2017. júl 07.

BOUDICA

írta: beatj
BOUDICA

A harcos királynő

„Rendkívül magas volt, tekintete ádáz, hangja nyers.

Lángvörös hajának hatalmas tömege a csípőjére hullt.

Nyaka körül óriási aranyláncot viselt, és mindig sokszínű

tunikát hordott, amely fölé melltűvel összefogott vastag

köpenyt borított. Félelmet ébresztő volt a megjelenése.”

Dio Cassius: Római történelem

 

Az ókor történelme tele van híres személyiségekkel, nagy királyokkal, hadvezérekkel, ismert hősökkel.  De ezek legnagyobb része, vagy inkább nagy többsége férfi. A történelmet a legtöbb esetben férfiak írták, írják napjainkban is, de néha az egyeduralmukat „megtöri” egy-egy nő is. Az ókor nagyjai közé így kerül be az egyiptomi Kleopátra királynő vagy Szép Heléna, hogy csak a legismertebbekről beszéljünk. Ennek a felsorolásnak lehet méltó tagja Boudica királynő, akit nyugodtan melléjük rakhatunk, mert, ha csak pár hónapra is, de tetteivel egy világbirodalmat zökkentett ki annak nagyhatalmi felsőbbrendűségéből, és ő állt a legközelebb ahhoz, hogy népe számára elérje a kívánt szabadságot, lerázza a rómaiak "láncát".

Boudica előkelő helyet vívott ki magának a brit történelemben, amikor harcos királynőként a végletekig elszánt küzdelmet vívott a római hódítók ellen. Boudicát a brit közvélemény I. Erzsébet uralkodása idején ismerte meg igazán, illő módon mégis egy másik nagy királynő, Viktória alatt lett a hazafias folklór főszereplője, akinek a Temze partján, a Big Ben és a Parlament szomszédságában kolosszális szoborcsoporttal állítottak akkor emléket. A viktoriánus kori Anglia szemében Boudica hazafias királynőként élt; olyan szabadságharcosként, aki a szent célnak áldozta életét, hogy megvédje hazáját egy könyörtelen és idegen hatalommal szemben. Míg napjainkban Boudica, korábban Boadicea néven ismerték, mely valószínűleg Publius Cornelius Tacitus leírásának középkori félrefordításából ered. Neve a különböző leírásokban számos formában előfordul, de valószínű, hogy eredetileg Boudicca vagy Boudica volt. Ez a kelta „bouda” szóból származik, melynek jelentése győzelem.

A rómaiak érkezése előtti időszakban Britannia igencsak messze esett a Földközi-tengertől, amelynek partjain a klasszikus ókori civilizációk élték világukat – „akár békák a tó körül”, ahogy Platón fogalmazott. Britannia nem csupán az európai-ázsiai földrész, de a világ mezsgyéjének is számított; „legkülsőbb peremvidékként” a világ végén túl háborgó roppant örvények határán egyensúlyozott. Amikor i. e. 55-ben és 54-ben Julius Caesar megpróbálta elfoglalni e távoli vidéket, a vállalkozást nem koronázta siker; a Brit-szigetek továbbra is elérhetetlenek maradtak a rómaiak számára.

Történelme során Britannia mindvégig menedéket vagy éppen kívánatos célt jelentett a nyugat felé vándorló néptörzsek számára; a bevándorlók egymást követő hullámai pedig mind hátrahagyták a maguk kézjegyeit, így ötezer esztendő során alaposan átformálták a vidéket, a kultúrát, a nyelvet. Britannia első lakói nomád vadászó-gyűjtögető népek voltak, akiket i. e. 3500 körül követtek az első földművesek, a kelta népcsoporthoz tartozó és kelta nyelvet beszélő telepesek: a mai walesiek, a kelták és bretonok korai ősei. A rómaiak által meghódított vaskori civilizáció elindítói az i. e. második évezredben és az első évezred elején a magashegységek felől szóródtak szét nyugat felé, miközben elterjesztették a vaskori közösségek jellegzetességeit: a vasművességet, a kerekes járművek és a lovak széles körű alkalmazását.

