2016. sze 18.

Johannita lovagrend Rodoszon III

írta: beatj
Johannita lovagrend Rodoszon III

3. rész: Philippe de L'Isle-Adam

1521.szeptember 10. – Nándorfehérvár. „Én, Szulejmán szultán, Allah kegyelméből a királyok királya, a fejedelmek fejedelme, Bizánc és Trapezunt dicsőséges császára, Perzsia, Arábia, Szíria és Egyiptom nagy hatalmú királya, Európa és Ázsia legfőbb ura, Mekka és Aleppó fejedelme, Jeruzsálem ura, a nagy tenger bírája üdvözletemet küldöm Rodosz nagymesterének, Philippe de L'Isle-Adamnak. Fogadd szerencsekívánataimat abból az alkalomból, hogy elnyerted új méltóságodat, s birtokba vetted területeidet. Kívánom, hogy sikerrel s elődeidnél is nagyobb dicsőséggel kormányozz hivatalodban. Nagy becsben tartom barátságodat. Örülj ekként velem, drága barátom, hogy atyáim nyomdokába lépve, kik Perzsiát, Jeruzsálemet, Arábiát és Egyiptomot meghódoltatták, az elmúlt őszön elfoglaltam Nándorfehérvárt, eme roppant nagy erődítményt. Habár csatára hívtam a hitetleneket, nem volt elegendő bátorságuk, hogy a kihívásnak megfeleljenek, így azután sok más szépséges és erődített várost is elfoglaltam, kard vagy tűz által elpusztítottam lakóinak nagy részét, a többit pedig rabszolgává tettem. Miután tekintélyes és győztes seregemet téli szállására küldtem, most magam is diadallal térek meg konstantinápolyi udvaromba.”

Aki tudott olvasni a sorok között, beláthatta, hogy a levél nem a barátság kifejezésére szolgált, hanem hadüzenetként. Szulejmán, II. Mehmed dédunokája éppen csak megörökölte az oszmán trónt, ám a szokás és a hagyomány szerint köteles volt uralomra jutását győzelmekkel jelessé tenni: minden új szultánnak meg kellett szilárdítania a pozícióját „Kelet és Nyugat országainak legyőzőjeként", újabb területeket csatolva a világbirodalomhoz. Azután oszthatott zsákmányt, biztosíthatta seregei hűségét. A császári hatalomra vonatkozó igénye megerősítése képen leveleket küldtek szét a diadaláról, hogy kellő hatással legyen az iszlám világra, és megfélemlítse a keresztényt. A huszonhat éves uralkodó kivételesen szerencsés örökség birtokába jutott. Hatalmas, egységes birodalom ura lett, amely kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkezett. Az istenfélő muszlimok számára uralkodójuk a jó szerencse megtestesítője volt. Neve - a Salamon török formája, melyet úgy kapott, hogy a Koránt véletlenszerűen felnyitották — olyan császárt ígért, aki a bölcsességgel és az igazsággal jegyezte el magát. A csodajelek korában Szulejmán trónra lépésének minden körülménye jövőbe látó volt. A tizedik szultánként és a muszlim időszámítás tizedik századának tizedik évében született. Márpedig a tízes a tökéletesség, a Korán részeinek, a próféta tanítványainak, a tízparancsolat és az iszlám asztrológia égboltjainak száma. Szulejmán a császári végzet jelentőségének terhével lépett a világ színpadára.

Két közelgő diadal foglalkoztatta ekkor leginkább. Szulejmán alaposan megismerte elődei örökségét, és kisfiúkora óta arról álmodott, hogy beteljesíti a kettős hódítást, amelyre dédapja, II. Mehmed hiába áhítozott. Ennek egyik fele Nándorfehérvár, a Magyar Királyság kapuját jelentő erőd megrohamozása volt. Tíz hónappal trónra lépése után a szultán már a városfalak alatt táborozott, míg 1521 augusztusában a nándorfehérvári nagytemplomban mondta már sajnos imáit. A második fele a „Fehértenger padisahja" cím előrehozott igénylése volt, vagyis Rodosz elfoglalása. Az a sziget, amelyre Szulejmán szultán most szemet vetett, a múltból itt felejtett különös hely volt - roskatag túlélője az iszlám világ tőszomszédságában megtelepedett középkori keresztes erődítményeknek.

Amikor II. Mehmed szultán 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, az Égei-tengert változatlanul a keresztény erők tartották birtokukban egy védelmi körgyűrű révén. Ennek felépítése kőboltozathoz hasonlított, amelynek stabilitását az határozza meg, hogy a kőelemek kölcsönösen megtámasztják egymást. 152l-re az egész építmény összeomlott, ám a zárókő, Rodosz a fizika törvényeit meghazudtolva még fennmaradt, az oszmánok vízi útjait fenyegető elzárt keresztény bástyaként, tengeri hatalomvágyaik akadályaként. Rodoszt és a környező szigeteket ekkor a pápa nevében tartotta birtokában a keresztes háborúk nagy lovagrendjei közül már csak utolsóként megmaradt Szent János ispotályos rend — a johanniták. Sokan nem voltak barátsággal a rend iránt: a tengeri kereskedelemmel foglalkozó keresztényeknek a lovagok veszedelmes maradiságot hordoztak. Kalózkodásaik és a blokád, amellyel akadályozták az iszlám világgal folytatott nyugati áruforgalmat, fenyegette a törékeny békét, a kereskedelem alapját. A velenceiek szempontjából nem sokban különböztek más kalózoktól, számukra az ispotályosok csupán az oszmán birodalmi törekvéseknél jelentettek kisebb veszélyt.

