2015. jan 19.

August von Mackensen

írta: Gregoory
August von Mackensen

Precíz tervezés – tökéletes végrehajtás. Így lehetne tömören jellemezni Mackensen tábornagyot, az I. világháború legyőzhetetlen hadvezérét, az egyik utolsó huszárt, akinek mi magyarok igen sokat köszönhetünk.

178922_5.jpg

August von Mackensen 1849. december 6-án született Szászországban.. Már fiatalkorában is katona akart lenni, de gyenge fizikuma miatt alkalmatlannak minősítették. Az elutasítás után apjával együtt gazdálkodni kezdett, illetve belevágott a mezőgazdasági ismeretek tanulásába. Az ifjú Mackensent a munka és a vidéki levegő megerősítette, így egy évvel később már felvették a seregbe. A katonaévek lejárta után a halle-i Mezőgazdasági Egyetemen kezdte meg tanulmányait.

Karrierjét az 1870-71-es porosz-francia háború indította be. Még 21 éves sem volt, amikor egy Toury melletti bátor, lovas felderítő akcióért megkapta a II. osztályú Vaskeresztet, ami azért nagy szó, mert ezt a német hadvezetésnek nem szokása tucatjával dobálni bárki után. A kitüntetést Személyesen Albrecht porosz herceg adta át neki.

A harcok végeztével, 1871-ben folytatta tanulmányait. Persze a háború eseményekben dús napjai után unalmasnak találta a mezőgazdásztatot. Ha ez nem lett volna elég, vágyott a társadalmi megbecsülésre, a katonaéletre, és nem utolsó sorban az egyenruha után vonzódó hölgyekre is, így aztán apját meggyőzve hivatásos katona lett.

A békeidőben igen gyorsan mászta a ranglétrát. Rátermettsége mellett ez szaktudományos munkáinak, becsvágyának és ambíciójának volt köszönhető. Mindig jól tudta, hogyan nyerje meg magának aktuális felettesét. Rövid kitérők után 1880-ban a vezérkarnál szolgált, majd később volt Schlieffen, Moltke, de még II. Vilmos segédtisztje is, anélkül, hogy valaha is meglátogatta volna a Kriegsakademie-t. A békeidők végére a lovasság egyik tábornoka és hadtestparancsnoka lett. 1908-ban 58 évesen nősült újra egy nála harminc évvel fiatalabb nőt véve feleségül, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a katonai terepasztalnál volt elemében a tábornok úr

Az első világháború kitörésekor már a nyugdíjas kor küszöbén állt, de a német hazáért elhalasztotta azt. Többen kifogásolták, hogy a vezérkari iskola kijárása nélkül lett hadtestparancsnok, de a hitetlenkedőknek hamar leesett az álluk Mackensen tevékenykedését látva. Hősünket a keleti frontra, a 8. hadsereghez tartozó XVII. hadtesthez osztották be. A háború elején, 1914 augusztusában az egységével ugyan súlyos veszteségeket szenvedett el, de ez egy percig nem szegte kedvét! A gyors visszavonulás után egyből támadásba lendült. A hónap végére döntő győzelmet harcolt ki a tannenbergi csatában, hála a Hindenburggal való gondos tervezgetésnek. Sikeresen becsalták az ellenséget a mocsaras Mazuri-tavak környékére, ahol a kétszeres létszámbeli hátrány ellenére hatalmas győzelmet arattak. Az orosz hadseregparancsnokot öngyilkosságba kergette ez a siker, míg a németeknek 60 teljes vasúti szerelvény sem volt elég a zsákmány elszállításához.

Miután letette névjegyét, főleg védekező harcokban kamatoztatta tudását. Sikerei elismeréseként fél év alatt hadseregparancsnok lett, valamint megkapta a létező legmagasabb porosz kitűntetést, a Pour le Mérite-et. Ha valaki fele annyit is elér, mint a tábornokunk, már nyugodtan hátradőlne a karosszékében és megpihenne egy kicsit. Azonban Mackensen valószínűleg gyűlölte a karosszékeket, mert egyből munkához látott. A gorlice-i áttörés elsősorban az ő és katonái érdeme, ahogy a przemysl-i erőd felmentése is. Ekkor ragadt rá két sokat mondó becenév is: Hindenburg agya, és az Új Hajrámarsall – utóbbi Blücher analógiája nyomán.

A keleti front küzdelmei után áthelyezték Szerbiába, ami a vártnál jóval nehezebb falat volt az OMM hadseregének, ezért a német főtisztet bízták meg a feladat elvégzésével. Mackensen három hadserege két hónap alatt totális vereséget mért a szerbekre. Korrekt ellenfélként Belgrád eleste után emlékművet emelt a védőknek, noha azt Kövess osztrák-magyar hadai foglalták el, amiért a szerb nép is elismerte. A német vezér sokat mozgott katonái közt, legtöbbször ezt halálfejes kucsmájában téve, ami igencsak tetszett a bakáknak. Naná hogy a magyar katonák kedvencévé is vált.

