2015. jún 02.

Michael Wittmann

írta: Gregoory
Michael Wittmann

Michael Wittmann a második világháború negyedik legtöbb győzelemmel rendelkező harckocsizója volt. Egyaránt megfordult a keleti- és nyugati-fronton is. A nyomában általában csak több tonnányi füstölgő roncs maradt olyan mennyiségben, amiért bármely méh telep vezető a fél karját is odaadta volna.

Michael Wittmann 1914. április 22-én született a bajorországi Vogelthalban, egy földműves elsőszülött fiaként. A kis Michael boldog gyermekéveket tudhatott a háta mögött, majd 1930-ban, 16 évesen a kötelező iskolák befejezése után a családi gazdaságban kezdett el segíteni. Itt tanulta meg, mi is az a kemény munka, valamint az alapvetői gépészeti ismereteket is elsajátította.

1932-ben a nagy gazdasági világválság hatására a családja kettészakadt. Édesapja Michaellel és az öccsével Ingolstadtba költözött, míg az anyja a húgaival hazament a szüleihez. A kettészakadás után két évvel döntött úgy, hogy otthagyja a farmot. Február elsején önkéntes munkaszolgálatra jelentkezett, ahol végleg rájött, nem neki való a földtúrás. Október 30-án, 22 évesen két évre aláírt a hadseregbe.

Wittmann a kiképzés alatt mindent megtanult a harckocsikról (és elpusztítási módszereikről) és egyből beléjük zúgott. A két év letelte után Ingolstadtba ment, ahol kétkezi munkásként egy vasútépítésen dolgozott, de a sereg után ez nem volt egy vonzó állás. Egy-egy lapátolás között egyre inkább eszébe jutott, hogy csatlakoznia kéne az SS-be, így hát annak rendje és módja szerint 1936. októberében beadta a jelentkezését.

Miután a magas felvételi teljesítményeket röhögve teljesítette, '37 április 1-én megkezdte a szolgálatát a Liebstandarte SS Adolf Hitler (LSSAH) hadosztályban, mint páncélozott gépjármű vezető, SS-Sturmmann rendfokozatban.

Ezt követően olyan érdektelen események következtek, mint az Anschluss, a Szudéta-vidék bekebelezése, és még sorolhatnánk. A mi szempontunkból a lényeges, hogy 1939. április 20-án SS-Unterscharführerré (tizedes) léptették elő, valamint az, hogy a háború kezdetekor egy LSSAH páncélautós szakaszban szolgált, mint sofőr, majd parancsnok.

A lengyel hadjárat rövidsége miatt túl sok tapasztalatot nem tudott szerezni, ennek ellenére a harcok végeztével kiképzővé avanzsálták. A kiképző központban az elöljárói látták, hogy milyen jó arc és figyelmes ez a Wittmann, ezért 1940. április 25-én egy páncélozott felderítő századba helyezték át, amely megkapta az épp aktuális fejlesztést, a Stug III-as rohamlöveget.

Stug III

A Stug III rohamlöveg először 1940-ben, Franciaországban került bevetésre, majd egészen 1945-ig gyártották. A háború során a 9 346 legyártott Stug több mint 20 000 ellenséges harckocsit lőtt ki. A háború után, még 1967-ben is bevetésre kerültek az arab-izraeli hat napos háborúban.stug.jpg

Miután a parancsnokát sikerült meggyőznie, hogy ő alkalmas egy ilyen gépszörny főnökének, kiválasztotta a legénységet, ami már csak azért sem volt egyszerű feladat, mert az új típushoz nem sokan értettek. A lövész SS-Rottenführer Klinck lett, aki Panzer I és II specialista volt. A harckocsi vezető SS-Rottenführer Koldenhöff, míg a töltőkezelő SS-Rottenführer Peterson lett.

A kiképzés végeztével 1941. áprilisában Jugoszláviában vetették be őket, majd tevékenyen részt vettek a "Barbarossa" hadműveletben is, június 22-én. A német erők három támadóéke közül Wittmannék a délibe lettek beosztva, ami a kaukázusi olajmezőket célozta meg. Valósággal átrobogtak az ukrán sztyeppén.

