2016. máj 09.

I. SZELEUKOSZ NIKATÓR

írta: beatj
I. SZELEUKOSZ NIKATÓR

DIADOKHOSZ HÁBORÚK

Mindenki ismeri Nagy Sándor életének szinte minden fontos mozzanatát. Történetek, anekdoták, legendák szólnak tetteiről, melyek még ma is csodálatot, elismerést váltanak ki belőlünk. Egész nemzedékek tekintettek rá példaképként, hadvezérek sokasága próbálta utolérni tettekben több-kevesebb sikerrel. Korai halála után háborúk egész sora robbant ki öröksége miatt, melyek vérbe borították a Makedóniától az Indus folyóig terjedő birodalmat. Nagy Sándor művének szétesése egy hosszú folyamat része volt, tengernyi cselszövéssel, és számos szereplővel, akiknek döntő többsége nem természetes halállal halt meg. A vérből a hosszú és kegyetlen harcok után három család tudott igazán kiemelkedni, és saját birodalmat kialakítani. Ezen államok közül az I. Szeleukosz által alapított Szeleukida Birodalom volt a legnagyobb, és állt a legközelebb története során ahhoz, hogy méltó utóda, örököse legyen Sándor birodalmának. Történetünk főszereplője nemcsak alapítója volt e birodalomnak, hanem ha a történelem kicsit másképp alakul egyedüli örököse is lehetett volna akár, ő állt legközelebb hozzá a jelöltek közül. Az államalapító rettenthetetlen uralkodóként és hadvezérként vonult be népe emlékezetébe, akik évek múltán a „Nikatór”, azaz Győzedelmes utónévvel tisztelték meg. Számba is vesszük tetteit, életének legfontosabb eseményeit, hogy tisztán lássuk az ő történelmi szerepét.

Nagy Sándor halála

Nagy Sándor váratlan halála kr. e. 323. jún. 10.-én gyakorlatilag sokkolta hadvezéreit. A halál oka körül sok találgatás folyt már akkor is, és még napjainkban is. Ami biztos, hogy a fiatal uralkodó számos harci sérülést szenvedett el élete során (pl. egy nyílvessző a tüdejét is érte), de valószínű, hogy ezek mellett valljuk be, a mértéktelen alkoholfogyasztás is fontos szerepet játszott a halálában. Senki nem lehet tökéletes, így ő sem volt az. Korai halálának oka lehetett még akár májzsugor, mocsárláz, vagy tüdőgyulladás is, de felmerült egyes összeesküvéselméletekben a mérgezés lehetősége is. Ami viszont tény, hogy korai halála nagy hatással volt a világ történelmére, birodalmak, kultúrák csatája bontakozott ki az elkövetkezendő évszázadokban az öröksége miatt.

Kusza helyzetet teremtett a legfelső vezetésben is Sándor halála.  A király felesége, Rhóxané ugyan másállapotban volt, de a jövő nagymértékben függött a megszületendő gyermek nemétől és attól, hogy kik fognak nagykorúságáig kormányozni helyette amennyiben fiú lesz egyáltalán. De tisztában volt azzal mindenki, hogy akár lány akár fiú lesz az utód, a hatalomért való harc akkor is el fog kezdődni, és úgyis megpróbálja több hadvezér is majd, hogy ő legyen Sándor egyedüli örököse. Az, hogy ki, vagy kik lesznek a győztesek, még a jövő homályába volt elrejtve. Sándornak volt egy gyengeelméjű féltestvére (egyes vélemények szerint alkalmatlanságát csak tetette, hogy túlélje II. Philipposz, ill. Nagy Sándor anyja, Olümpiász ellene irányuló mesterkedéseit, amennyiben ez így volt, mindenképpen megérne egy oscar díjat a szerep eljátszása miatt), Arrhidaiosz, aki alkalmatlan volt arra, hogy egy igazi uralkodó szerepét töltse be.  Az éppen Babilonban állomásozó makedón fősereg vezetői mindezt számításba vették, amikor tanácskozásukon úgy döntöttek, hogy Sándor leendő gyermekének megszületéséig inkább még nem határoznak a trónutódlás kérdésében.  Ehhez a döntéshez csatlakoztak a lovasság nemes tagjai is szintúgy.  Más állásponton volt viszont a gyalogság, amelynek alacsonyabb társadalmi rangú tömegei már a korábbi években is hangot adtak ellenkezésüknek, a királynak a makedón nemzeti alapoktól távolodó politikájával szemben. Ők tűrhetetlennek tartották, hogy egy perzsa nő gyermeke uralkodjék felettük.  Arra hivatkozva, hogy a makedón királyok megválasztása ősi időktől fogva a nép-, illetve a hadsereggyűlés dolga, kinyilvánították elhatározásukat Arrhidaiosz azonnali királlyá választását illetően. A véleménykülönbség annyira áthidalhatatlannak tűnt a különböző álláspontot elfoglalók között, hogy már-már fegyveres összecsapás kitörése fenyegetett.  Végül azonban kompromisszumos  megoldás  született.  Úgy döntöttek, hogy Arrhidaiosz felveszi a Philipposz királynevet, és azonnal királlyá választják; és ha Rhóxané fiút szülne, akkor Arrhidaiosz megosztja a királyi hatalmat.  Miután augusztusban megszületett a fiúgyermek, gyakorlatilag két királya lett a hatalmas birodalomnak. Egy félkegyelmű és egy csecsemő nem kimondottan tűnt jó párosnak egy éppen csak pár éve létrejött világbirodalom vezetésére. A két király - a csecsemő IV Alexandrosz és III. Philippos Arrhidaiosz - egyike sem számíthatott hatalmi tényezőnek jelen esetben. Mindketten csak bábok voltak a nevükben a politikát irányító diadokhoszok, a Sándor hatalmát egyre inkább kezükbe ragadó utódhadvezérek markában.  Ez utóbbiak, akik eladdig is  aktívan részt vettek  a katonai  és kormányzati  feladatok  ellátásában,  hosszan tartó tárgyalások  után  végül  három társukat  emelték a legmagasabb  tisztségekbe.  Mivel élete utolsó szakaszában maga Nagy Sándor is privilegizált helyet juttatott környezetében Perdikkasznak és haldokolva neki adta át a legfőbb hatalmat jelképező pecsétgyűrűt, neki juttatták a legfelső végrehajtó hatalmat és a hadsereg feletti főparancsnokságot.  Nagy Sándor egyik legjobb barátja, a katonaság körében is rendkívül népszerű Kratérosz a frissen királlyá választott Philippos Arrhidaiosz gyámja és a királyi kincstár őrzője lett. Antipatroszt pedig mint a legfelső vezetés harmadik emberét, megerősítették addigi beosztásában mi szerint továbbra is felügyelte Makedóniát és a görög anyaországot. Az így létrejött egyfajta „triumvirátus” feladata lett volna a birodalom egyben tartása.

A trónutódlás

A Babilonban hozott utódlással, irányítással kapcsolatos határozatokat abból a szempontból lehet értékelni, hogy azok menyiben szavatolták a birodalom egységét, fennmaradását. Ilyen szempontból nem lehet őket sem jóknak, sem rosszaknak nevezni.  Azáltal, hogy a legfőbb vezetést vállaló triumvirátus tagjai tehetséges, népszerű és a királyi családhoz hűséges politikusok voltak, látszat szerint sikerült elhárítani a szétesés veszélyét.  Ugyanakkor azonban a  kettős királyság  intézménye  jövendő  konfliktusok  veszélyét  rejtette  magában,  és  sok  múlott azon is, hogy  azok a  diadokhoszok,  akik  hatalmas  tartományok kormányzását nyerték  el  addigi  tevékenységük  gyümölcseként,  mennyiben hajlandók engedelmeskedni  a  maguk által választott három  vezetőnek. A későbbi események tükrében nyugodtan kijelenthetjük, hogy bárkik is kerültek volna bele ebbe a sajátos triumvirátusba az események menetén nem sokat változtatott volna az se, előbb utóbb úgyis egymás torkának estek volna a hatalomért folyó harcban az utódjelöltek. A korábbi évtizedek harcai túlságosan is sok sikeres ambiciózus hadvezért termeltek ki, akik mind sikerrel, és nagy önbizalommal ellátva részt akartak maguknak a birodalomból. Vagy az egészet, vagy ha más nem egy-egy részét mindenképp meg akarták szerezni.Sándor halála után az első nyugtalanító esemény nyugaton történt, ahol a görög városállamok soraiban támadt egyenetlenség, és robbant ki a makedónok elleni első lázadás, az ún. lamiai háború. A görög zsoldosok már Baktriában is fellázadtak, mivel Sándor halála után haza akartak térni. Közel 23 ezer görög katona akart magának utat törve hazatérni, azonban Média szatrapája, Peithón legyőzte őket, így ezt a veszélyforrást sikerült gyorsan kikapcsolni.

