2016. júl 28.

Görögök Ázsiában

írta: beatj
Görögök Ázsiában

Görög-Baktriai, Görög-indiai királyságok

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy királyság, majd királyságok. Ez olyan volt, mint a magyar népmesékben az okos lány. Volt is, meg nem is, görög volt is, meg nem is, erős volt, meg nem is. Elfoglalta India egy részét is, meg nem is. Történelmi léptékkel szemlélve nem bizonyult tartósnak, nem állt fent sokáig, de hatása viszont túlélte. A görögség, történelmének felívelő korszakában, mikor pont nem egymás aprításával voltak elfoglalva, legyőzték a perzsa hadakat, a makedón Nagy Sándor vezetésével egészen India határáig terjesztették ki a görögség kulturális – gazdasági határait. Egy rövid időre a görög – makedón állam, majd államok a Balkán-félszigettől, Észak-Afrikán, és a Közel Keleten át egészen Ázsia belsejéig terjedő térség urai lettek, és olyan hatást gyakoroltak a térség népeire, amely még napjainkban is érzékelhető. Ezen folyamatnak csak egy kis szelete ugyan történetünk szereplői, de egy nagyon érdekes, tanulságos, meg talán kevésbé ismert szelete, és már csak e miatt is illő foglalkoznunk velük

Történetünk megismeréséhez először a helyszínnel kell megismerkednünk, ami nekünk oly távolinak tűnő, és szinte megfoghatatlan, elképzelhetetlen területként él az emberek emlékezetében. Baktria egyrészt jelent egy várost, és egy földrajzi régiót. Mint régió a Pamír ás a Hindukus közötti területet jelenti leginkább, melyen keresztül folyik az Amu-Darja folyó. Ez a medence nyugat felé nyitott, és meglehetősen szélsőséges éghajlatú, télen hideg, nyáron forró, és a csapadék általában kevés, az Amu-Darja és mellékfolyói azonban lehetővé teszik a növénytermesztést viszonylag nagy területeken. Éppen ezért az ókori viszonyok között meglehetősen termékeny területnek számított a maga idejében. A négy nagy ókori folyamvölgyi kultúra mellett tulajdonképpen Belső-Ázsia két nagy folyamának (Amu-Darja, Szir-Darja) a völgye is ott volt az ókori civilizáció bölcsői között, csakhogy itt a civilizáció nem sugárzott ki annyira a környező területekre. Ennek oka abban keresendő, hogy nem alakultak ki itteni központú nagy birodalmak a két folyó menti földrajzi széttagoltság, és a sztyeppe területek nomád népeinek közelsége és állandó zaklatásai miatt.

Valahol Baktria környékén volt az őshaza is, ahonnan a perzsák (ill. a többi iráni nyelvű közel-keleti népcsoport) nyugatra vándoroltak, az árják pedig Indiába. Ezért nem meglepő módon Baktria része lett az Óperzsa Birodalomnak, amikor az megalakult.
A Perzsa Birodalom idején viszont Baktria már kezdte elveszteni korábbi centrális szerepét. A birodalom súlypontja ugyanis nyugaton volt, a keleti területeket a kietlen, félsivatagos Iráni-felföld választotta el a birodalom fejlettebb, népesebb nyugati részeitől. Bár a perzsák terjeszkedtek keleten is (India felé például), de ez a periferizálódást nem csökkentette, pláne, hogy ez idő tájt egyedül ezeken, a területeken kellett tartani „barbár” támadásoktól.

