2016. aug 30.

Johannita lovagrend Rodoszon I.

írta: beatj
Johannita lovagrend Rodoszon I.

1. rész Rodosz megszerzése, háború Mameluk Birodalommal

Az első keresztes háború sikere után a Szentföldön jó pár lovagrendet alapítottak, melyek sok célja közül az elért „sikerek” megőrzése, a Szentföld védelme, a betegek gyógyítása is megtalálható volt. Mindenki ismeri a Templomos Lovagrend legendáját, főleg a bukásukat övező rejtélyek miatt is. Vagy ott a német lovagrend, amely később a Baltikumban szerzett magának hírnevet, de előtte még kis hazánkban is megfordultak, de innen is ki kellett ebrudalni őket önállósodási hajlamuk miatt. A Johannita Lovagrend sem lóg ki a sorból, ugyanúgy kivették a részüket a Szentföld védelméből, majd onnan kiszorulva tovább folytatták élethalál harcukat a túlélésért, melyet valljuk be elég jól csináltak, hiszen mai napig létező szervezetről van szó, habár azért manapság már nem a kardforgatásról meg a harcokról ismerjük őket. Jelen történetünk tárgya a lovagrend Rodosz szigetén eltöltött ideje, a sziget védelme megannyi ostrom visszaverésével, majd pedig a szigetről való lemondás, ami nem jelentette számukra a bukást, amit annyian vártak volna tőlük. Több évszázadot felívelő történelmük már csak a túlélésért, a fennmaradásért vívott küzdelmeik miatt is igen elismerésre méltó.

A rendet 1070 körül alapították a Szentföldön, úgy, mint „társait”, csak még az első keresztes háborút megelőzően. Védőszentjük Szent János volt, innen származik a johannita elnevezés. Fő feladatuk eleinte a jeruzsálemi ispotály fenntartása és működtetése volt, ebből alakult ki másik nevük: ispotályos lovagok. A rend végigharcolta a szentföldi keresztes háborúkat annak rendje módja szerint, és ők építették Krak de Chevaliers máig is álló impozáns erődjét Szíriában. Amikor 1291-ben elesett Akko, az utolsó nyugati kézen maradt szentföldi város, a johanniták a templomosokkal együtt Ciprusra költöztek, így osztozni kellett egy másik rendel. A johanniták megerősödését Cipruson viszont nem nézte jó szemmel a sziget királya, ezért Foulques de Villaret nagymester úgy döntött, hogy inkább saját hazát keres a megtépázott johannita rend számára. Erre Rodosz tűnt a legalkalmasabbnak. A sziget a Földközi- és az Égei-tenger találkozásánál feküdt, megfelelően közel a kis-ázsiai partokhoz, így akár egy későbbi keresztes hadjárat kiindulópontjául is szolgálhatott. Remek kikötővel és nagyon jó védelmi adottságokkal rendelkezett, ugyanakkor elég nagy területű volt ahhoz, hogy legalább a szükséges élelmiszer jelentős részét meg lehessen rajta termelni. Mindössze meg kellett már csak szerezni.

A megszerzés abban a tekintetben volt elsőként bonyolult, hogy kitől is kellene „elfoglalni”. Elméletben Bizánchoz tartozott, de ekkor a genovaiak birtoka volt, valójában azonban velencei befolyás alatt álló kalózok uralkodtak rajta, bizonyos városok pedig önállóak voltak. Így eldönteni se volt könnyű, hogy a megszerzésével kinek az orra alá pörkölnek oda. Villaret nagymester azonban nem rettent meg a feladattól, hanem 1306-tól kezdve tárgyalni kezdett Genovával és Bizánccal a sziget sorsáról. Genova beleegyezett, hogy ha a johanniták Rodoszt vissza tudják foglalni, megtarthatják a szigetet. Egy tulajdonos kipipálva. Vinioli genovai admirális eladta Rodoszt, Kosz és Lerosz szigeteivel együtt, bár azért érdekes, hogy miként adunk el valamit ami jog szerint ugyan a miénk, de valójában a hatalom nincs a kezünkben, plusz más ország is igényt tart a területre, de mindegy. 1309-ben II. Andronikosz bizánci uralkodó is megígérte, hogy nem fogja visszakövetelni a szigetet a lovagrendtől. Újabb pipa. Innentől már sima ügynek tűnt a dolog.  A johanniták egy kisebb flottával és néhány genovai gályával 1306-tól megindították a Rodosz elleni hadműveleteket. Partra szálltak, és lépésről lépésre kezdték meghódítani a szigetet. Maga Rodosz vára azért még két évig ellenállt a lovagrend katonáinak, de kitartásukat siker koronázta. A sziget meghódítása 1309-re fejeződött be, melynek során megszerezték a közeli szigeteket jelentős részét is, így létrehozták saját kis államukat. De a nyugodt időszak nem tartott sokáig, hamarosan újra harcolniuk kellett, immár saját maguk védelmében, a tét sem volt kicsi, a puszta lét, a túlélés.

