2017. aug 06.

Szaladin

írta: beatj
Szaladin

A sivatag "Oroszlánszívű" ura

Mi magyarok sokat tudunk mesélni a történelmi sorscsapásokról. Van egy nép, amelynek története szintén tele van sok vérrel és szenvedéssel hozzánk hasonlóan. Ez a közel 40 milliós kurd nemzet, akik az iráni népekkel vannak rokonságban, és az egyik legősibb népek közé tartoznak a Közel-Keleten. Egy büszke szabadságszerető nép, amely napjainkban is harcát vívja a megmaradásáért. Történelmük során adtak a világnak egy híres személyt, aki életével hozzájárult mai világunk kialakulásához. Ez a személy az európai kultúrkörben Szaladin néven ismert szultán, akire mi európaiak viszont „haragszunk” a keresztes államok elleni harcai miatt. De ha eltekintünk a történések mögött lévő érzelmektől, és csak az embert helyezzük figyelmünk középpontjába, akkor egy árnyaltabb kép bontakozik ki előttünk. Szaladin személyében egy szerény, nagylelkű, másokkal is tisztelettel bánó uralkodót ismerhetünk meg, aki megvetette a gazdagságot is. Élete az Ajjúbida dinasztia felemelkedésének a története.

Történetünk kiindulópontja egy Dvin nevű örmény-kurd város. A város vezetője a kurd származású Sadi volt, aki egy török hadvezér támadása miatt „elvesztette” az állását. Sadival két idősebb fia Ajjúb és Sírkuh tudott még elmenekülni. A családfő új „állást” szerzett, ő lett az iraki Tikrit parancsnoka, amit idősebb fia Ajjúb vette át később. Itt Tikritben született 1137-ben Szaladin. Még 1132-t írtak a krónikák mikor Ajjúb egyik nap Tikrit egyik bástyáján séta közben azt vette észre, hogy a város mellett egy csapat katona „kerget” valakit. Anélkül, hogy tudta volna, hogy ki az illető, és miért is rohan az életéért, küldött egy csónakot a folyón át, aminek köszönhetően megmenekült az üldözött. A megmentett a Zangida család egyik tagja volt. A család hatalma ekkor kezdett felmenő ágba kerülni, ők lettek Felső-Mezopotámia és Észak-Szíria urai. 1138-ban a Zangidák megadták a tartozást. Ugyanis Ajjúb vitába keveredett egy illetővel, a vita pedig olyan „jól” alakult, hogy az illetőt agyoncsapta. E miatt a családnak új állás, új „gazda” után kellett nézni. A Zangidák lettek az új kenyéradók, akik így rendezték a „tartozást”. A család Baalbek városának vezetését kapta feladatként. 1146-ban Núr ad-Dín kezébe került a zangidák irányítása. Ekkor jött el Ajjúb és Sírkuh ideje. A két testvér egyre fontosabb pozíciókba került, az új uralkodó jobbkezei lettek. Szaladin gyerekként pedig Damaszkuszba került, ahol kitűnő nevelésben részesült, de leginkább a teológia a vallás érdekelte ekkor még.

Hogyan is nézett ki a politikai helyzet ekkor? A keresztes államok a Földközi-tenger partja mentén hol egymás ellen, hol egymással harcoltak, vagy szövetkeztek a fennmaradásuk érdekében. Tőlük keletre a Zangidák, dél felé meg ott volt a Fatimadák uralta Egyiptom. A két állam vitában állt egymással a hatalomért, és a vallási vezetésért is harcoltak. 1160-egy 11 éves fiú került hatalomra Egyiptomban. Az egyik emír a Zangidákhoz fordult segítségért, egy másik pedig Amalrikhoz Jeruzsálem királyához a hatalom megszerzése végett. De amint jött a hír, hogy szír csapatok elindultak Sírkuh vezetésével Núr ad-Dín parancsára, egyből eltűnt a lelkesedés, és Amalrik meghátrált. 1167-ben jutott először szerephez a fiatal Szaladin aki 1.000 emberrel 3 hónapig védte Alexandriát Amalrik ellen. Az egyiptomi szultán az ország harmadát ígérte, csak segítsenek neki. Sírkuh és Szaladin egy 8.000 fős sereggel rendet is tett Egyiptomba. Sírkuh lett az ország nagyvezírje, második embere, de alig egy év múlva ő meghalt. Szaladin és katonái magukra maradtak. Az itt állomásozó szír sereg nem volt valami nagy, és egységes sem. Kurdok, törökök, szírek alkották a gerincét, de egy dolog közös volt bennük, a hűség Szaladin iránt, aki 33 évesen lett Egyiptom vezíre. Nem volt irigylésre méltó helyzetben, mert felelőséggel tartozott az egyiptomi szultánnak, de ugyanakkor volt egy másik főnöke is Núr ad-Dín személyében is.

1174. május 15-én Núr ad-Dín meghalt, ami vízválasztó volt Szaladin életében, s időben szinte egybeesett Szaladin apjának a halálával is, ami után ő lett az Ajjúbida család vezetője. Most, hogy többé nem volt Szíria lekötelezettje, hozzáláthatott, hogy egy új dinasztiát építsen ki. Ugyanakkor kívülállóként és kurdként szembe kellett néznie a törvényes örökösök ellenkezésével, akik árulónak tartották. 1174 októberében Szaladin átlépte saját Rubiconját, amikor 700 katona élén elindult Damaszkusz felé. Szíria felé tartva tovább erősítette csapatát, majd Damaszkuszt vér nélkül elfoglalta. Jelenlétét azzal igazolta, hogy azért jött, hogy visszahelyezze Núr ad-Dín fiát a hatalomba. Egy sereggel megtámadta és ostrom alá vette Aleppót, ahol a fiúcska fogoly volt. Ellenfelei több oldalról is próbáltak ezután keresztbe tenni Szaladinnak. Lefizették Rasíd ad-Dín Szinánt, a „Hegyek Öregjét", az asszaszínok szektájának a vezetőjét, hogy küldjön merénylőket Szaladin megölésére. Tizenhárom merénylő beszivárgott az Aleppó melletti táborba, és Szaladin életét az mentette meg, hogy felfedezték a merénylőket, és egytől egyig lemészárolták őket; egyiküket egyik embere fejezte le, éppen akkor, amikor Szaladin sátrában lecsapni készült.

Hamánál 1175. április 13-án mintegy húszezer lovas ütközött meg a csatatéren a zangidákkal. Szaladin arra törekedett, hogy szétszórja az ellenséget, nem pedig arra, hogy megsemmisítse őket. Tudta, hogy azok az emberek, akik most menekülnek előle, egy napon az ő hadseregét fogják erősíteni. 1176 tavaszán az ellenségei megint próbálkoztak. Az újabb győztes csata után Szaladin az összes hadifoglyot szabadon engedte, sokat közülük besorozott saját seregébe. A „hegyek öregje” és az asszaszínok bérgyilkos szektája sem adta fel a „küzdelmet”. Azáz erődjének ostroma alatt négy merénylő lopakodott be a táborába. Egyikük be is jutott Szaladin sátrába, és fején és nyakán megsebesítette, mielőtt lekaszabolták. A vezír életét csak az mentette meg, hogy a turbánja alatt láncszemekből készült sisakot viselt. Feldúltan tántorgott ki a sátrából, arca vérzett, a ruhája cafatokban lógott. Soha még nem volt ilyen közel a halálhoz. Egy másik éjjel Szaladin arra ébredt, hogy egy sötét figura lopózik ki a sátrából, és azt vette észre, hogy az egyik asztalon egy tálca forró lepény gőzölög. A merénylők ezzel azt akarták érzékeltetni, milyen otthonosan mozognak Szaladin közelében. A lepény mellett üzenet hevert:” Tudatjuk veled, hogy a kezünkben vagy." Az üzenet elérte a célját. Szaladin felfüggesztette az ostromot, és Aleppóba utazott, ahol békemegállapodást írt alá ellenségeivel. 1177-ben Szaladin megtámadta Gázát és Aszkalont. Ő is és a többnyire egyiptomiakból álló serege is túl nagy önbizalommal és túl fegyelmezetlenül vett részt a hadműveletben. IV. Balduin Montgisard-nál megtámadta őket, és 1177. november 25-én hatalmas vereséget mért rájuk. A harcban Szaladin kis híján életét vesztette: három francia lovag körülvette, és testőre segítségével csak hajszál híján menekült meg a haláltól, de megtanulta a leckét. Még nem volt itt az ideje Jeruzsálem visszaszerzésének.