A lovagok jelentősége kétségkívül felülmúlta valódi erőforrásaik mértékét. Sohasem volt belőlük több ötszáznál Rodoszon, Európa arisztokráciájából lettek toborozva, míg a helyi görögök és zsoldosok többé-kevésbé önként támogatták őket. Kicsi, jól szervezett katonai elitet alkottak erős küldetéstudattal, és jóval több borsot törtek mások orra alá, mint ami méreteik arányában várható lett volna. Gályáik megfordultak az anatóliai partvidék kék lagúnáiban és sziklás, keskeny öbleiben, s rendszeresen megtámadták az átmenő forgalmat. Elhurcolták az Isztambulból Mekkába tartó zarándokokat, és megkaparintották a Fekete-tengerről Egyiptomba irányuló szállítmányokat, valamint az Arábiából érkező fűszert, mézet, szárított halat, bort és selymet. Barátaik és ellenségeik között is félelmetes hírre tettek szert. Ispotályos gályával csatázni olyan volt, mint skorpiót megragadni puszta kézzel. „Ezek a kalózok erős, merész népek — állapították meg az oszmán krónikások -, feldúlják az élet rendjét, súlyos veszteséget okoznak a kalmároknak, foglyul ejtik az utazókat." A muszlimok számára ők voltak és lettek a főellenség, a „frankok gonosz szektája, a tévelygés legádázabb fiai, a sátán legelvetemültebb ivadékai". Szaladin annak idején minden lelkifurdalás nélkül lemészároltatta ispotályos foglyait. A pápához való hűségük kétszeresen is megvetésre méltóvá tette őket az oszmánok szemében. De ami még rosszabb, a szigetükön piacot üzemeltettek, muszlim rabszolgákat bocsátva áruba. „Vajon a Próféta hány gyermekét tették rabbá a hazugság e fiai? - panaszolták az oszmán krónikások. — Hány ezer igazhitűt kényszeríthettek hite elhagyására? Hány asszonyt és gyermeket? Gonoszságuk nem ismer határt."

Amikor Szelim, Szulejmán édesapja 1517-ben meghódította Egyiptomot, Rodoszt az onnét Isztambulba vezető tengeri út menti fekvése még komolyabb stratégiai fenyegetéssé tette. A l6. század elején éhínség pusztított a Földközi-tenger keleti felén, és az oszmán főváros élelmiszer-utánpótlása létkérdéssé vált. „A mondott rodosziak súlyos veszteségeket okoznak a szultán alattvalóinak" - állapította meg a velencei krónikás 1512-ben, abban az évben, amikor a lovagok nyolc, Isztambulba tartó gabonaszállítmányt foglaltak le, és ezzel 50%-kal felverték az árakat a fővárosban, ami azért nem rossz kis húzás volt tőlük. A panaszok szép lassan eljutottak a szultán füléig: „Nem hagynak elhaladni sem kereskedő-, sem zarándokhajót Egyiptom felé, ágyúikkal elsüllyesztik őket, a muszlim utasokat rabul ejtik." Szulejmán számára ez nem pusztán stratégiai fenyegetést jelentett, mivel „Mohamed közösségének fejeként" a hatalmát érezhette veszélyben. Nem tűrhette tovább, hogy birodalma küszöbéről hurcoljanak el muszlimokat rabszolgának. Elhatározta, hogy megsemmisíti a „frankok e viperafészkét". Kilenc nappal az után, hogy Szulejmán megírta diadallevelét Nándorfehérváron, a címzett partra szállt Rodoszon. Philippe de Villiers de L'Isle-Adam francia arisztokrata volt, akit nemrégiben választották meg a rend nagymesterévé. Az ötvenhetedik évében járt, családfáján a keresztes háborúkért életüket áldozók generációi követték egymást. Egyik őse vezette Akko utolsó vérig tartó védelmét 1291-ben. L'Isle-Adamnak nem lehettek túlzott reményei az előtte álló feladattal kapcsolatban. A Marseille-ből állomáshelyére vezető utat baljós előjelek kísérték. Nizzánál az egyik hajó tüzet fogott, míg a Máltai szorosban a rend nagy zászlóshajóját, a Szűz Máriát villám sújtotta, kioltva kilenc ember életét. Egy elektromos kisülés a nagymester kardját érte, csupán két elgörbült fémdarabot hagyva belőle, ő maga viszont sértetlenül hagyta el a megperzselt fedélzetet. Amikor hajóival Siracusához ért, hogy kijavíttassa a viharkárokat, Kurto Lu, a török admirálissá „előléptetett" egykori kalóz már a part közelében lesett rá erős hadigályákból álló flottája élén. A sötétség leple alatt a lovagok csendben kihajóztak a kikötőből, és a kedvező nyugati szél segedelmével lehagyták üldözőiket. Szulejmán levelének kézhezvétele után L'Isle-Adam rövid választ fogalmazott, látványosan mellőzve minden diplomáciai udvariaskodást és a szultán hangzatos címeit. „Philippe Villiers de L'Isle-Adam testvér, Rodosz nagymestere Szulejmánnak, a törökök szultánjának - kezdődik az üzenet. - Levelednek, melyet követed útján kaptam kézhez, tartalmát tökéletesen megértettem." Ezután a nagymester beszámolt Kurto Lu kísérletéről, hogy feltartóztassa a hajót, amellyel utazott, végül egy gyors istenhozzáddal befejezte az írást. Ugyanakkor küldöncöt menesztett a francia királyhoz a következő hírrel: „Felséges uram, mióta Szulejmán a törökök urává lett, ez az első, Rodoszra küldött üzenete, és ezt nem a barátság jeleként vesszük, hanem álcázott fenyegetésként."

