2015. okt 15.

Hamilkar Barkasz

írta: beatj
Hamilkar Barkasz

Ki ne ismerné Hannibált, kinek élete oly szorosan összefonódott Rómával, és az azzal lezajlott háborúval. Az ő történetét már sokféleképpen feldolgozták, dokumentálták, és már életében legendák születtek róla. De mindez nem jöhetett volna létre, ha nincs valaki, aki megteremti Hannibál sikereinek alapját, a Barkida család hatalmát, tekintélyét. Ki volt ez a személy? Nem más, mint a nagy Hannibál édesapja Hamilkar Barkasz!

Az 1. századi Cornelius Nepos történetíró a Híres férfiakról című életrajzgyűjteményben elismerően nyilatkozott Hamilkar szerepéről: „sohasem adott lehetőséget rá az ellenségnek, hogy árthasson a punoknak, sőt épp ellenkezőleg, neki nyílt rá többször is alkalma, hogy megszorongassa az ellenfelet, és az összecsapásokból mindig ő kerekedett felül”. A szicíliai Diodorosz a Trója ellen vonuló görögök fővezérével, Agamemnónnal vetette őt egybe, és vele kapcsolatban Homérosz dicsérő szavait idézte: „Nagyszerű dárdavető s népének jó fejedelme” Az idézet első felével a történetíró Hamilkar ismert katonai tehetségére kívánt utalni, míg a második része politikai vezető szerepére illet rá. Mert bár nem volt uralkodó, hosszú időn át ő és hívei, barátai, családtagjai határozták meg Karthágó politikai irányát, ami figyelembe véve Karthágó katonai, politikai súlyát a Földközi-tenger nyugati medencéjében azért nem kis dolognak számított a maga idejében. Személyének jelentősége abban is megmutatkozott, hogy családja eredetét vagy az ő vagy fia Hannibál életében beleszőtték Karthágó alapítási mondájába is.  A monda szerint Didónak vagy Elisszának hívott a várost alapító királynőnek volt egy Barkasz (Villám) nevű fivére. Hamilkar közismert mellékneve is ez volt, amit gyors hadmozdulataival érdemelt ki még az első pun háború idején. Akik ezt a mondát „kitalálták”, és terjesztették, nyíltan hirdették, hogy Hamilkar joggal emelkedett Karthágó vezetői közé, hiszen őse részese volt a város alapításának. Ami biztos viszont, hogy Hamilkar valamikor i.e.275 körül születhetett, és családja a karthágói uralkodó elithez tartozott. A 250-es években már három leánygyermeke is volt, amik után jöttek világra Hamilkar fiai: 247-ben Hannibál, 244 körül Haszdrubal és 241/240 táján Magón.

Hamilkár élete, pályafutása szorosan kapcsolódik a hadsereghez, így annak ismerete nélkül nehéz képet kapnunk az ő életéről, pályafutásáról is. Karthágó hatalmának és terjeszkedésének alapja a zsoldos hadserege volt, amely különböző fajú és kultúrájú etnikumok egyfajta keveréke volt. A hadsereg magvát az észak-afrikai területek földművelő őslakói adták, akiket a legtöbb forrás libüéieknek nevez. Nagyobb részük a görög vagy római nehézfegyverzetű gyalogsághoz hasonló felszereléssel harcolt. Egy részük zsoldosként, másik részük katonai szolgálatra kötelezett alattvalóként került a hadseregbe.

A libüé-főníciainak nevezett népességet vagy észak-afrikai, vagy főníciai eredetűnek gondolják, akik általában lovas szolgálatot teljesítettek. Felszerelésük a nehézlovassághoz sorolta őket, mivel páncélzat és pajzs védte testüket, és lándzsával támadtak ellenfeleikre.

A berber eredetű numidák alkották a pun sereg nagyhírű könnyűlovasságát. Ők szövetségesként vettek részt a háborúkban saját fejedelmeik, törzsfőik vezetésével. Kicsiny termetű izmos lovakkal rendelkeztek, nyerget nem használtak, az állatot a nyakára vettet szíj segítségével irányították. Vállukat könnyű tunika fedte, és kör alakú bőrpajzzsal rendelkeztek. Támadó fegyverük a dárda volt, amiből többet is vittek magukkal. Másodlagos fegyverként kést vagy rövid kardot használtak. Hannibál és Hamilkár hadászatában is fontos szerepet játszottak a fürge numida lovasok, csatákat döntött el meglétük és számuk.

A hispániai eredetű katonák között megkülönböztették az ibéreket, keltibéreket és lusitánokat. Az ibérek eleinte zsoldosként később szövetségesként harcoltak, annak következtében, hogy számos törzsük kiegyezett a Hispániában terjeszkedő Karthágóikkal. Az ibérek három fegyvernemet is alkottak a pun seregben. Egyik részük könnyűfegyverzetű harcosként vett részt az előcsatározásokban, másik részük nehézgyalogosként szilárdította a harcrendet, míg voltak olyanok, akik lovas szolgálatot teljesítettek.