A sikeren felbuzdulva IV. Balduin várat emeltetett a határnál, ahonnan ellenőrizhette a damaszkuszi utat, ami egynapi járóföldre volt Szaladin fővárosától Damaszkusztól. Szaladin először megpróbálta lefizetni Balduint, hogy álljon le az építkezéssel, végül nem maradt más választása, mint a harc. Szaladin két csapást is mért a keresztényekre.  A második csatában most IV. Balduin becsülte alá Szaladin erejét. A serege csapdába került és 270 lovag volt kénytelen megadni magát. Balduin börtönbe került, s közben kiszemeltje Szibilla hercegnő szerelmes lett az ifjú Lusignani Guidóba. Azzal, hogy Guido feleségül vette Szibillát, kiütötte a nyeregből Balduint. A másik fontos rab, akit itt fogtak el, a templomosok nagymestere volt. Helyébe egy még meggondolatlanabb, és arrogánsabb férfiú került, aki katasztrófát hozott a királyságra. Szaladin hadserege ezek után bekerítette a Jákob gázlónál lévő félig kész várat, amit komoly helyőrség védett, több száz lovaggal. Hiába nem volt még kész az erőd, a közel 10 méter magas falak már így is félelmetes erőt képviseltek. A vár még ilyen állapotban is hosszabb ostromot is képes lett volna kibírni, főleg, hogy a királyi sereg is a közelben cirkált, de nem számoltak Szaladinnal. A szultán az ostromtechnikában is jártas volt, és felmérve a terepet megtalálta a vár olyan gyenge pontját amire az építők nem is gondoltak még az elején. Ugyanis oké, hogy egy dombon építették fel a várat, de a domb építő anyaga nem tömör kőzet volt, így Szaladin mérnökei sec perc alatt hosszú alagutat kezdtek fúrni bele. Már majdnem készen voltak, amikor baj történt. Az aládúcolásnak használt faanyag nem tudni mitől begyulladt, és úgy tűnt hamarabb beomlik az alagút, mint tervezték, így semmisé lesz minden erőfeszítés. Szaladin inkább minden egyes vödör vízért egy aranyat fizetett minden katonájának, aki részt vett az oltásban, csakhogy a munka ne menjen kárba. Sikerült. Az más kérdés, hogy a végül befejezett alagút miatt a várfal jó része beomlott, és ez megpecsételte a vár sorsát. Hétszáz helyőrségi katona élte túl az ostromot, és adta meg magát. A holttesteket a vár kutjába dobták, amelyet aztán betemettek. A forró nyárban azonnal bomlásnak induló tetemek azonban halálos kórt terjesztettek, így a helyőrség katonái halálukban aratták le azt a győzelmet, mert Szaladin katonáinak százai haltak meg a járványban. Az erődöt lerombolták, de mindkét fél nagy árat fizetett érte. Szaladinnak tudomásul kellett vennie, hogy reménye sincs a keresztény királyság megdöntésére, ha nem szerez több támogatást. A keresztény terület tele volt erős várakkal; és ha mindegyikért ekkora árat kell fizetni, akkor nincs az az idő és energiaforrás, amely elegendő lenne az elfoglalásukhoz.

1181-ben Szaladin tervei keresztezte az az ember, akit a muszlimok a megtestesült ördögként tartottak számon, „Brinsz Arnat", vagy ahogy a keresztények ismerték: Chatilloni Rajnald, Kerak hűbérura. Rajnald Arábia megszállására indult sivatagi erődjéből, és megállítása erőket igényelt. Ezt kihasználva a zangidák elfoglalták Aleppót. Szaladin 1183 májusában letáborozott Aleppó falainál. Egy személyes tragédia, testvére halála vette rá arra, hogy lefúja a támadást, és visszavonuljon. Erődöt emeltetett, ahol tárt karokkal fogadta mindazokat, akik hajlandónak mutatkoztak vele tárgyalni. Meg is lett ennek a következménye, a városparancsnok felvette a kapcsolatot, és belement a feladásba. 1183. június 13-án Szaladin sárga zászlaja kibomlott Aleppó bástyáin. Akik eddig küzdöttek, azok is belátták, hogy nincs értelme a további ellenállásnak. Núr ad-Dín testőrei egy emberként csatlakoztak, és Szaladin tárt karokkal fogadta őket. Megtette azt, amire előtte csak egyszer volt még példa. Iraktól Egyiptomig egyesítette a térség népeit. 1183 októberében Szaladin Kerakhoz vonult Chatilloni Rajnald várához. Hívatlan vendégeként érkezett, ahol Rajnald mostohafiának, Toroni Onfroi-nak volt az esküvője, aki Izabellát, IV. Balduin mostohahúgát vette feleségül. A támadóknak kis híján sikerült betörniük a várba, de egy magányos lovag útjukat állta, és addig tartotta a sáncárok fölötti felvonóhidat, amíg bajtársainak sikerült az egész szerkezetet levágni alatta. Miközben a vendégek táncoltak, és szólt a zene, kövek zúdultak a külső falakra, s az egész vár beleremegett. A vőlegény anyja éppen az esküvői fogásokat felügyelte, amikor úgy döntött, hogy külön tálat készíttet Szaladinnak, amit a merész asszony aztán személyesen át is adott neki. A nagyvonalúságtól elképedve Szaladin azzal válaszolt, hogy megtudakolta, melyik toronyba vonult vissza az ifjú pár. Amikor megkapta a választ, Szaladin parancsot adott az embereinek, hogy a várnak azt a részét ne bombázzák, mert ezzel zavarnák az ifjú házasok nyugalmát. Alighogy körbezárták a várat, a védők segélykérő jelzőfényt gyújtottak, amire néhány órán belül megérkezett a válasz: jön a felmentő sereg. IV. Balduin, a leprás király, személyesen indult seregével vazallusai megmentésére. Végül diadalmenetben vitték be a várba, a helyőrség és az ünnepi vendégek sorfala között. Ugyanis ahogy Szaladin megtudta, hogy közelít a keresztes hadsereg, lefújta az ostromot, visszavonta seregét. Még nem ez volt a megfelelő alkalom. Szaladin a következő nyáron újra megostromolta Kerakot. Rajnald most is meggyújtotta a jelzőtüzet, és jött is a felmentő sereg. Szaladin ezúttal felkészült rá, hogy megütközzék a közelgő keresztesekkel. Tripoliszi Rajmund azonban az éj leple alatt kicselezte Szaladint, és bevonult Kerakba. Szaladin megint kudarcot vallott, de ezzel sikerült végsőkig feszítenie a királyság védelmi erejét. Észrevette, hogy milyen könnyű a keresztények fő erejét a királyság központjából kimozdítani, és olyan térségbe vonni, ahol ő diktálhat. Kezdet a fejében összeállni egy terv.

Szaladin számára a latin királyság belső ellentétei hozták meg a várva várt alkalmat. A leprás király halála után V. Balduin is egy éven belül követte apját a másvilágra. Joscelin az egyik bárói csoportosulás vezetője erre kijátszotta a helyi bárókat, így Szibillát Jeruzsálem királynőjévé koronázták, Szibilla pedig ezt követően az eléje térdeplő Guidót Jeruzsálem királyává. Szibilla trónra lépése törvényes volt, mert a néhai IV. Balduin húga és V. Balduin anyja volt. Szaladin csodálkozva szemlélte a keresztény királyságban zajló eseményeket. Tripoliszi Rajmund a legbölcsebb lovag száműzetésbe kényszerült, Ramlai Balduin a legnagyobb lovag szintén, a leghitványabból meg királyt csináltak. Chatilloni Rajnald újra „alkotott” azzal, hogy megszegte a fegyverszüneti megállapodást. 1187 elején Rajnald Kerak közelében megtámadott egy muszlim karavánt. Amikor Szaladin értesült a támadásról, Guido királyhoz fordult, és elégtételt követelt. Guido tekintélyének ez volt az első igazi próbaköve, és ő azonnal be is bizonyította, hogy tényleges hatalma a nullával egyenlő. Rajnald közölte Guidóval, hogy saját földjén ő az úr és kész. Szaladinnak nem is kellett ennél több, megkezdte előkészületeit a támadásra. 1187. március 13-án kivonult Damaszkuszból. Hadserege rendkívül vegyes volt: különböző fajú, nemzetiségű, bőrszínű, nyelvű és más-más katonai hagyományokkal rendelkező katonák összessége. Olyan emberek, akik nemrég még egymás ellenségei voltak, de most már egyetlen közös céllal, hogy Jeruzsálemet visszaszerezzék, és a keresztény betolakodókat a tengerbe szorítsák.

