közel 20 ezer kozákkal és tatárral szemben. Ez idő alatt viszont a szétszórt lengyel lovas egységek megakadályozták a kozákokat és tatárokat abban, hogy élelemhez jussanak. Október 16-án az elég „éhes” Girej kán, október 19-én pedig a szintén „megéhezett” Piotr Dorosenko, kozák hetman lováról leszállva esedezett, hogy katonáival a király őfelségéhez hű lesz, és békét kötött Sobieskivel. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy hasonló taktikát alkalmazott anno Hunyadi Mátyás Boroszló védelme során vagy két évszázaddal korábban. Ki tudja, lehet, hogy a művelt Sobieski ismerte az esetet, netán olvasott róla.

Az országban lévő forrongó helyzet miatt János Kázmér 1668. szeptember 16-án lemondott a trónról, és 1669 áprilisában a sokkal nyugodtabb Franciaországba távozott.  Lengyelországot siralmas állapotban hagyta ott. A háborúk, különösen a svéd özönvíz, óriási mértékben elpusztították az ország gazdaságát. A népesség száma kb. 30%-kal csökkent, a szántóföldek többsége parlagon hevert. A nemesség, parasztság és a városok népessége elszegényedett. Megromlottak a kapcsolatok a katolikusok, a protestánsok és pravoszlávok között. A főurak egyre inkább basáskodtak, tönkrement a nemesi demokrácia rendszere. II. János Kázmér lemondása után a köznemesek hallani sem akartak külföldi jelöltekről a lengyel trónra, így 1669. június 19-én a szejm Wiśniowiecki Mihályt választotta meg királynak. A főurak egy része azonban inkább egy francia jelöltet támogatott volna Így két „párt” alakult ki: a „lengyel” és a „francia. Ez a civakodás ebben az időben úgy kellett a lengyeleknek, mint mókusnak az erdőtűz, de ebben ránk magyarokra is hasonlítanak, a széthúzásban nagy gyakorlata volt itt is a nemeseknek.

A török fenyegetés egyre erősödött és kevesen, köztük Sobieski János, ismerték fel, hogy fel kell készülni a védekezésre. Sobieski jó ismerője volt a török birodalmi politikának és az ukrajnai helyzetnek, ezért lázasan igyekezett megszervezni a török-elleni védekezést. Próbált minél több kozákot visszacsábítani maga mellé és a Lengyelországba letelepült tatárokat is a hadseregbe beépíteni. Az új király azonban teljesen tehetetlen, és nagyon tehetségtelen uralkodó volt. A lengyel katonai erő uralkodása alatt csak tovább csökkent, a letelepült tatárok többsége átállt a török és a tatár seregbe, így kárba ment Sobieski szinte minden munkája. Dorosenko a kozákok vezére 1672-ben úgy érezte, hogy egy ilyen helyzetet vétek lenne nem kihasználni, ezért a törököktől kért segítséget a lengyelek ellen, amit Mehmed szultán nagy örömmel megadott. Befutott a hadüzenet a Szejmbe és megkezdődött a sokadik lengyel–török háború. Az egyetlen katonai erő, ami rendelkezésére állt ekkor, a lengyel párti kozákok voltak, aki kemény harcokat folytattak az Ukrajnába benyomult tatárok ellen. Az időközben Drinápoly alatt összegyűlt erők élére Köprülü Ahmed nagyvezír, és Mehmed szultán személyesen állt. A Lengyelország felé vezető úton csatlakozott a csapathoz a két román fejedelem serege is. Sobieski sikertelenül igyekezett lecsillapítani a pártviszályokat, amiben a lengyelek nagyon is vitték a prímet, és hatalmas energiát ölt a védelem megszervezésébe. Mivel az országnak az adott helyzetben nem volt megfelelő katonai ereje, ezért várháborúval kellett, hogy védekezzék, ez volt az egyetlen járható út, és az egyetlen remény az ország megmentésére. Ennek megfelelően a védekezés magjává a podóliai Kamienecet tették meg. Oda vontak össze kb. 1.500 főnyi őrséget, és ellátták hosszú időre elegendő puskaporral és élelemmel, hogy minél tovább ki tudjon tartani, így nyerve időt a lengyeleknek. A megérkező török-tatár-román-kozák sereggel szemben eleinte Kamienec felvette a harcot, de a lelkesedés hamar elszállt, így augusztus 27-én a várparancsnok megállapodást írt alá a vár átadásáról.