L'Isle-Adam jól tudta, mi következik, hiszen a lovagok hírszerzése kiválóan működött, és már negyven éve készültek a következő török támadásra. A 16. század elején elárasztották a pápát és Európa udvarait, hogy embert és pénzt kérjenek. Miután az oszmánok 1517-ben elfoglalták Egyiptomot, a fenyegetésük minden korábbinál nagyobbra nőtt. A keresztény világon úrrá lett a szörnyűségek előérzete, a rettegés. Leó pápát kis híján megbetegítette a félelem. Nyilvánvaló volt, hogy Rodosz áll a közelgő háború frontvonalán. A nagymester ismét segítségért folyamodott az európai uralkodókhoz. A kereszténység együttes válasza az elutasítás volt. Itália, amint azt Szulejmán jól tudta, a spanyol Habsburgok és a francia Valois-k küzdőterévé lett. Velence kivérzett a törökökkel folytatott korábbi küzdelmekben, és előnyben részesítette a barátsági szerződéseket, miközben a lutheri reformáció éppen megkezdte a keresztény világ ellenlábasokra osztását. Az egymást követő pápák lankadatlanul igyekeztek lelkifurdalást kelteni Európa világi fejedelmeiben, mindhiába, és képtelen álmokat szőttek újabb keresztes hadjáratokról. Józanabb pillanataikban elsiratták a kereszténység romlását. Mindössze a lovagok gyűltek össze Európa-szerte szétszórt őrállásaikról, de ők szánalmasan kevesen voltak.

A rettenthetetlen L'Isle-Adam nekilátott, hogy felkészüljön az ostromra. Hajókat küldött Itáliába, a görögökhöz, és Krétára, hogy gabonát és bort vásároljanak. Személyesen felügyelte az árkok tisztítását, a bástyák javítását és a lőpormalmok üzemeltetését, valamint igyekezett megakadályozni, hogy a hírek eljussanak a szultán országaiba a szűk szorosokon keresztül. 1522 áprilisában a még éretlen búzát learatták, a városon kívüli földeket kitakarították és felperzselték. A kikötő szájában masszív páros láncot feszítettek keresztbe. Isztambulban, 730 kilométerrel távolabb Szulejmán hatalmas sereget gyűjtött, és mozgósította a flottáját. Az oszmán hadjáratok ismertetőjegye volt az emberanyag és az utánpótlás olyan mérvű mozgósításának képessége, amely előtt az ellenfél bénult döbbenettel állt. A krónikások hajlamosak voltak megkétszerezni-háromszorozni a józan becslést, amely szerint adott számú embert és utánpótlást lehetett összegyűjteni és előteremteni háború céljára, vagy egyszerűen feladták a számolást. „Mint égen a csillag" - hallhatjuk sokszor az ember-, állat- és sátortömeg felvonulásának első jelére sáncaik mögé bújó, elképedt védőktől. Ebben a szellemben a rodoszi hadjáratról mondták már, hogy 200 000 harcosból és rettentő armadából állt: „Gályák, galeaszok, palanderek, fuszták és brigantinok, háromszáznál is több vitorlás hajó." L'Isle-Adam inkább nem olvasta végig az embereit, úgyis kevesen voltak. A számolás rosszat tett volna a morálnak, „s attól tartott, hogy a szultán a Rodoszra érkezőktől és onnan távozóktól tájékozódhat". Mindent összevetve 500 lovag és közel másfél ezer zsoldos, valamint helybeli görög kelt a város védelmére. A nagymester egy sor, lelkesítőnek szánt parádét tartatott, a különféle csapatok „a maguk színeiben és jelvényeivel ellátva", valamint „trombiták és dobok eszelős lármája" kíséretében vonultak fel. A vörös köpönyegre varrt fehér kereszttel menetelő lovagok kevély derűt mutattak.

Amikor a török sereg 1480-ban megrohamozta Rodoszt, a szultán nem volt jelen. Isztambulban maradt, és a vezérét küldte el maga helyett. Szulejmán viszont elhatározta, hogy személyesen lép fel „a gonoszság e kárhozatos szolgái" ellen. A szultán jelenléte bármely hadjárat tétjét megnövelte óriási mértékben. Kudarcról szó sem lehetett, a csapattestek parancsnokai az elbocsáttatást vagy a halált kockáztatták, ha vétettek valamiben. Szulejmán kizárólag győzni érkezett.

Június 10-én a lovagok megkapták a második levelet, amely ezúttal nélkülözte a diplomáciai udvariaskodást: „Szulejmán szultán Villiers de L'Isle-Adam úrnak, Rodosz nagymesterének, valamint lovagjainak és népének. Boldogtalan népem ellen elkövetett szörnyű gazságaitok szánalomra és haragra indítottak engem. Ennél fogva megparancsolom nektek, hogy nyomban adjátok fel Rodosz szigetét és erődjét, hogy kegyes engedelmem birtokában szabadon távozhassatok ingóságaitokkal együtt; vagy ha úgy tetszik, maradjatok uralmam alatt anélkül, hogy adófizetési kötelezettség terhelne benneteket, vagy szabadságotok, hitetek gyakorlása bármely módon korlátozást szenvedne. Ha bölcsek vagytok, előnyben fogjátok részesíteni a barátságot és békét a kegyetlen háborúval szemben. Mert ha legyőzettek, el kell majd viselnetek mindazt a nyomorúságot, amit a diadalmaskodó kezétől a legyőzöttnek rendszerint el kell viselnie, s ettől benneteket nem ment meg sem a tulajdon erőtök, sem külső segítség, sem váraitok ereje, melyeket földig romboltatok... Esküszöm az ég Istenére, a Föld Teremtőjére, a négy evangélistára, a négyezer prófétára, akik az égből szálltak le, s akik között a legfőbb Mohamed, aki a legméltóbb a dicséretre, nagyatyám és atyám lelkére és a tulajdon szent, dicsőséges császári fejemre”. A nagymester válaszra sem méltatta már ezt a levelet, erőfeszítéseit inkább a lőporgyártásra, a felkészülésre összpontosította.