Szaladin mielőbb meg akart ütközni, és olyan terepen, amit ő választott ki, ahova viszont el kellet csalogatni az ellenfeleit. Csakhogy Szaladin azt is tudta, ehhez a másik oldalon igen nagy ostobaságot kell elkövetni, de ebben számított Guidóra. Szaladin taktikája nagyon egyszerű volt. A keresztesek egy évszázad alatt kialakult taktikája, azon alapult, hogy nem szívesen mozdulnak el „víztől és falaktól". De ez nem jelentette feltétlenül azt, hogy Guido királyt ne lehetne ettől eltéríteni. Szaladin úgy gondolkodott, hogy Tibériás megfelelő csalétek ahhoz, hogy a kereszteseket kimozdíthassa az erődítményeikből. Meghozta tehát a döntést: megostromolja Tibériást, és várja, hogy a keresztények segíteni siessenek. Ahogy Szaladin Tibérias falaihoz ért, az ostrom azonnal eredményes volt. Ledöntötték a város egyik tornyát, rést ütöttek a falon, s így a katonák elözönölhették a várost. A kis létszámú helyőrség a fellegvárba menekült. A várúrnő futárokat menesztett Guido királyhoz. Július 2-ának reggelén a hírnökök a segélykérő üzenettel elérték Guido táborát, és a király azonnal összehívta főtanácsosait. A férj, Tripoliszi Rajmund elmagyarázta, hogy Szaladin támadása csalétek, és ilyen módon próbálják csapdába csalni a királyi sereget. Ha a királyság teljes katonai ereje felvonul a vízlelőhely nélküli kopár fennsíkra, azzal egy vereséget kockáztatnak. Guidot meggyőzte Rajmund érvelése, és úgy döntött, hogy nem mennek Tibériásba. De az este folyamán minden megváltozott, mert a templomosok nagymestere gyűlölte Rajmundot, árulónak tartotta és az ellenkezőjét akarta mint „ellenfele”. Így kihirdették az új parancsot, hogy másnap indul a sereg.

Az 1187. július 3-án a keresztes tábor életre kelt, és lázas készülődésbe kezdett. A keresztény hadsereg három hadoszlopban indult el. Tripoliszi Rajmund gróf lovagolt elöl, lovagi kontingense kíséretében. Mögötte, a hadsereg közepe táján, Guido király és a szent kereszt. Az utóhadat lbelini Balian vezette, s ebben a hadoszlopban vonultak a templomosok és az ispotályosok. A had a hűvösben indult útnak, és ahogy a nap kúszott felfelé az égbolton, a katonák egyre nehezebben viselték a perzselő hőséget. Muszlim előőrsök szinte az útra kelés pillanatától kezdve folyamatosan zaklatták a keresztény hadsereget, Szaladin ügyelt arra, hogy a fő haderőt sértetlenül készenlétben tartsa addig, amíg elérik a vízlelőhely nélküli síkságot. A keresztények rendületlenül vonultak tovább, pajzsaikkal, erős páncélzatukkal képesek voltak kivédeni a szakadatlan nyílzáport. Ezt látva, a muszlimok a lovagok harci ménjeit vették célba. Azonban a gyalogság morálját jelentősen rontotta a rossz katonai vezetés és a vízhiány, ezért a hadsereg távolról sem tudta azt nyújtani, amire valójában képes lett volna. A délelőtt közepére a hadsereg már öt- vagy hatórányi menetelést tudhatott maga mögött, s a katonák egyre jobban szenvedtek a kimerültségtől a szomjúságtól. A muszlimok szárnytámadásai sok kellemetlenséget okoztak a vonuló seregnek, de semmi nem volt még veszve. Tripoliszi Rajmund tapasztalt parancsnok volt, és pontosan tudta: az idő a legnagyobb ellenfél, s úgy vélte, folytatni kell a menetelést. Amíg Rajmund a hadsereg élén arra a következtetésre jutott, hogy a túlélést csakis egy erőltetett menet biztosíthatja, addig az utóvéd éppen ellenkező döntést hozott. Guido király erre meg pihenőt rendelt el. Rajmund, amikor megtudta a király parancsát, minden önuralmát elveszítette. Megőrült ez az ember? Rajmund úgy döntött, hogy észak felé indul a fennsíkon át Hattín közelében levő források felé, ahol a hadsereg megpihenhet és felfrissülhet, mielőtt másnap folytatja a menetelést.

Szaladin számára eljött a döntő pillanat. Teljes erővel lecsapott a lovagokra, hogy megakadályozza a vízforrások elérését. Rajmund folytatta volna a támadást, de megjött a király parancsa, hogy éjszakára tábort vernek. A győzelem mámora már most hatalmába kerítette a muszlim katonákat, Szaladin azonban óvatosabb és tapasztaltabb hadvezér volt annál, semhogy átadja magát az idő előtti ünneplésnek. A keresztény táborban viszont merőben más hangulat uralkodott. Reggel a táborbontás után a keresztény sereg elindult újra. Szaladin az utócsapatra összpontosította támadását, remélve, hogy megsemmisítheti. Itt masíroztak legádázabb ellenségei, a templomosok és az ispotályosok. A muszlim szabadcsapatok felgyújtottak egy cserjést, és a szél a keresztesek arcába sodorta a forró füstöt. Nagy kavarodás támadt a sorokban, a fegyelem kezdett felbomlani. A gyalogság harci morálja összeomlott: a katonák egyenként, majd tömegesen szakadtak el a seregtől. A nemesek és lovagok zöme Guido király körül gyülekezett. Rajmund azt tette, amit korábban is kellett volna, az elővéd lovagjaival támadást indított, aminek Szaladin előtte lévő egysége nem tudott ellenállni. A kitörés sikerült, de azután újra bezárult a gyűrű a király körül. A keresztény lovagok felismerve, hogy menekvésre nincs remény, megpróbálták magát Szaladint megölni. Miközben gyalogságuk a hegyoldalon botladozott a muszlim íjászok folyamatos nyílzáporának kitéve, addig a lovagok mindenre elszántan támadást indítottak, és egészen Szaladin sátrának közelébe jutottak, aki nem számított erre. Az első támadást sikerült ugyan visszaverni, de a lovagok újra csatasorba rendeződtek, majd ismét megindultak. A szultán kénytelen volt maga is kardot rántani. Kisvártatva túljutottak a krízishelyzeten, a lovagok pedig visszahúzódtak. Amikor már a király sátra is összedőlt Szaladin leszállt lováról, arcra borult, és megcsókolta a földet. Tudta, hogy vége, győzött.

Nem messze tőle Guido király is földre ereszkedett, és eldobta kardját. A királynak és nemeseinek esélyük sem volt menekülésre. Száz év óta a szentföldi keresztény hódítók fölött aratott legnagyobb győzelme volt. Annyi foglyot ejtettek, hogy a rabszolgapiacon már egy pár szandálért lehetett embert kapni. A foglyok között volt Guido király mellett Keraki Rajnald, ás az ispotályosok nagymestere is. Szaladin sátrába kísérték, és méltányos bánásmódban részesítették őket. A szultán a lovagiasság szellemében személyesen szolgált fel egy serleg jeges vizet Guido királynak, s ez a gesztus a hagyományok szerint annyit jelentett, hogy a fogoly élete biztonságban van. A király ivott, és továbbadta a serleget Rajnaldnak. Szaladin jelezte, hogy Guido adott inni Rajnaldnak, nem ő. A szultáni gesztussal járó személyes biztonság ígérete tehát innentől kezdve nem volt érvényes.  Rajnald olyan bűnöket követett el, hogy aligha számíthatott kedvező elbánásra. A lovag azonban meg sem próbálta kiengesztelni ellenfelét, gőgösen viselkedett. Szaladin nem hagyta magát provokálni, s egy időre elhagyta a sátrat. Amikor visszatért felkínálta Rajnaldnak az iszlámra való áttérést, amit ő személyes sértésnek vet. Az újabb durva visszautasítás hallatán Szaladin a kardjával Rajnald vállára sújtott. A lovag térdre rogyott, majd egy őr fejezte be a kivégzést, kardjával lesuhintva Rajnald fejét. Szaladin biztosította a megrettent Guidót, hogy az ő élete nem forog veszélyben, hiszen „király nem öl meg királyt”. Rajnald azonban nem érdemelt kegyelmet, tette hozzá a szultán.