Baktria történetének folytatásához a görögök megjelenését kell még tisztába tennünk, hogyan kerültek is ide, oly messze a hazájuktól. A perzsa háborúk idején kerültek a térségbe először nagyobb számban görögök és letelepedtek egy – egy városban, de ez nem igazán önszántukból történt, a perzsa birodalom a veszélyesnek ítélt elemeket telepítette le jó messze az anyaországtól. Nagy Sándor támadása, és a gaugamelai csata után Besszosz, Baktria helytartója (III. Dareiosz, az utolsó óperzsa nagykirály gyilkosa) volt a vezetője, aki magát V. Artaxerxész néven királlyá kiáltotta ki. Azon túl, hogy ez azért jelzi a régió erejét is, Sándort ez arra késztette, hogy útra kelljen, és meglátogassa birodalma engedetlen keleti területeit is. Sándor i.e. 329-ben ért el Baktriába, és egy kis szogdiánéi kitérő után továbbhaladt India irányába. Tekintve, hogy ez nem egy egyszerű gyalogtúra volt, és a frissen meghódított területek megtartása is fontos volt, ezért a hadjáratot városok alapítása, és helyőrségek hátrahagyása követte szerte a birodalomban, így Baktriába is. Az alapított városokba Sándor letelepítette a sebesülteket, némi helyőrséget, és a korábbi perzsa államigazgatást újraszervezve görög vagy makedón kormányzókat (satrapákat) hagyott hátra. Nagyjából így kerültek görögök erre a távoli vidékre, Baktriába ráadásul viszonylag nagyobb számban.

Sándor halála után a térségben szolgáló görög katonák jó része, közel 20 ezer ember lázadt fel az új hatalom ellen, de ennek oka nagyon prózai volt, egyszerűen csak haza szerettek volna menni, de kísérletük kudarcba fulladt, így maradtak a „helyükön”. A Sándor halálát követő zűrzavaros időszakban a diadokhoszok, az utódjelöltek, egymás torkának esve harcoltak a hatalomért, aminek eredményeképpen i.e. 312-től Sándor birodalmának legnagyobb része Szeleukosz uralma alá került. Nem csak Mezopotámiát és Szíriát szerezte meg, hanem ettől keletre minden tartományt. Birodalmának súlypontja ugyanakkor a perzsákéhoz hasonlóan ugyanúgy nyugaton volt, és egyre inkább Szíria irányába mozgott. Bár időnként keleten is háborúztak, illetve a trónörökös tradicionálisan a keleti területek irányítását kapta meg, de a Szeleukida állam nagy mérete, és viszonylagos ereje ellenére folyamatosan visszaszorulóban volt.

A harmadik szíriai háborúban (i.e. 246-241 között) a Szeleukidák egy cseppet „kikaptak”, a központi hatalom már csak ezért is eléggé meggyengült, amit többen is kihasználtak, vagy megpróbáltak kihasználni. Elsőként i.e. 250 körül I. Diodotus Soter (a „megváltó”), Baktria satrapája döntött úgy, hogy jobb lenne neki „egyedül”, ezért kinyilvánította függetlenségét. Ehhez csatlakoztak a parni törzsek is, akik egyike voltak a nomád daha törzseknek, akik a Kaszpi-tengertől keletre a pusztaságban éltek. Arszakész, a vezetőjük menedéket keresve pont I. Diodotus elől érkezett ide, majd „barátaival” megszállta Parthiát, amely akkoriban a Szeleukida Birodalom tartománya volt. Ennek helytartója, Andragorasz i. e. 247 táján elszakadt ugyan a birodalomtól, de az Arszakész vezette parnik legyőzték, megvetve a még sok állam orra alá borsot törő Pártus Birodalom alapjait.

Sztrabón, illetve más ókori szerzők is annak tulajdonítják Diodotus tettét, hogy Baktria nagyon gazdag terület volt és ezek az erőforrások tették lehetővé az ottani görögök függetlenségét. Az újdonsült királyt, fia II. Diodotus követte a trónon, aki szövetségre lépett Arszakésszel a korábbi ellenséggel. Ennek oka egyrészt az volt, hogy biztosítva legyen a nyugati határok biztonsága, másrészt a Szeleukidák esetleges ellentámadása ellen is jó volt egy szövetséges, aki szintén ebből a birodalomból szakadt el, tehát nekik is volt félni illetve veszíteni valójuk. A parthusok térnyerésével viszont megszűnt Baktria közvetlen kapcsolata a Szeleukida birodalommal, ami egyszerre volt jó és rossz: egyrészt nem kellett attól tartaniuk, hogy a legnagyobb utódállam közvetlenül fenyegesse őket katonailag, de ugyanakkor a szárazföldi kapcsolattartás a nyugati görögséggel meglehetősen nehézzé vált, és végső soron a barbárok térnyerése a térségben hosszú távon nem jelenthetett jót a királyság fennmaradása szempontjából.