A keltibérek és a lusitánok többnyire nehéz vagy könnyű gyalogosként szerepeltek a hadseregben. Kisebb létszámban harcoltak még baleári parittyások a seregben, akik pénz helyet, bort és nőt kaptak fizetségül. Biztos népszerű állásnak is számított parittyásnak lenni a Baleári-szigetek lakói körében, és talán még néha „túljelentkezés” is volt egy-egy üres „álláshelyre”

A karthágói sereg elit egységét alkották a harci elefántok, amelyek Nagy Sándor hódításai nyomán kerültek a térségbe és lettek a hadsereg szerves részei. Az elefántokat részben Mauretaniából részben Numidiából szerezték be. A nyakukban lévő hajtó irányította őket, és hátukra kisebb fából és bőrből készült tornyocskát erősítettek, amelyből 2-3 íjász vagy hajítódárdás is helyett foglalt. Az elefántok, az ókor tankjaiként, könnyűgyalogosokkal együtt alkották a karthágói hadsereg legfontosabb csapásmérő erejét. Az a tény hogy Karthágóban 300 férőhelyes elefántistálló is helyet foglalt, jelzi e fegyvernem jelentőségét.

A Földközi-tenger nyugati részét Karthágó „zárt tengerének” is nevezhetjük az első pun háború előtt, ahol a pun hajóhad volt az úr. Háború idején a rendelkezésre álló flotta méretét 350 hajóra becsülik a kikötő befogadóképessége alapján. A hajók túlnyomó többsége úgynevezett öt-evezősoros gálya volt, kisebbik része pedig három-evezősorosokból állt.

Hamilkar élete szorosan fonódik össze Karthágó Róma elleni háborújával, melynek okai elég sokrétűek. Dél Itália római hegemónia alá vonása volt az a tényező, ami megváltoztatta a korábban baráti és szövetségesi viszonyban lévő Róma és Karthágó viszonyát. Veszélyes közelségbe került egymással a Szicíliában terjeszkedni vágyó pun állam és a már lassan egész Itáliát hatalma alá hajtó Róma.

A háború egy egyszerűnek tűnő kis összeütközésből indult ki. A Messzana városát Kr. e. 264-ben elfoglaló mamertinus zsoldosok az őket fenyegető Szürakuszai ellenében mind Rómához, mind Karthágóhoz segítségért fordultak. A térség két nagyhatalma között ezzel vette kezdetét a Szicília birtokáért vívott háború. A partra szálló római csapatok vereséget mértek az ekkor már szövetséges punokra és szürakuszaiakra, mire Kr. e. 263-ban II. Hierón szürakuszai türannosz békét kötött Rómával. Mivel Róma számára nyilvánvaló volt, hogy a háború megnyeréséhez a tengeren is diadalmaskodnia kell, gyors ütemben kiépítette flottáját – közben a karthágói hajóhad az itáliai tengerpartot pusztította. Az új római hajóhad Kr. e. 260-ban a mylae-i csatában aratta első jelentős sikerét.

Kr. e. 259-ben római kézre kerül Korzika, majd a következő évben Szardínia. Szicíliában ugyanekkor a pun erők a sziget nyugati csücskébe szorultak vissza. Róma ekkor expedíciós haderőt szerelt fel, hogy Afrikában mérjen csapást ellenfelére. A hajóhadnak Kr. e. 256-ban az eknomosz-foki csatában kivívott győzelme lehetővé tette a Marcius Atilius Regulus consul vezette csapatok partraszállását. Regulus Tunisz bevételével Karthágó közvetlen közelébe jutott, ám a Bagradasz folyónál vívott ütközetben döntő vereséget szenvedett.

A kevés számú túlélőt hazaszállító flotta a Hermion-foki csatában előzetesen ugyan egy kisebb sikert tudott kivívni, de azután Szicília partjainál teljesen elpusztult egy viharban, körülbelül 280 hajó elsüllyedt, tengerbe veszett 25 ezer tengerész, valamint 70 ezer evezős. Ókori méretekben nézve is nem kevés volt ez a veszteség emberanyagban, de Rómát még ez sem rendítette meg. Hatalmas veszteséget szenvedtek, de még ezt is gyorsan pótolni tudták, alig 3 hónap alatt 220 új hajót építettek, és 80 ezer újoncot képeztek ki katonai szolgálatra, ami nem kis teljesítménynek számít azért!  A küzdelem ezután Szicíliára összpontosult. Kr. e. 253-ban a rómaiak elfoglalták Panormoszt, de az újjáépített római flotta azonban kudarcot vallott, és a Drepanumi csatában Kr. e. 249-ben gyakorlatilag ismét teljesen megsemmisült.

Elérkezett az idő, amikor a történelem színpadára lépett Hamilkar. I.e. 247-et írtak, amikor a parányira zsugorodott szicíliai felségterületek csapatainak főparancsnoka lett. Amikor átvette a parancsnokságot lázongó zsoldosokat örökölt, a pár ével korábban 30 ezer fős sereg mindössze 10 ezer gyalogost és néhány száz lovast tett ki. Ehhez jött még a két, pun kézen maradt nyugat-szicíliai kikötő, Drepanon és Lilübaion kb. 10 ezer fős helyőrsége.