Kelet-Angliában, a mai Norfolk területén éltek az icenusok. Ez volt az a törzs, amelyhez Boudica is tartozott, amely viszonylagos elszigeteltségben és kulturális elmaradottságban élt több évszázadon keresztül. Életük annyiban változott a rómaiak érkezése előtt, hogy a kontinensről Gallia irányából pont a rómaiak elől menekülő belga törzsek érkeztek a szigetre, akik fejlettebbek voltak az őslakosoknál, részben már romanizálódtak, így tőlük lehetett pár dolgot eltanulni.

A római légiók i. sz. 43-ban ebbe a kelta ajkú, alapjában véve elmaradott országba törtek be. Nem tudni miért is döntöttek Britannia megszállása mellett; a lépést talán a kibányászható ércek, a gabona, gyapjú vagy valamilyen más természetes erőforrás léte indokolta – de az is lehet, hogy egyszerűen „csak útban volt”. Az egyik cél Claudius diadala is lehetett, minthogy a császár mohón áhította a harctéri hírnevet. Claudius az elsőnek nevezte önmagát, „aki az óceán túlsó partján élő barbárokat a római nép uralma alá terelte”, és a gyakorlatban az ismert világ nyugati pereméig tolta ki birodalmának határait. De nem volt könnyű dolgok a római légióknak. Az őslakos kelták jó része nem adta könnyen a szabadságát, így sok csata, hosszú küzdelmek, türelem kellett ahhoz, hogy Róma terjeszkedni tudjon a szigeten. Még saját katonáival is meggyűlt sokszor a baj, mert a franc akart ilyen távol harcolni Rómától, egy olyan helyen, ahol sem nagy dicsőség, sem nagy hadizsákmány nem volt kilátásba.  

 

Számos törzs – különösen azok, amelyek szerteágazó kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek –  viszont lelkesen üdvözölte a római megszállás tényét – de legalábbis ellenállás nélkül behódoltak. A norfolki icenusok azok közé tartoztak, akik csendben feladták függetlenségüket, így a rómaiak hónapokon belül fényes győzelmet ünnepelhettek, miközben seregeik északi és nyugati irányban legyezőszerűen szétszóródtak, folytatva a terjeszkedést. Amint délkeleten stabilizálódott a katonai helyzet, maga Claudius császár is Britanniába sietett, és hatalmas ünnepet tartott. Claudius előtt sor került a hivatalos megadásra, amely során a brit királyok a római nép oltalmába ajánlották magukat. E királyok közé tartozott az icenus Prasutagus is, akinek a feleségét Boudicának hívták.  A rómaiak meghagyták az icenusok bizonyos kiváltságait és látszólagos függetlenségét, cserébe viszont sarcot, a római hadseregbe bevonuló „önkénteseket” és a katonai „segítségnyújtás” elfogadását „kérték”. Az icenusok is kaptak a lehetőségen, hogy a rómaiak még kölcsönt is adtak nekik, nem is kevés összeget, amiből fokozatosan „modernizálni” kezdték az életüket. Ebbe természetesen a római luxustermékek megvásárlása is belefért. Prasutagus pedig aligha látta át, mit is vállalt fel. A kölcsönügyletek mögött álló rómaiak viszont annál inkább tisztában voltak a nemzetközi pénzvilág jellegével és rendszerével, a kamat fogalmával, a nemfizetés következményével. Így csak nyugodtan vártak a kedvező pénzügyi lehetőségre.

Miután lerohanták a délkeletet, a rómaiak fegyveres erőikkel Wales felé törtek, és elözönlötték a délnyugati félszigetet. Az arcvonal mögött mindenütt a kereskedők és vállalkozók haladtak, akik elsőként akarták kiaknázni az új lehetőségeket. A britanniai provincia fővárosának a Colchesterben (Camulodunum) alapított új kolóniát szánták. E helyen létrehoztak egy fontos kereskedelmi központot, ahol a provincia javait egybegyűjthették, és áruba bocsáthatták a római világ termékeit: a cserépedényeket, üveget, szöveteket, bort, olívaolajat, gabonát. Amint a seregek északnak és nyugatnak törtek előre, militarizált határövezet jött létre, amely Lincolntól Gloucesteren keresztül egészen Exeterig húzódott. Meglehet, a római hódítók nem is kívántak tovább jutni ennél a vonalnál. Végtére is a határzóna mögött nem várt rájuk más, csak a Waleshez hasonló hegyvidékes térségekben élő konok néptörzsek, amelyek meghódítása aligha kecsegtetett anyagi előnyökkel.