Június 16-án Szulejmán szultán áthaladt hadseregével a Boszporuszon, és nekivágott a rodoszi átkelésig vezető útnak az anatóliai tengerparton. Két nappal később flottája is vitorlát bontott Gallipolinál, fedélzetén nehézfegyverzettel, ellátmánnyal és további csapatokkal. Dacára a szemben álló felek közötti jelentős létszámbeli eltérésnek, a küzdelem kimenetele nem volt annyira egyoldalú, mint gondolnánk. Amikor az oszmán seregek 1480-ban körülvették Rodosz városát, a középkor egy tipikus erődítményére nézhettek fel. A magasságukhoz képest vékony falak, amelyeket arra terveztek, hogy ellenálljanak a létrás ostromlóknak és ostromgépeiknek, de rettentően védtelenek voltak a tartós ágyúzással szemben. 1522-re azonban a védműveket nagyobbrészt átépítették. Lehettek a lovagok múltba tekintők, ami az erkölcsöt és a küldetéstudatot illette, ám a hadmérnökség terén a szorgos újítók közé tartoztak. A negyvenévi békesség alatt tartalékaikat a legjobb olasz hadmérnökök szerződtetésére és védvonalaik megerősítésére fordították. Ez a munka a katonai célú építészetben bekövetkezett forradalom előestéjén zajlott. A lőpor korszaka és az egyre pontosabban célzó ágyúk, amelyek falon áthatoló vasgolyókat lőttek ki, megújították az erődök tervezését. Az olasz hadmérnökök szakmájukat valódi tudománnyá fejlesztették, amire nagy szükség volt Rodosz esetében is. Körzővel számították ki az ágyútűz mértani szögeit, és ballisztikai ismereteiket alapvető tervezési újításokban alkalmazták. Rodoszon megvalósultak a haditechnikai szótár újabb bejegyzéseinek prototípusai: a masszív falak; a jelentős tűzkörlettel rendelkező, vastag falú, sokszögű bástyák; a lövedékek eltérítésére készült megdöntött mellvédek; a messze hordó ágyúknak emelt lőállások; a rejtett ütegekkel kialakított belső védelmi vonalak; a kiásott kettős árokrendszerek; a sáncárkok külső fala, amely tűzáradatnak tette ki a rohamozókat. Az új alapelv a mélységi védelem és a kereszttűz volt: az ellenség nem törhetett előre úgy, hogy egyszerre több helyről tűz alatt ne tartották volna, és sohasem tudhatta, milyen csapdák várják egy-egy védvonal mögött. Rodosz 1522-ben nem csupán a világ legjobban védett települése volt, de egyszersmind a várostrom kísérleti terepe is.

Bár nyugatról nem sikerült jelentős segítséget szereznie, L'Isle-Adamra egyvalamiben rámosolygott a szerencse: Krétáról fel tudta fogadni a kor legragyogóbb hadmérnökeinek egyikét, Gabriele Tadinót, akit csak úgy jellemeztek, hogy „briliáns elme, s a háború dolgában mindenféle számítás tudományának legfőbb szakértője". Tadino elvileg a velenceiek zsoldjában állt, akik erősen kifogásolták részvételét a munkában, tekintettel arra, hogy ez semlegességük megszegésének volt tekinthető. A lovagok az éjszaka leple alatt csempészték ki Krétáról, egy elhagyatott öbölből. Lelkesítő cselekedet volt ez, a csontos arcú, talpraesett, bátor újító hírében álló Tadino ugyanis egyedül felért ezer másik emberrel! Nekilátott a védművek kiigazításának, és a leggondosabban kimérte a távolságokat, a tűztereket és a találati zónákat, a város védművei halálos pontosságú és erejű védelmi rendszer képét vették fel.

Június 24-én, Szent János napján - a lovagok kalendáriumában a legszentebb napon — az oszmán flotta megjelent a partoknál. Két nappal később a várostól 10 kilométerre lehorgonyoztak, és megkezdték a felszerelés kirakodásának hosszadalmas munkáját, valamint a szárazföldről megindult a kompjárat az emberek és a hadianyagok áthordására. Eközben ünnepélyes szertartás keretében a nagymester letette a város kulcsait a szent templomának oltárára, „kérve Szent Jánost, hogy vegye oltalmába és őrizze meg a renddel együtt... és szent kedvezésével védelmezze az ostromló ellenség hatalmas erői ellenében".Két hétig tartott, míg az oszmánok mindent átszállítottak a szárazföldről. A partra rakodták egy tüzérségi lexikon teljes tartalmát: bombavető mozsarakat, nagyágyúkat, hosszú csövű csatakígyókat, közepes csőhosszúságú dupla kartányokat és kisebb méretű tarackokat. Ezek a különleges lövedékek egész sorozatát voltak hivatottak célba juttatni a támadás menetének meghatározott céljai szerint: hatalmas köveket, akár háromméteres átmérővel; robbanásszerű sebességgel repülő vasgolyókat a falak meggyengítésére és átfúrására; rézből készült tűzgolyókat, amelyek széttörve naftát permeteztek „az emberek legyilkolására"; magas röppályájú mozsárlövedékeket; sőt még biológiai fegyvereket is, egyes ágyúkat ugyanis kimondottan arra a célra terveztek, hogy bomló tetemeket lőjenek át a falon.

Ismerjük be, hogy a világ egyetlen hadereje sem vehette fel a versenyt az oszmánokkal az ostromlás művészetében. Kémszolgálatuk révén meg úgy érkeztek Rodoszra, hogy kellően tájékozottak voltak a védelemről, és valósan felmérték a tennivalókat. Legfőbb bizalmukat ezért nem is annyira az ostromműszereikbe helyezték, hanem a földalatti szerkezetekbe, azaz a robbanó aknákba. E célból a napfényes partra kiszállított legénység jó része mindössze ásóval és lapáttal volt felszerelve. Korábban Szulejmán elrendelte, hogy kutassák át a balkáni tartományokat tapasztalt aknászokért (ezek többnyire keresztények voltak), a földalatti alagutak kivitelezésére. A jócskán felduzzasztott sereg a becslések szerint 60.000 fős volt — az egész oszmán sereg harmada.