A makedónellenes felkelés központja göröghonban Athén lett, amelyet különösen sújtott Sándornak a korábban a száműzöttek visszafogadására meghozott rendelete, valamint az is, hogy elvette Athéntól Számosz szigetét. Athén szerencséjére Sándor elől kr. e. 325-ben Görögországba menekült kincstartójának a kincse még Athénban volt, amit lenyúltak, így abból jelentős zsoldossereget állítottak föl, valamint egy komolyabb 240 hajóból álló flottát is felszereltek. Az athéni sereg megszállta a Thermopülai-szorost is. Antipatrosz mozgósította a rendelkezésére álló erőket, azonban mivel a makedón haderő zöme Ázsiában állomásozott, ezért a görögök mind szárazföldön, mind tengeren sikereket arattak vele szemben. Thesszáliában Antipatrosz csapatai vereséget szenvedtek, így bezárkózott Lamia városába, ahol ostrom alá vonták őt kr. e. 323-322 telén. Segítségért folyamodott a kis-ázsiai makedón erőkhöz, de azok az athéni flotta felvonulása miatt késlekedtek, és csak kr. e. 322 tavaszán tudtak átkelni a Hellészpontoszon, a segítséget pedig Phrügia helytartója, Leonnatosz hozta meg, aki sikeresen szabadította föl Lamiát.  Ám Leonnatosz csakhamar elesett a thessaliai lovasság elleni egyik összecsapásban, és a szorongatott helyzetben lévő Antipatrosz kénytelen volt visszavonulni Makedóniába. 322 nyarán azonban az Égei-tengeren megjelentek a makedón főerő flottái is, és a Hellészpontosznál, majd Amorgos szigeténél is legyőzték az athéni hajóhadat. A tengeri siker lehetővé tette azt, hogy Kratérosz vezérletével újabb makedón sereg keljen át Európába.  Az így jelentősen megerősödött hadsereg Antipatrosz és Kratérosz vezetése alatt szétverte a görög hadat, és győzelmesen befejezte a háborút.  A II. Philipposz által alapított és Nagy Sándor által újjászerezett összgörög szövetség megszűnt.  A városok többségét makedón helyőrség szállta meg, több polisban oligarchikus alkotmányt vezettek be.  A görögök szövetségesből végérvényesen alattvalókká süllyedtek, és az események tragikumának hatására Makedónia legádázabb hellén ellenfele, Démoszthenész a híres athéni politikus és szónok öngyilkos lett. Az új vezetés, ha nehezen is, de kiállta az első próbát, a birodalom egyben maradt. Még!

Perdikkasz bukása

A Sándor halála után hatalomra jutó diadokhoszok között az egyetértés szinte egy percig sem volt meg, ezért nem is csodálkozunk, hogy a főhatalmat birtokló Perdikkasz a kezdetektől fogva olyan nehézségekbe ütközött, amelyek meghaladták az erejét, és hosszú távon a birodalom felbomlásához vezettek. Sándort végrendelete szerint apja mellett kellett volna eltemetni, ám ezt halálakor egyesek úgy értelmezték, hogy isteni atyjára, Ámonra utal, és ezért Egyiptomban akarták örök nyugalomra helyezni. Azonban Perdikkasz felülvizsgálta ezt a döntését, és II. Philipposz mellé akarta temetni Sándort Makedóniában, a temetési menetet azonban Ptolemaiosz Damaszkusznál megtámadta, és Sándor bebalzsamozott testét végül Egyiptomban temették el. Ptolemaiosz a diadokhoszok egyik jellemző példája volt. Már fiatalon bekerült ugyanabba a hétfős testőrségbe, amibe Perdikkasz is, anno a szúzai menyegzőn szintén perzsa feleség jutott neki, és kr. e. 323-ban nevezte ki Nagy Sándor Egyiptom élére, mint helytartó.

Nagy Sándor halála után Kapaddókiában függetlenítette magát egy perzsa főúr, így Perdikkasz megparancsolta többek között Antigonosz Monopthalmosznak Közép-Phrygia helytartójának, hogy verje le a lázadót, de Antigonosz megtagadta az engedelmességet. Megtörtént az első komoly szakadás az utódjelöltek között, de Perdikkasz ezt még meg tudta oldani, egymaga is le tudta verni a lázadást, de győzelme után elhatározta, hogy példát statuál. Parancsmegtagadás miatt kivégeztette a phalanx egyik főparancsnokát.  Bíróság elé idéztette Antigonoszt is, aki azonban elmenekült, ekkor még nem érezte magát elég erősnek, hogy szembe szálljon riválisával.

A szakadás következő eleme az idős Antipatrosz, és Perdikkasz között történt meg. Eredetileg Antipatrosz Nikaia nevű lányát Perdikkasz vette volna el feleségül, de Olümpiász, az anyakirályné, félve Antipatrosztól, akivel régóta haragban volt, Nagy Sándor testvérét, Kleopátrát ajánlotta Nikaia helyett. Perdikkaszt csábította a lehetőség, hogy beházasodjon a királyi családba, de nem akart összeveszni Antipatrosszal sem. Perdikkasz kivárásra akart játszani, és nem kötelezte el magát végleg egyik menyasszony irányába sem. De mint tudjuk, két szék közül nagyon könnyen a földre huppanhat az ember, így hosszú távon ez a taktika nem bizonyult igazán bölcs döntésnek.  Antipatrosz befogadta Antigonoszt, akit Perdikkasz ugyebár bíróság elé akart állítani parancsmegtagadás miatt, és aki kénytelen volt elmenekülni Perdikkasz bosszúja elöl. Antigonosz mindennél jobban felmérte a propaganda szerepét, így elhíresztelte, hogy Perdikkasz a királyi hatalom miatt utasította el Antipatrosz lányát. Az idős sztatégosz ekkor összefogott Kratérosszal, és lányait sorban kiházasította, hogy így nyerjen szövetségeseket Perdikkasz ellen: Eurükidét Ptolemaiosz, Philát Kratérosz, a Perdikkasz által elbocsátott Nikaiát pedig Lüszimakhosz vette el feleségül. Perdikkasz ellen így egy igen komoly szövetség kezdett el formálódni. Megtörtént, ami szokott, a földre huppant Perdikkasz, aki ezért úgy határozott, hogy előbb leszámol az egyiptomi szeparatistákkal, hogy helyreállítsa tekintélyét, így személyesen vezetett hadat Ptolemaiosz ellen. Antipatrosz, és Kratérosz ellen Eumenészt küldte, aki a királyi család egyik leghűségesebb támogatójának számított, Nagy Sándor mellett a királyi titkár szerepét töltötte be. Az ő serege a Hellészpontosz közelében találkozott Kratérosz seregével. A katonák között Kratérosz annyira népszerű volt, hogy Eumenész nem árulta el, hogy kik ellen fognak harcolni, sőt Kratérosz szárnyával szembe ezért nem is makedón katonákat állított. Kratérosz vereséget szenvedett, és ő maga is elesett a Hellészpontosz közelében vívott csatában. Antipatrosz ebben a csatában nem vett részt, mert ő maga az egyiptomi frontra összpontosított. Mivel egyik veszélyes rivális kiesett, úgy tűnt Perdikkasz esélyei javulást mutatnak. Szinte akadálytalanul haladt előre, azonban az egyiptomi körülmények, és a Níluson való átkelés nehézségei végül a hadjárat kudarcát okozták. A makedón katonák lankadó harci kedvvel csatároztak saját társaik ellen, és ennek hangot is adtak Perdikkasszal szemben. Végül Peithón, Média helytartója, Antigenész, Szúsza kormányzója, valamint a Perdikkasz által korában a lovasság parancsnokának kinevezett Szeleukosz meggyilkolták Perdikkaszt a saját sátrában. Perdikkasz halálával a birodalom egyben maradásának az esélye kezdett egyre inkább semmivé foszlani. A Sándor halála után létrehozott egyfajta triumvirátusnak vége lett, Perdikkasz, Kratérosz is kiesett a sorból, Antipatrosz maradt életben egyedül, de ő maga is gyenge volt ahhoz, hogy a hatalmat a saját kezében összpontosítsa. Túlságosan is sok tehetséges jelölt volt, aki mind a hatalomra, vagy legalább annak egy szeletére akart pályázni. Így a hatalmi játszma tovább folytatódott, és csak még jobban vérbe borította a Makedóniától az Indusig terjedő birodalmat.

