2016. feb 18.

Arthur Wellesley, Wellington hercege

írta: Gregoory
Arthur Wellesley, Wellington hercege

Arthur amilyen rosszul kezdte életének első 27 évét, olyan jól folytatta a maradékot. Miért kezdte szarul? Miért komolyodott meg? Tényleg elpicsázott mindenkit Indiában? Tényleg kiűzte a franciákat az Ibériai-félszigetről? Tényleg menő szövegei voltak? Ez most mind kiderül.

v0_master.jpg

Arthur Wellesley 1769. május 1-én született Dublinban, Mornington bárójának 4. fiaként. Legkisebb fiúként nem volt könnyű sora (csak nekem tűnik fel, hogy túlzottan felülprezentáltak a legkisebb fiúk?). Eleinte az Eton College-ban tanult, de két dologból hiányt szenvedett; jó jegyekből és barátokból. Az apja halála után sem változott a helyzet. Az anyja teljesen el volt keseredve, hogy ilyen semmirekellő fia van. „Mit fogok vele csinálni? Semmire sem jó, csak ágyútölteléknek.” Utolsó esélyként elküldte a kis Arthurt az angersi, franciaországi katonai akadémiára.

1787-ben, 18 évesen tért vissza, mint a 73. gyalogezred tisztje. Az anyja szó szerint megvette neki a beosztást, hogy szegény Arthur tudjon valamit csinálni. Nem sokkal később az ír kormányzó szárnysegédjévé nevezték ki. Most biztos azt hiszitek, hogy a katonaság és a nagy felelősséggel járó pozíció hatott rá valamit. Hát nem! Arthurt továbbra sem érdekelte semmi más, csak a piálás, a hegedülés, a kártyázás és a fogadás. Az utóbbi kettő miatt teljesen eladósodott, konkrétan még a csizmakészítőjétől is kért kölcsönt. A kicsapongó életvitele ellenére közel hét éven keresztül ő képviselte a családot az ír parlamentben. Amikor 27 éves lett, úgy döntött, hogy feleségül veszi a szerelmét, Catherine Pakenhamet. Nem jött össze. A lány családja kerek perec megmondta, hogy egy csóró, szerencsejáték függő alkoholistának nem adják oda a lányukat.

catherine_wellesley.jpeg

Ez az elutasítás egy életre megváltoztatta Arthur életét. Amint hazament, elégette a hegedűjét, kidobta az üres üvegeket, elhúzta a függönyt és úgy döntött, hogy most már aztán tényleg ideje megkomolyodnia és úgy igazából katonáskodni. Rögtön bele is vetette magát a háborúba.

1794-95 között Flandriában szolgált, mint a 33. gyalogezred alezredese. Sok köszönet nem volt benne. Az extrém kemény tél feladta a leckét az egész hadseregnek. Itt főleg azt tanulta meg, hogy mit nem szabad csinálni, és hogy a franciákkal nem szabad játszadozni.

Flandria után jött a nagy váltás: India. A derék hinduk csak nem akarták felfogni, hogy a brit uralom és a kelet-indiai társaság csak az ő érdeküket szolgálja. 1796-ban indult útnak, hogy meggyőzze erről az ott lakókat. Hamar sikereket ért el. Egymás után számolta fel az ellenálló csapatokat, de mindig lett újabb ellenség. Közben otthon alig akarták elhinni, hogy az emberei nem fosztogattak, nem erőszakoskodtak és még az indiai szokásokat is tiszteletben tartották. Mertek volna mást tenni… Arthur kíméletlenül betartotta az általa hozott szabályokat, de törődött is az embereivel. Ugyanazt ette, amit ők és ugyanolyan rossz priccseken aludt, ahol ők. Ezt a szokását később is megtartotta. A katonai pályafutása után is egy tábori ágyba feküdt le esténként.

Indiában a legmenőbb ütközete az 1803-ben megvívott assaye-i csata volt a maráthák ellen. Wellesley serege a dzsungel mélyén vonult előre, hogy megküzdjön az akkor még ismeretlen erejű ellenséggel. Pár napos menet után végül megpillantották a maráthákat, a Kaitna és a Juah folyók által közrefogott területen. Amit láttak, attól egy pillanatra mindenkiben megfagyott a vér. Míg a britek összesen 4500 katonát, 17 ágyút és 5000 indiai lovast (akikre Arthur még a teás csészéjét sem bízta volna rá) tudhattak magukénak, addig az ellenség létszáma bőven 50 000 felett volt, több száz ágyúval megerősítve. Ebben a helyzetben Wellesley csak azt tehette, amit bármely józan hadvezér tett volna. Támadott! Egy percig sem habozott. A gyalogság élére állt és személyesen vezette a támadást a Kaitnán keresztül. Az átkelés alatt a marátha lovasság végig zaklatta őket, de sikerült átjutniuk a folyón, ezzel oldalba kapva az indiaiakat, akik nem tétlenkedtek. Egyből nekiláttak a britek ágyúzásának. Arthur ekkor újfent azt tette, amit bármely józan hadvezér tett volna jelentős túlerő ellen, helyzeti előny nélkül: Bajonettet fel, és roham!

assaye.jpg

Hála a két méteres, frissen borotvált, skót akcentussal ordítozó szoknyás felföldieknek, az indiaiak megtörtek. A menekülő tömegre Arthur még ráeresztette a dragonyosokat és ezzel végleg eldőlt a csata. Az egész csak 3 óráig tartott. Az angolok 1600 fős veszteséget könyvelhettek el, aminek nagy része mindössze sebesülés volt. Erre a csatára később is úgy emlékezett vissza, mint a legemlékezetesebb győzelmére. A sikereire való tekintettel felajánlották neki, hogy még nagyobb hatalmat kapna Indiában. Még mit nem. Azt mondta, hogy akkor sem maradna, ha Angliában egyáltalán nem kapna semmilyen állást. Ezzel a mondattal tért vissza, 1805-ben. Rögtön lovaggá ütötték és berakták a parlamentbe, mint Írország főtitkára, de ez nem jött be neki annyira.