RomeWins.jpg

A hátország komoly anyagi erőforrások hiányában nem ígérhetett hathatós segítséget. Mit tehetett ilyen körülmények között Hamilkar? Stabilizálni kellett a maradék pun bázisok helyzetét, úrrá kellett lennie zsoldosai lázadásán, és bízni abban, hogy vagy a Pó-völgyi kelták, vagy Róma Itáliai szövetségesei esetleges elégedetlenségükkel megosztják Róma katonai erejét. Hamilkar a zsoldosokkal kezdte, a legnagyobb hangadókat levágatta vagy tengerbe dobatta. Rendcsinálás gyorsan, Hamilkar módra, mondhatjuk rá. Ezután sikeres rablóportyákat indított Itália déli partjai mentén a part menti települések ellen. Ezzel egyrészt a zsákmányszerzés volt a célja, hiszen valamiből fizetni kellett a zsoldos hadsereget, másrészt a szövetségesek destabilizálása. A rá jellemző gyorsasággal és kiszámíthatatlansággal – ami utóbb meghozta neki a Barkasz (Villám) melléknevet – partra szállt a Panormosztól 8 kilométer távolságra, északnyugati irányban emelkedő Heirkté közelében, ami meglepte a rómaiakat. A rómaiak minden évben két consuli sereget küldtek Szicíliába, ami 4 légióból, és kb. ugyanannyi itáliai szövetséges katonából állt, vagyis nagyjából 40 ezer emberből állt. E haderő zömét Drepanon és Lilübaion ostroma, illetve Panormosz védelme kötötte le. Így hiába voltak számbeli fölényben a rómaiak, nem sokat tehettek a punok ellen. Hamilkarnak egy látványos akcióra volt szüksége hogy serege harci szellemét is feljebb tornázza, továbbá enyhítse Drepanon veszélyezettségét. 244-ben hajóra rakta csapatait, és a rómaiak előtt rejtve Erüxhöz hajózott. Az Erüx magaslata Drepanontól északra emelkedett a tenger fölé. A hegy peremén az Erüx nevet viselő városka terült el. Hamilkar egy rajtaütésszerű támadással elfoglalta a várost, de ugyanakkor a hegy csúcsa a rómaiak kezén maradt. Ám sem Heirkté, sem Erüx megszerzése nem befolyásolta komolyan a harci cselekményeket. Hamilkar otthonról erősítésre nem számíthatott, a hajóhad sem volt már képes Erüx megszerzéséből előnyt kovácsolni. Bezzeg Róma 242 végére gazdag polgárok önkéntes kölcsönéből 200 új hadihajót bocsátott vízre. Az „igazság pillanata” 241. március 10-én jött el. A Gaius Lutatius Catulus consul és helyettese, Publius Valerius Falto vezette római hajóhad a Drepanon kikötőjével szemben fekvő Aigousszai (latinul Aegates)-szigeteknél szétverte a pun flottát. A rómaiak elsüllyesztettek vagy foglyul ejtettek közel 120 öt-evezősorost, és foglyul ejtettek közel 10 ezer embert. A tengeri vereség következtében megnyílt az út egy észak-afrikai partraszállás előtt. Ilyen fenyegetés árnyékában a kormányzat Hamilkárt bízta meg a béketárgyalások megindításával. Hogyan tudjuk „hősünk” szerepét értékelni? Minden tőle telhetőt megtett a rá bízott erőkkel, legyőzni őt a rómaiak nem tudták, serege vereség nélkül állta a sarat, a rá bízott két fontos kikötő egyikét sem tudta Róma elfoglalni. Nem hiába még az ellenség történetírói is elismerően nyilatkoztak róla.

A pun vezér Lilübaion helyőrségének parancsnokát, Giszkónt küldte a rómaiakhoz, hogy a békefeltételeket átvegye. Ezeket a feltételeket viszont a római népgyűlés túlságosan enyhének találta, ezért nem is ratifikálta, hanem egy bizottságot küldtek a helyzet tanulmányozására. Ezzel Karthágó csak rosszabbul járt, mert szigorítottak a békefeltételeken, és a hadi kártérítés összegét is jelentősen megemelték.

Hamilkár visszatért Karthágóba, míg a Szicíliában marad zsoldossereg hazaküldését Giszkón kezdte el szervezte. A Rómával kötött békeszerződés Karthágóban csak bajokat szült. A zsoldosoknak több havi fizetéssel tartoztak és a vereség mellett ez is rontotta a Szicíliában rekedt katonák hangulatát. Forrtak az indulatok, amiket elég nehéz volt kordában tartani. Giszkón úgy döntött, hogy csak kis csoportokban küldi haza a katonákat, abban bízott, hogy Karthágóban kifizetik majd szélnek eresztik őket, így elkerülhető egy nagyobb zűrzavar. A kormányzat azonban nem fizetett, és az egyre növekvő számú zsoldoshad kezdett komoly biztonsági problémákat okozni. Hamilkart a száznégyek tanácsa elé idézték, mert vizsgálat indult ellene, mint a háború utolsó fővezére ellen. Őt tették meg bűnbaknak a háború elvesztése miatt. Ezen kívül szerepet játszott a tanács elé idézésben az is, hogy Hamilkar elutasította Hannón és a karthágói nagybirtokosok külpolitikai elgondolását, akik Karthágó afrikai terjeszkedését pártolták. A vizsgálat a kivégzés rémével is fenyegette, de végül felmentették a vádak alól, hiszen amig parancsnok volt egyszer sem szenvedett vereséget, a rá bízott erőkkel többre nem lehetett volna képes.