 

Szeleukosz pályafutásának kezdete

De hogyan is került a diadokhoszok közé az előbb említett Szeleukosz? Ideje vele is foglalkoznunk már! Főszereplőnk körülbelül kr. e. 356-ban látta meg a napvilágot Makedóniában. Atyját Antiokhosznak nevezték, aki II. Philipposz királynak volt az egyik hadvezére, majd Nagy Sándor seregeinek is igen nagy befolyású vezetője. Az egész királyságban és Görögországban is ismert nemes család sarja Europosz városában született meg, más krónikák szerint azonban Pellában látta meg először a napvilágot, de nem is igazán ez a fontos számunkra. Szeleukosz a királyi udvarban nevelkedett, de amikor Philipposz meghalt, és trónját Sándor örökölte, szülei úgy döntöttek, hogy az ifjú Szeleukoszt az uralkodó mellé küldik, hogy ott tanulja meg a hadászat minden fontos mozzanatát. Szeleukosz a legjobb helyre került, hiszen Sándor hamarosan meghódította az ókorban ismert világ nagy részét. Az ifjú nagyon sokat tanult és tapasztalt, majd egyre több kitüntetést kapott küzdelmeiért, a ranglétrán érdemei miatt egyre magasabb pozíciókba került. Ő lett a makedón elit gyalogság az ezüstpajzsoknak a parancsnoka idővel.

A harmincéves Szeleukosz igazán a kr. e. 326-ban megkezdett indiai hadjáratban mutathatta meg erejét. Ekkorra Sándor udvara, hadvezérei és a hadsereg is tisztelte és ünnepelte az ifjú tehetségét. Egyes történetírók szerint mikor Sándor átkelt a Hydaspes folyón Indiába egy csónakban utazott vele. Na és kik voltak még ott? A későbbi ellenfelek úgymond, mint Perdikkasz, Ptolemaiosz és Lüszimakhosz. Kr. e. 324-ben feleségül vette Apamát, a perzsa Szogda hercegnőjét. Ezzel sikerült megszilárdítania hatalmát és szövetségeseket szerezni a birodalom távoli, keleti részein, és erre a későbbi események tükrében égetően szüksége is volt.

Történelmi szerepe miatt már az ő életében, és halála után is legendák egész sora született róla. Egyik legenda szerint mikor elindult Nagy Sándorral a világ meghódítására azt az információt osztotta meg vele a tisztelt családja, hogy igazi apja nem más, mint egy isten, nem is akárki, hanem Apollón, a rend, a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a művészetek, az íjászat és a gyarmatosítás görög istene. Az akkori divat ez volt, hogy valamiféle isteni származást is csempészünk már be valaki életébe, így téve kicsit érdekesebbé, színesebbé az életét. Az más kérdés hogy kik hitték el ezt, inkább az alsóbb néposztály tagjai esetleg, és a cél is ez lehetett igazán vele. Így Szeleukosz sem lógott ki a sorból, neki is lett egy isteni felmenője, mint oly sok más hadvezérnek, politikusnak abban az időben.  A legenda része volt az is, hogy az isten egy „ajándékot” is hagyott Szeleukosz testén, ami egy horgony alakú anyajegy volt, és ha minden igaz fia és unokáin is megfigyelhető volt egy ilyen anyajegy, így mintegy bizonyítva az isteni vérvonalat.

Az ókori források szerint Szeleukosz Sándor halála előtt részt vett Babilonban egy vacsorán ahol a szél lefújt egy értékes diadémot Sándor fejéről, és az a nád közé a folyóba landolt. Hősünk beúszott érte és hogy könnyebb legyen visszaúszni vele, a fejére rakta, hogy szárazon tartsa, ne legyen még jobban vizes. Hogy tényleg megtörtént e, az már a múlt ködébe veszett, de a vacsora ténye talán biztos. Amikor meg Sándor beteg lett a templomban éjszakázott, abban a reményben, hogy ezzel a tettel, meg imákkal talán tud a szeretett király egészségén javítani. Vagy az istenek nem értek rá, vagy az ima nem volt tökéletes, de mint tudjuk ez sem segített Sándoron.

Harc a hatalomért – Diadokhosz háborúk

Perdikkasz halála után a gyilkosai, valamint seregének vezetői felajánlották Ptolemaiosznak a megüresedett régensi helyet, ám Ptolemaiosz elutasította ezt a felajánlást. Azért mert az ő stratégiája végig arra épült, hogy az általa vezetett területeket megtartsa, majd biztosítsa, soha nem törekedett a birodalom egyben tartására, tisztában volt azzal, hogy az egész megszerzése elég nehéz munka, tekintve a vetélytársak erejét, szinte lehetetlen lenne. Ptolemaiosz elutasító válasza után Peithónt és Arrhidaioszt (aki névrokona volt a királynak) választották meg a birodalom kormányzójának, de a háttérben ugyanúgy folyt azért a harc a hatalomért, azért még senki nem adta fel, féltékenyen figyelte mindenki a vetélytársait.

A birodalom élén egyáltalán nem volt egyértelmű a helyzet: Kratérosz halálával a félkegyelmű III. Philipposz Arrhidaiosz gyám nélkül maradt, és teljesen a felesége, Eurükidé befolyása alá került, aki férjének gyámjaként tekintett magára, és próbált a makedón gyalogságra támaszkodni. Olümpiász, Nagy Sándor anyja, viszont Rhóxané fiát, a csecsemő IV. Alexandroszt támogatta. Az ekkor legerősebb diadokhosz, Antipatrosz nem állt egyikük oldalára sem, noha az anyakirálynéval, Olümpiasszal nem volt felhőtlen a viszonya.

Kr. e. 321-re a különböző régiókban egyre jobban megerősödtek a korábbi szatrapák, helytartók, egyre gyakrabban nevezték őket diadokhoszoknak, azaz utódoknak. Ez is utalt arra, hogy a központi hatalom mind nagyobb terhet jelentett a leghatalmasabb hadvezéreknek, akik ekkor öten voltak már: Antigonosz Monophtalmosz, a később Makedóniában és Trákiában uralkodó Antigonidák felmenője, I. Ptolemaiosz Szótér, Egyiptom utolsó fáraódinasztiájának alapítója, főszereplőnk Szeleukosz, Antipatrosz, és Lüszimakhosz, aki Kis-Ázsia, valamint Trákia egyes részeinek uralkodója volt. Adva volt a lehetőség hogy közülük valaki az új Nagy Sándor lehet, és egymaga birtokolhatja a hatalmat, de hogy valakinek sikerül e egyáltalán még kérdéses volt.