Egy évvel később Sobieski Jánosnak végre sikerült némileg lecsendesítenie a viszálykodókat és egy zászló alá terelte ellenségeit is, meggyőzve őket a török elleni háború előbbre valóságáról. 1673-ban megkezdte az elvesztett területek visszavételét. 1673 telének közeledtével nem mozgósíthatott nagyobb haderőt az Oszmán Birodalom, Sobieski pedig ezt az időt tette a török haderő megtámadására. Csapataival behatolt Besszarábiába és Chocim alá vonult, hogy ott támadja meg az ellene eléggé lassan vonuló számbelileg majdnem azonos török sereget. Sobieski nagyjából 15 ezer fős lengyel serege, amit erősítettek Franciaországból és Németországból érkezett segédhadak, kiegészült a litván hetman kb. 12 ezer főnyi seregével és körülbelül 4-5 ezer kozák és ukrán lovassal, valamint gyalogossal. A fő ütőerőt a lovasság képezte, ami méltó ellenfélnek bizonyult a török lovassággal szemben. A törökök sereg száma nem volt nagyobb, úgy 40 ezer katonából, valamint 1.000-2.000 renegát kozákból állt. Segédcsapatként, mint hagyományosan máskor is tatárok álltak rendelkezésre. A krími tatárok, mint sztyeppei éghajlaton élő emberek sokkal jobban bírták a telet, mint a törökök, emiatt a török hadsereg a téli hadjáratokban jobbára tatárokra támaszkodott. A télire forduló időjárásban a mediterrán éghajlathoz szokott török katonák soha nem bírták a harcot. A janicsárok száma 18 ezer főt tett ki, de a hideg miatt nekik is csökkent a fizikai erőnlétük, ezért nyílt terepre öngyilkosság lett volna kiállniuk. A török sereg számára a terep sem volt megfelelő. Ezen okok miatt a sereget vezető Husszein pasa úgy döntött, hogy megerősíti a táborát és onnan próbálja felmorzsolni a lengyeleket. Sobieski november 9-én érte el a törököket. A fő ütközet előtt kisebb portyázások, vitézi párviadalok zajlottak le a két fél között. Egy nappal korábban a török egyik szárnyát képező havasalföldi ezredek átálltak a lengyelek mellé. Este a lengyelek megközelítették a tábort, amire a janicsárság heves muskétatűzzel felelt. A tábor bejáratát a lengyelek elfoglalták, továbbá egy másik kaput is, ahol igencsak heves harc bontakozott ki a törökkel. A harc a következő napra is áttevődött, míg végül a további támadást a hetman másnapra szalasztotta. A leszálló esttel együtt kemény hideg is jött, amihez az oszmán katonák nem voltak hozzászokva. A törökök a lengyel töltéseket lövették mindössze ágyúval, de remélhető volt, hogy a közelharcban nem boldogulnak majd olyan jól. Sobieski hagyta, hogy az éjjeli hideg megviselje Husszein embereit, akiknek harci kedve nagymértékben lelohadt és félelem fogta el őket. A török alvezérek némelyike kirohanást, mások meg rendezett visszavonulást javasoltak a Dnyeszterig. Husszein sokáig habozott, míg végül a had egy részével kiállt a lengyel lovasság elleni harcra, amíg a többi csapat felkészült az ellentámadásra. A lengyelek rohamot indítottak, a harcban Sobieski maga is részt vett és mikor már az ütközet a tetőpontjára hágott, indult meg a huszárság fő rohama. A török lovasokat, köztük a szpáhikat egyenesen legázolták. De a janicsárság mélyen tagozott arcvonala révén tartotta állásait, mígnem a huszárság több támadás után megtörte őket is. A harcban közel 8.000 janicsár esett el. Sok törököt a mély, sziklás szakadékokba szorítottak és ott lelték halálukat, amikor fejvesztett menekülésbe kezdtek a táborból.