50-ben a római helytartó úgy döntött, „lefegyverzi a gyanús személyeket a Trent és Severn folyók emez [római] oldalán”. A római törvények értelmében tilossá vált tehát a fegyverek viselése, amennyiben azokat nem vadászatra használták. A tilalom nemcsak a rómaiak irányában ellenséges törzseket érintette, de a behódolt királyságokat, így az icenusokat is, akiknek földjét a rómaiak nem szállták meg, így azok joggal gondolhatták, hogy egy oldalon állnak a hódítókkal. A rómaiak egységeket küldtek ki, hogy azok derítsék fel és vegyék birtokba az icenusok valamennyi fegyverét, kiváltképpen a hatalmas vaskardokat, amelyeket a kelta kovácsok kivételes ügyességgel díszítettek és munkáltak meg, így azok családi ereklyének, egyszersmind az arisztokrata státus jelképének számítottak. A felháborodás nem is maradt el. Az icenusok elsőként lázadtak fel, s azonnal szomszédaik, a coritanusok és catuvellaunusok segítségét kérték. Ezt követően közös erővel megtámadtak egy kisebb római csapatot, ám hamarosan védekező állásba szorultak „egy helyen, melyet durva és egyszerű töltéssel öveztek, rajta egyetlen szűkös bejárattal”. Itt bátran védekeztek, de a római légiónárusok végül legyőzték őket. Az 50. évi felkelés hamar feledésbe merült. Maga Prasutagus továbbra is az icenusok bábkirálya maradt, így a törzs egy része valószínűleg egy másik vezér alatt lázadt fel.

Az icenusok minden bizonnyal tartottak attól, hogy a rómaiak nem sokáig maradnak odaadó barátaik, és a hódítókban is megfogalmazódhattak hasonló gondolatok – mindenesetre nem sokkal 50 után a helytartó Camulodunumban létesített kolóniába elkezdett kiszolgált katonákat letelepíteni, amelyhez a földterületet az egyik helyi királyi ház birtokaiból csípte le, ami csak tovább szította az ellentétet a mélyben. A coloniák létesítése a megszállt területeken bevált római gyakorlatnak számított már lassan több évszázada. Megelégedésére szolgáltak ezek a harcokban edzett veteránoknak, akik a tizenhat esztendő katonai szolgálat után másra sem vágytak, csak hogy letelepedjenek. A colonia szükség esetén tapasztalt légiósokból álló és könnyen mozgósítható tartalékot bocsátott a hadvezetés rendelkezésére, elterjesztette a római civilizációs értékeket a helyi törzsek körében, miközben a római minta alapján épített város hatékonyan demonstrálta a „barbároknak”, hogy milyen magasra emelheti az életszínvonalat Róma támogatása. Ám hiába épült mintaértékű város, a veteránok korántsem viselkedtek mintapolgárként. Camulodunumot – vagy ahogyan ma nevezzük, Colchestert – nyilvánvaló okból választották ki: közel esett a nagy törzsi központhoz, a „britonok királyának” lakóhelyéhez. Stratégiai szempontból két behódolt királyság, az icenusok és a trinobasok közé ékelődött; a tenger és a szárazföld felől egyaránt jól megközelíthető volt. Itt telepedtek meg a római veteránok, hogy megtakarításukat üzletekbe fektessék, és helybéli lányokat vegyenek el feleségül, ahogyan azt a kiszolgált katonák mindig is tették. A környező vidéken kis villákat építettek; bevezették a római mezőgazdasági módszereket, és birtokukat brit rabszolgákkal műveltették; magában Camulodunumban a modern földközi-tengeri városi házakhoz hasonló épületeket emeltek, üzleteket nyitottak, ahová a földközi-tengeri árucikkeket közúton a londoni raktárakból, tengeren a Colne folyó közvetítésével juttatták el. A letelepülőknek a növénytermesztéshez földre volt szükségük, ezt pedig a Camulodunum körül élő őslakosoktól vették el.