 

Július 28-án a védők tanúi lehettek, amint az oszmán hajókra ünneplő zászlókat vonnak fel, jelezve, hogy Szulejmán átkelt a szoroson a maga gályájával. Mihelyt a szultán lőtávolon kívül felállította táborát és ünnepi sátrát, majd megtekintette az előkészületeket, kezdetét vehette a hivatalos ostrom. Eleinte a falakon túli területért folyt a harc, később a falakért. Az aknászok először munkaárkokat alakítottak ki a város védelmi vonalaival párhuzamosan, és cölöpfalakkal takarták őket elölről, majd keskeny és mély árkokat ástak, amelyek immár a falak felé haladtak. Kezdettől kíméletlen volt ez az ostrom. A szerencsétlen árkászokat, akik a nyílt terepen ástak, halomra lőtték Tadino jól becélzott tűzfegyverei, majd a váratlan kitörések során még többet öltek meg közülük. Az oszmán parancsnokokat ez kevéssé érdekelte, mivel emberből volt elég, és olcsón adták. Miután kiépítették az árkokat, az ágyúkat elhúzták kijelölt helyükre a cölöpfalak mögött, és megkezdődött a tüzelés. Súlyos ágyúk bombázták a falakat éjjel és nappal egy teljes hónapon át. A mozsarak tűzszerszámokat lőttek a városra, melyek,,a talajra esve szétrepedtek, tűz jött ki belőlük, és kárt okoztak". A lövészek elöltöltő szakállas puskával igyekeztek megtisztítani a védműveket a védőktől. A szinte korlátlan emberi erőforrásnak köszönhetően bámulatos földmunkát végeztek, az árkászok egész hegyet hordtak el sok száz méter távolságba, hogy két hatalmas rámpát építsenek, melyek a fal tetejénél is magasabbra értek. Azután ezekre öt ágyút húztak fel, és onnan lőtték a várost.

 

Akkora volt az ostromló sereg, hogy a sziget felől teljesen el tudta zárni a települést a török, félhold alakjában, egyik parttól a másikig két és fél kilométeres hosszúságban. Az árkok hálózata napról napra és könyökről könyökre lett egyre kiterjedtebb, nyitott tetejüket fából ácsolt, bőrrel bevont ellenző védte, míg az árkászok alatta dolgoztak. Tadino nem maradt adós a megfelelő ellencsapásokkal. Ahogy az aknászok alagútjai közelítettek a falak felé, ötletes jelzőeszközt készített: bőrhártyát feszített fakeretre, melyen csengettyűk csüngtek. A műszer olyan érzékeny volt, hogy a legcsekélyebb földalatti rezgésre is megszólaltak a „vészcsengők". Ellenaknákat ásatott, hogy átvágják az ellenségéit, és a behatolókat az éj leple alatt levadászták. Az árkászokat lőporral repítette a levegőbe fedett aknáikból, és furmányos csapdákat eszelt ki, hogy az előrehatoló ellenséget gyilkos kereszttűz alá vehessék. Ha egy-egy alagút mégis elkerülte volna a figyelmüket, csigavonalú furatokat vágatott a falak alapzatába, hogy szórtabbá tegye a robbanószerek hatását.

Az újonnan épített olaszbástyák ellenálltak az ágyúgolyók erejének, de egyes régebbi szakaszok sebezhetőbbek voltak, az árkászok pedig fáradhatatlanok. Hiába talált meg és semlegesített szeptember elejére Tadino közel ötven alagutat (!), negyedikén az egész várost megrázkódtatta egy robbanás az angol bástyánál. A törököknek sikerült egy fel nem fedezett alagútban robbantaniuk, és kis híján tízméteres lyukat ütöttek a falon. Özönlött az oszmán gyalogság, egy időre Szulejmán emberei megvetették a lábukat, és kitűzték zászlaikat a falra, azután visszaverték őket, ám jelentős vérveszteség árán.

 

Az elkövetkező napokban a vérontás egyre hevesebb lett. Aknák robbantak, többnyire kevés kárt okozva, köszönhetően a Tadino-féle furatok rendszerének. A közvetlen rohamokat feltartóztatták, és ezrével hullottak el a névtelen oszmán harcosok. Szulejmán tűzmesterének lábát elvitte egy ágyúgolyó - azt mondják, a csapás súlyosabban érintette a szultánt, mint ha valamelyik vezérét veszítette volna el. Emberei vonakodva folytatták az ostromot, szeptember 9-én úgy hajtották el őket a falakig „kemény kardlapozással". A városon belül jóval kisebbek voltak a veszteségek, csakhogy végzetesebbek is - minden elesett védő helyén betölthetetlen űr támadt. Egyedül szeptember 4-én a lovagok három vezért veszítettek el: a gályák kapitányát, a zászlóvivő Henry Mansellt, valamint Gábriel de Pommerols lovagparancsnokot, aki „az árkok inspiciálása közben a mélybe zuhant a falról... és sebet kapott a mellkasán".Szulejmán biztos távolból, a fegyverek hatókörén kívül figyelte és jegyezte a csata fejleményeit hadjárati naplójába, sommás megállapítások formájában. Augusztus végén például a következőket írta: „26. és 27.: Harcok. 28.: Parancs az árkok kövekkel és ágakkal való betöltésére. 29.: Piri pasa lövegei, melyeket a hitetlenek eltaláltak, mától újra tüzelnek. 30.: Az árkokat betöltötték. 31.: Keserves küzdelem." A naplóból kiolvasható az egyre erősebb várakozás. Fővezére, Musztafa pasa közölte a szultánnal, hogy az ostrom még egy hónapig eltart. Ahogy a várost megrázkódtatta egy sor robbanás szeptember folyamán, és a rések egyre szélesebbek lettek, úgy tűnt, a végső roham már nincs nagyon messze. Szeptember 19-én Szulejmán feljegyezte, hogy egy csapat török katonának sikerült bejutnia az egyik városfalszakaszon. „Ez alkalommal bebizonyosodott, hogy a falon belül nincsen második árokrendszer vagy újabb fal." Szeptember 23-án Musztafa pasa úgy döntött, hogy eljött az idő. Hírnökei bejárták a csapattesteket, hogy bejelentsék az általános roham kezdetét. Szulejmán szózatot intézett a sereghez, vitézi tettekre lelkesítette őket, majd elfoglalta a számára emelt kilátóhelyet, ahonnét a végső összecsapást követhette.