A jelöltek közül Antipatrosz, aki Ptolemaiosz segítségére igyekezett Perdikkasz ellen, sikeresen növelte befolyását a birodalom központjában, így a szíriai Triparadeiszoszba egy megbeszélést hívott össze, amelyen részt vett valamennyi jelentős diadokhosz. Itt a megerősödött Antipatroszra ruházták át a kormányzói címet, a hadsereg fővezére pedig Antigonosz Monophthalmosz lett. Antipatrosz így a birodalom központi területeinek kormányzását Antigonoszra hagyhatta, és ő maga III. Philipposz Arrhidaiosszal együtt visszatért Makedóniába. Sándor halála után ez volt a hatalom felosztásának harmadik esete már, és csak egyedül Antipatrosz volt az, aki mindegyikben „reszt vett”. Szeleukosz megkapta ugyan Babilont, de hadserege viszont jelentéktelen volt, így nem számított komoly tényezőnek a hatalomért folyó versenyben. Úgy tűnt az első kör után, hogy Antipatrosz kerülhet előnybe a többiekkel szemben, és élt is a frissen szerzett hatalmával: a királyi család támogatójának, és Perdikkasz hívének számító Eumenészt kr. e. 320-ban legyőzte, aki így visszaszorult Kappadokiába. Hogy Antipatrosz maga mellett tudja Antigonoszt, lányát, Kratérosz özvegyét hozzáadta Démétriosz Poliorkétészhez, Antigonosz fiához. Az Antipatrosz által megteremtett kényes egyensúly nagyjából egy évig tartott csak, az idős Antipatrosz ugyanis kr. e. 319-ben meghalt. Utódjaként azonban nem fiát, Kasszandroszt, hanem Nagy Sándor egyik régi hívét, Polüperchónt nevezte meg, és ebből bizony lett baj, nem is kevés. Polüperchón Nagy Sándor seregének egy neves tábornoka volt ugyan, aki a gaugamélai csatában tűnt ki, ennek ellenére viszont nem rendelkezett elég befolyással, és erővel ahhoz, hogy a birodalom szétesését megakadályozza, nem volt elég „tökös”. Polüperchón kinevezése Antigonosz részéről érthető volt, ha a kinevezéssel az volt a célja, hogy egy olyan ember kerüljön a birodalom élére régensként, akinek hűsége Nagy Sándor utóda iránt megkérdőjelezhetetlen. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy elejét vegye a különböző területeken uralkodó diadokhoszok egymás közötti háborúját. Polüperchón csak Makedónia, és Görögország felett bírt befolyással, nála tartózkodott a két király, III. Philipposz Arrchidaiosz, és a még mindig gyerekkorú IV. Alexandrosz is. Tőle nyugatra, Nagy Sándor anyja, Olümpiász birtokolta Épeiroszt, míg Makedóniától keletre Thrákia élén Lüszimakhosz állt.

Kis-Ázsiában és Keleten a helyzet már sokkal kuszább volt Antripatrosz idején is. Ptolemaiosz birtokolta Egyiptomot, és Kürénét. Neki azonban az eddigi szerzeményei kevésnek bizonyultak, és megtámadta Szíria és Főnícia helytartóját, akit sikerült legyőznie, megszerezve így mindkét tartományt. Polüperchón egyszerűen képtelen volt ellene fellépni, sem igazán ereje, sem elég bátorsága nem volt hozzá. Ptolemaiosz mellett Antigonosz is terjeszkedésre használta föl Antipatrosz halálát, és elfoglalta Lüdiát, és Phrügiát Kleitosztól, és Arrhidaiosztól, akik Perdikkasz halála után, de Antipatrosz kinevezése előtt viselték a régensi címet. Babilonban ugyebár Szeleukosz volt már a kormányzó, míg Médiát Peithón irányította, aki szintén megpróbált terjeszkedni a keleti tartományok rovására, és sikerült is elfoglalnia Parthiát. Polüperchón mellett Eumenész volt az, aki a birodalom egységének a gondolatát támogatta, míg ellenük Antigonosz, Szeleukosz, és Ptolemaiosz szövetkezett, hozzájuk csatlakozott még Antipatrosz fia, Kasszandrosz és Peithón is. Kialakultak a frontvonalak, a szereplők nem először és nem utoljára felálltak a rajtvonalra.

A háború két fronton robbant ki: az európai területeken, és keleten. Keleten Eumenész igyekezett leszámolni a szakadár diadokhoszokkal, és Peithón ellen vonult, aki nem tudta megállítani Médiában, ezért Szeleukoszhoz menekült. Peithón megállapodott Szeleukosszal, hogy Média visszaszerzéséért cserébe egyéb birtokairól lemond. Szeleukosz, aki Eumenésszel szemben Antigonoszt támogatta, sikerrel operált a kettejük közül erősebb sereggel rendelkező Eumenésszel szemben. Eumenész segítségül hívta a keleti provinciák seregét, és ők időben megérkeztek egy másik Peithón, India kormányzója vezetésével. Szeleukosz elfoglalta a Tigris folyó stratégiai átkelőhelyeit is, és értesítette Antigonoszt a biztonságos átjárókról, hogy az egyesített seregek legyűrjék Eumenész hadait. A Szúza közelében található Paraitakené közelében kr. e. 317-ben Antigonosz, és Szeleukosz egyesült hadai megverték Eumenészt, akinek hiába volt több mint kétszer annyi harci elefántja, mint az ellene harcoló szövetségeseknek, mégis vesztett, és kénytelen volt seregével elmenekülni. Antigonosz azonban utánaeredt és kr. e. 316 telén Gabiéné mellett ismét legyőzte Eumenész haderejét, akit a csata után végül saját katonái szolgáltattak ki Antigonosznak, aki pedig megölette őt. Egy vetélytárs így kihult a hatalmi játszmából.

Európában eközben a harcok Makedónia és a trón körül lángoltak föl. Polüperchón ugyan megpróbált fellépni Antigonosz ellen, de kr. e. 318-ban megsemmisítették a flottáját. Antigonosz Kasszandroszra bízott egy sereget, aki élt is a lehetőséggel: kr. e. 317-ben elfoglalta Athént. Kasszandrosz a görög városokkal szemben kíméletesen járt el, így azok több helyen is kiűzték a Polüperchónnal azonosított makedón erőket. Rhóxané és fia, IV. Alexandrosz Épeiroszba menekültek, ahol Olümpiász, Nagy Sándor anyja uralkodott. Eurükidé, és III. Philipposz Arrhidaiosz viszont maradtak, Olümpiász ugyanis nemigen látta volna szívesen Nagy Sándor féltestvérét és annak feleségét. Kasszandrosz így akadálytalanul hódíthatta meg Makedóniát, és az ott maradt királyi párnál kiharcolta azt, hogy Polüperchón helyére őt nevezzék ki régensnek. Ennek megtörténte után Görögországba vonult, hogy Polüperchón ottani erőit legyőzze. Kasszandrosz távozása után az események alakítását Olümpiász vette át, aki szövetkezett az épeiroszi királlyal, Polüperchónnal, és Rhóxanéval, IV. Alexandrosz édesanyjával. Olümpiasz sereget vezetett Makedónia ellen. III. Philipposz, és felesége ugyan hadat vezetett ellenük, de a makedónok megtagadták az engedelmességet arra hivatkozva, hogy nem kívánnak harcolni Nagy Sándor fia és Nagy Sándor édesanyja ellen. III. Philipposz és Eurüdiké ugyan elmenekült, de Amphipolisznál elfogták őket. Olümpiász börtönbe vetette mindkettőjüket, de később Philipposzt kivégeztette, a feleségét pedig öngyilkosságra kényszerítette. Így most már a makedón királyi család tagjai kezdtek áldozatul esni a hatalmi játszmáknak. Olümpiász uralmának nem csak ők estek áldozatul, hanem Kasszandrosz fivére, Nikanór is. Kasszandrosz egyik másik fivérének a sírját pedig megbecstelenítette. A rajthoz álható személyek száma újból csökkent. Kasszandrosz sietve visszatért Görögországból, és az erőviszonyok ettől gyökeresen megváltoztak. Kasszandrosz Püdna városába szorította vissza az ellene szövetkező erőket, amelyet hosszú ostrom után végül kr. e. 316-ban vett be. Olümpiászt Kasszandrosz felbujtására végül halálra kövezték, így ért dicstelen véget Nagy Sándor édesanyja, IV. Alexandroszt és Rhóxanét pedig bebörtönözték. Polüperchón a Peloponnészoszi-félszigetre szorult vissza, ahol mindössze néhány erősséget birtokolt már csak.