60-ban, a véreskezű és kiszámíthatatlan Néró császár uralkodása idején Prasutagus „hosszú és gazdag élete végeztével” elhalálozott. Az icenus királyság ekkor még mindig Róma kliensállamának számított, inkább külhoni szövetségesnek, mint meghódított és megszállt területnek. Prasutagus azt remélte, halála utánra is bebiztosíthatja hazája törékeny függetlenségét, ha kimutatja Néró iránti hűségét és alázatát, ezért két leánya mellett a császárt is örökösévé tette – ezzel a lépésével azonban valóságos lavinát indított el. Amiről Prasutagus nem tudott, vagy „elfelejtették” tájékoztatni, hogy a római jog az örökösödést csak apai vérvonalon engedélyezte. Tehát amikor meghalt, a vérvonalának megőrzésére tett erőfeszítését semmissé nyilvánították. Eleve, hol hagyta volna egy római császár, hogy egy barbár királyságot két kislány örököljön. Így Róma képviselői behatoltak az icenusok földjére, és feldúlták a királyi házat: az icenus elöljárókat megfosztották öröklött birtokaiktól, Prasutagus özvegyét, Boudicát megkorbácsolták, két leányát pedig meggyalázták. A rómaiak úgy vélték, ezzel a brutális bánásmóddal lesüllyeszthetik az icenus királyságot az alantasabb provinciális státusba, egyszersmind leszámolhatnak a királyi családdal is. A fordulat láttán a római befektetők is habozás nélkül kölcsöneik visszafizetését követelték. A konok icenusok a felkelés mellett döntöttek – s velük együtt titokban a trinobasok és más törzsek is „megfogadták, hogy visszaszerzik szabadságukat”, teszi hozzá Tacitus, mintegy arra utalva, hogy a felkelést az őslakosok bizonyos mértékig előre eltervezték.

A lázadók élére az özvegy Boudica állt. Nem sokat tudunk az özvegy királynőről, de az bizonyos, hogy korábban soha nem vett részt semmilyen katonai eseményben, semmilyen ilyen jellegű tapasztalata nem volt, még a fegyverforgatáshoz sem értett. De hatalmas elszántság lehetett benne, ha képes volt hiányosságait pótolni, nagyon hamar megtanult fegyverrel bánni, és minden mást is amire szükség volt. De az is komoly fegyvertény, hogy nő létére képes volt több más törzset is megnyerni az ügynek, akik mellé álltak, és elfogadták az ő vezető szerepét.

A felkelők első célpontja korántsem meglepő módon Camulodunum lett. Útban a város felé elsőként a vidéken élő rómaiak estek áldozatul a britek haragjának. Amint a lázadó sereg dél felé tartott, a híre futótűzként terjedt a vidéken. Suetonius római helytartó ugyanakkor túlontúl messze járt ahhoz, hogy segíthessen: éppen egy nagy druida erődítményt ostromolt Anglesey szigetén, amikor a „vihar” kitört. A helytartó nem ok nélkül támadta meg druidák központjának számító szigetet. A druidák voltak a kelta kultúra egyik kulcselemei, akik tanácsot adtak az embereknek, és ők közvetítettek az emberek és az istenek között. A druidák ismerték a rómaiakat, hiszen Galliából kiűzték őket korábban, és ahol az ő eltűnésük egyet jelentett a kelta kultúra hanyatlásával. Így érthető a helytartó támadása, ezzel a csapással a kelták „lelkére” akart egy végzetes csapást mérni. A legtöbb római katona pedig vele tartott a hadjáratra, így a provincia szinte védtelen volt, ezért is tört ki a felkelés a helytartó távoztával. Olyan tett volt ez, mintha napjainkban valaki megtámadná a Vatikánt és lemészárolna ott mindenkit.

Camulodunum veteránjai rémülten folyamodtak segítségért a császár londoni prokurátorához, Catus Decianushoz, ám ő csak alig kétszáz, rosszul felszerelt katonát küldött. A védekezésre elszánt veteránok ezután, sáncok és védőárkok híján, hevenyészett védőművet húztak fel a templomkörzet körül. A vég gyorsan és könyörtelenül elérkezett a lakók számára. Boudica körbevette a várost, ami után a felkelők őrjöngve támadást indítottak. A legtöbb ház fából épült, így pillanatok alatt a lángok martaléka lett a település nagy része, ahogy az utcai harcok terjedni kezdtek. Akik megmenekültek azok a templomkörzetbe mentek, amely viszont kőből készült. A rómaiak két napig tartották ezt a helyet, mielőtt a britek legyőzték őket, és odabent mindenkit lemészároltak. Claudius lovas szobrát ledöntötték, a fejét levágták. Magát a templomot a földdel tették egyenlővé.