A törökök seregük java részét, közel 30 ezer embert vesztettek, s Huszein több alvezére is holtan maradt a csatatéren. A lengyelek vesztesége mindössze néhány ezer fő volt. A törökök gazdag zsákmányt hagytak hátra maguk után, köztük a pasa sátrát és rengeteg ágyút. A lengyelek ezután azonnal a bevették Chocimot, s visszafoglalták a törökök által elvett összes várat. Huszein pasa a vereségért pedig egy szép selyemzsinórt kapott „ajándékba”. Kamienec viszont török kézben maradt, mert Sobieski okosabbnak látta nem megostromolni, mivel eddigre a törökök jól megerősítették, s nem volt a lengyeleknek megfelelő számú tüzérsége és gyalogsága sem.

1675 nyarán a 20.000 törökből és tatárból álló sereg Ibrahim Sisman vezetésével átlépte a lengyel határt és Lemberg felé vonult, megpróbálva valamelyeset kiküszöbölni a korábbi fiaskót. Sobieski 2.000 lovasával, amelyből 1.700 volt huszár, és 4.000 gyalogosával az oszmán sereg megállítására indult. Háromszoros túlerővel néztek szembe a lengyelek, de ez nem zavarta őket, sem vezérüket. A lengyelek már kora reggel észlelték az előrenyomuló törököket. A Lwowba vezető út, amelyen az oszmánok közeledtek mocsarak övezték, majd közvetlenül a város előtt egy dombvidéken vezetett keresztül. A lengyel gyalogsággal és könnylovasok támogatásával lezárta a völgyben vezető utat Sobieski, míg a huszárok a dombokon lévő erdőkben bújtak el. A török lovasság kénytelen volt szemből megtámadni a lengyel gyalogságot, mivel a szűk völgyben nem tudta azt átkarolni. A lengyel gyalogság kitartott állásaiban és visszaverte a támadást, mi több a mellé rendelt litván lovasság ellentámadásba is kezdett. A törökök visszaszorultak és ekkor érte őket az erdőből előbukkanó 1.700 huszár rohama, amelyet maga Sobieski vezetett. A támadás olyan elsöprő erejű volt, hogy a törökök alig fél óra alatt megtörtek, a gyalogságuk megadta magát, míg a lovasság elmenekült. A lengyel-litván csapatok egészen a szürkület beálltáig üldözték a menekülő ellenséget, tovább aprítva, akit csak tudtak. Ez a csata egyértelmű tette a törökök számára, hogy jobb lenne békén hagyni a lengyeleket, és egyre inkább hajlottak arra, hogy vessenek inkább véget a háborúnak. Alig pár hónappal később elég volt csak a hír, hogy Sobieski a törökök ellen indul, és a török hadsereg máris visszafordult. Kevés olyan embert tudunk a történelemben, akinek ilyen „híre” volt a törökök körében, és félelemmel gondoljanak rá. Az 1676-ban megkötött békében Kamienec kivételével a török elvesztette hódításait és Ukrajna is kikerült a szultán fennhatósága alól.  

Egy nappal a chocimi csata előtt meghalt Mihály király. Nem sokan siratták az uralkodót, inkább örömkönnyeket hullajtottak, és inkább fellélegeztek. 1674. május 19-én az összeült választási szejm, a törökök fölött aratott győzelem hatására Sobieskit választotta királlyá, aki elérte élete csúcspontját. Egy egyszerű nemes gyerekéből egy király lett belőle, amit saját magának, eddigi tetteinek köszönhetett. A választásban jelentős szerepet játszott Maria Kazimiera d’Arquien, Marysieńka, Sobieski felesége, aki első férje révén került Lengyelországba, és barátságból lett szerelem közte és Sobieski között. Amikor a hölgy megözvegyült hozzáment szerelméhez, akinek 13 (!) gyermeket szült, de csak 4 érte meg a felnőtt kort közülük. Azért említsük meg, hogy az első férj elhunyta után alig egy héttel volt meg a titkos kis esküvő, mert ugyebár a szokás azt tartotta volna, hogy az özvegy legalább 1 évig viselje a feketét és addig nem mehetett volna újra férjhez.