Mivel Karthágó városában tűrhetetlen lett a helyzet a kormányzat felszólította a zsoldosokat, hogy vonuljanak a várostól délnyugati irányban található Szikkába. Minden katona kapott egy aranyat, hogy élelmezze magát, és ígéretet hogy a többi tartozást hamarosan rendezik. Karthágóból Hannón, aki Hamilkar és családja politikai ellenfele is volt egyben, még el is ment tárgyalni a zsoldosokkal, de nem tudott felmutatni semmit, az is nagy szó volt, hogy élve vissza tudott menni a fővárosba. A 20 ezer fősre duzzadt sereg megindult Karthágó felé, és 25 kilométerre a várostól vertek tábort ahonnan ellenőrzés alatt tarthattak a fővárosba vezető utakat. Kitört a lázadás, megkezdődött az ún. zsoldosháború.

Az események ilyen jellegű változása cselekvésre késztette az eddig tétlen, tehetetlen karthágói kormányzatot. Nagy nehezen összeszedték a zsoldosok elmaradt járandóságát és Giszkónt elküldték Tuniszba vele, de már késő volt. A libüéi Mathósz, az itáliai oscus származású Spendius és a kelta Autaritosz, a zsoldosok választott vezérei, úgy döntöttek nem alkudoznak tovább. Giszkónt és kíséretét foglyul ejtették, és a hozzájuk csatlakozott libüéi tömegek révén Polübiosz szerint 70 ezer fősre duzzadt had háborút kezdett Karthágó ellen. A felkelők 3 részre osztották seregüket. Egyik része Tuniszban maradt, hogy elzárja Karthágótól a szárazföld belsejét, míg a másik két sereg ostromgyűrűbe fogta Uticát és Hippou Acrát, két fontos kikötőt, ami azzal fenyegetett, hogy azok elfoglalása esetén magát Karthágót is ostrom alá vehetik.

Hannón 241-240 telén felkészült a felkelők ellen harcra, 15 ezer katonával, köztük frissen toborzott zsoldosokkal, helyi polgárokkal, és 100 harci elefánttal elindult Utica felmentésére, ami legközelebb volt Karthágóhoz.  De mikor Hannón a csapatokkal kivonult, akkor a másik, rosszabbik oldaláról mutatkozott be. Teljes mértékben hiányzott belőle a háború vezetéséhez szükséges tapasztalat és határozottság. A karthágói sereg az ő vezetésével megtámadta a lázadók táborát Uticánál.  Amikor az elefántok a lázadók táborukba betörtek, nem tudták megállítani ezeknek roppant erejű rohamát. Sokan, akiket az állatok megsebesítettek, meghaltak, a többiek pedig egy magas, sziklás dombra menekültek, remélve, hogy itt a magaslaton biztonságban lesznek. Hannón azonban, aki megszokta, hogy mikor a numidák vagy a líbiaiak ellen harcolt, ha ezek megfutottak, akkor két-, sőt háromnapi járóföldre is elmenekültek, hogy biztonságban érezzék magukat, most is meg volt győződve, hogy ő a háborút befejezte, és győzelme végleges. Ezután nem törődött a táborban maradt katonáival, hanem ő maga bement a városba. A dombra menekült katonák viszont, akikkel Hamilkar kijáratta a vitézség iskoláját, és akik a szicíliai harcokban megszokták, hogy egy nap folyamán több ízben is visszavonuljanak, majd visszafordulva ismét rátámadjanak az ellenségre, észrevették, hogy Hannón bement a városba, katonái pedig, akikben a győzelem érzése következtében eltompult az éberség, szétszóródtak a táborból. Így azután a líbiaiak, csatasorba rendeződve, megrohanták a tábor sáncait, sok karthágói katonát megöltek, a többit pedig arra kényszerítették, hogy a város falai alá, a kapukhoz meneküljenek. Itt azután zsákmányul ejtették az ostromlottak málháját és valamennyi hadieszközét. A végeredmény nagyon lehangoló volt, Utica és Hippou Acra között elvágták a fővárostól Hannón seregének a maradékát, amely így bekerítésbe került.

