2015. feb 14.

A Német Lovagrend

írta: Gregoory
A Német Lovagrend

A lovagrendekről mindenki tudja, hogy telis tele voltak olyan kőkemény, elszánt harcosokkal, akik sokkal rámenősebbek voltak a hétvégente csöngetgető Jehováknál. Különösen igaz ez a teuton lovagokra, akik a Balti-tenger fenegyerekei voltak.

A Német Lovagrend 1089-ben alakult meg, akkor még csak azzal az ártatlan céllal, hogy a beteg és sérült német lovagoknak menedékként szolgáljon, tudniillik ezek a nemes úriemberek a németen kívül más nyelven nem beszéltek.  A Rend egészen 1190-ig ispotályként funkcionált, aztán jött két pápa, Celesztin és III. Ince, azzal az ötlettel, hogy akkor most ők átalakítják a gyógyítgatókat a Német Lovagok Rendjévé. Erre már valósággal özönlöttek a német lovagok a Rend soraiba. Az emberanyag mellett a Német-római császár folyamatos lelki és pénzügyi támogatást is nyújtott, ami a teutonok egész fennállása során megmaradt.

A kezdetekben a Szentföldön ugyan felszerelésben elmaradtak a többiektől, ( kb. 70 évvel a többi nagy lovagrend után kezdtek el harcolgatni, így értelemszerűen hátrányban voltak ) de bátorságban simán felülmúlták őket.

A Rend szabályainak többségét gyakorlatilag lemásolták a Templomosokéról. Lefektették, hogy a lovagoknak kötelező hosszú szakállt növeszteniük és naponta hétszer imádkozniuk. A többi rendhez képest egyedi jellemző, hogy lovag csak német nemesi származású, nőtlen férfi lehetett, noha később volt rá példa, hogy kivételt tettek. A nős férfiak és nem nemesi származásúak maximum csak fegyverhordozók lehettek. Meghatározták, hogy a Rend mindenkori főnöke a Nagymester legyen.

A teutonok a szentföldi területeken kívül számos európai területtel is bírtak. Csak hogy párat említsünk: magyar, brandenburgi, szicíliai, ausztriai, spanyol földekkel. Ezekből a bevételekből tudták finanszírozni a költséges közel-keleti "nyaralásukat".

Magyarországon viszonylag nagy területekkel rendelkeztek, ugyanis II. András 1211-ben (a német felesége, Gertrúd hisztije miatt) a Rendnek adta az egész Barcaságot, azzal a céllal, hogy kicsit gatyába rázzák a környékbeli pogányokat. El is kezdték, sorra foglalták el a kun területeket, amiket meg is tartottak. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, csakhogy elkezdtek önállósodni, ami annyira nem frankó dolog. Saját súlyrendszert és pénzt kezdtek használni. Önkényesen telepítettek le embereket (sokszor más földjéről), sőt még a királyi birtokokat is elfoglalgatták. A pápa persze teljes mellszélességgel a függetlenedő lovagrend mellé állt. Gyakorlatilag felszólította a királyt, hogy hagyja békén ezeket a békés, jámbor embereket és törődjön bele a területveszteségbe. Itt durrant el II. András agya. 1225-ben gyors összekapta a seregét és szanaszét verte a teutonokat.

A megszeppent németeket 1226-ban Mazóviai Konrád hívta be a határait zaklató poroszok ellen, akik rendszeresen zaklatták a lengyel falvakat, aratták le a nőket és hágták meg a búzákat.  A magyar fiaskóból tanulva, ezúttal szerződést is kötöttek. Innentől kezdve a Rend párhuzamosan tevékenykedett a Szentföldön és a Balti-tenger környékén is. A szentföldi kalandot röviden összefoglalva: 1291-ig tartják a főhadiszállást, Akkónt, az egykor szebb napokat is látott Jeruzsálemi Királyság utolsó bástyájaként. Akkón elvesztése után a székhely előbb Velencébe, majd Marienburgba került át, de addig is történtek még dolgok.

Tehát szépen beköltöztek Mazóviába 1226-ban. Egyből nekiláttak a "térítésnek", ami a teutonok olvasatában azt jelentette, hogy legyilkolni a pogányokat. Az ott lakók jobb belátásra térítése azt okozta, hogy az 1230-as évek végére a porosz nép gyakorlatilag eltűnt a föld színéről.