A következő 7 évben Lengyelország nem viselt háborút. Az országban egy Brandenburg és Ausztria pénzelte ellenállás bontakozott ki az új király ellen. A trónt Lotaringiai Károly hercegnek akarták felajánlani, aki Wiśniowiecki Mihály özvegyét vette feleségül, így volt valamennyi jogi alapja a trónra. A próbálkozás viszont kudarcba fulladt, Sobieski maradt a király III. János néven. Nem kevés hadi tapasztalatira alapozva Sobieski megreformálta a Lengyel–Litván Unió hadseregét, megváltoztatva a szervezését és felszerelését is. A gyalogsági egységeknél végleg eltűnt az elavult pika, viszont minden muskétás alabárdot kapott. Megnőtt a jelentősége a tüzérségnek és a dragonyosoknak, a támadásban a nehézfegyverzetű huszároké maradt a főszerep.

Az uralkodása elején a király fő szándéka az volt, hogy Lengyelország több helyen kijusson a Balti-tengerre és visszaszerezze a Porosz Hercegséget. Ennek érdekében közeli együttműködést akart kötni Svédországgal és Franciaországgal. Sobieski mindig is Franciaország szimpatizánsa volt, ami talán köszönhető volt a fiatal korábban ott eltöltött időknek, a francia nyelv és kultúra ismeretének. 1675. június 11-én Sobieski titkos szerződést kötött XIV. Lajos francia király nagykövetével. Ennek értelmében Lengyelország belépett volna a Brandenburg elleni háborúba, amelynek a hadserege a Rajnánál harcolt Franciaország ellen a francia-holland háborúban. Franciaország viszonzásul elnézte volna, hogy Lengyelország visszaszerezze Porosz Hercegséget, sőt rendszeresen pénzzel segítette volna a lengyeleket. Sobieski Svédországgal együttműködve tervezte megtámadni Poroszországot. De a szép tervek hamar a kukában landoltak, mert Franciaország megváltoztatta politikai céljait, és már nem volt érdekelt a szerződésben, így a lengyel-francia kapcsolatok fokozatosan változtak, végül a szerződés és diplomáciai kapcsolatok véglegesen megszűntek. Poroszország megmenekült a háborútól, anélkül, hogy tudott volna egyáltalán arról, hogy mit is terveznek a „feje” fölött.

1683 márciusában Lengyelország végleg elfordult Franciaországtól, és szövetséget kötött inkább I. Lipót császárral a törökök ellen, akik viszont Franciaország szövetségesei voltak. A törökök akkor nagy hadjáratra készülődtek és Sobieski félt, hogy csapást mérnek Podólia területéről kiindulva a lengyel államra. Megerősítette a határ menti városokat és összehívta a hadsereget.  Az Oszmán Birodalom azonban Ausztriát támadta meg. Sobieski megtehette volna, hogy kényelmesen hátradől a karosszékében, hiszen nem az ő országát támadták meg, de nem ez történt. Egyrészről volt egy megkötött szerződés, amit a mindig is becsületes Sobieski nem akart megszegni, meg ott volt a nemzetközi helyzet alapos ismerete is. Tisztában volt azzal, hogyha Ausztria és Bécs elesik, az megváltoztatja a hatalmi erőviszonyokat Európában.

Kara Musztafa nagyvezír hatalmas sereget szedett össze, amely a legóvatosabb becslések szerint is legalább 100 ezer fős volt, de egyes történetírók kb. 200 ezres tömegről írtak anno. A valóság az, hogy a sereg harmada, mintegy 30 ezer fő volt az igazán használható szpáhi és janicsár, a többi viszont a nem sok harcértéket képviselő tatárok és mindenféle más martalócok tették ki. Hiába volt számban a török sereg hatalmas, ez már nem az a sereg volt, mint régen Szulejmán idejében, közel sem volt már akkora erő a Török Birodalomban, a hanyatlás jelei a hadseregben is megfigyelhetőek voltak, de a vezérek, és maga a szultán is nem akarta észrevenni, hogy eljárt az idő a hadsereg felett.