A lovagok egy katolikus vallási közösséget alkottak, tagjaik Európa más-más részeiből érkeztek. Mivel a korban a nemzet fogalma még ismeretlen volt, az általuk beszélt nyelvek szerint különböztették meg magukat. Hét ilyen nyelvi csoport létezett, a provanszál, az Auvergne-i, a francia, az olasz, az aragóniai, az angol és a német. Az aragóniai csoport később szétvált a kasztíliai és a katalán nyelvek csoportjára. A hivatalos nyelv mi más, mint a latin volt, de a nyelvi csoportok között általában a francia volt inkább a kommunikáció nyelve. A lovagok szellemi vezetője a római pápa volt, és az általuk kinevezett rodoszi püspök lett a helyi görög metropolita egyházi felettese. A görög lakosság a lovagokat az ókori szobor nyomán „kolosszusoknak” keresztelte el. A lovagok mind nemes családok sarjai voltak; a káplánok, egyházi személyek, valamint a szolgáló testvérek, akik a betegeket ápolták, is szabad családokból érkeztek, jobbágyszármazásúak azonban nem lehettek köztük. A lovagok maguk közül választották a nagymestert is. A lovagrend rodoszi uralma idején, 1309-től 1522-ig 19 nagymester tevékenykedett, közülük összesen 14 francia nyelvű volt.

A johanniták – felismerve, hogy az Oszmán Birodalom erősödésével egyre nehezebb lesz Rodosz ellátása, – fokozatosan „átállították” a szigetet célirányos haditermelésre. Minden megművelhető földön élelmiszert termeltek, a helyben található faanyagot hajókhoz, hadigépekhez stb. használták fel. Készültek arra, amit mindenki sejtett, hogy élethalálharcot kellesz majd vívniuk a fennmaradásukért. Ugyanakkor fontos szerep hárult Rodosz polgári lakosságára is, mert kb. 450 lovagnál több csak ritkán volt egyidejűleg a szigeten. A javarészt görög lakosság létszáma nagyjából 20.000 főre volt tehető. A mezőgazdasági termelés mellett részt vettek az erődítési munkálatokban, falakat, tornyokat építettek, háború esetén védelmi feladatokat is elláttak, illetve szabad evezősként szolgáltak a gályákon. A johanniták jól bántak velük, a görögök a római pápa elismerése mellett megtarthatták ortodox vallásukat, így szívesen működtek együtt a lovagrenddel, lehetett rájuk számítani az állam védelme során. Az intenzív módszerekkel elért növekedés dacára a szigetállam ellátása továbbra is a tengeri kereskedelemtől függött. Rodosz védelméhez elsősorban nem nagyszámú harcosra, hanem sok-sok pénzre volt szükség, hogy a megfelelő behozatalt biztosítani tudják Az 1430-as évek végére pedig a Rodoszról kiinduló kalózhajók, szinte megbénították a Földközi-tenger keleti medencéjének kereskedelmét, ami stratégiai szempontból nem is volt rossz a kereszténységnek, és egy plusz kis bevételt is jelentett Rodosznak. Az ekkor még elsősorban szárazföldön terjeszkedő Oszmán Birodalom számára a tengeri kereskedelem nem volt létfontosságú, a törökök nem is rendelkeztek érdemi tengeri haderővel, így ők nem sokat tehetek a rodoszi kalózok és az őket támogató johanniták ellen.

Viszont – az oszmánokkal ellentétben – a mameluk szultanátus működésében döntő jelentőségű volt a tengeri kereskedelem, és mivel ők komoly flottával rendelkeztek, várható volt, hogy nem fogják tétlenül tűrni az egyre erősödő keresztény kalóztevékenységet, és így is lett, betelt a pohár. Al-Zahir Jakmak mameluk szultán (1438–1453) elhatározta: mindenáron végez a Földközi-tenger keleti medencéjét megbénító rodoszi johannita állammal.

A mameluk szultán először tárgyalásokat kezdett a lovagrenddel, Kairóba el is ment egy küldöttség még 1438-ban, de egyértelmű volt, hogy hiába kötnek bármiféle szerződést, hosszabbítják meg a köztük lévő fegyverszünetet, az nem lesz tartós úgyse. Főleg akkor szereztek erről igazán bizonyosságot, amikor kémek útján értesültek arról, hogy a mameluk szultán az oszmán birodalommal kötött egy titkos szerződést, amelyben az oszmán hatalom semlegességet vállalt abban az esetben, amennyiben Rodosz szigetét egyiptomi támadás éri. A lovagrend ezek után követeket küldött több európai király udvarba, segítséget kértek a várható támadás ellen, de nemleges válasz jött mindenhonnan, minden országnak megvolt a saját baja.