Szaladin a győzelem utáni napokban választás elé került. A kérdés az volt, vajon a tengerparti városokra összpontosítson-e, ahol a felmentő seregek partot érhetnek, vagy inkább a szárazföld belseje felé forduljon és Jeruzsálemet - a célpontot, amelyért az egész háború folyik - elfoglalja? Esze azt diktálta, hogy a tengerpart elfoglalása lenne az elsődleges, szíve azonban azt súgta, hogy az emberei Jeruzsálem bevételét várják tőle. A csatamezőt elhagyva a királyság legnagyobb városa, Akkonhoz ment. A várfalakon katonákat látott, és a bástyákon zászlókat lengetett a szél. Akkon lakói fontosnak tartották jelezni, hogy készen állnak felvenni a harcot. Igazából azonban arra vágytak, hogy az életüket mentsék. Szaladin felvonultatta seregét, erre a főkapu megnyílt, s küldöttek jöttek a városból, hogy a megadás feltételeiről tárgyaljanak. Néhány órán belül Szaladin már a mecsetben imádkozott, amelyet kilencven éven át keresztény templomnak használtak. Parancsnokait szétküldte a szélrózsa minden irányába. Názáret, Szefória, Náblusz, Haifa, Kaiszareia, Jaffa erődje is elesett. Északon követte el viszont Szaladin pályafutása egyik nagy hibáját. Elküldte egyik emberét, hogy foglalja el Türoszt és Tibnint. Tibininnel nem boldogultak, ezért erősítést kellett küldeni, de amíg a kis erőd ostroma zajlott a hattíni túlélők beözönlöttek Türosz kikötőjébe, és feltöltötték a helyőrséget. Miután felismerte, hogy Türosz bevétele csak kitartó ostrom árán lehetséges, elvonult seregével a város mellett, és északnak indult a jóval könnyebb célpontnak ígérkező Szidón és Bejrút felé. Türosz kivételével így az egész tengerpart az ellenőrzése alá került így, és most már mehetett Jeruzsálem felé.

Ramlai Balduin túlélte a Hattíni csatát, de családja Jeruzsálembe menekült. Tudta, hogy Szaladin a becsületre sokat adó, szavatartó ember hírében áll, ezért kérelmet intézett a szultánhoz, hogy adjon neki engedélyt az utazáshoz, mert el akarja hozni őket Jeruzsálemből. Szaladin kíséretet adott mellé, hogy biztonságban legyen, de kikötötte, hogy csak egy éjszakát tölthet Jeruzsálemben, és soha többé nem foghat ellene fegyvert. Melyik európai uralkodó lett volna ilyen, tett volna ilyet? Nagy valószínűséggel egyik se! Bírálói szerint Szaladin a nagyvonalú gesztussal hibát követett el. Jeruzsálem védőinek ugyanis így ő maga küldött egy kipróbált parancsnokot. Balian érkezésére valóságos hisztéria tört ki Jeruzsálemben. Ragaszkodtak hozzá, hogy vegye át a helyőrség parancsnokságát, ami miatt kínos helyzetbe került. Hiába mentette fel esküje alól az egyház, tudatta a szultánnal is, milyen dilemma előtt áll. Szaladin újabb nagylelkű gesztusa a maga korában legendává vált: mentesítette Baliant esküje alól, és Tripoliszba vitette a családját. Mielőtt útnak indultak volna, saját sátrában látta vendégül a családot, drága ruhákkal, ékszerekkel ajándékozta meg a gyerekeket. A történelem folyamán nemigen jegyeztek fel hasonló esetet, amikor valaki a vele vallási alapon szemben álló ellenséggel ilyen nagyvonalúan bánt volna. Amikor Jeruzsálem az első keresztes hadjáratban a keresztesek kezére került, a városban élők a történelem egyik legszörnyűbb tömegmészárlásának lettek áldozatai. A borzalmak egy évszázad alatt sem törlődtek ki a muszlimok emlékezetéből. Szaladin viszont egyértelműen kinyilvánította, hogy nem akar vérontást. Balian tudta, hogy a helyőrség nem áll ki tartós ostromot, de azt is tudta, hogy keresztény lovagként köteles megkísérelni a lehetetlent, akár az élete árán is. Mire Szaladin serege körülvette Jeruzsálemet, a város lakossága vagy hatvanezerre duzzadt. Közülük talán húszezer volt a férfi és hatezer, akinek fegyvere is volt. Hatezer fanatikus azonban félelmetes erőt képvisel, ha kőfalaktól védve küzd, abban a hiszemben, hogy szentek és angyalok a harcostársai. Szaladin szeptember 20-án tábort vert Jeruzsálem mellett. Az első napot az ostrom megtervezésével töltötte. Abból indult ki, hogy a jeruzsálemi fellegvár oda került erősítésként, ahol a fal a leggyengébb. Ezért a nyugati várfal ellen rendelt el támadást. Katonái öt napon át küzdöttek a nehéz tereppel. Hiába voltak fölényben, nem jutottak egyről a kettőre. Jobbára a nagy hatótávolságú fegyverekkel vívták az ütközetet, de nem tudtak a falak közelébe jutni. Szaladin megparancsolta hadmérnökeinek, hogy használják ki a nyugati szelet. Homokkal és porral töltötték meg ostromgépeiket, és szabályos homokviharral vakították el a város védőit.

A szultán 5 nap után rájött, hogy az áttörés a legnagyobb valószínűséggel a Magdolna-várfolyosó környékén sikerülhet, pontosan ott, ahol annak idején Bouilloni Gottfried is behatolt Jeruzsálembe. Hamarosan nem kevesebb mint negyven ostromgép hajigált köveket a város falaira. A katonák itt elérték a város falait, és munkához láttak. Köveket rángattak ki a falból, csákányokkal, emelőrudakkal meglazították a habarcsot, majd járatokat kezdtek ásni a fal alatt, és fagerendákkal támasztották alá az alapot. Végül sikerült harminc méter hosszú alagutat ásniuk egy őrtorony alatt, és amikor elkészültek vele, meggyújtották a falat tartó támfákat. A falszakasz recsegve-ropogva összeomlott, és mélybe zuhant. A helyőrség számára lejárt a hősies ellenállás ideje. A védőknek most nyílt sisakos harcban kellett volna szembe szállnia a muszlim harcosokkal. Balin tudta, hogy a helyőrség katonáira biztos mártírhalál vár, a nem harcolók sorsáért viszont továbbra is felelősséggel tartozott. Miközben Balian közeledett Szaladin táborához tárgyalni, a muszlimok behatoltak az északi falon ütött lyukon, de a várvédők visszaverték őket. Szaladin úgy gondolta, karnyújtásnyira van a szent város bevételétől. Amikor jelentették neki, hogy Balian őt akarja látni, kétszer is elutasította a találkozót, mondván, hogy nincs miről beszélniük. A harmadik megkeresésre végül szóba állt ellenfelével, de miközben tárgyaltak, a muszlim táborban üdvrivalgás tört ki, mert zászlóik megjelentek a vár oromzatán. Szaladin erre a keresztény parancsnokhoz fordult, és megkérdezte tőle, miért akarja feladni a várat, amikor az már muszlim kézre került. Mielőtt Balian válaszolhatott volna, Szaladin arcáról lefagyott a mosoly, mert a keresztény várvédők újra visszaverték a muszlimokat a betörési pontról, és ledobálták a vár fokára kitűzött zászlóikat is. A szultán ismét Balianhoz fordult, és elismerte, hogy Allah útjai kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy a városnak nem az a sorsa, hogy kard által vesszen el. Arra kérte a keresztény parancsnokot, jöjjön vissza hozzá másnap, hogy megbeszélhessék a város feladásának feltételeit. Másnap Balian kilovagolt Szaladin sátrához, ahol megkezdődött a tárgyalás. Kijelentette, hogy képesek az utolsó csepp vérükig harcolni, ha muszáj, megölnek a városban minden rabszolgát, lerombolnak minden szent helyet. Szaladin épp elég jól ismerte a keresztesek mentalitását ahhoz, hogy komolyan vegye Balian szavait. Tudta, hogy az emíreknek nem kevés áldozatot kellett hozniuk azért, hogy vele tartsanak, és aligha tekintenék győzelemnek azt, ha egy romokban heverő szent várost hódítanának vissza, ahol szent helyeiket a földdel tette egyenlővé az ellenség.