A kényszerhelyzetben Hamilkart „vették elő”. Kr. e. 240 őszén ő is kapott a keze alá egy vegyes sereget, ami zsoldosokból és polgárokból állt. Serege 70 harci elefántból és mintegy tízezer főből állt. Hamilkar méltón villám becenevéhez gyorsan cselekedett, s bebizonyította, hogy méltó korábbi tetteihez, megérdemli azt a bizalmat, amely a nép körében személyét övezte. Mivel a Karthágót Líbiával összekötő földszoroson az itt lévő magaslatok miatt igen nehezen lehetett átkelni, itt csak néhány mesterségesen felépített út biztosította az átjárást, a lázadók ezeken az utakon mindenhol őrségeket helyezett el. Továbbá a Bagradas folyó is több helyen megakadályozta a támadást, s csupán egy helyen vezetett át rajta híd, ezért az átkelő helyet is gondosan őrizték, és a hídfő mellett valóságos táborvárost emeltek a lázadók. Hamilkar azonban megfigyelte, hogy a folyó bizonyos széljárás alkalmával teli lesz homokkal, és akkor a víz olyan sekéllyé válik, hogy könnyű rajta átgázolni. Így hát megtette az előkészületeket a sereg kivonulására, s tervét titokban tartva várta a kedvező szél megérkezését. Mikor azután ez a pillanat eljött, éjszaka elindult seregével, és napkeltekor, anélkül hogy akár egyetlen ellenséges katona is észrevette volna, csapataival átgázolt a folyón. A város lakói és az ellenséges katonák egyaránt meglepetve látták, hogy Hamilkar és serege a síkságon támadásra indul a hidat őrző zsoldosok ellen. Spendius és emberei azonnal szembeszálltak a síkságon Hamilkar seregével, a hídfő mellett emelt településből nem kevesebb, mint tízezer, Uticából pedig tizenötezer harcos jelent meg, hogy egymást segítsék a küzdelemben. Ezek, mikor megpillantották a karthágóiakat, meg voltak győződve, hogy körülzárták őket. Hamilkar csapatai olyan hadirendben meneteltek, hogy elől haladtak az elefántok, utánuk a lovasság és a könnyűfegyverzetű, utánuk pedig a menet végén a nehézfegyverzetű gyalogos csapatok. Hamilkar, látva, hogy az ellenség nagy lendülettel rájuk akar támadni, megparancsolta valamennyi emberének, hogy forduljanak vissza, mégpedig úgy, hogy a legelöl haladók vonuljanak vissza a menet végére, a leghátul haladókból pedig, egy félfordulatot vezényelve nekik, olyan arcvonalat alkotott, amely pontosan szembekerült az ellenséggel. A líbiaiak és a zsoldosok, meg lévén győződve, hogy az ellenség rémületében hátrált meg előlük, saját hadrendjüket teljesen szétzilálva, üldözőbe vették a menekülőket, hogy közelharcba bocsátkozhassanak velük. Mihelyt azonban a karthágói lovasság, elérve a nehézfegyverzetű harcosokhoz, megfordulva támadásba ment át, továbbá velük egy időben az egész sereg megkezdte az előnyomulást, ezzel a váratlan támadással olyan rémületet keltettek az őket követő líbiaiak között, hogy azok gyorsan megfordultak és menekülni kezdtek. Ám mivel közben hátulról saját előrenyomuló csapataikba ütköztek, nem egykönnyen tudtak elmenekülni, sőt bajtársaikra is rászabadították a pusztulást. Mindamellett többségüket a szorosan nyomukban járó lovasok vágták le, vagy az elefántok taposták halálra. A líbiaiak és a zsoldosok közül hatezren estek el, kétezren pedig fogságba kerültek. A többiek vagy a hídfő mellett emelt városba, vagy az Utica mellett álló táborba menekültek. Hamilkar, szorosan a menekülő ellenség nyomában járva, a hídfőnél álló várost egyetlen rohammal elfoglalta, innen a helyőrség Tuniszba menekült. Hamilkár Bagradas folyónál bemutatott manőverét úgy tekinthetjük, mint egy új taktikai elem kialakulásnak kezdetét, ami majd Hannibál Itáliai harcaiban nyeri el végleges formáját. Hamilkár tapasztalatai alapján jön majd létre egy harci modell, amit nemcsak fia, hanem még Scipio Africanus is használni fog.

A Bagradas-folyó menti csata után seregével a terület nagy részén végigvonulva, sok várost elfoglalt, néhányat megadás, a legtöbbet azonban ostrom révén. Mindezzel megnövelte a karthágóiak elszántságát és önbizalmát, s bizonyos mértékben sikerült eloszlatnia az őket eddig kínzó reménytelenséget. A „villám” gyors volt és könyörtelen. Sikerei nyomán már a lázadók kerültek lépéskényszerbe.

Mathósz a lázadók másik vezére a maga részéről folytatta Hippo Acra ostromát, de meghagyta Autaritosznak, a gallok vezérének és Spendiusnak, hogy maradjanak az ellenség nyomában. Figyelmeztette őket, hogy a karthágói sereg legerősebb része, a lovasság és az elefántok miatt ne merészkedjenek le a síkságra, hanem a hegyek lábához húzódva kövessék őket, s használjanak fel minden, az ellenséget ért nehézséget arra, hogy rájuk támadjanak. Ugyanekkor követeket küldött a numidákhoz és a líbiaiakhoz, azzal a kéréssel, hogy küldjenek neki segélycsapatokat, s ne mulasszák el a szabadságuk kivívására kínálkozó kedvező alkalmat. Spendius, miután seregéhez Tuniszban a legkülönbözőbb törzsekből való segédcsapatok csatlakoztak - összesen mintegy hatezer harcos -, folytatta útját, s a hegyek lábánál haladva követte a karthágói sereget. A numida és líbiai segédcsapatok éppen akkor csatlakoztak Spendiushoz, mikor Hamilkar egy hegyektől körülvett fennsíkon ütötte fel táborát. Mikor a karthágóiak előtt egyszer csak a líbiaiak, hátuk mögött a numidák, az egyik oldalon pedig Spendius ütöttek tábort, Hamilkar szorongatott helyzetbe került.