Az Eumenész felett aratott győzelem után az ekkor legerősebbnek tűnő Antigonosz egész Kis-Ázsiát megszerezte, és biztosította az uralmát a frissen megszerzett területeken. Antigonosz mellett egyre inkább fontosabb szerepet kapott a fia, Démétriosz Poliorketész is. Antigonosz ellenfeleivel nem bánt kesztyűs kézzel. Perdikkasz gyilkosai közül kettőnek a halála is az ő nevéhez fűződik. A keleti területek növekvő hatalmú kormányzóját, Peithónt, aki Eumenész legyőzése után visszakapta a hatalmát Média felett, kivégeztette. Ugyanígy járt Perdikkasz másik gyilkosa, Antigenész is, ő máglyán fejezte be életét. Kr.e. 315-ben Antigonosz Babilonba érkezett, ahol Szeleukosz örömmel fogadta, de hamar ellenségesre fordult a viszony köztük miután Antigonosz egyik emberét Szeleukosz megbüntette annak engedélye nélkül. Babilónia éves jövedelmét kérte cserébe Antigonosz kárpótlásként, de visszautasítást kapott. Eleve képtelen volt a kérése a kárpótlás összegére nézve, így egyértelmű volt, hogy az csak ürügy a leszámolásra. A bosszútól tartva Szeleukosz mindössze 50 lovas kíséretében Egyiptomba menekült.  Kaldeai asztrológusok azt jósolták, hogy Szeleukosz Ázsia ura lehet és meg fogja gyilkolni Antigonoszt is. Ezután az katonákat küldött elfogására, Mezopotámiába és Szíriába. Mezopotámia szatrapáját megölette, miután tudomást szerzett arról, hogy támogatta Szeleukoszt a menekülésben. Így Antigonosz kezére jutott Kis-Ázsiától keletre csaknem valamennyi terület, Szeleukosz utódának pedig azt a Peithónt nevezte ki, aki korábban még Eumenész oldalán az indiai területek kormányzójaként harcolt ellene. Úgy tűnt, hogy a szerencse Antigonosz mellé szegődik, a sors az ő erőfeszítéseit támogatja. De nem volt idő élvezni, hogy a legnagyobb hatalmú lett társai közül. Antigonosz, és fia Démétriosz hatalma most már annyira megnövekedett, hogy a többi diadokhosz összefogott ellene. Ptolemaiosz, Szeleukosz, valamint Kasszandrosz és a Thrákiát uraló Lüszimakhosz elég komoly követeléseket támasztott Antigonosszal szemben. Kasszandrosz az Európa sztratégosza címet akarta elnyerni, Ptolemaiosz szíriai, és főníciai hódításait szerette volna biztosítani, Lüszimakhosz Phrügiát akarta megszerezni, míg Szeleukosz vissza akarta kapni a babiloni tartományt. A követeléseket Antigonosz értelemszerűen nem teljesíthette, ezért közte, és ellenfelei között kr. e. 315-ben nyílt háború robbant ki, sorban ez már a harmadik diadokhosz háború volt, ami megkezdődött.

Bár Antigonosz ereje ekkor már nagyobb volt, mint az ellene szövetkezőké, a háború mégis mégsem úgy alakult, ahogy azt elvárta volna. Lüszimakhoszt ugyan sikerült kikapcsolniuk a szövetségből azáltal, hogy fellázították ellene Thrákiát és a Fekete-tenger pártján fekvő görög városokat. Kasszandrosz ellen pedig Polüperchónnal szövetkezett, akinek sereget, és pénzt biztosított, ezen kívül pedig fellázította a görög városokat is Kasszandrosz ellen. Szeleukosz követeket küldött a többi diadokhoszhoz, próbálokozott szövetségeseket, barátokat szerezni, készült a visszatérésre. Kr.e. 314-ben admirális lett Ptolemaiosz flottájában, így próbálva a harcok menetére befolyást gyakorolni. Más lehetősége nem igazán volt, mert sem pénzel, sem saját katonákkal nem rendelkezett.  Miután a két nyugati ellenfelét lekötötte, Antigonosz Ptolemaiosz ellen fordult. Lerohanta az ellenőrzése alatt álló Főníciát, és közel egy éves ostrom után elfoglalta Türoszt. Ezután azonban a fia, Demetriosz által vezetett sereg a gázai csatában kr. e. 312.-ben vereséget szenvedett. Ptolemaiosz gyalogságának létszámfölénye érvényesült az ekkor még a hadvezetésben járatlan, ám később félelmetes hírnévre szert tevő Demetriosz fölött. A Föníciából visszavonuló Demetriosz Kilíkiában megverte az utána küldött sereget, így Antigonosz kis-ázsiai uralma nem került veszélybe. A harcok során Ptolemaiosz flottája Szeleukosz vezetésével mintegy 10.000 katonával és 100 hajóval elfoglalta Ciprust, míg Antigonosz hajóhada a Kükládokat hódította meg. Ptolemaiosz ezek után sereget bocsátott Szeleukosz rendelkezésére, de alig pár száz katonát adott csak mellé a visszatérésre, útközben viszont további zsoldosok csatlakoztak a kis sereghez. Korábbi híveinek támogatásával, bravúros rajtaütéssel sikerült visszaszereznie Babilóniát. Diodórosz így örökítette meg az eseményeket: „Szeleukosz, a Ptolemaiosztól kapott mindössze 800 gyalogos és mintegy 200 lovas katonával kerekedett fel Babilon ellen. Olyan nagy reményekkel volt eltelve, hogy bár hadsereggel voltaképpen nem rendelkezett, barátaival és rabszolgáival akart expedíciót vezetni az ország belsejébe, arra számítva, hogy a babilóniaiak, korábbi jóindulata miatt, készséggel csatlakozni fognak hozzá … Míg vállalkozását illetően az ő hangulata ilyen volt, kíséretében levő barátai igen elbátortalanodtak, látván saját embereik csekély számát, míg az ellenség, amely ellen indulnak, nagy és kész hadseregekkel rendelkezik, hatalmas tartalékai és szövetségesei vannak. Midőn Szeleukosz látta, hogy félelem fogta el őket, bátorításul azt mondotta, hogy azok, akik Alexandrosszal vonultak hadba… nem csak fegyveres erejükre és gazdagságukra támaszkodtak, midőn nehéz helyzetbe kerültek, hanem tapasztalataikra és rátermettségükre, és maga Alexandrosz is éppen ezek révén vitte véghez nagy és mindenek által csodált tetteit. … De emellett katonatársainak kedvét is kereste, és velük egyenlőként viselkedett, úgyhogy minden ember becsülte őt és jószántából elfogadta a vakmerő kaland kockázatát … Midőn benyomult Babilóniába, a lakosok többsége elébe ment … és megígérte, hogy vele együtt mindent megtesz, amit várt … mert midőn négy évig szatrapája volt ennek a vidéknek, mindenkivel szemben szívélyesen viselkedett, megnyerte a köznép jóindulatát és messze előre biztosította magának azokat az embereket, akik támogathatják, ha elérkezik az alkalom…” Babilonba elfoglalásától számítjuk a Szeleukida Birodalom kezdetét.