Kara Musztafa azt szűrte le az elmúlt évek történési alapján, hogy Bécs gyenge, még egy lázadó magyar fejedelem (Thököly) is térdre tudja kényszeríteni.  Párizs világosan beszélt. Nincs ellenére egy Bécs elleni török támadás. Mert most ugyan éppen béke van, de a terv változatlan: a Rajna-vidék és Spanyolország megszerzése, kiszakítása a Habsburg-uralom alól. Tehát szabad az út Bécs felé. De csak arra! Mert Lengyelország tabu, az francia védelem alatt áll!  De a francia király rosszul számított: Sobieski János még nem tudta megemészteni Podólia és Kameniec várának török kézre kerülését. Ráadásul úgy érezte: most, hogy Thököly révén már közvetlenül a déli lengyel határoknál tűnik fel egy török vazallus állam, ez bekerítéssel fenyegeti őt.

Kara Musztafa tudta, hogy mit csinál. Ha egy birodalom, amelyet csak sikeres hódítások tartanak össze, továbbra is birodalom akar maradni, akkor győznie kell. Győzelem esetén nincs belső elégedetlenség, a hadizsákmány mindenkit jóllakat, és főleg őt, Musztafát teszi megváltóvá a siker. Ahogy a török fősereg megjelent Magyarországon és elindult Bécs felé, szinte minden magyar vár behódolt a törökkel szövetséges Thökölynek. Az ország területnek alig szinte egy megyényi része marad a királyhoz hű 1683 nyarán.

Az osztrák területen egyedül Hainburg városa próbált meg ellenállni. Az egy hetes ostrom után minden védő fejét gúlába rakták Musztafa lába elé a győztes törökök. Június hetedikén Lipót császár olyan pánikban menekül Bécsből Linzbe, hogy egy darabig gyalog kellet mennie, mert még hintó se volt elég. A kormányhivatalok egy része Bajorországba költözött, Miksa Emmánuel bajor választófejedelem védelmébe. A lakosság a jezsuitákat okolta: ők üldözték a magyarokat, most miattuk van itt a baj!  Július elején a tatár hordák elérték Bécs környékét. A tényleges ostrom július 14-én kezdődött. Bécs védelmét Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf vezette, akinek 370 ágyú, 11.000 katona, 5.000 városi polgár, vagy önkéntes és kb. 30-40 (!) magyar katona állt a rendelkezésére.

A védők az egész júliust és augusztust végigharcolták. Sok házat leromboltak a várfalak körül, hogy szabad kilövést biztosítsanak az ágyúik számára. Kara Musztafa erre megparancsolta, hogy ássanak árkokat egészen a városfalakig, melyek megvédik a gyalogságot a császári ágyúk tüzétől. Mivel a 300 török ágyú elavult volt és a várfalak korszerűek voltak, a törökök a lőporukat inkább aknák készítésére használták fel. Ezen kívül a török sereg a védők minden élelmiszer utánpótlását meghiúsította, azok kénytelenek voltak még lovaikat is levágni és állítólag patkányhúst is ettek, annyira nem volt élelmük. A tatárok közben könyörtelenül elpusztították Alsó-Ausztriát, százezer embert gyilkoltak le, rengeteg foglyot ejtettek. További véres támadásokat intéztek az akindzsik és a tatárok Stájerország, Felső-Ausztria, Morvaország és Csehország ellen is. A két hónapos ostrom alatt a védelem 5.000 katonára apadt. Sobieski Krakkóból 37.000 főnyi királyi katonaságot indult el a nyár folyamán, és nem várva be a litvánok érkezését, hanem erőltetett menetben Bécs felé menetelt a sereg.

Szeptember 3-án találkoztak a felmentő seregek a Duna menti Tullnnál. Itt Sobieski átvette az összes német, osztrák és lengyel sereg feletti parancsnokságot, mely összesen 84.450 főt jelentett, amiből 38.350 ember volt gyalogos, 45.900 fő pedig lovas. Évtizedek óta a legnagyobb keresztény sereg gyűlt össze a törökök ellen. Egy sok nyelvet beszélő, sok nemzetiségű, sokféle érdekcsoportot képviselő tábor várt a parancsra, a lehetőségre, hogy a kereszténység védelmében döntő csapást mérjen az ellenségre.