1806. áprilisában végre feleségül vette AZT a Catherinet. Csak egy dologgal nem számolt. A távolléte alatt a hölgy megcsúnyult. Ezt az esküvő napján szóvá is tette, ugyanis előtte nem látta a hazatérte után. Mondhatni becsületből vette el. Minden téren kibírhatatlan nő volt. Hisztis, felelőtlen és folyton adósságba került. Nem lehetett így jó otthon ülni, ezért pont kapóra jött neki, hogy 1807-ben a franciák hadat üzentek Portugáliának, az angolok nagy barátjának.

1808-tól az Ibériai-félszigetre vezényelték, de a parancsnoka egy tökkelütött volt. A franciák szétverték őket. Végül 1809-ben csak kiharcolta, hogy tehessen még egy próbát, ezúttal ő vele az élen. Ez már jobban sikerült. Mindenre kiterjedt a felügyelete, szinte az utolsó szakasz helyét is beleértve. A terep kiválasztására is sok gondot fordított. Az erőfeszítéseit siker koronázta. A lakosság imádta. Annyira menő volt, hogy noha csak 20 000 katonával kezdte a hadjáratot, a végére 100 000-el fejezte be. A franciák részéről meg hiába volt a félszigeten 300 000 harcos, csak 70 000-et tudtak mozgósítani, mert a többi a rendet tartotta fenn. Az itteni legjelentősebb győzelme a vitoriai csata volt, ami után a terület felszabadult a franciák elnyomása alól.

peninsular-british-line-infantry-art.jpg

Délről visszatérve ő lett a nemzet hőse, és ezért megkapta a Wellington hercege címet. Ennek ellenére nem dőlhetett hátra. Visszatért Napóleon, aki meglepően fürge volt egy száműzetésben megfáradt tábornokhoz képest. Annyira gyors volt, hogy Arthur nem tudott egyesülni a poroszokkal, így csatára kényszerült. Ha már nem tudta kikerülni a harcot, nem pánikolt, nem kapkodott. Minden úgy csinált, ahogy a nagykönyvben meg van írva (meg percenként a válla mögé nézett, hogy megjött-e már Blücher). Egyik fél sem engedett, de az idő az angoloknak kedvezett. A harc senkit nem kímélt. Főleg nem Lord Uxbridget, aki épp Wellington mellett állt, mikor a lábát eltrafálta egy ágyúgolyó.

Lord Uxbridge: - Az istenit! Uram, elvesztettem a lábam!

Wellington: - Az istenit! Uram, tényleg elvesztette!

wellington_at_waterloo_hillingford.jpg

Végül megérkeztek a poroszok, de akkora lett a fejetlenség, hogy a szövetségesek egy darabig még egymást is lőtték. A helyzeten hamar úrrá lettek, ezzel végleg megpecsételve Napóleon sorsát.

 „Annyi hiba történt, hogy csak Isten könyörületének köszönhető, hogy megnyertük a csatát”

„Egy vesztes csatán kívül semmi sem lehet fele annyira sem lehangoló, mint egy győztes csata"

A katonai pályafutását a waterlooi csatával be is fejezte. Elég volt neki a vérontásból, helyette politikus lett. A franciák elleni érdemei miatt kapott 400 000 fontot és Hampshire-ben egy birtokot is. 1818-tól Tory színekben képviselő lett, és még közöttük mérve is ultra konzervatívnak számított.

„Soha életemben nem láttam még ennyi szörnyű kalapot."   – Az első parlamenti ülésén.

Semmivel nem tudták meghatni. Egy dologban engedett csak, abban is csak azért, mert ő javasolta. Miután 1828-ban miniszterelnök lett, rá egy évre beszüntette a katolikusok diszkriminációját. Ekkoriban kapta meg a „Vasherceg” becenevet, (ami elég királyul hangzik) amiért a londoni házának ablakait ráccsal fedte be a tüntetők ellen.

arthur_wellesley_1st_duke_of_wellington_by_thomas_lawrence.jpg

Wellington hercege végül 1846-ban vonult vissza a politikától. 1852. szeptember 14-én halt meg. Kalandos élete során a rengeteg megvívott csatából mindössze hármat veszített el. Kérlelhetetlen volt mind a harcmezőn, mind a magánéletében és a politikában is. Ma több mint 90 kocsma viseli a nevét!

Végezetül még két gondolatébresztő idézet tőle:

„Nincs jobb kiáltvány az ágyúnál és a muskétánál.

„Az okos ember akkor tanul, amikor csak tud. A bolond akkor, amikor muszáj”

 

 

Facebook oldalunk

 

 

 

 

 Forrás:
http://www.biographyonline.net/military/duke-wellington.html
http://www.historytoday.com/richard-cavendish/battle-assaye
http://www.victorianweb.org/history/pms/wellington.html
http://www.historyhome.co.uk/pms/wellingt.html
Szólj hozzá

brit spanyol újkor Anglia India Napóleon