I. Diodotust egy Euthüdémosz nevű magnésziai görög, Szogdiána satrapája buktatta meg i.e. 230 körül, és így ő lett a király. Ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy Szogdiána és Baktria egyesült, területileg egy kétszer nagyobb állam jött létre, mint előtte. I.e. 208-ig viszonylag eseménytelenül folytatódott az uralkodása, ekkor azonban III. Antiokhosz (Antiochos „Megas” = Nagy) úgy döntött, helyreállítja a megtépázott Szeleukida birodalmat keleten, ami azzal a kellemetlen következménnyel járt az előbb említett két szövetséges (a parthusok, és Baktria) számára, hogy megtámadták mindkettőt. Euthüdémosz először az Arius (mai Hari) folyó partján próbálta csatában megállítani a szeleukida a támadást. Az ütközetben közel azonos erők vettek részt mindkét oldalon kb. 10-10 ezer főnyi katona. A csata a baktriai erők vereségével zárult, de a teljes hadsereg azért nem veszett oda, így vissza tudtak vonulni a fővárosba, amit ostrom alá vett a szeleukida hadsereg. Kétévnyi ostrom után sem tudta elfoglalni a fővárost III. Antiokhosz, így Baktria szerencséjére egy kompromisszumos megoldás született. Euthüdémosznak három év után az eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen a lázadó Diodotus és fiától szerezte meg a trónt, és ő csak tulajdonképpen „ura” Antiokhosz számára állította helyre az uralmat. Ezt a magyarázatot nagy nehezen, de elfogadta a Szeleukida uralkodó is, aki megelégedett egy névleges behódolással, így Baktria megmenekült a teljes pusztulástól. A háború okozta veszteségek, nem lehettek olyan nagymértékűek, ha uralkodása következő szakaszában már terjeszkedésre is futotta Euthüdémosz erejéből, így már egy tekintélyes méretű királyság ura lehetett.

I.e. 200 körüli halála után fia, I. Demetriosz (kb. i.e. 200-180 körül) követte a trónon, akinek az idejében a Szeleukida állam immár megállíthatatlan hanyatlásba kezdett, aminek következtében a keleti területek feletti kontrollja ismét erősen fellazult (gyakorlatilag megszűnt). Demetriosz fiatal korában jó benyomást tett III. Antiokhoszra a Baktria ostroma utáni békekötés alkalmával, hogy még az is felmerült, hogy elveszi feleségül annak egyik lányát, így szorosabbra fűzve a „baráti” viszonyt, de ebből végül nem lett semmi.

A növekvő függetlenséget Demetriosz arra használta fel, hogy terjeszkedjen. Írásos forrás magáról a terjeszkedésről nem nagyon szól, de nagyon úgy tűnik, hogy a baktriai állam fennhatósága kiterjedt a tőle nyugatra levő északi, és északkelet iráni térségekre. Ez valószínűleg nem volt annyira nehéz, mivel előzőleg Antiokhosz megverte a parthusokat, így ők akkor nem voltak annyira topon. A terjeszkedés tényét az erősíti meg, hogy a baktriai satrapiák listájában szerepel Tapuria és Traxiane, amely területek a szűk értelemben vett Párthiában voltak.