Kr. e. 311-ben Antigonosz békét kötött Lüszimakhosszal, Ptolemaiosszal és Kasszandrosszal. Kasszandrosz megkapta az Európa sztratégosza címet, (amely feljogosította őt arra, hogy az európai makedón területek felett uralkodjon), azzal a kikötéssel, hogy amint az általa fogságban tartott IV. Alexandrosz eléri a nagykorúságot, lemond erről a címéről. Lüszimakhosz, és Ptolemaiosz pedig megtarthatta újabb hódításait, Ciprust, Szíriát, és Főníciát. A békekötés viszont nem szólt Szeleukoszról, aki ebben az időben már újra Babilont birtokolta. A békekötés jogilag még nem számolta föl Nagy Sándor birodalmát, de a számos érdekütközés borítékolta, hogy újabb háború fog majd kitörni a diadokhoszok között. A játszma még korántsem volt lejátszva.

Szeleukosz birodalmának születése

Mint említettük Szeleukosz még a békekötés előtt, Kr. e. 312-ben a Ptolemaiosztól kapott sereggel, elfoglalta Babilóniát, és a főhadiszállását Babilonban alakította ki. Antigonosz azonban még a béke megkötése előtt úgy döntött, hogy rendezi a keleti helyzetet, ezért utasította Média, és Aria két szatrapáját, Nikanórt, és Euagóraszt, hogy számoljanak le Szeleukosszal, s ehhez mintegy 17.000 fős hadsereg állt rendelkezésükre. Szeleukosznak mindössze ekkor háromezer gyalogosa, és négyszáz lovasa volt, azonban a bekövetkező konfliktusban igen rátermett hadvezérnek bizonyult, ami miatt joggal adták neki a Nikatór (Győzedelmes) melléknevet. Nem rettent meg a hatalmas túlerőtől, bízott önmagában, bízott embereiben, na meg volt terve. A szatrapák méretes serege gyorsan eljutott a Tigris folyóhoz, és Szeleukosz nem akart a lényegesen kisebb erőivel nyílt csatába bonyolódni, azonban elérte, hogy a két kormányzó zsoldosai kisebb csoportokban szép lassan átálljanak az ő seregébe, majd a Tigris folyó közelében éjszaka rajtaütött ellenfelein, és legyőzte őket. Nikanór elesett a csatában, így az első támadási kísérlet csúfos kudarc lett. Szeleukosz – „vendégek” 1:0.

Ezt követően Szeleukosz a kormányzó nélkül maradt Média ellen vonult, és bevette a fővárost, Ekbatanát, majd ezt követően elfoglalta Elámot is. Ekkor Antigonosz Demetrioszt elküldte Szeleukosz ellen, így jött a második felvonás. Kr. e. 310-ben nagy nehézségek közepette ostrom alá vette, és el is foglalta Babilont. Szeleukosz – „vendégek” 1:1. Szeleukosz ekkor keleten volt elfoglalva, így későbbre tartogatta az ellencsapást. Demetriosz a sikeres hadművelet után hazatért, de hősünk legyőzte a város őrzésére hátrahagyott erőket, és ismét meghódította Babilont. Szeleukosz – „vendégek” 2:1. Ekkor Antigonosz már maga vonult Szeleukosz ellen, és Kr. e. 310 őszén ő is elfoglalta Babilont, ahol a serege áttelelt. Kr. e. 309 tavaszán aztán Antigonosz serege elhagyta Babilont. Szeleukosz ezúttal már feltöltött sereggel vállalta az ütközetet, és szállt szembe vele. A legenda szerint egész nap zajlott a csata, de döntést nem sikerült senkinek se kierőszakolni. Megállapodtak abban, hogy másnap „folytatják”. Szeleukosz a seregének megparancsolta, hogy éjjel fogyasszák el a reggelijüket, és miközben Antigonosz katonái reggeliztek, Szeleukosz friss serege lecsapott rájuk. Döntő győzelemet aratott, és Antigonosz nem próbálkozott többet a keleti területek meghódításával. Szeleukosz – „vendégek” 3:1! A győztes Szeleukosz pedig, látva, hogy Antigonosz most már békén hagyja, Indiába vonult, ahol meghódoltatta a keleti provinciákat, és háborúba bonyolódott Csandraguptával India leghatalmasabb urával is.

Nyugaton viszont az események csak tovább bonyolódtak! A Kr. e. 311-ben végre megkötött béke lehetőséget adott arra, hogy Kasszandrosz, és Lüszimakhosz rendezze sorait, és éltek is vele. Kasszandrosz, miután megkapta a békében az Európa sztratégosza címet, amelyet apja, Antipatrosz is viselt, leszámolhatott ellenfeleivel. Mivel a békében kikötötték, hogy IV. Alexandrosz nagykorúságának elérésekor le kell tennie a címét, ezért anyját, Rhóxanét, és a fiatal IV. Alexandroszt kr. e. 310-ben megmérgeztette. Így már Nagy Sándor egy rokona sem volt az élők sorában, ezáltal eldőlt, hogy a birodalmat már csak a diadokhoszok valamelyike, vagy ha nem tudja egy ember megszerezni a teljes hatalmat, akkor több részre hullva, a diadokhoszok egész sora fogja irányítani a korábbi világbirodalom egy-egy szeletét. Polüperchón, az egykori régens, és kormányzó ekkor Antigonosz támogatásával Görögországba hozatta Héraklészt, Nagy Sándor Barszinétól született törvénytelen fiát. Kasszandrosz ekkor megalkudott Polüperchónnal, aki kivégeztette az újdonsült trónkövetelőt. Alig egy évtizeddel Nagy Sándor halála után a családjából már senki nem volt tényleg életben, köszönhetően a hatalomra pályázó személyek hatalomvágyának.

Miután Antigonosznak nem sikerült leszámolnia Szeleukosszal, ezért újabb stratégiai célként Kasszandrosszal, és Lüszimakhosszal akart leszámolni, a királygyilkosságra hivatkozva, ezért a harcok kr. e. 307 körül újra kiújultak ismét. Demetriosz meghódította Kilíkiát, és Ciprust Ptolemaiosztól, majd Athénba hajózott, ahol legyőzte Ptolemaiosz, és Kasszandrosz erőit, megbuktatta a Kasszandrosz által hatalomra jutott vezetőket. Ahogy egykor Kasszandroszt, úgy most őt tekintették a görögök megmentőnek, és Demetriosz sorban szabadította föl a görög városokat. Kasszandrosz nem tudott ellenállni Demetriosznak, mivel az uralma alatt álló Makedónia aranybányáinak hozama évről évre csökkent, és a lassan három évtizede folyamatosan tartó háborúk a katonáskodó férfiak számát is jelentősen csökkentették.

Demetriosz sikereit látva Ptolemaiosz megpróbált ellentámadást indítani, és a hatalmas egyiptomi flotta megpróbálta elfoglalni a korábban elvesztett Ciprust. Demetriosz azonban a ciprusi Szalamisznál megsemmisítette az egyiptomi hajóhadat Kr. e. 306-ban. A csatát követően a katonák Antigonoszt és fiát királynak kiáltotta ki, mire a többi diadokhosz is elkezdte ezt a címet használni. Ettől kezdve voltaképpen jogilag is megszűnt létezni Nagy Sándor birodalma, a helyén önálló államok keletkeztek.

Antigonosz a szalamiszi siker után 80 ezer fős hadat indított Egyiptom ellen, miközben fia a tengerről támogatta apja hadműveleteit. Ptolemaiosz serege elégtelen volt Antigonosz megállítására, azonban az Egyiptomot uraló diadokhosznak szerencséje volt: Demetrioszt az időjárás rosszra fordulása megakadályozta abban, hogy kikössön, és érdemi utánpótlást tudjon vinni apjának, aki így nem kockáztatta meg a megáradt Níluson történő átkelést, és hazavonult a seregével.