Sobieski az összes hadat a Duna jobb partján vonta össze, 40 km-re északnyugatra Bécstől, miután a csapatokat szeptember 6. és szeptember 8. között átvitte a folyón. Ezalatt az osztrák és német sereg parancsot kapott arra, hogy támadja meg a török erőket a Duna jobb partján elterülő dombos tájon keresztül. Fő feladatuk az volt, hogy az ellenség fő erőit lekössék és az ostromgyűrűben védekező város felől elfordítsák. Ezzel szemben Sobieski a teljes lengyel királyi sereget, közöttük a gyalogság nagy részét titokban, kihasználva a jó helyismerettel bíró magyar vezetők segítségét, kerülő úton a Bécsi erdőbe vitte. Ez a nehéz művelet, melynek során emberek és lovak tömegét és 26 szétszerelt ágyút kellett a sűrű erdőn és dimbes-dombos területen titokban átvinni, két napig tartott, és sikerült úgy megvalósítani, hogy az elbizakodott török erők semmit se vettek észre belőle. Így a lengyelek mellé szegődött a meglepetés ereje.

A történelemben Kahlenbergi csata néven vonult be az, ami szeptember 12-én történt. Kara Musztafa nagyon bízott csapataiban, ezért különösebb előkészületeket nem tett a védelemre, például nem erősítette meg a török tábort. Tudta, hogy a lengyelek is valahol a közelben vannak ezért mihamarabb dűlőre akarta vinni az ostromot. A török vezér megpróbálkozott még egy végső rohammal Bécs ellen, de a város falai alá fúrt aknát a védők idejében felfedezték, így nem sikerült újabb rést ütni a falakon, amelyen keresztül beözönölhettek volna. A németek és az osztrákok a balszárnyon támadtak a Kahlenberg és a Leopoldsberg magaslatok között, közvetlenül a Duna mellett az egész nap folyamán. A lengyelek továbbra is szépen csöndben osontak egészen addig amíg a bécsi erdőből egy néhány kilométeres dombos, bozótos, szőlőskertekkel, mély bevágásokkal tarkított, ritkán beépített területre értek. Ezen a részen nem volt semmilyen török védelem kiépítve, mert itt nem számítottak semmilyen támadásra. A lengyelek szeme előtt a Wien folyócska széles völgye terült el, mely enyhén lejtett Bécs felé, a távolban az ágyúk torkolattüzének felvillanása látszott. Közelebb látható volt a hatalmas török tábor és a török ütegek.

A lengyel huszárok közel 6 km-es vonala az erdőre támaszkodott, mögöttük az alacsonyan fénylő nap csaknem láthatatlanná tette őket a törökök felől. Sobieski első parancsa az volt, hogy egy csapat huszárt küldött a terep felderítésére, hogy nincsenek-e árkok, hirtelen mélyedések stb. A huszárok nagy ívben vágtattak a török állások között nagy riadalmat okozva, de egyúttal nagy veszteségeket is szenvedtek. Kara Musztafa nagyvezír, mivel azt hitte, hogy a főerők támadnak, saját hatalmas lovasságát küldte ellenük, akik a vakmerő lengyeleket az erdő széléig üldözték, ahol azután a lengyel ágyúk visszafordulásra kényszerítették őket. Kihasználva a zavart, amit az okozott a török seregben, hogy a lengyel huszárok eltűntek az erdőben, Sobieski buzogányával jelt adott az általános roham megindítására. Délután 6 óra körül a király közvetlen parancsnoksága alá tartozó egységek és a német lovasság is támadásra lendült. Először lassan, majd mindjobban felgyorsulva, végül fülsiketítő robogással és csatakiáltással a huszárok átszáguldottak a terepen az erdőtől le a város felé, mindent levágva, ami útjukba esett.