Kr. e. 185-ben egy kvázi puccs során megdöntötték Indiában a Maurja birodalom akkori uralkodóját. A puccs vezetője, Szunga megalapította a Szunga dinasztiát, aki az ekkor még új vallásnak számító buddhizmus helyett ismét a régebbi brahmanizmushoz fordult. Igaz, nem ez volt a fő oka az ellene indítandó háborúnak, hanem inkább csak a frissen létrejött állam belső problémáinak, gyengeségének a kihasználása volt a fő motiváló tényező. A Hindukustól délre levő Arachosiát, és az azon túl fekvő Indus menti területeket még Szeleukosz Nikátór kénytelen volt Csandragupta Maurjának adni, igaz ezért kárpótolták jó pár harci elefánttal, amelyek jól jöttek a nyugati harcokban. A területek görög lakossága azonban megmaradt. Ameddig a Maurja birodalom fennállt, addig nem igazán merült fel, hogy ezeket a területeket vissza kellene szerezni, de a birodalom megdöntésével ez az akadály elhárult. Demetriosz i.e. 180-ban elindította a keleti hadjáratát. A hadjárat igazából teljes sikerrel zárult: Arachosia, és fővárosának, Alexandria Arachosia-nak az elfoglalása után az Indus mente következett. Nem lehet pontosan tudni, hogy mennyire nyomultak előre a görögök, egyesek úgy gondolják, hogy Pátaliputrát is elérték, azaz már jó közel járhattak a Gangesz torkolatához, és így a Hindusztáni-alföld nagy része „görög” kézbe kerülhetet. Így elmondhatjuk, hogy még „Nagy” Sándort is túlszárnyalják, hisz ennyire mélyen Indiába még ő se járt, legfeljebb álmaiban. Micsoda látvány lehetett, ahogy görög hopliták masíroznak a Gangesz partja mentén, mélyen India belsejébe. Nagy Sándor tuti forgolódott a sírjában, hogy ez neki nem adatott meg, pedig mennyire szeretett volna ő is ott „sétálni” a folyó partján anno.

Demetriosz áttette országa székhelyét a Taxilával szemben felépített Sirkapba - a birodalom ezzel India-központúvá vált, és már inkább görög - indiai királyságként lehet róla beszélni. Az mindenképpen valószínű, hogy a mai Pandzsáb teljes területe a görögök uralma alá került, hogy ezen túl még mennyi, az nagyon jó kérdés, bár itt komolyabb görög lakosság már nem volt. Egyébként is, bár helyenként (főleg városokban, mint Baktria, vagy az Alexandriák (Alexandria Eschate, vagy Arachosia) a lakosság görög volt, a népesség túlnyomó része azért nem görög nyelvű maradt, az Indus mentén indiai, a Hindukustól északra pedig valamilyen kelet-iráni nyelvű népességen uralkodtak. Ez azért nem jelentett elnyomást, a civilizált görögök viszonylag nagy hatást gyakoroltak nem csak a helyi népességre, hanem a Szogdiánétól északra élő tokhárokra, sakákra, ill. a párnikra is. A Szunga birodalom buddhizmusellenességével szemben a görög-indiai királyságban a buddhizmus hamar elterjedt, és ezt a királyok nem gátolták, sőt. A későbbiekben buddhista papokat küldtek nyugatra is téríteni. Sztrabón szerint a baktriaiak egészen Kínáig terjesztették ki az uralmukat. Ezt így ebben a formában elég nehéz elképzelni, de ezt sugallják a térségben talált baktriai érmék, illetve az, hogy a helyi kulturális életben megjelentek olyan motívumok, amelyek a görög hatást valószínűsítik. Valószínűbb azonban, hogy nem hódításról, hanem inkább kereskedelemről van ez esetben szó, azt ugyanis nehéz elképzelni, hogy a magashegységeken túli területet kontroll alatt tudták volna tartani. Ebben az időben indultak meg egyébként a kínai felderítőutak nyugat felé, és kezdett kiépülni a selyemút is.