Az eseményeket immár tulajdon lendületük hajtotta előre. Az icenusok és szövetségeseik, a trinobasok délnek haladtak tovább újabb célpont felé. Amikor a legközelebbi római légió Camulodunum felé sietett, hogy még csírájában elfojtsa a felkelést, a várostól északnyugatra fekvő erdős vidéken óvatlanul belesétált a Boadicea álltal gondosan felállított csapdába. A legionáriusokat (mintegy 2.000 főt) mind egy szálig legyilkolták, csak a lovasoknak sikerült elmenekülniük. Boudica bizonyosan jó előre kitervelte, miként kerekedhet felül a harcedzett katonákból álló reguláris alakulatokon. Akárhogy is történt, óriási győzelmet aratott, amely nyomán az icenusok harci morálja az egekbe szökött, kezdték elhinni, hogy akár győzhetnek is, a rómaiak megverhetőek.

Immár a rómaiak egész britanniai jelenléte kérdőjeleződött meg. Suetonius Paulinus helytartó a római sereg derékhadával a távoli Walesben harcolt, s talán csak ekkoriban értesült arról, hogy nem egyszerű helyi villongásokkal van dolga. S hogy a 9. légió kiiktatásával Boudica következő prédája védtelenül várja a támadást, amely Londinum (London) volt. A várost kb. 10 ezer ember lakta akkoriban, a provincia egyik legfontosabb kereskedelmi központja volt. A felkelő sereg szép lassan elindult a város felé, és útközben mindent elpusztított, ami római volt. Minden római épület, falu, városka, villa, római ember, mindennek pusztulnia kellett. Szinte, mint egy tűzhenger haladt a sereg maga előtt hajtva a menekülőket, elpusztítva a helyben maradókat, vagy nem elég gyorsakat.

Suetonius katonai vezetőként tisztán látta a politikai realitást, ezért, miután elpusztította a druida központot, két légióját keletnek fordította, ő maga pedig pihenés nélkül előrevágtatott, hogy a saját szemével lássa, tehet-e bármit a Londinum védelmében. Amikor Suetonius megérkezett a városba, emberei azt jelentették, hogy a helyzet messze súlyosabb, mint azt képzelték. A 9. légió megsemmisült, Camulodunumot felégették, az icenusokhoz egyre újabb fellázadt törzsek csatlakoznak. A túlélők érzékletes képet festettek Boudica „hordájának” nagyságáról is. Londinumot nem védték falak, így joggal feltételezhetjük, hogy Suetonius úgy döntött, hogy a város sorsa megpecsételődött. Immár nem is a város megmentése, de az egész provincia sorsa vált kétségessé. „A könnyekkel és fohászokkal nem törődve – írja Tacitus – Suetonius jelet adott az indulásra.” Akik vele tarthattak, visszatértek a militarizált határövezetbe. Mások a Temze túlsó partja és a déli Róma-barát törzsek birtokai felé menekültek. Akadtak, akik megpróbáltak hajót szerezni, és visszatérni Galliába. A többiek, az idősek, az asszonyok és a gyermekek, akik túlságosan kötődtek a városhoz, vagy egyszerűen csak vonakodtak feladni új üzleteiket, nyugtalanul várakoztak a római Londonra virradó utolsó hajnalra. Boudica serege meg is érkezett és szörnyű pusztítást rendeztek, melynek eredményeképpen a város egy tűztenger martaléka lett. A történetírók szerint olyan mészárlás volt, amely brutalitásban felért a rómaiak korábbi tetteihez. Az elfogott római nők mellét levágták és a szájukhoz varrták egy források szerint. Patakokban folyt a rómaiak vére az utcákon.