Szeptember 24-én, pirkadatkor, „még a reggeli ima előtt" súlyos ágyúzással elkezdődött a nyitány. A füst leple alatt a Szulejmán csapásmérő erejének tartott janicsárok megkezdték előrenyomulásukat. A védőket meglepetésként érte a roham. A janicsárok megvetették lábukat a falakon, s kitűzték lobogóikat. Ádáz küzdelem bontakozott ki. Hat órán át vívtak az állásért, de L'Isle-Adam nagymesternek sikerült lelket öntenie a védőkbe, kitartottak. A bástyákról kereszttűz alá vették a behatolókat, és elvágták őket állásaiktól. Az oszmánok végül meginogtak, és feladták a rohamot. Semmiféle fenyegetéssel nem lehetett visszahajtani őket a falakra, helyette menekültek, hátrahagyva a füstölgő, vérben úszó romokat. Szulejmán egyetlen mondatot vésett fel naplójába: „A rohamot visszaverték." Másnap a szultán közölte elhatározását, hogy Musztafa pasát hajtsák végig a sereg arcvonala előtt, majd nyilazzák halálra. Harmadnapra meggondolta magát. Az ostromról érkező hírek tompítva bár, de bejárták a mediterráneumot. Európa uralkodói tenni ugyan nem tettek semmit, de átérezték a Rodoszon történtek jelentőségét. A sziget gát volt, mely visszatartotta az oszmánok tengeri előretörését. V. Károly német-római császár megértette, hogy a sziget veszte megnyitja az utat a Földközi-tenger belseje felé, az oszmánok nyilván megtámadják a tenger felől Itáliát, „végül romlásba döntik és elpusztítják az egész kereszténységet". Sajnálatos módon Rodosz számára ennek a zseniális stratégiai helyzetfelmérésnek nem voltak kézzelfogható következményei. Októberben mindössze egy maroknyi hajó törte át a blokádot, fedélzetükön néhány lovaggal. Itáliában a rend összegyűjtötte a pénzt kétezer zsoldos fogadására, eljutottak vele a szicíliai Messinába, de tovább nem. Fegyveres kíséret nélkül nem mertek nekivágni az útnak. A messzi Brit szigeten néhány angol lovag felkészült egy expedícióra. A hajózási szezon szempontjából túl későn indultak útnak, elsüllyedtek a Vizcayai-öbölben, és mindenki odaveszett.

Az ostrom ezalatt tovább zajlott, a falakat újra meg újra aláaknázták és megrohamozták, az angol szakaszon tíz nap alatt öt rohamot vertek vissza. Október elejére a legtöbb angol lovag vagy sebesülten feküdt, vagy elesett. Október 10-én drámai fordulatot vettek az események. Áttörték a spanyolok falszakaszát, és a behatolókat nem lehetett kiűzni. Sikerült ugyan egy hirtelen felhúzott belső fal mögé rekeszteni őket, de az oszmánok nem távoztak többé. „Balvégzetű nap volt ez nekünk - írta az egyik lovag romlásunk kezdete." Másnap újabb rossz hír érkezett: egy török lövész észrevette Tadinót, amint az éppen a védelmet vizsgálta egy ablakmélyedésből, és az arcába lőtt. A golyó összezúzta a bal szemüregét, és a halántékán át távozott. A vitéz lelkű hadmérnök súlyosan megsebesült, és harcképtelenül feküdt hat héten át, de nem adta meg magát a halálnak. Időközben a hadra fogható ágyúk száma napról napra csökkent, és a lőporkészletek úgy megfogyatkoztak, hogy L'Isle-Adam nagymester rendeletére immár engedély nélkül egyetlen lövést sem volt szabad leadni.

A városban eluralkodott a mindenütt kémeket látó boszorkányhajsza. A rabszolgává tett kelletlen muszlimok által kiszolgált, latinokból, görögökből és zsidókból álló vegyes lakosság körében bárki könnyen vizionálhatott az ellenséggel rokonszenvező „ötödik hadoszlopot". Az ostrom elején a fogságba esett török asszonyok között lelepleztek egy összeesküvést - állítólag fel akarták gyújtani a várost, és a főbűnösöket kivégezték. A szigorú őrizet dacára a férfi foglyok gyakran megszöktek: vagy leereszkedtek a falon, vagy a tengerbe ugorva kiúsztak az öbölből. Szulejmán egy szökevénytől szerzett tudomást róla, hogy a szeptember 24-én végrehajtott roham háromszáz ember életét követelte a városban, és elesett a legfontosabb parancsnokok közül három. Még ugyanabban a hónapban tetten érték az egyik zsidó orvost, akit még Szulejmán édesapja küldött évekkel korábban a városba „alvó ügynökként", amint nyílra rögzített üzenetet készült átlőni a falon. A felajzott lakosok már mindenhol kémet láttak, az árulásról szóló rémhírek és a végpusztulást hirdető próféciák futótűzként terjedtek. Október végén egy másik zsidó városlakót a kaptak el, amint épp üzenetet erősített egy nyílra. Rettegés lett úrrá a városon.