 Szaladin kezében hatékony fegyver volt a nagyvonalúság, és ezzel a fegyverrel elődjei és kortársai közül csak nagyon kevesen tudtak bánni. Szaladin megértette, hogy a kegyesség és az emberséges bánásmód időnként kapukat nyithat, és komoly véráldozattól kíméli meg hadseregét. Ha tehát irgalmas Jeruzsálem lakóihoz, azzal azt üzeni a világnak, hogy nemcsak a várat, hanem az emberek szívét is meghódította, és hogy senkinek sincs oka félni, akár keresztény, akár muszlim. Elfogadta a város kapitulációját, és tárgyalásokba bocsátkozott, hogy megállapítsák a váltságdíjak összegét. Szaladin mindenkinek negyven napot adott, hogy előteremtse a váltságdíj összegét, kikötve, hogy akinek ez nem sikerül, arra rabszolgasors vár. A győztesek ezúttal nem fosztották ki az épületeket, nem erőszakolták meg a nőket. Heraclius pátriárkát és papjait közöny és szűkmarkúság jellemezte. Heraclius egy vasat sem ajánlott fel az egyházi vagyonból a szegényebbek kiváltására, csak a saját magát fizette ki. Még Szaladin is megdöbbent a viselkedésén, és „istentelen embernek" nevezte. Sok szegény kereszténynek nem sikerült negyven nap alatt előteremtenie a váltságdíjat. A korábbi hódítók, bármilyen vallásúak voltak is, nem vesztegették volna az időt, és elhurcolták volna őket rabszolgának, Szaladin azonban rugalmasan kezelte a saját maga által hozott szabályt, és igyekezett segíteni a szegényeken. Együttérző magatartása szöges ellentétben állt a gazdag jeruzsálemiekével, akik „letojták” embertársaikat. Végül, bár lett volna annyi pénz a városban, ami kellett volna, mintegy tizenötezer jeruzsálemit menetoszlopokban a damaszkuszi rabszolgapiacra hajtottak.

A szent város eleste után a keresztény állam ,,szíve" Türoszba helyeződött át. Szaladinnak ahhoz, hogy lezárja a háborút, el kellett foglalnia ezt az utolsó „szigetet” is. A Türoszt védő bárók és lovagok Montferrati Konrádot választották vezérüknek. Szaladin talán fel sem fogta, hogy karnyújtásnyira volt a háború megnyerésétől, mielőtt Konrád kiénekelte volna a sajtot a szájából. November 8-án ért Szaladin Türoszhoz. Parancsnokai közül sokan úgy érezték, a város bevételének esélye elszállt. Ráadásul közeledett a tél. A csaknem hat méter vastag falú várat nehezen lehetett bevenni, de Türosz ostroma folytatódott. Szaladin vízi fölényének köszönhetően szorulni kezdett a hurok a város körül. December 30-án azonban Konrád gyakorlatilag szétzúzta a szultán reményeit. Még virradat előtt felsorakoztatta hajóhadát (17 gálya és 10 kisebb hajó), hogy törjenek ki a kikötőből, és lepjék meg a muszlim járőrhajókat. A haditengerészeti helyzet perceken belül gyökeresen megváltozott. A muszlim harcosok közül sokan a vízbe vetették magukat, és kiúsztak a partra. Eluralkodott a káosz, a keresztények több hajót foglyul ejtettek, a többi elmenekült. A szultán úgy döntött, mindent egyetlen rohamra tesz fel, és megüzente parancsnokainak, hogy ha ez a támadás nem jár sikerrel, felhagy az ostrommal, és feloszlatja a hadsereget. Türosz ostromára Szaladin nagy évének, az 1187-es esztendőnek legutolsó napján került sor. Mindennemű taktikai finomságot mellőzve egyszerűen özönleni kezdtek a vár felé, ahogy azt már számtalanszor megtették. Konrád várvédői azonban megbirkóztak a feladattal, és visszaverték őket. Szaladin másnap feloszlatta a hadsereget, és elvonult Türosz alól.

Szaladin diadalait részben a keresztények megosztottságának köszönhette, amit ki is használt. Szabadon engedte a foglyul ejtett Guidót, arra számítva, hogy a keresztény táborban felüti a fejét a széthúzás. A saját kárán kellett azonban megtanulnia, hogy Guido is tud veszélyes ellenfél lenni, aki úgy döntött, hogy a királyság visszahódításához szüksége van egy bázisra, és ez Akkon kell, hogy legyen. 1188 nyarán szállingózni kezdett az erősítés, így Guido megindult. Támogatta a pisai és a szicíliai flotta is, amelyek itáliai önkénteseket hoztak. Guido vakmerő volt: csábította a lehetőség, és nem törődött azzal, hogy olyan helyőrség ellen vonul fel, amely kétszeres létszámfölényben volt az ő seregével szemben. Szaladin hitetlenkedve fogadta a hírt, nem tudta komolyan venni a fenyegetést. Arra a hírre azonban, hogy új híres lovagok érkezett a Szentföldre, már megszólalt Szaladinban a vészcsengő. Türingiai Lajos vezetésével behajózott Barbarossa Frigyes hadseregének előőrse, amivel kezdetét vette a harmadik keresztes hadjárat. Szaladin szeptember 15-én megtámadta Guido táborát, rohamát a keresztesek visszaverték. A keresztesek tábora a nyár végére már jószerével bevehetetlen volt. Frigyes német császár, akit annyira „várt” Szaladin, soha nem érte el a Szentföldet lovagi seregével, útközben meghalt. Fia megtette ugyan, ami tőle telt, de nem volt meg a kellő tekintélye, mint az apjának, így a seregben széthúzás ütötte fel a fejét. A német nemesek közül sokan visszahajóztak Európába, a seregnek így csak a maradéka érte el a Szentföldet, Türingiai Lajos vezetésével egy erős templomos kontingens, valamint több ezer keresztes. A király ekkora erővel úgy döntött, megkockáztat egy támadást Szaladin tábora ellen. Szaladin számított arra, hogy a keresztesek megtámadják, de amikor erre október 4-én sor került, a meglepetés erejével hatott a számára. Támadásba lendültek a muszlimok jobbszárnya ellen, amelyet szokás szerint Szaladin unokaöccse vezetett. Takí ad-Dín menekülést színlelt, hogy akkor forduljon szembe az üldöző templomosokkal, amikor azok kezdeti lendülete már alábbhagyott. Szaladin viszont komolyan vette unokaöccse színlelt megfutamodását, erősítést küldött, és ezzel megbontotta az arcvonala közepét. Az egyensúly így felborult, és a keresztény középhad rárontott a serege középső részére. Az arcvonal középen összeomlott, a keresztény középhad lovagjai körében pedig fellazult a fegyelem, és elkezdték fosztogatni Szaladin táborát. Legyilkolták a szolgákat, majd hozzáfogtak a szabad rabláshoz. Szaladin egész hadseregének sorsa egy hajszálon múlt. Ha a keresztesek ledöntötték volna Szaladin sátrát, a muszlim harcosok szétszaladtak volna, gondolva, hogy a szultánt megölték vagy foglyul ejtették. A lovagok azonban ezt elmulasztották. Szaladin rendkívüli akaraterőről tett tanúbizonyságot, és megállította a futásnak eredt középhadat. Összegyűjtött egy kicsi alakulatot, amelynek ő maga állt az élére, és támadásba lendült. A csata átalakult a keresztény tábor irányába tartó ádáz hajszává. A keresztes lovasság megmenekülését annak köszönhette, hogy menedékre lelt a megerősített táborban. Az akkoni csata gigászi küzdelem volt, amelynek első felében Szaladin hadvezéri pályája legsúlyosabb vereségét szenvedte el. A győzelem „pocsékba ment", mert a keresztény erősítés heteken belül özönleni kezdett Európa legkülönbözőbb tájairól, így minden maradt a régiben.