Az események felpörögtek és a Rodosz ellen induló mameluk flotta Damiettából kifutott 1440 tavaszán. A pár tucat hadihajó megközelítőleg pár száz reguláris katonát és néhány száz „martalócot” szállított, tehát nem volt egy olyan hatalmas nagy sereg, ami előre is vetítette a későbbi események mikéntjét. A rodosziak felkészülten várták a rohamot, és Jean de Lastic nagymester (1437–1454) vezetésével, játszi könnyedséggel visszaverték a mamelukok támadást. A muszlim támadás nem okozott komoly károkat a városban, az ostromlók pedig 12 hajót vesztettek. Az 1440-es mameluk kísérlet így alig volt több egy kis erőkkel végrehajtott portyánál, ami lepattant a sziklaszilárd védelemről.

Al-Zahir Jakmak szultán, okulva a kudarcból, egy jóval nagyobb hadsereggel indult Rodosz ellen 1443-ban. A Damiettából induló flotta nem egyenesen a johanniták ellen hajózott, hanem először összegyűjtötte az alávetett városok, államok haderejét. Az egyesült hadsereg és flotta első feladata az volt, hogy elfoglalják Castellino szigetét a johannitáktól. Erre azért volt szükség, mert a kis szigetről könnyen hátba lehetett volna támadni a flottát. A kis létszámú helyőrséget gyorsan legyűrték, a sziget mameluk kézre került. Amellett azonban, hogy túl sok időt vesztegettek el a flotta összegyűjtésével és Castellino ostromával, a mamelukok azt is tudták, támadásuk már nem éri készületlenül a johannitákat. Látták a Castellinót Rodosszal összekötő „távíró” rendszer füst- és fényjelzéseit, ebből pedig nyilvánvaló lett, hogy Rodosz védői mindent tudnak az ostromló sereg létszámáról, felszereléséről, és ha segítséget küldeni nem is tudnak, a védelemre alaposan felkészültek. A flotta viszont a közeledő tél elől kénytelen volt visszatérni Damiettába, így Rodosz fellélegezhetett. A hadművelet lényegében így kudarcba fulladt, de a résztvevő erők viszont sértetlenek maradtak, és nem adták fel a tervet, úgy döntöttek, hogy tavasszal újra próbálkoznak majd. És így is tettek.

A Damiettában áttelelt mameluk és szövetséges flotta 1444 tavaszán indult Rodosz ellen, megkezdve a második felvonást. A főerőt mintegy 40 hadihajó és közel 1.000 katona alkotta, ehhez jöttek még a szállítóhajók és egyéb kisebb járművek. A mamelukok partra szálltak Rodoszon, a várost körbezárták, és ostrom alá vették.

A közel 40 napos ostrom alatt folyamatosan dúlták a város körüli falvakat, ültetvényeket is. Jean de Lastic johannita nagymester viszont hősiesen kitartott. Az előző évi mameluk kísérlet után a lovagrendiek tudták, hogy folytatódik majd a támadás Rodosz ellen, így a városban bőséges készleteket halmoztak fel. Az ostromló mameluk hadsereg az első rohamok kudarca után viszont elbizonytalanodott, amit a johanniták kíméletlenül kihasználtak, kitörtek a városból és lekaszabolták az ostromlók legtöbb emberét.

A mamelukok nem tehettek mást ezután, mint, hogy megszégyenülve visszahajóztak Damiettába. 1446-ban a mameluk szultanátus és a johannita lovagrend képviselői egy francia kereskedő közvetítésével kötötték meg a háborút lezáró békét, ami csak növelte a lovagok elismertségét, lévén, hogy milyen nagyhatalmat sikerült „térde” kényszeríteniük. Jean de Lastic azonban nem bízott a béke tartósságában és nagymesterségének hátralevő idejében folyamatosan erősíttette Rodosz falait. Az 1444-es kudarc után a mameluk szultanátus többé nem veszélyeztette Rodoszt, megvolt azoknak a saját bajuk, meg saját ellenségeik is.

 

 

Facebook oldalunk

 

 

 

Ha egyszerre szeretnél jól kinézni és támogatni is az oldalt, akkor nézd meg a pólóinkat: http://tubeshop.hu/atortenelemfaszagyerekei

 

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Roger Crowley: Tengeri birodalmak, A kereszténység és az iszlám harca a Földközi-tenger feletti uralomért (1521-1580) Park Könyvkiadó, 2014

Fodor Pál – Hegyi Klára – Ivanics Mária: Török és tatár hódítók. Budapest, Kossuth, 1993.

Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Ford.: Bánki Vera, Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest, Osiris, 1999.

Török József – Legeza László: Máltaiak. Budapest, Mikes, 1999.

Rácz András: Rodosz 1480-as ostroma, Sic Itur Ad Astra, 2002. 2-3. sz.

https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1ltai_lovagrend

http://vlaston.webnode.hu/news/a-johannitak/

https://en.wikipedia.org/wiki/Knights_Hospitaller

Szólj hozzá

lovagrend rodosz keresztes johannita