A Stug III (amit Wittmann az "Ölyv"-nek nevezett el) kezelőszemélyzete szempontjából a hadjárat nagy napja július 12-én érkezett el.

 

A 65.5-ÖS MAGASLAT

Parancsba kapták, hogy vonuljanak a 65.5-ös magaslatra. Épp hogy felértek rá, amikor Wittmann észrevette, hogy 18 darab T34/76 típusú harckocsi közelít feléjük, egy 12-es és egy 6-os csoportra bontva. Gyorsan utasította Koldenhöffet, hogy a domb bal oldalára vezesse a Stugot, majd miután odaértek, felkészültek a csatára. Amint a T34-esek lőtávolságba értek, tüzet vezetett rájuk, rögtön kiszedve kettőt közülük, majd gyorsan visszavonultak a közeli erdőbe. Az erdőben elrejtőztek és újra felkészültek a tüzelésre. Nem kellett sokat várni. Percek múlva feltűnt a harmadik áldozat is. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy a szovjet csoda is észrevette a rohamlöveget. Egyszerre nyitottak tüzet. Kettejük közül a T34-est végzetes találat érte. A rálőtt lövedék átütötte a páncélzatot és begyújtotta a harckocsiban tárolt lőszert. Hatalmas robbanással repült el a tornya, míg Wittmannék Stugjáról lepattant a 76mm-es gránát.  Ezzel azonban még közel sem volt vége...

A rohamlövegre folyamatosan záporoztak a lövések. Koldenhoff beizzította a motort és irányba állította a Stugot, ezzel lehetőség adódott a negyedik orosz gépet is kiszedni. Éltek is vele. Ezt követően újra új helyet kerestek. Miközben végrehajtották a manővert, Wittmann meglátta, hogy 3 harckocsi mászik felfelé a dombtetőre. Gyorsan feléjük fordultak, és a pokolra küldték az ötödik T34-est is, míg a maradék kettő tűz alá vette a németeket. Igazi adok-kapok alakult ki. Klinck nem győzött tölteni. Az első lövése lepattant ugyan az ellenségről, de a második elpusztította az egyiknek a lövegét. Az utolsó orosz ezt látva bátran elfutott.

A menekülő T34-es nyomában elindulva Wittmann kiadta a parancsot, hogy vizsgálják meg a sérült tankot, de megrökönyödésükre a sérült löveg újra működésbe lépett. Miután mindenki öregedett vagy két évet a hirtelen meglepetés miatt, kapásból kiszedték az ellent. A harckocsi kigyulladt. Az oroszok lángokba borítva próbálták elhagyni az izzó koporsót. Wittmann, jó parancsnokként utasította  az embereit, hogy azonnal oltsák el a szorult helyzetbe került személyzetet.

A dombnál tanúsított helytállásért kapta meg a másodosztályú vaskeresztet. Amikor megkérdezték tőle, hogy van-e valami különleges kívánsága, csak azt kérte, hogy a három megégett harckocsizó a lehető legjobb ellátást kapják.

T34

A legendássá vált szovjet harckocsit 1940-től kezdték el gyártani. A világháború során a különböző változataival együtt több mint 35 000 gördült le a gyártósorról. 1996-ban még rendszeresített eszköz volt 27 országban.
t34.jpg

Szeptember 8-án kapta meg az elsőosztályú vaskeresztet. Ezt követően két emlékezetes esete volt még a Stug III-al. Az egyik egy szerencsés megmenekülés. Kurt Meyer egységével közelített a krími Perekophoz, mikor egy birkanyáj jött velük szembe és az egyik birkának sikerült rálépnie egy aknára, ami után az egész nyáj bepánikolt, ezzel semlegesítve az aknamező nagy részét. Az oroszok az újfajta hatástalanításra éktelen haragra gerjedtek és egyből megindultak a szerencsés németek ellen, de az LSSAH még időben visszavonult.