Az erőviszonyok azonban csakhamar megváltoztak. Keleten Csandragupta ellen a háborút Szeleukosz befejezte, pontosan nem tudjuk, milyen eredménnyel, de a források hallgatásából többen arra következtetnek, hogy ezúttal nem aratott nagy sikereket. Csandragupta azonban ötszáz harci elefántot adott neki a békekötés keretében. Ptolemaiosz, Antigonosz visszavonulása után Szíria felől támadott. A legfontosabb hadművelet azonban a Thrákiát birtokló Lüszimakhoszé volt, aki sikeresen leverte az Antigonosz által újra felszított thrákiai lázadásokat, betört Kis-Ázsiába, és elfoglalta Pergamont.

A sorsdöntő ipszoszi (kr. e. 301) csata még Nagy Sándor ütközeteinél is gigászibb méreteket öltött, itt találkozott ugyanis Antigonosz, Demetriosz, Lüszimakhosz, és Szeleukosz serege.  A hadjáratot Lüszimakhosz kezdte meg, aki átkelt a Boszporuszon és Anatólia belsejéig nyomult. Kaszandrosztól elszigetelve, az Égei-tenger túloldalán, hosszú utánpótlási útvonallal állt tehát szemben az Antigonidákkal, akik hazai terepen voltak, sokkal nagyobb sereggel és 75 harci elefánttal. Szeleukosz azonban közeledett kelet felől Lüszimakhosz segítségére. A két sereg egyesülését Antigonosznak nem sikerült megakadályoznia, így a két sereg 60 ezer fős összlétszáma már vetekedett Antigonosz 75 ezres seregével. A terepviszonyok azonban az utóbbiaknak kedveztek, mivel lovasságuk fejlett volt, amit a sík terepen ki tudtak használni.

A csatában Demetriosz megfutamította a Szeleukosz fia, Antiokhosz által vezetett lovasságot, de ezzel védtelenül hagyta Antigonosz gyalogságát. Szeleukosz harci elefántjai ugyanis megakadályozták, hogy Demetriosz segíteni tudjon apjának. Antigonosz. 80 éves kora miatt képtelen volt már páncélt viselni, és hamar elesett a csatában. Egy névtelen katona dárdája nyakon találta. Ez a momentum gyakorlatilag eldöntötte a csatát.

Most egy kicsit megpihenve és a csatát és magát a diadokhosz háborúkat elemezve megállapíthatjuk, hogy úgy tűnik, a görög-makedón világ seregeit vezető királyok és hadvezérek igen kedvelték a nagyméretű hadi felszereléseket, a „nagy” dolgokat. A csatában mindkét fél által használt harci elefántok jól illenek ebbe a képbe. Az elefántokat azonban rugalmas taktika alkalmazásával viszonylag könnyen semlegesíteni lehetett, de ennek ellenére mégis volt egy olyan előnyük, ami magyarázatot ad folyamatos használatukra. Az elefánt az ellenség legázolásával vagy ormányának átkarolásával okozhat sérüléseket.  Emellett olyan volt, mint egy emelvény, ahonnan nyilazni lehetett. Az elefánt hátára szerelt tornyocska akár négyfős személyzetet is befogadott. Az ókoriak számára fontos volt a magassági fölényből származó helyzeti előny.  Az ellenséget fentről veszélyeztető íjásznak például jobb volt a rálátása és nagyobb a lőtávolsága. A lovakkal összehasonlítva az elefántok természetesen sokkal lassabbak voltak, de könnyedén megvadíthatták és kezelhetetlenné tehették a lovakat. Az elefántot azonban leginkább az álló ellenség ellen lehetett bevetni. Ezzel összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy a makedón phalanx, amely ellen az elefántokat bevetették, egyre kevésbé volt mozgékony. Ez is része volt a mindent nagyobbá és nehezebbé tévőfejlődési tendenciának. Démétriosz fegyverművesei készítettek egy olyan hoplita páncélt, amely 26 lépésről ellenállt egy katapult lövedéknek, és 18 kg-os súlyával könnyűnek számított. Hasonló páncélt kapott Démétriosz egyik hadnagya is, bár ő a két talentum (kb. 52 kg) súlyú páncélzathoz volt szokva.  Az ennél sokkal általánosabb páncélsúly az 1 talentum volt.  A talentum az attikai súlyrendszerben 25,86 kg-ot nyomott, az aiginai mérték viszont 37,8 kg volt. Akármelyik legyen is, az ilyen sűrű páncél már nehéz volt.  Nem csodálkozhatunk tehát azon, ha a nehéz fegyverzettel ellátott katonák megoldhatatlannak találták, hogy a soraik megnyitásából álló kitérő műveletet az elefántrohamnál elengedhetetlen fürgeséggel hajtsák végre. Különleges elefántelhárító eszközöket is bevetettek.  A leghatékonyabb megoldásnak az tűnt fel, amikor a csatateret tüskékkel szórták tele. A fájdalomtól megvadult szegény állatok, így már irányíthatatlanok lettek. Az elefántok veszélyére a legjobb válasz azonban valószínűleg egy másik elefántegység bevetése volt.  Ebben az esetben a nagyobb elefántok - nem- csak nagyobb súlyuk, hanem a hátukon helyet foglaló íjászok magasabb helyzete folytán - előnyt élvezhettek. A Szeleukida uralkodók - közvetlen indiai kapcsolataik miatt - kezdetben monopolhelyzetet élveztek az elefántok és az őket irányító hajcsárok terén.

A diadokhosz háborúk különféle összecsapásai taktikai finomodást hoztak a hadászat terén. Minden korábbi elemet magukba olvasztottak: a lépcsős támadást, a nehézlovasság döntő csapását, a nehézlovasságot védő könnyűlovasságot, a könnyűgyalogság takaró és előcsatározó műveleteit. Az elefántok használatával azonban egy új elem is megjelent, Az ellenség lovasságának elbátortalanítására és arcvonalának megbontására használták őket. A phalanxot elsősorban az ellenség lekötésére alkalmazták, Míg Marathónnál a phalanx még létfontosságú elem volt, Ipszosz korában már csak egy a sok, egymástól kölcsönösen függő csapattest közül.

Ipszosz után Antigonosz területeit felosztották: Kasszandrosz, és dinasztiája uralkodott Makedóniában, Lüszimakhosz megszerezte Kis-Ázsia nyugati részét, Pergamont, és az övé maradt az általa eddig is birtokolt Thrákia. Ptolemaiosz pedig Szíriára, és Föníciára tette rá a kezét. Az ipszoszi csata voltaképpen lezárta a diadokhosz háborúk sorozatát, a továbbiakban az egész birodalom fölötti ellenőrzésért már egyik hatalom sem indított háborút.

A középiskolában tanult három nagy állam ezzel azonban még nem alakult ki. Demetriosz a szövetséges lovassággal el tudott menekülni az ipszoszi csatából. Először Görögországban próbált szerencsét, Athén azonban a korábbi megtiszteltetést megtagadta tőle, és nem engedte be Demetrioszt a városba, igaz, az athéni flottát átadták Demetriosznak. Demetriosz ezért a kezén maradt Türosz és Szidón felé vette az irányt, végül pedig sikerült meghódítania Kilíkiát. A tartományt sikerült megtartania, mert Szeleukosz szövetségre lépett vele, ugyanis Lüszimakhosz, és Ptolemaiosz Szeleukosz ellen szövetkezett, így kellett egy „barát”.