Először a tatár lovasság, majd a táborok legénysége, a román segédcsapatok, majd a Bécset ostromló janicsár gyalogság, s végül a nagyvezír maga is fejveszett menekülésbe kezdett átúsztatva a Wien folyócskán. Sobieski végül megállította csapatait a folyónál, mivel az ellenség üldözéséhez már túl késői óra volt. A győzelem teljes volt: Bécs megmenekült, a város lakói boldogan köszöntötték felszabadítóikat, és a törökök hatalmas táborát körülvették Sobieski katonái. Éjszaka, a nagyvezírtől zsákmányolt sátorban Sobieski két levelet írt. Az egyiket XI. Ince pápának ezekkel a szavakkal: Venimus, vidimus et Deus vicit (Jöttünk, láttunk és Isten győzött), a másikat feleségének, mely a következő szavakkal kezdődött: „Urunk Istenünk nemzetünknek olyan győzelmet és dicsőséget adott, amilyenről a korábbi századok nem hallottak”. A pápai levélhez a próféta zöld zászlaját is csatolta, felesége levele mellé pedig Sobieski 400 szekeret küldött teli fegyverrel, nyergekkel, sátrakkal, szőnyegekkel, kelmékkel, ruhákkal és más értékes tárgyakkal, melyeket a huszárok zsákmányoltak a törököktől. Sobieski ugyanolyan győzelmet aratott, mint Kun László királyunk 1278-ban Morvamezőn és megmentette a végromlástól az arra ezerszer rászolgált Habsburgokat. Meg is köszönték neki. A csata után mindjárt, amikor az addig vackán reszkető Lipót császár visszamerészkedett, és rögtön vérig is sértette a lengyel királyt, mert sem annak fiával, sem a csatát Sobieski mellett irányító Jablonowski marsallal nem volt hajlandó kezet fogni.

A lengyeleknek a chocimi ütközet óta ez volt a legnagyobb győzelmük a törökök felett. Rövidesen a litván csapatok is csatlakoztak a szövetségesekhez és egyesült erővel nyomultak be Magyarországra. Míg a bécsi udvar békét akart kötni a törökkel, Sobieski János lengyel király a török után indult Érsekújvár és Esztergom felmentésére. A hírre Kara Musztafa összeszedte a seregét és megerősítette e városok őrségét. Felkészült, hogy visszavágjon. Október 7-én Párkánynál erős török csapatok támadták meg a királyi sereget messze megelőző Sobieskit. Kétezer lengyel katona áldozta az életét aznap Magyarországért. Másnap érkezett meg Lotaringiai Károly herceg serege. Így az egyesített felmentő sereg már 28.000 katonából állt. Erre a török erők inkább egy hajóhídon megkezdték a visszavonulást a Duna esztergomi oldalára. A szövetséges vezérkar válaszul szétlövette a hajóhidat, majd elfoglalták Párkány erődjét. Mintegy 8.000 török maradt holtan a csatatéren. A párkányi győzelem 1683. október 9-én bebizonyította, amit két évtizeddel ezelőtt hasztalanul hirdetett Zrínyi, hogy a török a támadó hadjárat feltartóztatására képtelen, az erőviszonyok visszafordíthatatlanul az európai hatalmak javára billentek át. A bécsi és a párkányi győzelem végleg kilendítette a háború ügyét a Habsburg–török viszony szűk köréből. Többféle és ellentétes erők kölcsönhatása révén indult meg a vesztfáliai béke óta készülő nagy vállalkozás, a harmincéves háború és az angol forradalom után az évszázad harmadik, egész Európát megmozgató eseménye: Magyarország visszafoglalása az oszmán hatalom alól.

A győzelem lendületében a seregek ostrom alá vették Esztergomot. A vár parancsnoka, Ibrahim pasa rövid alku után feladta a várat, és 1683. október 28-ával Esztergom 140 éves török megszállása véget ért. A Magyarország északi részeit megszálló török csapatok visszavonhatatlanul vereséget szenvedtek. Gyakorlatilag lemészárolták a több tízezres török sereget, és az út Magyarország felé nyitva állt. Az alatt a néhány hónap alatt, amíg a török sereg teljesen meg volt semmisítve, Ausztria ellenállása miatt nem sikerült a szövetséges hadak egyesítése, mellyel felszabadíthatták volna Magyarországot. Egy hatalmas lehetőséget szalajtottak el a Habsburgok. Kara Musztafát a vesztes csaták és a sikertelen hadjárat után a szultán parancsára zöld selyemzsinórral megfojtották, de ezzel nem segítettek a reménytelen helyzeten, mert a pápa megalakította a Szent Ligát, amelybe a Német-római Birodalomtól Oroszországig Európa legtöbb államát bevonta, hogy a török hatalmat teljesen megsemmisítsék, és mondani se kell, hogy a Sobieski vezette Lengyelország is csatlakozott.