Az 1916-os román hadba lépés hatásaitól tartva a német hadvezetés nem kockáztatott, és egyből a legnagyobb nevét dobta harcba. Mackensen megszervezte a Dunai hadsereget, amivel sikert sikerre halmozott. Cobadin-nál tönkreverte a román erőket, majd az ő segítségükre érkező oroszokat is. Rögtön ezután elfoglalta Konstanca városát és nemsokára egész Dobrudzsa megszállás alá került. Ezt követően megvárta, amíg Erdélyből is kiszorítják a románokat, majd újra támadásba lendült. Egy bolgár erőd védelmére hagyott hátra csapatokat, míg a többivel pedig átkelt a Dunán, elvágva menekülők útját. Az ellene indított ellentámadásban az oroszok nem vettek részt, így a maradék harcképes román sereg beszaladt a késébe. A születésnapján, december 6-án már Bukarest is elesett (milyen szép ajándék). Rá két hónapra Románia kapitulált és maradék csapatai a Szeret folyó vonaláig húzódtak vissza. Mackensen megkapta a Vaskereszt kitüntetés Nagykeresztjét, amivel az egész világháború során csak két tábornokot tüntettek ki – a másik Hindenburg volt. Hadi sikereit elsősorban gyors manővereinek, tüzérsége maximális kihasználásának és a terepviszonyokhoz való alkalmazkodásnak köszönhette. A megszállt Románia katonai kormányzója lett, hogy felügyelte az olaj és az élelmiszer kiszivattyúzását.

A nyár folyamán az Antant által újjászervezett románok újra meg akarták az oroszlán bajszát húzogatni, kihasználva, hogy a Központi hatalmak már rengeteg katonát szállítottak nyugatra. A marasesti-i csatában mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, végül döntetlen született, amit a mindkét fél sikernek könyvelt el.

1916_von_mackensen_marsall_a_duna_roman_oldalan_figyeli_a_pontonhidon_atkelo_egysegeit_szvistovnal_1_.JPG

 1916. Von Mackensen marsall a Duna román oldalán figyeli a pontonhídon átkelő egységeit Szvistovnál.

Az I. világháború végén a vereség őt is sokkolta. Maradék német katonáival Magyarországon keresztül kívánt hazajutni, és felajánlotta, hogy intakt csapataival megvédi Magyarországot a román betöréstől. Ebből persze nem kért Károlyi, sőt, hogy az Antantnál jó pontot szerezzen, Mackensent és kétezer katonáját Fót környékére internáltatta. A felháborodott hadvezér a Parlamentben tiltakozott, ahol Károlyi és Böhm Vilmos fogadta. Mackensen kísérete a szomszéd szobában maradt, majd a tábornokuk kiabálására lettek figyelmesek, ezért benyitottak a tárgyalóterembe, ahol Mackensen háttal az ajtó felé állott, s indulatosan beszélve, a következőket mondta: „Diese erniedrigende Behandlung ist Ungarns Dank dafür, dass ich das Land dreimal vor feindlicher Invasion rettete!” (Ezzel a megalázó bánásmóddal hálálják meg a magyarok, hogy háromszor megmentettem az ellenséges inváziótól az országot!). Sajnos a tábornok nem lett annyira ideges, hogy marsallbotjával agyoncsapja a két semmirekellőt. Később átadták az Antantnak, akik Szalonikibe szállították, így csak 1919 végén térhetett haza.

Nyugdíjas éveit élve gyakran bírálta a Weimari Köztársaságot, és a liberális hátországot tette felelőssé a vereségért. 1935-ben Magyarországra is ellátogatott igazolva, hogy nem haragszik hazánkra  egy szűk klikk korábbi magatartásáért. Ugyan sosem szimpatizált a nemzeti szocializmussal, ám Hitlert igencsak kedvelte. Hagyta, hogy népszerűségét a náci propaganda kiaknázza. Miután részt vett II. Vilmos hollandiai temetésén, a Führer igencsak megharagudott rá. Ennek ellenére Hitler tisztelete a haláláig megmaradt, és még megélte hazája újabb háborús vereségét is.

Hogy nimbuszát ne érje nagyobb folt, álljon itt zárszóként a remek tollú újságíró – ám embernek annál kevésbé – , Milotay István híres karácsonyi cikke 1918-ból: „Az újságíró az egyik félreeső sínpárra kitaszított magányos vasúti kocsiban találta meg kíséretével együtt a győzőt, az oroszlánt szomorú ketrecében, melyet szájtátó csőcselék vesz körül, ujjal mutogatva rá... Ez a Mackensen két évvel ezelőtt úgy jött Magyarországra, mint a megváltó... Az ő félelmetes és diadalmas nevétől visszahangzottak az erdélyi hegyek és a szerbiai rengetegek, Havasalföld rónája és a magyar sajtó százhangú erdeje. Ez a Mackensen száz csatát vívott, s egyetlenegyet sem veszített, ezt a Mackensent soha ellenséges katonák, hadseregek, hadvezérek le nem győzték, úgy vonult vissza most is a meghódított országból, hogy toprongyos ellensége csak messziről, félő tisztelettel merte követni, mint dögkeselyű a vérét vesztő királyi vadat. Ez a Mackensen annak idején kétszer mentette meg Magyarországot, katonáinak csontjai fehérlenek Zimonytól a gyergyói hegyekig, s ezt a Mackensent most... Ungarns Dank! – üzeni az újságíró névjegyén.”

 

Írta: Savanyú Péter

Facebook oldalunk

 

 

 

Forrás:
Galántai József: Az első világháború
http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0024/2777.html.
http://www.dhm.de/lemo/biografie/august-mackensen
http://en.wikipedia.org/wiki/August_von_Mackensen

 

 

Az alábbi fotók Mackensen 1935-36(?) -os kisbéri látogatásán készültek. A kisbéri ménesparancsnok akkroiban Polniczky Lajos ezredes volt (1933-1938), aki nagyszerű versenylovas és szakember volt. A Monarchia idejében több rangos versenyt is megnyert. A huszárként kezdő Mackensen valószínűleg hamar megtalálhatta a közös hangot az Ezredes úrral.

  

Képek forrása: Brenyó József,  Hegedűs Pál, Molnár Attila

 

Szólj hozzá

magyar német újkor I. vh.