De Hamilkarnak szerencséje volt, mert Naravasz numida törzsfő vezetésével egy 2000 fős lovas sereg hozzá csatlakozott. Hamarosan megmutatkozott a numida könnyűlovasság jelentősége ismét. Hamilkar Naravaszt megtette a sereg másik vezérének és még egyik lánya kezét is neki ígérte a segítségért cserébe. Hamilkar ezután, akinek seregét most már a numidák is erősítették, csatarendben felsorakoztatta haderejét az ellenséggel szemben. Miután Spendius, leereszkedve a síkságra, egyesítette seregét a líbiai csapatokkal, megkezdődött az ütközet. Az ezután fellángolt viadalban Hamilkar lett a győztes, s ezt egyrészt elefántjai harci erejének, másrészt Naravasz kiváló szolgálatainak köszönhette. Autaritosz és Spendius életét csak a futás mentette meg, seregükből mintegy tízezren estek el, közel négyezren pedig fogságba kerültek. Hamilkar, hogy ne növelje az ellenszenvet a lakosságban és a zsoldosokban, foglyait elengedte, és aki akart beállhatott az ő seregébe. Mindeközben Hannon sakkban tartotta a Hippou Acrát ostromló Mathószt és a Tuniszban maradt zsoldos erőket.

Róma nem támogatta a zsoldoslázadást, nem volt érdeke egy hatalmi vákuum kialakulása Észak Afrikában Karthágó bukásával. Polgárai viszont másképp vélekedtek.  Itáliai üzletemberek megjelentek Afrika partjainál és üzletelni kezdtek a zsoldos seregekkel, ellátva őket mindennel, amire azoknak szüksége volt. A pun kormányzat kénytelen volt ez ellen fellépni. E révén több mint 500 itáliai kereskedő került Karthágói fogságban.  Róma tiltakozott ez ellen, és Karthágó nem akart újabb konfliktus így inkább elengedte foglyait. A gesztust Róma viszonozta 2700 hadifogoly váltságdíj nélküli elengedésével, és megtiltotta polgárainak a zsoldosokkal való kereskedést. Hamilkar katonai sikerei és az utánpótlás nehézségei miatt a zsoldosok helyzete kezdett romlani. Egyre többen adták fel a küzdelmet, egyre nőtt a dezertálók száma, e miatt a vezérek elég sajátos módon próbáltak ezen változtatni. A korábban fogságba került Giszkónt és mintegy 700 foglyot elég brutálismódon kivégeztek, így próbálva a morált javítani. Polübiosz szerint először levágták Giszkón kezét, aztán társainak és neki is levágták az orrát, fülét, lábukat megcsonkították és összetörték, s még élve egy hatalmas gödörbe hajították őket.

Hamilkar felajánlotta Hannónnak, hogy egyesítsék seregeiket és közös erővel vessenek véget a háborúnak, de ő kitért ez elől. A kormányzat ekkor szokatlan döntést hozott, azt javasolta, hogy egy ember lássa el a fővezéri teendőket, és a hadseregre bízzák a személy kiválasztását. A katonák választása Hamilkárra esett. Mondanunk se kell, hogy miért benne bíztak meg a karthágóiak maradéktalanul. Elérte pályafutása csúcsát. Karthágó hadseregének fővezére lett!