A másik eset a jó helyzetmegítélést helyezte előtérbe. Wittmannék szépen haladtak előre a ködös, sötét időben, amikor a semmiből hirtelen előbukkant egy T34/76. Köldenhoff egyből ráfordított a Stugot, Klinck pedig habozás nélkül lőtt, eltalálva a lőszerrekeszt, az egész harckocsit szétrobbantva. A Stug ezt követően sem állt meg. Tovább haladva két páncélelhárító lövegbe botlottak és azzal a lendülettel át is hajtottak rajtuk, szétszórva azok kezelőszemélyzetét. Csak ezt követően iszkoltak vissza a szovjet támadás elől. Az LSSAH katonái legyőzték az oroszokat, de Wittmann könnyebb sérüléseket szenvedett. Még ez év novemberében érte el a 25. győzelmét és ezzel megkapta a páncélos harci jelvényt.

Karrierjében a következő nagy ugrás 1942 nyarán történt. Júniusban visszavezényelték Németországba, hogy megkapja a tiszti rendfokozathoz szükséges kiképzést, majd a Tiger I -hez szükséges tudnivalókat. A könnyűnek egyáltalán nem nevezhető iskolával decemberre végzett, utána megismerkedett a Tigrissel. Miután a jármű minden kezelőjének feladatát elsajátította, összeállította a csapatot. A tagok mind kiválló katonák voltak, de közülük is kiemelkedett a lövész SS-Rottenführer Balthasar "Bobby" Woll, aki valóságos zseninek számított a szakmában. Később saját Tigrist is kapott.

Panzerkampfwagen VI , vagyis a Tiger I

A Tigrist 1937-ben kezdte el fejleszteni a Henschel vállalat. A tömegtermelés 1942-ben kezdődött, majd a háború végéig 1 354 darab került legyártásra. A harckocsi először Leningrád ostrománál került bevetésre, de a nyílt harcokban is magára vállalta a harcok oroszlánrészét.tigris.jpg

A kiképzést követően 1943. második hetében már úton is voltak a keleti frontra. Az LSSAH -t a II. SS Panzer Corps-ba osztották be, amelynek további két tagja a Das Reich és a Totenkopf volt. Wittmann a 4. nehéz páncélosszázadhoz tartozott. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy áprilisban nem érkezett meg a Tigris. Addig egy 5 darab Panzer III-ból álló szakaszt kellett vezetnie.

Szerencsére április végére megérkezett a nagy vad, 411-es néven, így a 4. század teljes állománya elérte 22 járművet (17 Tiger I és 5 Panzer III)

Wittmann épp csak megszokta az új harckocsiját, máris kezdődött a Kurszki csata.

 

KURSZK

A kurszki csata a Citadella hadművelet jósága miatt születhetett meg. Német részről a már említetett II. SS Panzerkorps vette fel a kesztyűt a végeláthatatlan orosz hordákkal szemben, és ebben nincs semmi költői túlzás. Az ukrán sztyeppén több ezer harckocsi és repülő mérte össze erejét.

A kurszki csata első napján, július 5-én Wittmann és 11 másik Tigris SS-Hauptsturmführer Kling vezetésével csatába indult. Annak ellenére, hogy Wittmann harckocsija aknára futott, sikerült így is kilőnie 8 tankot és 7 löveget. Aknára futni egy ekkora ütközetben nagyjából olyan lehetett, mintha kirakják az embert Harlem közepén hátrakötött kézzel és egy uszító táblával a nyakában. A hátralévő napokban vért izzadtak, hogy mozgásban tudják tartani a Tigrisüket.

Kling 11-én bekövetkezett sérülése után Wittmann lett az alegység parancsnoka, 29 évesen. Ekkorra már több, mint 30 harckocsit és 28 löveget semmisített meg. Hősünkön kívül azért a kollegái is jeleskedtek. Csak egy példa erre: Franz Staudegger egy csatában 22 darab T34-est lőtt ki, amiért teljesen jogosan kapta meg a Lovagkeresztet.

A kurszki csata egyik legválságosabb helye Prohorovkánál volt, július 12-én. Ezen a területen a II. SS-Panzerkorps 300 harckocsija állt szembe a Vörös hadsereg sztyeppi front 5. gárda-harckocsihadsereg 900-1200 harckocsija.