A következő napokban egy ruháját szaggató asszonyt hoztak Szaladin színe elé. Keresztény nő volt, aki a tábora előtt kószált. Szaladin megkérdezte tőle, miért olyan zaklatott, mire az asszony azt felelte, hogy muszlim tolvajok ellopták a sátrából csecsemő kislányát. Szaladint meghatotta a történet, és futárokat küldött szét a táborában, hogy keressék meg a gyermeket. Egy órán belül hozták is a kisbabát, mire az édesanyja olyan heves zokogásban tört ki, hogy senki sem állta meg könnyek nélkül, aki látta. Nem értették a szavait, de egyértelmű volt, hogy a szultánnak hálálkodik. A másik táborba melyik keresztes vezető tett volna hasonlót egy az ellenséghez tartozó civilért? 1190 júliusára Henrik, Champagne grófja lett az ostromló hadak parancsnoka. Az ostrom mögött egyre több katona és pénz állt, így az akkoni helyőrségre nehezedő nyomás erősödött. A keresztesek a vár ostromára összpontosítottak, és nemigen kalandoztak el táborukból. Az ostromlott várost védő katonákon és parancsnokaikon úrrá lett a kétségbeesés. 1190 októberében megérkezett az igazi veszedelem első hírnöke, Oroszlánszívű Richárd angol király hadseregének előőrse. Szaladin megtudta, hogy Richárdot „nagyfokú vitézség és harci szellem jellemzi, és égő szenvedéllyel szereti a háborút". Mindezek tudatában az angol-francia haderő küszöbönálló érkezése „félelemmel töltötte el a muszlimok szívét".  1191 nyarát írtak már a krónikák mikor a keresztesek táborában mindenfelé trombitaszó harsant és örömtüzek gyúltak. Így ünnepelték Richárd angol király érkezését. A keresztes seregből addig hiányzott valami: a parancsnoki egység. Most azonban, hogy Richárd megérkezett, a kereszteseknek is volt egy vaskezű vezérük. A jelenléte magabiztosságot kölcsönzött katonáinak, az ostrom új lendületet kapott. A döntő áttörés július 5-én éjszaka következett be, ami Richárd hadmérnökeinek érdeme. Ekkor az Átok-torony megadta magát a rázúduló kőzápornak, és összeomlott. Richárd támadást vezényelt a romokban heverő torony ellen, de kétszer is visszaverték. Az angol király szorítása egyre erősödött, Szaladin azonban mindent megtett, hogy lefejtse Richárd ujjait Akkon nyakáról. Valahányszor a keresztesek támadáshoz készülődtek, a városfalon belülről jelezték Szaladin seregének, hogy üssenek rajta a keresztény táboron. Ez szinte naponta meg is történt, de a tábor olyan erős volt, mint még soha. Szaladin az Átok-torony összeomlása után támadást indított, hogy tehermentesítse Akkon védőit, de nem ért el semmit se vele. Július 11-e után a helyőrség egyszerűen képtelen volt folytatni a harcot. Richárd követeket küldött Szaladin táborába, hogy tárgyaljanak a békefeltételekről. Valójában azonban kémkedni mentek, és felmérték a katonák hangulatát. Richárdnak azt jelentették, hogy ha Szaladin nem tudja elűzni a kereszteseket, Akkon sorsa meg van pecsételve. Szaladin ugyanezt csak a másnapi harcok után ismerte fel. Ekkor egy futár, aki úszva jutott ki a városból, ultimátumot vitt neki a várvédők parancsnokaitól. Július 12-én Akkon muszlim parancsnokai elfogadták a város feladásának feltételeit. A békejavaslatnak három fontos pontja volt: vissza kell kapniuk a hattínnál elvesztett Szent Keresztet, szabadon kell bocsátani 1.600 fogva tartott keresztényt, és egy nagyobb pénzösszeget is ki kell fizetni. Az ostromlók karnevált rendeztek Akkon utcáin: dicsérték az Urat, táncoltak örömükben, hogy két év után végre bejuthattak ide.  A szultánnak nem maradt más dolga, mint kifizetni a váltságdíjat a foglyokért. Eleinte rendben ment minden, Szaladin megengedte Richárd követeinek, hogy megnézzék a szabadon bocsátandó foglyokat. Ezzel, legalábbis a keresztények szemében, ő is jóváhagyta az emírjei által elfogadott békefeltételeket. A tárgyalások időszakában béke honolt a szemben álló felek között. Az Akkon bevétele utáni hetekben Richárdnak volt ideje arra, hogy felmérje a hadi helyzetet, és átgondolja a stratégiát. Ja és már csak ő volt a vezér, Fülöp Ágost francia király jobbnak látta hazamenni. Szaladinnak viszont mindössze harminc napja volt, hogy teljesítsen egy olyan megállapodást, amelyet nem írt alá, és jóvá sem hagyott. A helyőrség katonáiért követelt váltságdíj összege túl magas volt ahhoz, hogy ilyen rövid időn belül előteremtse. Az angol király augusztus 20-án, amikor tudomása szerint Szaladinnak ki kellett volna fizetnie a váltságdíjat, kivonultatta Akkonból a teljes haderőt, és várt. Délben a muszlim őrszemek azt látták, hogy az Oroszlánszívű csatasorban haladó lovagjai kíséretében kilovagol a városból. Jelentették, hogy az angol király serege teljes egészében elfoglalja az Akkon előtti síkságot. Amit az őrszemek ezután láttak, attól elhűlt az ereikben a vér, és azonnal futárt küldtek Szaladinhot. Az történt, hogy az akkoni helyőrség mintegy 3.000 katonáját egymáshoz szíjazva, hátrakötözött kézzel kiterelték a városból. Amikor a felsorakozott keresztény harcosok elé értek, hátborzongató mészárlás vette kezdetét. A keresztesek elkezdték kivégezni a foglyokat. Ha volt pillanat a történelemben amikor a két harcban álló vallás és kultúra közötti szakadék szélesre tárul, ez az volt. Példátlan és embertelen tett volt, amire mai szóhasználattal az emberiség elleni bűntettként lehetne hivatkozni. Minden olyan gyorsan történt, hogy Szaladin őrségbe küldött katonái nem tehetek egyebet, mint hogy bosszúra szomjazva rárontanak a keresztesekre, tovább duzzasztva a muszlimok veszteséglistáját. Szaladinnak csapatai is egyenként követték a többieket. Csak az vetett véget az ütközetnek, hogy leszállt az este. Az Akkon előtti síkon holtak ezrei hevertek ekkor már. Szaladin katonáinak harci szellemét ezentúl az Oroszlánszívű puszta létezése is aláásta, és ezen a szultán személyes jelenléte sem változtatott.  Richárd napokon belül folytatja útját. Két részre osztotta a gyalogságot, és folyamatosan váltogatta őket a menetelés során dél felé. Aki éppen nem harcolt, az „pihenhetett", a tenger felőli oldalon, a flotta és a lovasság fedezékében masírozhatott. Tőlük balra a lovasság haladt, amely lefedte a menetoszlop teljes hosszát. Az előőrs és az utóvéd pozíciójában a templomosok és az ispotályosok váltogatták egymást. Richárd tudta, hogy az augusztus végi rekkenő hőségben ajánlatos óvatosan mozgatnia haderejét. Ennek szellemében csak délelőtt meneteltek, és minden másnap pihenőt tartottak. Így csaknem tizenkilenc teljes napot vett igénybe az Akkon és Jaffa közötti 130 kilométer megtétele. Szaladin a három kilométernyire húzódó magaslatokról figyelni tudta a keresztesek minden lépését, és kedvére háborgathatta őket. Az út a vonuló sereg alatt hamarosan megtöredezett, és az elöl haladók porát nyelő utóvéd kezdett lemaradozni. A törökök lecsaptak az utóvédre. Próbálták elválasztani a menetoszlop elejétől, és a tengerbe szorítani. Richárdot azonban válogatott lovagokból álló különítmény élén haladt, hogy ha bármelyik csapatrész veszélybe kerül, a segítségére tudjon sietni.  Az eseményeket a dombtetőről figyelte Szaladin, akit elkápráztatott a keresztesek fegyelmezettsége. A lovas íjászok szórványos rajtaütési kísérleteit a keresztény íjpuskások könnyen visszaverték, a lovagoknak elő sem kellett jönniük a gyalogság élő pajzsa mögül. A szultán kereste az összecsapás lehetőségét, kivárásra alapozta taktikáját. A következő hét folyamán Szaladinon egyre jobban erőt vett a kétségbeesés, mert továbbra sem sikerült megtörnie Richárd seregének vasfegyelmét. Szeptember 7-én reggel tábort bontott a keresztény had és elindult Arszuf felé. Az előőrsöt a templomosok jelentették, a középhadban, a zászló körül az Oroszlánszívű angol és normann lovagjai csoportosultak, utánuk jött a francia lovagok zöme. Az utóvédet az ispotályos és a szír lovagok alkották. Az előőrs eljutott Arszuf külterületére, de a sereg többi része nem, mert Szaladin egész seregével támadásba lendült. A legnagyobb nyomás, most is az utóvédre nehezedett. Szaladin úgy tervezte, elvágja az ispotályos lovagokat a keresztes sereg többi részétől, és mielőtt Richárd a segítségükre siethetne, megsemmisíti őket. Mivel a lovagok azt a parancsot kapták, hogy nem hagyhatják el ellencsapás céljából a menetoszlop közepét, a törökök felbátorodtak. Közelebb merészkedtek, és kézitusára kényszerítették a kereszteseket. Most már a kard és a buzogány volt a fő fegyver. Feje tetejére állt minden. Ha Szaladin ki tudta volna használni a helyzetet, ahogy Hattínnál megtette, eldőlt volna a csata, a tengerbe szoríthatta volna a keresztényeket. De ezúttal is Richárd reagált jobban. Az angol uralkodó megfúvatta a trombitákat, és a csapatrészek szép sorjában, rendezetten kiözönlöttek a gyalogság falának résein, és pusztító erejű rohamot indítottak a török középhad és balszárny ellen.