239-ben a zsoldosok helyzete javulni kezdett. Elesett a korábban megvédett és felmentett Utica és Hippou Acra, és a felkelők magát a fővárost, Karthágót vették ostrom alá. A város állta a sarat, ami köszönhető volt annak, hogy a tengeren folyamatos volt az utánpótlás, és amiben még Róma és Szürakuszai is részt vett. Amig a zsoldosok a várossal voltak elfoglalva addig Hamilkar a zsoldosok kezén lévő területek visszafoglalásával foglalatoskodott. Ebben nagy segítségére volt Hannibal nevű alvezére és Naravasz is. Ezzel elérte azt, hogy a zsoldosok felhagytak a főváros ostromával és Spendius és Autaritosz vezetésével egy nagyobb sereget küldtek Hamilkar ellen, míg Mathósz Tuniszt tartotta ellenőrzés alatt. 238 nyarán Hamilkar ügyes taktikával tőrbe csalta az ellene küldött sereget egy Fűrésznek nevezett borotva alakú hegygerincnél egy kanyonban. Fiánál, Hannibálnál látunk majd hasonlót Róma ellenes harca során, nem hiába, volt kitől tanulni. A bekerített lázadó seregben hamarosan élelemhiány lépett fel, és ha hihetünk a forrásoknak, akkor már saját rabszolgáikat kezdték fogyasztani egy idő után, nemhiába, az éhség nagyúr! Az időtényező Hamilkarnak kedvezett és számítása be is jött. A lázadó sereg hamarosan egy 10 tagú küldöttséget küldött hozzá hogy tárgyaljanak a megadás feltételeiről. A pun vezér azt ajánlotta, hogy 10 túszt kér a seregből, és akkor a többiek büntetlenül távozhatnak.  A zsoldosvezérek örömmel bele egyeztek ebbe a feltételbe, de hamar kiderült tévedésük ára. Ők maguk lettek a túszok, és kerültek fogságba. Pun ravaszság mintapéldája volt az amit Hamilkar tett. A vezérek nélkül maradt sereg már könnyű munka volt, mészárlás lett belőle. Hamilkár serege 10 ezer gyalogosból és 2000 numida lovasból állt, míg a lázadóké közel 50.000 főt számlált! Lázadók seregének nagy része, közel 40-45 ezer ember maradt a csatatéren! Azért nem nevezhetjük kis dolognak azt, hogy közel ötszörös túlerőben lévé ellenséget semmisített meg minimális saját veszteség mellett. Ezután már csak Tuniszban maradt lázadó sereg. Polübiosz szerint Hannibál és Hamilkar két különböző oldalról kezdett a város ostromához, és a lázadók szeme láttára keresztre feszítették a korábban elfogott 10 vezért is.  Hannibal seregrészét a kitörő lázadók megsemmisítették, és magát a vezért is elfogták, és több társával együtt kivégezték.  Hannibál seregének maradéka a fővárosba vonult vissza, ahol e miatt kitört a pánik. A nagytanács felkérte Hannónt hogy álljon egy sereg élére és segítsen Hamilkarnak. A vezetők félre tették politikai nézeteltéréseiket és egyesítették erőiket. Ennek meglett a következménye, 238 őszére Tunisz is elesett, 3 év után véget ért a zsoldosháború.

A háború befejezése után Hamilkart új tervek kezdték foglalkoztatni, nem ült babérjain, nem elégedett meg Karthágó „megmentésével”, a régi dicsőség visszaszerzése, a pun tekintély visszaállítása volt már az, ami motiválta tetteit. Szardínia visszaszerzése és a meglévő Hispániai területek bővítése is felmerült a tervek között. Levonta az első pun háború tanulságait, belátta, hogy csak Rómához hasonló nagyságú erőforrások birtokában szállhat szembe sikerrel, Itália urával. Ha visszaállítanák uralmukat Szardínián és Hispániában is erősítnék pozíciójukat, akkor újra a Földközi-tenger nyugati felének urai lehetnének. Ezért is kezdett a mellett kardoskodni már 237-ben, hogy sereget kapjon, amellyel Hispániába vonulhat. Támogatói között találjuk az ifjú Szép Haszdrubalt, aki intenzíven támogatta a tervet. Hamilkar politikai ellenfelei erre azt kezdték terjeszteni, hogy homoszexuális kapcsolat van köztük, ezért támogatja Hamilkart. Az ókori politikusok se voltak különbek mai társaiknál, van, ami nem változik idővel. De a pun vezér nagyon egyszerűen megoldotta kérdést azzal, hogy másodszülött lányát hozzá adta feleségül, így élete végéig egy hűséges vezértársat szerzett magának. Hamilkar tervének első felét megakasztotta Róma, nem hagyta, hogy Karthágó Szardíniában uralmát visszaszerezze.  Le kellett mondani a sziget elleni hadjáratról, és még 1200 talentum újabb hadisarcot is követelt Róma a béke fejében. De nem jelentette ez azt, hogy a terv második feléről lemondott volna! 237 tavaszán Karthágó hadikikötőjében több mint 20 ezer ember, több ezer ló, több tucat harci elefánt gyűlt össze, várva a kihajózást, hogy Hispániába menjen. Nepos római író szerint ekkor zajlott le a híres jelenet Hamilkar és fia Hannibál között, amikor is megesküdött a fiú, hogy a rómaiaknak soha nem lesz a „barátja”. Biztos meghatározó jelenet lehetett, hogyha Hannibál ezen esküt egészen élete végéig betartotta. Hamilkar a Hispániai Gadészt tette meg főhadiszállássá. Veje Szép Haszdrubal lett a triérarkhosz, a flottafőparancsnok.