Itt megállhatunk annyira, hogy ennek a sajátos kis keverék államnak a hadseregéről ejtsünk pár szót. A baktriai lovasok mindig is híresek voltak, még a perzsa uralom idején is kiemelt szerepet játszottak, csatákban sorsdöntő szerepet szántak nekik. Gaugaméla-i csatában ez a lovasság próbálta bekeríteni és elfogni Nagy Sándort. Egyes történetírók szerint közel 30.000 lovast lehetett kiállítani Baktriába. Az itt letelepülő görög telepesek számára pontos információ nem áll rendelkezésre, de beszédes szám, hogy Sándor halála után itt kitört felkelésben közel 20-23 ezer görög katona vett részt. A görög-makedón telepesek, majd azok leszármazottai alkották a hadsereg gerincét a nehézgyalogságot. Ezekhez jöttek még a helyi vagy környékbeli nomád népek könnyűlovas egységei, vagy az erősen páncélozott elit nehézlovasság egységei. A képet tovább színesítették az indiai elefántok. Így végeredménybe egy nagyon változatos és soknemzetiségű hadsereget kell elképzelnünk annak minden előnyével és hátrányával egyetemben.

Demetriosz halála után egy elégé zűrzavaros időszak következett melynek kinyomozása még a történészek számára sem kis feladat, ma sem, lévén kevés forrás áll rendelkezésre. Amit tudunk biztosan, hogy Demetriosz halála után polgárháború tört ki és az indiai részek önállósodtak Kr.e. 162-ben a Tarim-medencéből a hsziungnuk által távozásra késztetett jüecsik (kusánok) rohanták le Szogdiánét, és a Baktriától északra levő területek jelentős részét. A fejlett városi kultúra továbbra is megmaradt a vidéken, de a görög fennhatóság szép lassan kezdett megszűni, és nem is állt helyre többet teljesen már. Néhány évtized múlva a jüecsik által megzavart szakák (i.e. 140 körül) voltak azok, akik további fejfájást okoztak. Kevés lett a hely a Szir-Darjától északra, és a rövidebb gyufát húzó szakák kényszerültek délre vándorolni, ami viszont a megmaradt baktriai államnak nem tett jót. A jüecsik második hulláma i.e. 120 körül érte el a királyságot, ami nem tudott már ellen állni az egyes források szerint 100-200.000!! főt számláló lovasnomád íjász támadásának. A jüecsik valamekkora mértékben még hellenizálódtak is a következő egy évszázadban, átvették a görög abc-t is, majd pedig tovább költözve India irányába a Kusán Birodalom megalapítói lettek később. A Hindukustól északra ezzel megszűnt a görög uralom végleg, de a görög lakosság még egy ideig megmarad, amíg végül beolvadtak a helyi többségbe. Ezzel a Görög-Baktriai királyság története véget is ért, de a görögök története tovább folytatódott Indiában, ott még másfél évszázadig fennállt / fennálltak indiai-görög királyság / királyságok.

Ami biztosan tudunk, hogy Menander (kb. 165/155 – 130) volt a legsikeresebb és a legnagyobb hódító a térségben Nagy Sándor óta. A legendák szerint a Kaukázus vidékén született és onnan került valami módon ide, és szerezte meg a trónt.

Birodalma a Kabul folyó völgyétől az Indus-folyó völgyén át egészen az Indiai-óceánig terjedt déli irányban. Keleti határának meghúzása viszont már problematikus. Ma sem tisztázott tény, hogy expedíciókat indított a Gangesz folyó völgyében kelet felé, vagy helyi uralkodók polgárháborújában vett részt egyikük oldalán vagy csak úgy simán elfoglalta észak India jelentős részét a Gangesz völgyében, vagy csak kirabolta Pataliputrát a Szung Birodalom fővárosát is. Strabón szerint több törzset hódított meg, mint Nagy Sándor, és szerinte a görögök Baktriába nagyobbak, erősebbek voltak, mint Nagy Sándor idejében. Menander nagy pártfogója volt a buddhista vallásnak is, aminek ekkor indult észak Indiában egy új virágkora. Halála után királysága helyzete viszont csak egyre nehezebb lett, mivel a tőle nyugatra lévő Görög-Baktriai királyság végleges elestével a nyugati kapcsolattartás lehetősége szinte minimálisra csökkent. A görögök magukra maradtak, távol az otthonuktól, és erősítésre, sem új telepesekre többet nem számíthattak már.