Ahogy elillant a felmentő seregek érkezésének reménye, a lovagok már csak az időjárásban bízhattak. A hadjárat a Földközi-tenger medencéjében szezonális tevékenységnek számított. Ősz végén, amikor elkezdődtek az esőzések, a hivatásos katonák már arról álmodtak, hogy megtérjenek téli kvártélyukba, a szántóvetőkből toborzott alkalmi harcosok pedig falujukba, földjükhöz. Az alacsony fedélzetű hadigályák számára egyre veszélyesebb volt ilyenkor a tenger, és katasztrófa várt az olyan flottára, amely túl sokáig élt vissza annak vendégszeretetével. Senki nem ügyelt olyan gonddal a tengeri kalendáriumra, mint az oszmánok: a hadjárati szezon náluk hagyományosan a perzsa újév napján, március 21-én indult, és október végén zárult. Rodoszon október 25-én kezdődött az esőzés. Az árkok megteltek vízzel, a talaj sártengerré változott. A hadszíntér az első világháború egyik fontos ütközete, a somme-i csata terepét vetítette előre. A szél keletről fújt, egyenesen az anatóliai sztyeppékról hozta a hideget. Az árkászok fagyott ujjaikkal nehezen tudták megragadni a lapát nyelét. Az oszmán sereget betegségek tizedelték, és egyre nehezebben lehetett lelket önteni a katonákba. Az ostromlók lassan elveszítették a bátorságukat.

Bármely oszmán parancsnok, ha saját döntésére hagyatkozik, ezen a ponton leírta volna a veszteségeit. Attól való félelmében, hogy flottája szilánkokra zúzódik a sziklákon, a serege fellázad, és a járvány megtizedeli, hazaindult volna, kockáztatva a szultán haragját. Szulejmán jelenlétében erről szó sem lehetett, a szultán ugyanis győzni jött. Egy kudarc uralkodása kezdetén aláásta volna a tekintélyét. Az október 31-én tartott haditanács eredményeképpen a flottát biztos téli kikötőbe küldték az anatóliai partoknál, Szulejmán pedig elrendelte, hogy kőből emeljenek neki „mulatóházat", téli szállásul. Az ostrom folytatódott.

Egész novemberben tovább küszködtek a szemben álló felek. A lovagok immár túl kevesen voltak ahhoz, hogy a fal minden szakaszát őrizhessék, és nem állt rendelkezésükre elegendő rabszolga sem, hogy a károkat helyreállítsák, a fegyvereket mozgassák. „Nem volt már lőporunk - írja Sir Nicholas Roberts angol lovag—, sem egyéb lőszerünk, sem élelmiszerünk, kivéve... a kenyeret és a vizet. Kétségbeejtő helyzetben voltunk." A tengerről nem érkezett számottevő segítség, és az oszmánok szilárdan megvetették lábukat a spanyol szakaszon nyitott rés körül. Ekkor a nyílás már elég széles volt ahhoz, hogy egymás mellett akár negyven lovas is bejuthasson. A törökök további rohamokat is indítottak, de a keserves idő és a makacs esőzés gyengítette a morált: „Kitartóan, szakadatlanul esik, az esőcseppek ránk fagynak, s a jégeső sem ritka nagy mennyiségben." November 30-án indították az oszmánok utolsó nagy rohamukat. Kudarcot vallottak, ám vissza nem tudták szorítani őket. Patthelyzet alakult ki. A realisták a falakon belül „úgy vélték, elképzelhetetlen, hogy a várost tovább lehessen tartani, mikor az ellenséget megállították a falakon belül, az egyik irányban negyven, a másikban harminc méterre, a védőknek nincsen hová hátrálniuk, az ellenséget pedig nem lehet kiverni". Szulejmánnak viszont végig kellett néznie, ahogy napról napra megtizedelik a haderejét. A modern erődépítészet figyelemre méltóan jól teljesített az esélyek kiegyenlítése terén. A szultán tudta, hogy a katonái elérték a tűréshatárt, és megoldást kellett találnia.

December l-jén egy genovai renegát tűnt fel váratlanul a kapuk előtt, felajánlva közvetítői szolgálatait. Elhajtották, de két nap múlva újfent megjelent. Ezzel kezdetét vette egy óvatos próbálkozás, hogy tető alá hozzák a tárgyalásos feladást. Fontos volt, hogy a szultánnak ehhez hivatalosan nem lehetett köze. Az egész világ urának szempontjából méltóságán alulinak minősült, hogy békét keressen. Titokzatos leveleket kézbesítettek a nagymesternek, bár Szulejmán tagadta, hogy ő küldte volna őket, melyekben megismételték a feltételeket. Fokozatosan kialakult valamiféle diplomáciai közlekedés, és a lovagok hosszasan vitatkoztak a helyzetről tanácskozásaikon. L'Isle-Adam inkább harcolva szeretett volna elesni, és a kilátásra, hogy fel kellene adnia a szigetet, olyan idegállapotba került, hogy egyszer még az eszméletét is elveszítette. Tadino azonban tudta, hogy az ügyük katonai értelemben reménytelen, és a város lakói, emlékezve Nándorfehérvár civil lakosságának sorsára, könnyes küldöttségeket menesztettek a tanácshoz. A védőket meglepték a feltételek, és eleinte gyanakvással is fogadták őket: az oszmánok biztosítanák a lovagok tisztes eltávozását, akik elvihetik ingóságaikat és fegyvereiket, kivéve a tüzérségi eszközöket. A hátramaradt városlakók vallásszabadságát tiszteletben fogják tartani, nem kényszerítik őket az iszlámra való áttérésre, egyetlen templomot sem alakítanak át mecsetté, és öt éven át nem kérnek tőlük adót. Cserébe a lovagoknak fel kell adniuk minden szigetüket és erődítményüket, a szárazföldi Szabadító Szent Péter-erődöt is. A feltételek nagyvonalúsága mutatta, hogy a küzdelem holtpontra jutott, és Szulejmánnak is nagy szüksége lett volna a téli háborúskodás berekesztésére. A szultán még azt is felajánlotta, hogy hajókat biztosít a lovagoknak az elvonuláshoz.