A teutonok számos új erődöt emeltek és beolvasztották a Kardhordozó Testvéreket is, így elég szép méretű állam alakult ki.  Az anyagi javakon túl végleg megszerezték a nemrég még kölcsönadott területet is. Újra a pápát vették elő, hogy legyen már övék a föld. Övék is lett, mivel Konrádnak volt elég baja ezen kívül is. Miután kellő területre tették rá a mancsukat, megjött az étvágyuk. Jogot formáltak Kurföldre, Szemgalliára és Livóniára is.

A balhék 1240-től kezdődtek. Elfogyott a pénz... Neki is ugrottak egyből Novgorodnak. Közben persze jöttek a tatárok is, akik meg is verték az egyesített teuton-cseh-sziléziai-lengyel sereget Legnicánál. De valljuk be őszintén, ez nem kisebbíti a vagányságukat. A mongolok mindenkit megaláztak abban az időben, kivétel nélkül.

A Novgorod elleni küzdelmek sem úgy alakultak, ahogy várták, annak ellenére, hogy a novgorodiak még a svédekkel is hadban álltak. 1242. április 5-én a Csúd-tó jégpáncélján dőlt el a háború kimenetele. A lovagok jó szokásukhoz híven tömött sorokban, ékben támadtak, hogy elsöpörjék az ellenséget. A novgorodiak azonban nem voltak olyan hülyék, hogy lejöjjenek a meredek partról, így a teutonok rohama eredménytelen lett. Hamarosan be is lettek kerítve. A nagy tülekedést és a vértek súlyát már nem bírta el a jég, beszakadt. Több mint 500 lovag esett el, míg 50-en fogságba estek.

Bár ebben a háborúban győztek a novgorodiak, de a győzelmüket nem tudták kihasználni. Őket is elkezdték molesztálni a tatárok, így hát békén hagyták a Lovagrendet. Volt nekik elég bajuk így is...

A társadalmi igazságtalanságok okán felkelés robbant ki otthon. Ha ez nem lett volna elég, a danzigi herceg háborút hirdetett a Visztula felügyeletéért. Az elkövetkező években többször a rend puszta léte forgott veszélyben. 1243. június 15-én a Rensen-tó melletti csatában akkora vereséget szenvedtek, hogy csak tíz harcos menekült meg. Fontos megjegyezni, hogy ekkor még a Szentföldön is zajlottak harcok, kevés sikerrel. Az 1244-es gázai csatában 397 lovag esett el, ezzel mindössze 3 teuton lovag maradt az egész térségben. A nehézségek ellenére a Lovagrend talpra tudott állni, és a megbukás helyett egy "éces kettesre" szépített. 1249. február 27-én kötöttek békét, amelyben tettek egy kis engedményt. A poroszok számára is német jogokat biztosítottak (kb. mindenki porosznak számított a németeken kívül, annak ellenére, hogy nem volt a nemrég még irtott nép tagja).

Az alsóbb rétegek az engedmények dacára csak nem fértek a bőrükbe. 1260-ban kirobbant a második porosz felkelés. Ezúttal a teutonok nem voltak kivéreztetve. 14 évnyi csatározás után szétverték a porosz felkelőket. Az eredmény az lett, hogy a porosz népesség nagy részét jobbágyi sorba taszították. Kár volt pampogniuk...

 

A második felkelés után hamarosan újra teljes fényében tündökölt a büszke Lovagrend. Ahogy már lett említve, 1291-ben Akkón elesett, ezzel a Rend teljes ereje, pénze, lelkesedése a Balti-térségbe tevődött át. Ez, párosulva a Német-római császár és a pápa támogatásával, lehetőséget adott nekik, hogy az eddig őket támogató lengyelekkel is szembeforduljanak. Persze ehhez kellett Vencel lengyel-cseh király is.

A király naivan segítséget kért a teutonoktól Kelet-Pomeránia biztosításához, amit készséggel meg is tettek. Csak az volt a bökkenő, hogy ott is felejtették magukat, ezzel teljesen elvágva a lengyeleket a tengertől.

Innentől kezdve a lengyelek érthető okokból nem szívelték őket, ezért új barátok után néztek, rátalálva a csehekre. A csehekkel már hamarosan együtt ármánykodtak Lengyelországért. Nem tudom miért, de szegény Lengyelországot mindig szét akarták osztani. Ettől a szándéktól csak Károly Róbert diplomáciai kísérlete tántorította el őket. A visegrádi hármas királytalálkozón békét kötöttek.