Menander halála után a frissen szerzett keleti területek vesztek el először i.e. 100 körül, majd következett a szkíta invázió nyugat felől. A szkíták támadásai nyomán a királyság területe zsugorodni és részekre bomlani kezdett. Szinte a legnagyobb területű már Punjab régió lett, és ott is kettő király uralkodott már, egy keleti, másik pedig nyugat Punjabban. A nyugati király Hippostratos aki “nagy” vagy “megváltó” névvel is emlegettek, egyes források szerint egy időre megszerezte a keleti rész feletti uralmat is, de sokat nem ért vele már. Egy Azes nevű szkíta király megtámadta és elfoglalta a királyságát és egy saját indo-szkíta dinasztiát hozott létre. A helyi görögök számára ez még nem jelentett nagy törést, mert az új urak nem bántották őket, szabadon élhették az életüket tovább, a szkíták pedig részben hellenizálódtak és a buddhizmust is pártolták. A sok is görög –indiai királyság közül az utolsók megszűnése valamikorra az időszámításunk környékére tehető.

És hogy mit csináltak ilyen messze a hazájuktól a görögök? Az általuk alapított városok jó része ma is megvan, ma is laknak benne, igaz már nem görögök, és nem is beszélnek benne görögül. Görög katonák harcoltak egy időben az indiai királyságokban mint zsoldosok, így hatással voltak a helyi hadművészet fejlődésére. Sok görög szó került be még a szanszkrit nyelvbe is (pl. barbár, ostrom, kantár, könyv). Találták nyomát a görög-makedón naptár elterjedésének is, és a csillagászatban és asztrológiában is felfedezhető a hatás. A legfrissebb kutatások pedig a mai Punjab régióban élő emberek esetén a lakosság kb. 15%-ban talált görög eredetre utaló DNS nyomokat, még magában Indiában ez 0-3% közöttire jött ki. Még a görög királyságok léteztek élénk kereskedelem folyt kelet és nyugat között, ami a görögség bukásával azért nem szűnt meg teljesen, csak nehezebbé vált. Mindezeken felül még a buddhizmusra is hatással volt valamely mértékben a görög kultúra. Mindezek függvényében, nyugodtan kijelenthetjük, hogy igenis illik a görögség e kevésbé ismert epizódjáról beszélni, mert nemcsak, hogy érdekes, de tanulságos is sok tekintetben. Megmutatja nekünk, hogy egy kis nép a világ egy távoli pontján is tud maradandót alkotni, és nekünk magyaroknak, már csak ezért is lehet szimpatikus ez a történet, lévén mi is kis nép vagyunk, és tettünk már le az asztalra azért mi is egy-két dolgot a történelem folyamán.

 

 

Facebook oldalunk

 

 

 

Ha egyszerre szeretnél jól kinézni és támogatni is az oldalt, akkor nézd meg a pólóinkat: http://tubeshop.hu/atortenelemfaszagyerekei

Felhasznált és ajánlott irodalom:
http://toriblog.blog.hu/2009/09/03/amikor_afganisztan_gorog_volt_a_baktriai_kiralysag
https://en.wikipedia.org/wiki/Greco-Bactrian_Kingdom
https://en.wikipedia.org/wiki/Indo-Greek_Kingdom
Doumanis, Nicholas: A History of Greece. 2009
http://coinindia.com/index-greek.html
http://www.ancient.eu/article/163/
https://www.cemml.colostate.edu/cultural/09476/afgh02-06enl.html
http://www.newworldencyclopedia.org/entry/Indo-Greek_Kingdom
https://en.wikipedia.org/wiki/Greco-Bactrian_Kingdom#Main_Greco-Bactrian_kings
https://sunyiverzum.wordpress.com/2014/10/28/gorogok-indiaban/
I.Bernard: The greek kingdoms of central Asia

 

Szólj hozzá

görög ókör