Az LSSAH mindössze 100 tankkal rendelkezett, annak is a java Panzer III és IV volt. Tiger I-ből összesen 4 működőképes volt, a többit folyamatosan javították. A harcok során ebből a négyből is elveszítettek egyet, de később sikerült megjavítani.

A harcok során a németek 850 embert és 5 harcjárművet veszítettek, a szovjetek 5500 embert és 300(!) harckocsit. Hiába harcoltak hősiesen az LSSAH, a Totenkopf és a Das Reich tagjai, a döntő orosz túlerő ellen semmit sem tehettek. A német erőket július 17-én visszavonták a térségből.

Wittmannt és a legénységét nem csak a térségből vonták ki, hanem az egész keleti frontból. Olaszországba küldték őket, hogy kicsit összekaphassák magukat, mielőtt újra bevetik őket. Nem is sokat kellett várni rá. 1943. őszén egy új páncélos zászlóaljat alapítottak, a 101-est, ahová Wittmannék századát is újjáalapították a 3. századként. Az új zászlóaljhoz természetesen zsír új Tigrisek is dukáltak, így a teljes létszám 27-re egészült ki. Wittmannt a második szakasz élére tették, amihez 5 Tigris tartozott.

 

A SZÁZADPARANCSNOK

A rövid olasz pihenő után szeptemberben már újra a keleti fronton voltak. Nem volt éppen rózsás a helyzet. Az oroszok megállíthatatlanul törtek előre, már Harkovot is visszavették. Wittmann és emberei szinte ahogy Bursilovnál lepakoltak a szerelvényekről, egyből a csatában találták magukat. Teljesen meglepte őket a szovjet támadás. A Tigrisek fele még üzemképtelen volt, ráadásul kettőt ők maguk robbantottak fel, nehogy az ellenség kezére jusson. Szép lassan azért sikerült összekapniuk magukat, és ellentámadást intézni.

November 13-án Wittmannék több mint 24 orosz harckocsit és löveget semmisítettek meg. A feszített tempónak azonban meglett az ára. A teljesítőképességük határán használt Tigrisek sorra robbantak le. November 20-án ellenséges területen lerobbant a saját harckocsijuk is, de szerencsére megtudták javítani.

A kiélezett helyzetben nem csak a gépek mentek tönkre. Wittmann is megbetegedett. 21-én lázasan ment csatába, és milyen jól tette, hogy nem csak feküdt a kényelmes tábori priccsen! Azon a napon összesen 13 darab T34-est és 7 páncélelhárító löveget küldtek a roncstemetőbe. Azonban hiába hasonlóan sikeres a többi nap is, az ellenség egyszerűen túl sok volt. December végén a heves harcokban a századparancsnok, Heinz Kling megsérült, így január 2-án Wittmann lett a parancsnok, 12 Tigrissel. Parancsnokként első akciója az volt, hogy Sherepkinél rajtaütöttek a szovjeteken. A meglepetésszerű támadás eredményesen zárult. Összesen 34 darab T34-est és 7 rohamlöveget lőttek ki. Wittmann ez az akció végeztével elérte a 6 hónap alatti 66 kilőtt harckocsit, ami már a vezérkar figyelmét is felkeltette. A januári harcokat követően végre felterjesztették a lovagkeresztre.

A hírnév és a dicsőség azonban nem szállt Wittmann fejébe. Folyamatosan hangsúlyozta, hogy a legénysége nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Olyannak tűnik ez, mint amikor az Oscar-díj átadásnál még az óvónőnek is megköszönik, hogy 40 éve engedte játszani a fakockákkal, csakhogy Wittmann esetében ez igaz volt. A kiváló legénysége nélkül tényleg nem sikerülhetett volna. Ezt páran felismerték, és a zseni "Bobby" Woll is megkapta a lovagkeresztet.