A következő években folytatódott a Törökország elleni háború, és a lengyelek néhány hadjáratot indítottak Podóliába, Moldvába és Havasalföldre, de jelentősebb sikerek nélkül. 1686-ban Sobieski megszervezett egy nagyszabású hadjáratot a török ellen, de nem ért el sikert. Ugyanabban évben, azon fáradozva, hogy megszerezze az orosz támogatást a törökországi háborúban, békét kötött Moszkvában, amely megerősítette az 1667-es fegyverszünet határozatait. Ennek értelmében Lengyelország hivatalosan lemondott Szmolenszkről, Kijevről és a keleti Ukrajnáról. A béke feltételei annyira nem illeszkedtek Lengyelország európai helyzetéhez, hogy arra gyanakodtak, a lengyel követet lefizették az oroszok. Ezért a Szejm nem ratifikálta a békét egészen 1764-ig.

1691-ben Sobieski hadjáratot indított Moldvába, de az újfent sikertelenül végződött. Ezt követően abban a hitben, hogy további hadjáratokat fog vezetni, óriási, modern erődítményeket építtetett a török határon, azonban betegeskedni kezdett, és a parancsnokságot már másoknak engedte át. A törökországi háború már a halála után befejeződött, amikor 1699. január 26-án Törökország aláírta a karlócai békét. Lengyelországot illetően, a törökök lemondtak a jobbparti Ukrajnától és Podóliáról Kamjanec-Pogyilszkijjal együtt. Ez a béke befejezte a 255 évig tartó lengyel-török háborúkat. Egy ellenséggel kevesebb lett, de így is maradt még éppen elég a lengyeleknek.

Mivel Sobieski az Oszmán Birodalommal vívott háborúra fordította figyelmét, nem tudta már megújítani az államigazgatást, visszafoglalni a Balti-tenger környéki földeket, sem pedig biztosítani a trónt legidősebb fia, Jakab herceg számára. Uralkodás alatt az arisztokrácia udvaraiban mindenféle intrikák és torzsalkodások kaptak lábra a hatalom és vagyon körül. A Szejmeket a Liberum veto megszakította, a lengyel hadsereget a hetmanok és főurak magáncélra kezdték használni, nőtt az anarchia és a bűnözés a királyságban. Mindez az állam fokozatos széteséséhez és a király tekintélyének hanyatlásához vezetett, melyet tovább mélyített az 1691-es Moldova ellen indított katonai akció kudarca. III. Sobieski János hosszan tartó betegség után szívrohamban halt meg 1696. június 17-én Wilanówban. Felesége 1716-ban halt meg a franciaországi Blois kastélyában. Ma mindketten Krakkóban a waweli székesegyházban nyugodnak. A király szívét pedig a varsói kapucinus templom királyi kápolnájában őrzik azóta is.

A trónon Sobieski Jánost Erős Ágost szász választófejedelem követte, ami azt jelentette, hogy nem sikerült dinasztiát alapítania. Minden sikerével és kudarcával együtt Sobieski egyike volt az utolsó olyan lengyel királyoknak, akik kezében még volt valamekkora hatalom, és sikereket értek el az országot fenyegető veszélyekkel szemben. Bécs felmentése révén pedig az európai történelem nagy alakjai közé emelkedett, olyan illusztris társaságba, akik sokat tettek a kereszténység, az európai kultúra védelme érdekében. Az már a sors furcsa játéka volt, hogy legnagyobb győzelme után már nem érte meg annak gyümölcsét, a török háborúkat lezáró békét.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Türk Attila: Az oszmán Birodalom története, Anno Kiadó, 2007

Norman Davies: Lengyelország története, Osiris, 2006

Szokolay Katalin: Lengyelország ​története, Balassi Kiadó, 2006

Jerzy Topolski: Lengyelország ​története, Gondolat Kiadó, 1989

https://hu.wikipedia.org/wiki/III._J%C3%A1nos_lengyel_kir%C3%A1ly

http://karosszektabornok.blog.hu/2014/07/29/127_lengyel_szarnyas_huszarok

Szólj hozzá