Szaladin seregének jobbszárnyára zúdult a lovagok támadása. A roham olyan gyorsan jött, hogy a muszlim gyalogosokat, lovakat, lovasokat egyszerűen egymáshoz préselték, és eltaposták. Szaladin seregéből több ezren lelték halálukat a kaotikus forgatagban. Richárd nem engedte az ellenség üldözését mert tisztában volt vele, hogy ebből már sok baj és vereség volt a kereszteseknek. Legfontosabb a rend, fegyelem fenntartása volt.  Szaladin összeszedte a hadát, és az Arszuf folyótól délre lévő területre vonult, és ismét háborgatni kezdte a kereszteseket. Az adott körülmények között ez volt a legtöbb, amit tehetett. Hiszen Richárd rohama egyértelműen megmutatta, hogy a nyugati lovagok nyílt csatában jobbak, és Szaladin most már arra is rádöbbent, hogy nagy tudású hadvezérrel áll szemben. A szultán attól tartott, hogy Richárd esetleg ezt a pillanatot választja ki arra, hogy megváltoztassa az útvonalat, és rohamra induljon Jeruzsálem ellen. Richárd azonban nem volt hajlandó hazardírozni. Szaladinnak így volt ideje összeszedni magát. Az Oroszlánszívű szeptember 9-én tovább indult dél felé. Szaladin megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Jaffa felé továbbra is, de arra gondolt, hogy Jaffa talán csak az első célpontjuk, és Egyiptom kapuja, Aszkalon felé haladnak majd tovább. Szaladin meggyőzte magát arról, hogy Richárd tulajdonképpeni célpontja Egyiptom, ezért gyorsan akcióba lépett. A szultán fivérére bízta a Jeruzsálemet védő fősereget, ő maga pedig néhány válogatott lovasszázaddal elnyargalt Aszkalon felé. Megparancsolta katonáinak, hogy kergessék ki Aszkalon lakóit otthonaikból, majd bontsák le a városfalat, és égessék porig az egész települést. Röpke tíz nap alatt törmelékhalmazzá változtatták a várost, és Szaladin maga is kivette részét a kétkezi munkából. Míg ő rombolt, Richárd szeptember 10-én megérkezett Jaffához, amelyet gondosan megerősített. Aszkalon lerombolásának befejeztével a szultán visszatért Jeruzsálembe, és a város megerősítésére összpontosította figyelmét. Döntött: Jeruzsálemet akár egész hadserege és a saját élete árán is megvédi.  Közben beköszöntött a mediterrán tél, három hónapig esők verték a tájat, a keresztesek ronggyá áztak nap, mint nap. Richárd 1192. január 3-án parancsot adott seregének a Jeruzsálem felé történő menetelésre, de inkább csak azért, hogy elfoglalja őket valamivel. Néhány órányira voltak már csak Jeruzsálemtől, amikor az esőt felváltotta havas eső, majd havazás. A borzalmas körülmények hatására a szentföldi lovagrendek tagjai megelégelték a dolgot, és visszafordultak. Richárd sokat rágódott a helyzeten, nem adta be egykönnyen a derekát, de belátta, hogy csapatai legyengült állapota miatt nehéz lenne bevennie a várost. Richárd meghajolt az érvek súlya alatt, és a sereg visszafordult. Szaladin, úgy érezte, Richárd visszavonulása a muszlimok buzgó imáinak köszönhető. A hírt, hogy mégsem lesz ostrom, úgy fogadták, mint valami csodát. A keresztény hadsereg Aszkalont romokban találta, úgy, ahogy Szaladin otthagyta. Most néhány ezer kimerült katonának kellett megkísérelnie a város úijáépítését, majd szembenéznie a háromszoros túlerőben lévő ellenséggel. Ide jött egy hírnök Richárd királyhoz, aki kancellárjától hozott levelet, akik könyörögtek az uralkodónak, hogy azonnal térjen haza Angliába, mert fivére, János meg akarja kaparintani a koronát. Az angol király inkább újra Jeruzsálem felé indult seregével. Szaladin amint hírét vette ennek, kettéosztotta a haderejét: a katonák fele Jeruzsálemben maradt, a másik fele pedig a városon kívül zaklatta a kereszteseket. Richárd kémei egy nagy karavánra hívták fel a figyelmet, ami a közelben haladt el. Szaladin is tudott erről, és több száz katonát küldött a karaván őrségének megerősítésére. Richárd valamennyi győzelme közül ez volt a legelsöprőbb. Sokan ugyanis a három-négyszeres létszámfölény ellenére sem vállalták a harcot Szaladin katonái közül, inkább megfutamodtak. A győzedelmes keresztesek szinte el sem akarták hinni, hogy ekkora szerencséjük volt. Sokkal értékesebb zsákmányhoz jutottak, mintha bevettek volna egy nagyobb várost. Szaladin lelkileg mélypontra jutott. Meg volt győződve arról, hogy Richárd most már biztosan haladéktalanul Jeruzsálem ellen vonul, ezért csatarendbe állította csapatait, és kiküldött néhány különítményt, hogy mérgezzék meg a közeli vizeket. Szaladin imája a jelek szerint újra meghallgatásra talált: a keresztény tábort figyelő felderítők nagy tanácskozásról számoltak be, amely után az egész keresztes haderő megkezdte a visszavonulást. Az történt, hogy Richárd újra „közvéleménykutatást" tartott a seregben. A helybeli lovagok ismét le akarták beszélni a Jeruzsálem elleni támadásról. Felhívták a figyelmét arra, hogy Szaladin megmérgeztette a vízlelő helyeket. Richárd mindent megtett, hogy ne őt terhelje a felelősség a Jeruzsálemmel kapcsolatos döntésért, de a király azonban alighanem már jó ideje tudta: a hadjárat kudarcra van ítélve. Inkább visszavonult, Akkonba. Itt érte a hír, hogy Szaladin július 27-én megtámadta Jaffát. A helyőrség négy napig ellenállt, de a támadók betörtek a városba, a megmaradt védők pedig a fellegvárba húzódtak vissza. Abban állapodtak meg Szaladinnal, hogy ha nem érkezik felmentő sereg, megadják magukat. A szultán elégedett volt a megállapodással, mert azt hitte, hogy Richárd sem érhet oda. De ezúttal is tévedett: az Oroszlánszívű azonnal hajóra szállt. A hét hajóját többször is ellenszél tartóztatta fel, így az angol király két gályával ért a városhoz. Szaladinnak minden oka megvolt rá, hogy azt higgye, Richárd ezúttal elkésik. Hajnalban azonban trombitaszóra ébredt, amely az angol király hajójának érkezését jelezte. A szultán rendelkezett, hogy vigyenek további csapatokat a városba, és szólítsák fel a helyőrséget, hogy azonnal adják meg magukat. A fellegvárból azonban már látták Richárd közeledő hajóit, ezért igen komótosan szedelőzködtek. Az Oroszlánszívű a fegyverével kimászott a gályából, és a derékig érő vízben botladozva a part felé gázolt.