Mintha csak beakarta volna bizonyítani, hogy nem alaptalanul fogja megkapni a kitüntetést, rögtön az átvétel előtt még 22 tankot megsemmisített, ezzel 88-ra nőtt a legyőzöttek száma. A szép napokat csak egy bukkanó okozta fogkitörés árnyékolta be. A hónap végére elérte a 100. győzelmét is. Január 30-án személyesen Hitlertől kapott táviratot, amelyben közölte, hogy neki ítélték a tölgyfalombokkal ékesített lovagkeresztet is, amit február másodikán személyesen vett át tőle, és ha már ott volt, gyorsan előléptette Wittmannt SS-obersturmführerré. Az olyan harcosok, mint Michael Wittmann a birodalom utolsó reménységét testesítették meg. Németországban egyből celeb is lett, jó pár társával együtt. A hírnév ellenére Michael megmaradt közvetlen, tisztességes embernek. Nem szerette az interjúkat és a népszerűséget sem. Ő saját magát egy átlagos katonának tekintette, aki csak teszi a dolgát.

A keleti front tarthatatlan helyzete miatt az LSSAH-t hamarosan evakuálták és Belgiumba helyezték át. Ekkor jött az ötlet, hogyha már közel van a hazájához, gyorsan feleségül veszi a menyasszonyát. 1944. március elsején vette el a szerelmét. Lüneburgban házasodtak meg, közel a szülővárosához.

 

VILLERS-BOCAGE

Pár héttel az esküvő után, április 22-én, a harmincadik születésnapján ment vissza a százada maradékához. Úgy döntött egybeköti a kellemest a hasznossal, a szolgálatba való visszatérést a mézeshetekkel.

Wittmannak és a többi harckocsizónak is fura volt a keleti front nyílt sztyeppéi után Nyugat-Európai erdőivel szembesülnie. A terep mássága teljesen más taktikát igényelt. Hozzá kellett szokniuk ahhoz, hogy a sűrű növényzet miatt bárhol lesben állhat valaki, továbbá a nyílt hely hiánya miatt már nem is volt akkora előny a hosszúcsövű 88mm-es löveg. A Tigrisek előnyét tovább nyirbálta a szövetséges légi fölény is.

Június 6-án, mint mindenki tudja, megtörtént a partraszállás és ezzel megkezdődött a végjáték. Wittmann alegysége egyből útnak is indult, hogy kipihenve és feltöltve útját állja a szövetséges előrenyomulásnak. A légi fölény miatt azonban több Tigris is megsérült az út során. Június 12-én, este érkeztek meg Bayeux-ba, a Villers-Bocage-hoz közeli faluba.

Június 13-án reggel hat órakor mind a 6 működő harckocsijának parancsot adott az indulásra. A manőverre azért volt szükség, mert a német hadvezetés megneszelte, hogy a szövetségesek átakarják karolni a német egységeket, amihez az út Villers-Bocage-on és a 213-as dombon keresztül vezetett. Azért, hogy ezt megakadályozzák, odaküldték a Tigriseket, de csak azzal a céllal, hogy felderítsék az ellenséget. Álmukban sem gondolták volna, hogy csak Wittmann személyesen elpusztítja a 22. angol páncélos dandár két zászlóalját.

wittmann_vb_map_phase05.png

Tehát Wittmann emberei reggel 6 órakor röffentették be a motorokat. Szépen, biztonságban elérték a 213-as dombot, ami mellett gyors létrehoztak egy vezetési pontot. Pár perc múlva az egyik őrmester lélekszakadva rohant a parancsnokhoz, hogy közelednek a britek (akik még hamarabb indultak el). Hamar kiderült, hogy egy egész dandár közelít feléjük, tele Mk. IV Cromwellekkel és M4A4 Sherman Fireflyokkal.