Hamilkar megkezdte tervei megvalósítást Hispániában, amely első lépéseként először észak felé indult seregével Tartésszosz felé, melynek oka a környék ezüst és rézbányái voltak. Egy csatában le is győzte az ellene küldött sereget, amelyben még az ellenség vezérei is elestek. A megvert sereg katonái közül 3 ezret besorozott a saját seregébe. Ezzel próbálta tudtára adni a környező népeknek, hogy nem kíméletlen hódítóként kíván fellépni, és hajlandó megegyezésre is. Győzelmét követően Hamilkar a Baetis-völgy további népei felé fordította figyelmét. A következő célpont Castolo környéke volt, ami szintén jelentős ezüstbányáknak adott otthont. Egy helyi főnök, Indortész sereget toborzott a punok ellen. A sebtében létrehozott sereg nagy része már a hadműveletek előtt dezertált, talán mert Hamilkárt megelőzte a híre, így a maradék sereg egy dombtetőre vonult vissza harcolni. Megpróbáltak az éj leple alatt kitörni és elmenekülni, de nem sikerült, maga Indortész is fogságba került. Hamilkar nem kegyelmezett. Meg akarta mutatni, hogy jár az, aki ellenáll. Indortészt megvakították, testét megcsonkították, majd keresztre feszítették. A több tízezer hadifoglyot viszont elengedték. Hamilkar váltakozva a diplomácia és a harc eszközeivel egyre több sikert tudott felmutatni az idő előrehaladtával, így a punok jelentős anyagi erőforrásokhoz jutottak.

231-ben a rómaiak követeket küldtek Hispániába Hamilkárhoz, hogy érdeklődjenek további céljai felől. Azt a választ kapták, hogy a nekik fizetendő jóvátétel előteremtése miatt folynak hadműveletek Hispániában. A rómaiak elfogadták az érvelés és hazamentek. Pun ravaszság újabb példáját láthatjuk ebben, hiszen a valóság ennél sokkal egyszerűbb volt, a bosszú, a visszavágás volt az, ami Hamilkárt motiválta Rómával szemben, és ehhez volt szükség az erőforrásokra.  Még azt is megtehette Hamilkar, hogy amikor otthon kitört egy numida lázadás, maga helyett Szép Haszdrubalt küldte haza rendet csinálni. Meg is lett az eredmény, 8 ezer numida harcost lemészároltak, 2 ezer pedig fogságba került. A punok térnyerése nyomán Hispániában erőteljes urbanizációs tevékenység indult meg. Ennek eredményeként pl. a karthágói fővezér megalapította Akra Leuké (fehér erőd) városát, amely szavatolta a délkelet ibériai tengerpart biztonságát. 229 őszén Hamilkar ostrom alá vette Heliké városát, de mivel közeledett a tél a sereg egy jó részét és a harci elefántokat haza küldte téli szállásra. Ez súlyos hibának bizonyult. Az orisszoszok királya megjelent seregével és eleinte úgy tűnt segíteni jött a punoknak, mert szövetségesnek tűntette fel magát, aztán viszont megtámadta a pun sereget.  A sereg vereséget szenvedett és maradéka menekülni kényszerült. Az ókori források nem egyértelműek az ezután történtekkel kapcsolatban. Az biztos, hogy fiait más úton küldte a biztonságos Akra Leuké felé. Diodórosz szerint maga után csalta az ellenséget Hamilkar és így a lovával együtt egy folyó habjaiban lelte halálát. Appianosz szerint a támadók hadicselt alkalmaztak, mely során fával megrakott ökrös szekereket gyújtottak fel és vezettek neki a pun seregnek, amitől a harcvonal felbomlott, és vad mészárlás lett az ütközetből. Ennek is lehet valóságalapja, mert hasonló cselt később Hannibál is alkalmazott Róma ellenes háborúja során. A csata és Hamilkar halála valamikor 229 decemberében vagy 228 januárjában történt.

Hamilkár messze kitűnt kortársai közöl mind katonai mind diplomáciai készségben egyaránt. Mint igazi hazafi csakis Karthágó érdekeit tartotta mindig is szem előtt, és ebben csak fia Hannibál fogja felülmúlni. Őt tartják az első pun háború legjobb parancsnokának, és kár, hogy már csak a háború végén kapott lehetőséget, szerepet, így nem mutathatta meg képességeit teljes mértékben. Amennyiben hamarabb az események sodrába került volna, lehet, hogy a háború vége, kimenetele is kicsit másképp alakult volna. A zsoldos katonák között kivívott tekintélye, személyes varázsa, afrikai népekre gyakorolt hatása, stratégiai húzásai mind előkészítették fia számára a talajt. De az már egy másik történet…

 

Facebook oldalunk

 

 

Felhasznált és javasolt források:
http://www.hannibalbarca.webspace.virginmedia.com/bagradas-river.htm
https://en.wikipedia.org/wiki/Hamilcar_Barca
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hamilkar_Barkasz
https://en.wikipedia.org/wiki/Mercenary_War
http://www.romaikor.hu/roma_tortenelmet_irt_(a_romaiak_tortenete)/a_koztarsasag_korszaka/hannibal___roma_remalma/a_ii__pun_haboru_elozmenyei/hamilkar_barka/cikk/hamilkar_gyozelme_a_makarnal
Polübiosz történeti könyvei I, Attraktor Kiadó, Bp, 2002
Kertész István: Hannibal - A pun háborúk kora, TKK Kiadó,2011
Kertész István: A hódító Róma, Kossuth Kiadó, 1983
Hahn István: Karthágó, Corvina Kiadó, Budapest, 1972
Szólj hozzá

ókor Róma Afrika Karthágó