Leszállva a lengyelekről, új ellenség után kellett nézniük. Észtország ideális választásnak tűnt. Kicsi ország, gyenge és nincsenek barátai. Meg is szerezték. Észtország meghódításával párhuzamosan, 1303 és 1385 között Litvániának is nekiugrottak.  Győzelmekben gazdag évszázad volt. 1370-ben Winrich von Kniprode nagymester elsöprő győzelmet aratott az egyesített litván-orosz-tatár sereg felett a Rudai csatában, ezzel megbosszulva az 1240-es fiaskót.

A Teuton Lovagrend a XV. század elején érte el a csúcspontját. Minden lovagja itáliai karddal, flandriai páncéllal és jó kiképzéssel rendelkezett. A Rend területe elérte a 250 000 km2-t. Tagjait tekintve 3000 lovaggal, 200 pappal rendelkezett. A nagymester felügyeletéhez 55 város, 48 vár és 18 368 falu tartozott, amelyek mintegy 800 000 rajnai forintnyi jövedelmet tettek lehetővé.

Feliratok felülről lefelé: 

- Kelet-Pomeránia, Lengyelországtól elfoglalva 1308
- további lengyel területek bekebelezése 1322-1343
- Észtország Dániától megszerezve 1345
- Gotland 1398-1409 között tartozott a Rendhez
- litván szamogitia 1398-1411 között tartozott a Rendhez
- New Mark 1402-1455 között tartozott a Rendhez
- Lengyelország
- rusz hercegségek
- Brandenburg

Paráztak is a környező népek rendesen! A lengyelek és a litvánok szövetségre is léptek, ezzel 1,1 millió km2 került egy uralkodó alá. A teutonok egyből kifejezték a véleményüket erről. Leromboltak pár várat, majd neki is mentek az új államalakulatnak, de a tannenbergi csatában alulmaradtak. A csata egyes források szerint a középkor legvéresebb ütközete volt, majd' 40 000 halottal. A sikertelenségért a németek csak magukat okolhatták. A menőség kicsit beképzeltté tette őket. Ezt jól érzékelteti, hogy még azt is felajánlották a "gyáva" lengyel királynak, hogy átadják a saját sík területük egy részét, csak hogy felfejlődhessenek. Mondani sem kell, hogy a csata után a lengyelek két napig megállás nélkül buliztak.

A lengyel-litván szövetség és a tannenbergi vereség azt eredményezte, hogy egyre csökkent a Lovagrend mozgástere. Időközben a litvánok is kikeresztelkedtek, így a puszta cél, a keresztes háborúk és a térítés kérdőjeleződött meg. A nehézségek ellenére azért még elvoltak valahogy.

A Rend sorsa az 1454-1466-os háborúban pecsételődött meg, ami változó sikerekkel folyt. A lengyeleknek ugyan sikerült elfoglalniuk Malborkot, de a lovagok is sok győzelmet arattak. Ilyen volt az 1454-es konitzi csata, ami 20 000 lengyel és 15 000 teuton között zajlott. A Lovagrend alig 100 főt veszített, míg a lengyelusok vesztesége több ezer emberre rúgott. Mint tudjuk, a háborúhoz pénz kell. Rengeteg pénz. Na ez az, amivel pár év múlva már nem rendelkezett a Rend, így hát sorra jöttek is a vereségek. 1466-ban sor került a 2. toruni egyezményre, amely kimondta, hogy a Német Lovagrend a lengyel király hűbérese, valamint hatalmas területeket is vesztettek. Ez elég nagy szívás.

1525-ben a főnök, Brandenburgi Adolf áttért a protestáns hitre, a rend területét pedig a Brandenburgi Nagyhercegséghez csatolta, ezzel megszűnt a Lovagrend államisága. A német birtokok még továbbra is használták a Német Lovagrend nevet, de ez kb. olyan, mint amikor Pinokkió hajtogatta,hogy ő igazi kisfiú. A rend hivatalosan 1840-ig tevékenykedett, onnantól kezdve egy Vöröskereszthez hasonló szervezetté vált, ami még ma is aktív.

210107_galeria_pinokkio1.jpg

 

 

Facebook oldalunk

 

 

 

Forrás: 
A Német lovagrend rövid története , szerkesztette: Buskó András
Buskó András: A Német Lovagrend Erdélyben és Poroszországban
Szólj hozzá

német vallás középkor lovag