Mk. IV. Cromwell

A Cromwellt 1941-42 között fejlesztette ki a BRC&W. Összesen 1 070 jármű került legyártásra.cromwell.jpg

 

M4A4 Sherman Firefly

Az amerikai M4 Sherman harckocsi brit verzióját 1944 elején fejlesztették ki. A két verzió között eltérés a nagyobb löveg, a brit változat javára, valamint a rádió és lőszer eltérő helyen történő elhelyezése. 1944 és 1945 között körülbelül 2 200-at gyártottak le ebből a típusból.sherman.jpg

 

A szövetségeseknek halvány lila gőzük sem volt arról, hogy milyen halálos veszély fenyegeti őket. Wittmann gyorsan felmérte a helyzetet. Ha használják a rádiót, és figyelmeztetik a saját csapatokat, akkor a britek egyből felfedezik őket, így hát csak egy dolog maradt. A támadás!

Gyorsan odarohant a harckocsijához, bepattant, és lassan megközelítette az országutat. Két másik Tigrist arra utasított, hogy fedezzék a seggét, míg a másik kettőt arra, hogy induljanak keletre, a 213-as domb irányába.

A britek nagyban teáztak és könnyedén cseverésztek egymással, mikor kiszúrták a szemből rohamozó gépszörnyet. Még arra sem volt idejük (sem kedvük), hogy beszálljanak a harcjárműveikbe, amelyek közül még sok járó motorral állt ott. Wittmann azonban nem tétlenkedett. Először a konvoj végén lévő Cromwellt lőtte ki, majd egy szintén hátul elhelyezkedő Fireflyt, ezzel teljesen elzárva a visszavonulási útvonalat. A brit katonák szanaszét futottak. A Tigris egymás után ontotta ki magából a halált, egyesével kiszedve a szövetséges járműveket.

Miután végzett a konvojjal, a város keleti része felé indult. Menet közben belebotlott három M3 Stuartba, amiken szó szerint átgázolt. Belépve Villers-Bocage-ba, belebotlott a parancsnokság gépeibe. A 4 Cromwell közül háromnak még pánikolni sem volt ideje, olyan gyorsan a másvilágra kerültek. A negyediknek azonban sikerült elmenekülnie és meglapulnia egy kertben. Ezután a felderítő részleg Shermanje és Cromwellje következett, amik nem voltak fegyverrel ellátva, de ezt Wittmann nem tudhatta. A felderítőktől csak egyetlen Cromwellnek sikerült elmenekülnie. A túlélő teljes sebességgel száguldott az erősebbnek számító B századhoz, akik éppen nyugatra voltak a várostól.

Miután végzett mindenkivel, Wittmann óvatosan közelítette meg a városközpontot, ahol valahol az elbújt Cromwell tartózkodott Dyas százados irányításával. Dyas meglapulva várta az alkalmas pillanatot, és sikeresen el is szalasztotta azt. A Tigris pont a Cromwell orra előtt ment el, teljesen az oldalát mutatva az ellenségnek. A brit harckocsi könnyedén kilőhette volna a német technikát, csakhogy a lövész éppen a nagydolgát végezte.

Közben megérkezett a B század és egyből nekiugrott a legyőzhetetlen Tigrisnek. Elképesztő tűzharc alakult ki. A Tigrisre folyamatosan záporoztak a lövedékek, úgy tűnt, ez már neki is sok. Wittmann parancsot adott a visszavonulásra, de egyvalamivel nem számolt. Az idáig rejtőzködő Cromwell előtört a rejtekéből, egyenesen a nehéz páncélos mögé kerülve. A brit harckocsi lőtt, és lepattant a lövedéke. Újra lőtt, és újfent lepattant a lövedék. A Tigris ezt az arcátlanságot már végképp nem tűrhette. A Cromwell legénysége dermedten nézte végig, ahogy a 88mm-es  löveg szép lassan rájuk fordul. A lövész egy pillanatig sem habozott, a lövése lerobbantotta a brit tank kupoláját. A robbanást csak Dyas százados élte túl.