A tárgyalások két héten át folyvást elakadtak és újra kezdődtek. L'Isle-Adam igyekezett időt nyerni, és csak egy újabb roham kényszerítette vissza a tárgyalóasztalhoz. Végül elfogadta az elkerülhetetlent. Szulejmán eltökélt volt: az erőd az övé lesz, ha „minden török belepusztul is", de sikerült meggyőznie a keresztényeket arról, hogy adhatnak a becsületszavára. A bizalom erősítésére hátravonta seregeit a várostól jó kilométernyi távolságra, és kölcsönösen túszokat cseréltek. Az utóbbiak között volt Sir Nicholas Roberts, az első angol, aki feljegyezte a szultánnal való találkozását. Az élmény mély nyomokat hagyott benne; mint írja: „A török fejedelem igen bölcs, finom ember... szavaiban és tetteiben is. Először elé vezettek bennünket, hogy hódoljunk előtte... csodálatosan gazdag és pompás vörös sátorban fogadott minket." Nyomban biztosították hódolatukról Szulejmánt, aki „trónon pihent, míg az egész sátorban senki emberfia nem ült rajta kívül, s a trónja finom arannyal volt bevonva". A szultán még hevenyészett tábori körülmények között is lenyűgöző jelenség tudott maradni.

A békeszerződést végül december 20-án írták alá. Négy nappal később L'Isle-Adam a megadás jeléül megjelent Szulejmán előtt. Egyszerű fekete ruhában volt, a gyász öltözetében. A találkozó majdhogynem baráti légkörben zajlott. Szulejmánt láthatólag megindította a lovagok bátor védekezése és a kézcsókra elébe járuló szakállas öregember melankolikus alakja. Tolmácsa útján még ő vigasztalta a kortól szemmel láthatóan meggyötört L'Isle-Adamot az élet szeszélyeiről szóló, együtt érző szavakkal. Ilyenekkel békítette: „Gyakori esemény elveszíteni városokat, de még királyságokat is, hiszen az emberi szerencse oly ingatag." Vezíréhez fordulva azt mormolta: „Elszomorít engem, hogy ezt a bátor öreget ki kellett üldöznöm az otthonából." Két nappal később további gesztusképpen látogatást tett a lovagoknál, hogy megtekintse az elfoglalt várost. Gyakorlatilag testőrök nélkül vonult, és a várvédők becsületére hagyatkozott. Távozáskor turbánját lengetve szalutált ellenfeleinek.

Azért nem alakult minden ilyen könnyedén. Karácsony napján egy csapat janicsár bevonult a városba- látszólag azért, hogy őrizzék, de közben fosztogatásra is jutott idejük, és néhány templomot is megszentségtelenítettek. A messzi Rómában a kereszténység e bástyájának vesztét baljós egybeesés tette nevezetessé. A Szent Péter-templomban a karácsonyi mise során egy kődarab elszabadult a párkányzatról fenn, a kupolában, és a szentatya lábához zuhant. A hívek világos jelet láttak ebben: a kereszténység védelmének sarokköve zuhant le, megnyitva az utat a hitetlenek előtt a mediterráneum felé. A muszlimok számára viszont következett a diadalmas bevonulás a városba. Allah nevét kiáltották, majd felvonták a janicsárok zászlaját - az iszlám egyik diadallobogóját —, és szóltak a szultáni dobok, zenekarok. „így került az iszlám földjei közé e város, mely a tévelygés hazája volt."

Az 1523-as esztendőben, újév napján, amikor a délutánt éppen elnyelni készült a téli alkonyat, a megmaradt lovagok elhagyták Rodoszt — aki járni tudott, az lábon, aki nem, azt vitték. Mindösszesen 180-an voltak, ennyien szálltak fel a Szűz Mária nevét viselő hajóra, valamint a Szent Jakabról, Szent Katalinról és Szent Bonaventúráról elkeresztelt hajókra. Magukkal vitték a rend levéltárát és a legszentebb ereklyéket: Keresztelő Szent János jobb karját ékkövekkel rakott ereklyetartóban, illetve a Szűz kegyképét. Tadino, akit Szulejmán nagyon szeretett volna a seregébe verbuválni, már elvitorlázott eddigre.

Ahogy a hajók a kikötőből kifelé nekivágtak a nyílt tengernek, a lovagok vethettek még egy pillantást Kis-Ázsia hófödte hegyeire és a keresztesek négyszáz éves történelmére, amely most élesen lezárult Rodosz elestével, feladásával. A sziget a lovagok képzeletében paradicsomként élt tovább a következő évtizedekben, a visszaszerzése köré szőtt nosztalgikus álmok csak nem akartak kiveszni. Előttük most a bizonytalan jövő volt, valamint a hamarosan éjszakába burkolózó Krétai-tenger. Szulejmán diadallal tért meg Isztambulba. Alig másfél év alatt a hallgatag ifjú uralkodó nyomatékosan a világ tudomására hozta birodalmi törekvéseit. Nándorfehérvár utat nyitott a Magyar Királyság és Közép-Európa felé; Rodosz eleste pedig megfosztotta a mediterráneum keleti felét az utolsó keresztény erősségétől. Az oszmán hajók, „mozgékonyak, akár a kígyók", immár a Földközi-tenger közepének vizét készültek hasítani. Ezek voltak a nyitó lövések egy nagyszabású háborúban, amely Bécs kapujától a Gibraltári-szorosig terjedt.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Roger Crowley: Tengeri birodalmak, A kereszténység és az iszlám harca a Földközi-tenger feletti uralomért (1521-1580) Park Könyvkiadó, 2014

Fodor Pál – Hegyi Klára – Ivanics Mária: Török és tatár hódítók. Budapest, Kossuth, 1993.

Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Ford.: Bánki Vera, Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest, Osiris, 1999.

Török József – Legeza László: Máltaiak. Budapest, Mikes, 1999.

Rácz András: Rodosz 1480-as ostroma, Sic Itur Ad Astra, 2002. 2-3. sz.

https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1ltai_lovagrend

http://vlaston.webnode.hu/news/a-johannitak/

https://en.wikipedia.org/wiki/Knights_Hospitaller

Szólj hozzá