Szeleukosz, az államalapító

Szeleukosz birodalmának Nagy Sándor halála óta igen kevés békés éve volt, így amikor Kr. e. 301-ben nagyjából kialakult a diadokhosz-államok status quoja, közel 15 évnyi háborúmentes korszak köszöntött Eurázsia új hellenisztikus államaira, amire annyi vérzivataros év után nagyon is szükség volt már. A folyamatos változások főként Szeleukosz birodalmában érintették érzékenyen a népet. Nem volt állandó uralkodójuk  sokáig, ezért a törvények, a közigazgatás, a szokások és sok más formátlan és rendszertelen képet öltöttek. Szeleukosz ezért igyekezett megalkotni birodalma hosszútávú szabályait, és főként a közigazgatás átszervezésében játszott nagyon is fontos szerepet. Mivel a hatalmas kiterjedésű birodalom keleti határai a Csandraguptával kötött béke után biztonságban voltak, Szeleukosz a nyugtalanabb nyugati végekre akart összpontosítani, jogosan. Ráadásul Szírián keresztül itt csatlakozhatott az egyik legfontosabb kereskedelmi útvonalakhoz, a Földközi-tenger kereskedelméhez. Ezért 301-ben Szeleukosz úgy döntött, hogy Szeleukeia helyett nyugatabbra helyezi birodalmának fővárosát. Az Orontész folyó partján ekkor alapította meg Antiokheiát, a későbbi korok egyik legfontosabb közigazgatási kereskedelmi központját. Arra is rá kellett döbbennie, hogy birodalma akkora méreteket ölt, hogy nem egységes a keleti és a nyugati részek kultúrája. Míg nyugaton főként a hellenizált görögök laktak, keleten a babiloni vagy perzsa hagyományok szerint élők voltak többségben. Ezért úgy döntött, hogy a Szeleukida Birodalmat két részre bontja. Szeleukeia központtal létrehozta a keleti alkirályságot, amelynek élére elsőszülött gyermekét, Antiokhoszt állította, míg ő maga a fontosabb nyugati részekért felelt. Így az irányítási feladatok megosztásával a nagy méretű birodalom működésé is jobb, könnyebb lett.

A megerősödő hellenisztikus államok az ipszoszi csata után korántsem zárták le vitáikat egymással, de a növekvő feszültséget igyekeztek a politikában levezetni, nem pedig háborúval. Akkoriban az érdekek, szövetségek és halálos ellenségek szinte egyik napról a másikra változtak. A házasság már akkoriban is két állam szövetségének legfontosabb pecsétje volt. Szeleukosz nem akart elszigetelődni, ezért a 301-ben legyőzött Démetriosz felé fordult, aki Makedónia királya lett később. Miután Démetriosz elutasította a Szeleukida uralkodó leányának, Apamának kezét, maga Szeleukosz vette feleségül a makedón uralkodó egyik leányát, Sztratonikhét. Kr. e. 294-re változtak az idők, ezért Szeleukosz a trák és az egyiptomi uralkodóval kötött szövetséget, éppen apósa ellen. A szövetség kiválóan jövedelmezett, hiszen Szeleukosz kardcsapás nélkül elfoglalhatta Kilíkiát. Ezt a két szövetséges akkor garantálta neki, ha hűsége bizonyságául Szeleukosz elválik Sztratonikhétől. Az uralkodó habozás nélkül elvált a makedón hercegnőtől, egy nő se ért akkoriban annyit, hogy miatta lemondjunk új területek megszerzésétől. De azért el se nagyon engedte a közeléből mert lepasszolta fiának aki feleségül vette, így a családban maradt azért a „dolog”. Démetriosz ezt nem tűrhette, ezért kr. e. 288-ban Ázsiába vonult serege élén, azonban Szeleukosz megadásra és békére kényszerítette. Démétriosz feladta magát Szeleukosznak, aki jól bánt vele, ám Demetriosz most az ő katonái között vált egyre népszerűbbé, ezért a távolabbi Kherszonészoszba internálta, ahol fényűző, és kicsapongó életet folytatott. Kr. e. 283-ban ott érte a halál.

 Ez a győzelem ébresztette fel Szeleukoszban ismét a harci kedvet. A hosszú békeidő napjai érezhetően meg voltak számlálva a hellenisztikus világban, hiszen Szeleukosz a makedón sereg legyőzése után eltökélte, hogy elfoglalja szülőföldjét, és az egykori birodalom anyaországát. A korábban megkötött szövetségeket nem akarta megtörni, ugyanis ebben az esetben Ptolemaiosz haragját is kivívta volna. Ezért Szeleukosz fenntartotta a béke és a barátság látszatát, de valójában csak ürügyre várt, ami pedig nem váratott sokáig magára. Lüszimakhosz trónbitorlással vádolta meg gyermekét, Agathoklészt. A vádat Agathoklész mostohaanyja, Arszinoé sugallta a király fülébe, és azt is sikerült kiharcolnia, hogy az uralkodó halálra ítélje elsőszülött fiát. A trák trón örökösének özvegye Szeleukosz udvarába menekült, és az uralkodó az igazságszolgáltató szerepében díszelegve Kr. e. 281-ben hadjáratot indított Trákia ellen. A Szeleukida sereg nem ütközött különösebb ellenállásba, ugyanis sokan támogatták az özvegyet, és a nép Szeleukosz oldalán megdöntötte Lüszimakhosz uralmát. A döntő csatát Corupediumnál vívták meg kr. e. 281-ben. A csatában meghalt a gyermekgyilkos uralkodó. Azonban a győzelem után Szeleukosznak esze ágában sem volt átadni a jogos örökösöknek Lüszimakhosz trónját, sőt, Kis-Ázsiából Trákia és Makedónia felé nyomult tovább seregével. Úgy tűnt, hogy Egyiptom kivételével egy kézben fog összpontosulni hamarosan Nagy Sándor korábbi birodalma. Szeleukosz hatalomvágya ekkor ütközött ki, és a korábbi támogatottság most az ellenkező irányba csapott át. Mindennek ellenére a sereg folytatta útját Európa felé. Szeleukosz alig kelt át a Hellészpontoszon, Trákiában egy éjjel orvul meggyilkolták, így a nagy álom szertefoszlott egy szempillantás alatt. A tőrrel leszúrt holttestet hajóra tették, és az általa alapított Antiokheia kikötővárosában helyezték örök nyugalomra.

A birodalomalapító uralkodó nagy tiszteletnek örvendett egész birodalmában. Kivételes hadi képességeit az egész ókori világ nagyra becsülte, és sokan így tartották rendjén, hogy a nagy hadvezér a csatamezőn essen el, ami csak félig sikerült, mert hát pont háborúban állt ugyan, de mégiscsak orvul végeztek vele sátrában. A Szeleukosz által hátrahagyott birodalom azonban ezer sebből vérzett. Nagyjából akkora volt, mint Nagy Sándor birodalma, amely hatalmas méretei miatt esett darabjaira. Ráadásul a diadokhosz-államok újra egymás elleni csatára készültek, ezért a trón várományosának sok gondot kellett megoldania. Szeleukosz elsőszülött fiának adta trónját. Első feleségétől, a perzsa származású Apamától négy gyermeke született. Két leány: Apama és Laodikhé valamint két fia: Antiokhosz, a trónörökös és Akheosz. A birodalom sorsa tehát Antiokhoszon múlt. De az már egy másik történet…

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől kr.e. 30-ig, Osiris Kiadó, Budapest, 1995

John Warry: A klasszikus világ harcművészete, Gemini Kiadó, Budapest, 1995

http://www.numismatics.hu/kiemelt/a-honap-penze-2011-marcius-seleukos-nikator-tetradrachma/

http://korok.webnode.hu/ products/i-gyozedelmes-szeleukosz/

https://hu.wikipedia.org/wiki/I._Szeleukosz_szeleukida_uralkod%C3%B3

https://hu.wikipedia.org/wiki/Ipszoszi_csata

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Ipsus

https://en.wikipedia.org/wiki/Seleucus_I_Nicator

http://mek.oszk.hu/03800/03892/html/05.htm#34

http://www.britannica.com/biography/Seleucus-I-Nicator

http://www.newworldencyclopedia.org/entry/Seleucus_I_Nicator

Szólj hozzá