Wittmann és legénysége, miután lerendezte a pofátlan Cromwellt, nekilátott a visszavonulásnak a B század tagjai elől, csakhogy egy szerencsés lövés egy kisebb brit ágyúból leláncolta a harckocsit. A Tigris még lőtt egy párat, majd kellően fenyegetően beállították a tornyát az ellenség irányába. Egy, az ember felé néző harckocsi kellő visszatartó erővel bír, ezért a kezelőszemélyzet minden tagja kimászott a tankból és visszafutott a kilométerekre fekvő vezetési ponthoz, ahol látták, hogy minden a legnagyobb rendben van.

bio_img_031.jpg

Amíg a városban folyt a kis színjáték, amely során halommá lőtték a briteket, addig a háttérben maradt két Tigris felszámolta az A századot, majd egyesült a másik két Tigrissel. A négy nagyvad mellé délutánra csatlakozott a 101-esek többi tagja is, majd elindultak a városközpont felé, de ezúttal nem volt ott a meglepetés ereje. A szépen elhelyezkedett Firefly-ok kitartottak, sőt! A 101-esek 5 Tigrist voltak kénytelenek hátrahagyni.

Noha a németek az erősítéssel bevették a falut, de nem sokáig élvezhették ki a győzelmet. 266 angol repülőgép több mint 1100 tonna bombát dobott le a településre.

A villers-bocage-i kiruccanás eredményeként Wittmann harckocsija személyesen 12 (más források szerint 27) páncélost lőtt ki és ehhez a számhoz még számos más járművet is hozzá lehet tenni. Gyakorlatilag megsemmisítette az angol 22. páncélosdandár két zászlóalját és egymaga megakasztotta ideig-óráig a szövetségesek átkarolását. Kitüntetések tekintetében is gazdag csata volt. Wittmann megkapta a tölgyfalombokkal és kardokkal ékesített lovagkeresztet, valamint előléptették SS-Hauptsturmführerré és még szabit is kapott.

A szabadság rövid ideje alatt egyből felajánlottak neki egy kiképzői állást, de nem élt vele. A bajtársai mellett akart maradni. Michaelt ekkorra már szinte az egész sereg bálványozta. A katonái imádták és bármit megtettek volna érte.

Július végén kinevezték a 101. SS páncélos zászlóalj parancsnokának, de nem igazán jött be neki. Gyűlölt hátul maradni és térképek felett görnyedni. Az ő helye az emberei élén volt, a csata sűrűjében. Sajnos ez lett a veszte.

A háború ezen időszakára a nyomasztó szövetséges légi fölény még durvább lett. Már szinte a boltba sem mehetett ki egy magányos Tigris anélkül, hogy ne zaklatták volna. Augusztus 8-án a szövetségesek újabb támadást intéztek, összesen 600 páncélossal, szemben a németek 60 harckocsijával, amelyből csak 8 Tiger I-es.

A parancsnokság azt találta ki, hogy Wittmann alegységének meg kell támadnia Cintheax városát, majd a közeli dombot kell elfoglalniuk. A beszámolók szerint Wittmann a támadás reggelén különösen nyugtalan és ideges volt. A sejtelmei beigazolódtak.

Eleinte minden jól ment. A Tigrisek még csak le sem lassítottak a kevés kanadai páncélos miatt. A település után szépen elindultak a domb irányába, ahol kezdődtek a problémák. Heves ellenállással találkoztak. A többszörös túlerőben lévő Shermanek egymás után lőtték ki a legendás páncélosokat, majd Wittmann harckocsiját is bekerítették. Próbált kitartani, de esélye sem volt. Egy lövéstől berobbant a lőszerrekesze, ami szabályosan lerepítette a tornyot. A kezelőszemélyzet minden tagja meghalt.

wreck_007.jpg

Michael Wittmann elkerülhette volna a sorsát, de ő mindenáron harcolni akart és vezetni az embereit. A győzedelmes lövést, miután megtudták, hogy kit is lőttek ki, mindenki magának követelte. Az angolok, a kanadaiak, de még a lengyelek is.

Karrierje során összesen 138 harckocsit és 132 páncélelhárító ágyút lőtt ki, ezzel a kiérdemelte a II. világháború 4. legeredményesebb harckocsizója címet.

 

Facebook oldalunk

 

 

 

Forrás:
http://panzerace.net/
http://www.masodikvh.hu/szemelyek/t-z/w/155-wittmann-michael
http://www.achtungpanzer.com/michael-wittmann.htm
Szólj hozzá

német újkor 2. Vh.