Követték nehéz páncélzatú lovagjai és tengerészei is. Közben a helyőrség 49 megmaradt katonája a város szárazföld felőli oldalán sorban állva fizette meg a váltságdíját önmagáért. A sor végén állók azonban hirtelen megpillantották a gályákról a vízbe szálló erősítést. Gyorsan felvették páncéljukat, fegyvereiket, és harcolni kezdtek. Szaladin közben sátrában fogadta a jeruzsálemi pátriárkát, aki a puszta véletlen folytán tartózkodott Jaffában. Egyik embere hátulról odalopózott a szultán sátrához, és köhécselve, torkát köszörülve felhívta magára Szaladin figyelmét. Szaladin szinte szóhoz sem jutott. Amikor a pátriárka már emelte a pennát, hogy aláírja a vár feladásáról szóló okmányt, a menekülő katonák kis híján feldöntötték a sátrat. Szaladin kiadta a parancsot hadseregének, hogy inkább vonuljanak vissza. Richárd és társai időközben elhagyták a tengerpart homokját, és barikádot emeltek a városfal mentén. Szaladin csapatai újfent megmutatták, hogy jelentős túlerejük dacára nincs bátorságuk felvenni a harcot. Richárd a sátrát a falakon kívül verette fel, és azt csupán maroknyi harcos őrizte. Szaladin, miután kémeitől megtudta, hogy Richárd gyakorlatilag védtelen, a sötétség leple alatt egész hadseregével körülvette a kis táborhelyet, hogy virradatkor ráronthassanak, és foglyul ejthessék az Oroszlánszívűt. A terv valószínűleg bevált volna, csakhogy egy álmatlanságban szenvedő keresztes meghallotta a közeledő muszlimok beszédét, és figyelmeztette a királyt. Richárd éppen csak egy páncélinget kapott magára, és mezítláb pattant nyeregbe. Maroknyi lovagjával újabb fabarikádot raktak össze. Richárd készülni kezdett élete legádázabb csatájára. Szaladinnak most lehetősége nyílt a katonai megoldásra. A keresztes hadsereg ereje ugyanis a páncélos lovagok ellenállhatatlan rohamában rejlett, most azonban alig tucatnyi lovag állt szemben az ő több ezer katonájával. Az Oroszlánszívű mesterien szervezte meg 2.000 fős haderejét. Gyalogosait két vonalban sorakoztatta fel: az első sor térdelt, és ferdén a homokba szúrt lándzsáik a támadók lovainak szegeződtek, a hátsó sorban pedig az íjpuskások álltak. Mögöttük volt egy harmadik sor is, ezeknek a katonáknak az íjpuskák újratöltése volt a feladata. Most már csak arra volt szükség, hogy a gyalogság fegyelmezetten harcoljon, és ez Richárd vezetésével sikerült is.

Több órán át folyt a kegyetlen harc. Amikor a muszlimok rohama alábbhagyott, Richárd és néhány lovasa ellentámadásba lendült, és megfutamította a maradékot. Szaladin azonban újabb rohamot vezényelt, amire mindössze egyetlen lovasa (!) volt hajlandó elindulni. Ez után az összeomlás után nyilvánvaló volt, hogy békét kell kötni. Szaladin többé nem számíthatott rá, hogy a katonái akár érte, akár a hitükért fegyvert fognak. Richárd magához rendelte Szaladin követét, és felajánlotta a szultánnak, hogy megtarthatják Aszkalont, ha megfizetik neki a város újbóli megerősítésének költségeit. Szaladin serege elérte teljesítőképessége határait, és még egy vereség óriási következményekkel járt volna. Hároméves fegyverszünetet kötöttek. A keresztényeknek ki kellett üríteniük Aszkalont, de kárpótlásul megkapták a már kezükön lévő Türosz, Akkon, Haifa, Arszuf és Kaiszareia mellé Ramlát és Lüddát. Ezzel a harmadik keresztes hadjárat véget ért. 1192 október elején Oroszlánszívű Richárd elhajózott Akkonból, elhagyta a Szentföldet. Az 54 éves szultán csak ekkor nyugodott meg, és keresett vigaszt a hitében. Már régen tervezte, hogy elzarándokol Mekkába. Az ő félelmei alábbhagytak, de a védelme alatt álló muszlimok továbbra is aggódtak, egyszerűen nem engedték el. A szultánnak sok keserűséget okozott a gondolat, hogy ha ő nem lesz, utódai néhány éven belül elherdálják mindazt, amiért egész életében küzdött. 1192 végén ismét nyeregbe szállt. Kilovagolt Jeruzsálemből, és körutat tett a határ menti erődítményekben. Október 19-én viharos időben érkezett meg Tibériásba, de sem egészségi állapota, sem a zuhogó eső, sem a sáros út nem rettentette vissza. A sűrű program rendkívüli igénybevételt jelentett a számára. Amint befejezte északi útját, visszatért Damaszkuszba, hogy ott töltse a telet. Damaszkuszi bevonulása emlékezetes pillanat volt. A tömeg nemcsak a sikeres hadvezért, hanem a nagylelkű embert és az iszlám hősét is ünnepelte ekkor.

A mekkai zarándokok 1193 februárjában jöttek vissza Damaszkuszba. Érkezésük felébresztette Szaladinban a vágyat, hogy a következő csoporttal ő is elhagyja Szíriát. A nagy örömünnepen ő is kilovagolt kíséretével, hogy köszöntse a hazatérőket a zuhogó esőben.  A zarándokok ünnepélyes fogadása után Szaladin arra panaszkodott, hogy nem érzi jól magát, és hamarosan belázasodott. A hideg, nyirkos időben csúnyán megfázott, és ez a hétköznapi betegség megnyitotta előtte a Paradicsom kapuját. A kilencedik napon már világossá vált, hogy a szultán nem fog felépülni, és Damaszkusz utcáin különféle pletykák terjengtek. A város lakói attól féltek, hogy trónutódlási viták robbannak ki. A trónörökös, al-Afdal, amint meghallotta, hogy az orvosok feladtak minden reményt, összehívta Damaszkusz vezető emírjeit, és felszólította őket, hogy esküdjenek hűséget neki. 1193. március 4-én, amikor a pap a reggeli ima végén elmondta, hogy „Nincs más Isten, csak Ő, és Benne bízunk", a szemtanúk szerint Szaladin elmosolyodott, majd lehunyta örökre a szemeit. Damaszkusz utcáin hangos jajveszékelés tört ki a szultán halálának hírére. Más nagy hatalmú uralkodók híveinek gyakran meg kellett szervezniük a nyilvános gyászolást, Szaladinnak azonban nem volt szüksége efféle propagandára. Fiai őszinte, spontán módon csatlakoztak az utcákon gyászoló tömeghez, és az emberek is őszintén nyilvánították ki részvétüket. A szultán teljesen elszegényedve halt meg, ami egészen egyedi eset a történelemben. Szaladin halálával az iszlám világ az egyik legnagyobb hatású és legfigyelemreméltóbb egyéniségét vesztette el. Mondhatjuk ezt úgy is, hogy a keresztény Európa számára ő az ellenség volt, a megtestesült gonosz, aki elvette Jeruzsálemet, a szent várost a keresztényektől. De tetteit mérlegre téve ugyanolyan ember volt, mint bárki más. Élete során volt része sikerekben, kudarcokban, megpróbáltatásokban egyaránt. Hozott jó és rossz döntéseket, követett el kisebb-nagyobb hibákat, ebben sem különbözött senkitől kortársait tekintve. Életének utolsó éveiben szembesült pályafutása legnagyobb kihívásával, mikor olyan ellenféllel került szembe, aki méltó volt hozzá, és felvette vele a versenyt. Szaladin számára az emberek voltak az igazán fontosak. Rengeteg példáját láttuk annak, amikor tanújelét adta emberségének, és nemcsak sajátjaival hanem a keresztényekkel szemben is, amivel ellenségei körében is sokak tiszteletét kivívta. Halála után a létrehozott birodalma még egy darabig fennmaradt, de már soha nem volt olyan, mint az ő idejében. Utódai elherdáltak azt, amit ő felépített, és a tisztelet, az emberség is kiveszett a trónra kerülők legtöbbjéből. 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Amin Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, Európa Könyvk, Bp, 1997

Arthur Goldschmidt Jr.: A ​Közel-Kelet rövid története, Maecenas K., Bp. 1997

Geoffrey Regan:  Oroszlánszívűek, General Press Kiadó, 1998

James Reston: Isten katonái, Oroszlánszívű Richárd és Szaladin a III. keresztes hadjáratban, Alexandra K. 2001

Szólj hozzá