A tűzorkán elvonulása után a hamvak leülepedtek, Boudica pedig fontos döntés előtt állt. A támadás lendülete kezdett kifulladni. Hogyan legyen tovább? Úgy tűnt, nem kínálkozik sok választás. Követnie kellett Suetoniust, hogy végső csapást mérjen a rómaiakra. Nem késlekedhetett, hiszen a rómaiak Galliából bármikor erősítést küldhettek. Boudica alighanem tisztában volt azzal, hogy a gyors győzelemnek számos későbbi kihatása is lehet. De Rómában is fontos döntés előtt álltak. A felkelés ádáz és pusztító jellege, a reguláris katonai egységek elvesztése azoknak a római politikusoknak kedvezett, akik a Britanniából való teljes kivonulást szorgalmazták. Végtére is miért áldoznának fel ennyit egy olyan provincia megbékítésére, amely sosem bizonyult túlzottan jövedelmezőnek? Boudica talán azt is tudta, hogy amikor 50 évvel korábban Varus Germániában katasztrofális vereséget szenvedett, és három teljes légiót elvesztett, a római erőket pedig sietve kivonták a térségből, és létrehozták a Rajna menti új határvonalat. Hátra volt egy mindent eldöntő ütközet. De előtte még a provincia harmadik legnagyobb városa Verulamium került sorra a pusztító hadjáratban. Ekkora már legalább 70.000 halott római polgár jelezte Boadicea bosszúját. Ekkora veszteség korábban még soha nem érte Rómát alig pár hónap leforgása alatt.

A római légiók és a lázadók egymás felé indultak, mindkét fél a sorsdöntő csatára készült, amely mindent eldönt majd. Pontos helyszíne nem ismert, annyit tudunk, hogy a Watling Streetnek hívott út mentén valahol találkozott a két sereg. Tacitus leírása szerint Suetonius gondosan megválasztotta az oldalt szűk szakadékkal, hátul pedig sűrű erdővel védett helyet, amely előtt nyílt terep feküdt; nyilvánvalóan olyan helyen, ahol az erdős-dombos vidék csipkézett vonala egy síksággal haladt párhuzamosan. Számos hasztalan kísérlet történt a helyszín pontos meghatározására, manapság Mancetter falu környéke tűnik a legelfogadottabb lehetséges helyszínnek. A környék egyezik Tacitus leírásával, és a régészek megtalálták a környéken a 14 légió megerősített táborának maradványát. Ez a légió pedig részt vett a döntő csatában. A legionáriusok (a teljes 14. légió és részben a 20. légió) szabványos harci rendben álltak fel a centrumban, maguk mellett a könnyebben felfegyverzett segédcsapatokkal, a szárnyakon a lovassággal. A rómaiak igencsak szűkös helyre szorultak be, maguk előtt pedig árkokat ástak. A rómaiak 7-8.000 legionáriussal, valamint 4000 fős lovassággal, illetve segédcsapatokkal számolhattak. Az előttük gyalogosan és lovasan felsorakozott britek elözönlötték a nyílt terepet, és hatalmas lármát csaptak, hogy ezzel is halálra ijesszék a rómaiakat. A britek olyannyira biztosak voltak a győzelemben, hogy asszonyaikat és családjukat a közelben várakozó szekereken hagyták: hadd leljék örömüket a mészárlásban. A sereg nagyságáról nem áll rendelkezésünkre megbízható adat. Tacitus úgy véli, százezernél is többen lehettek; Dio egyenesen negyedmillió emberről beszél. Biztonsággal csak annyit jelenthetünk ki, hogy a rómaiak számukat tekintve messze alulmaradtak, fegyvereiket és képzettségüket tekintve azonban ők számítottak felsőbbrendűnek. Tacitus és Dio megegyezik abban, hogy a két sereg vezére a felfejlődés után egyaránt beszédet intézett embereihez. Nem valószínű, hogy Tacitus tudhatná, mit mondott Boudica a briteknek, egy sora azonban mindenképp jellemző erre az erős akaratú asszonyra: „Győzzetek, vagy vesszetek; én asszonyként ezt fogom tenni, de ti, férfiak, tovább élhettek a szolgaságban, ha akartok.”

A britonok nekirontottak a római védővonalnak. Mintegy negyven méterről ezernyi nehéz dárda záporozott rájuk, azután következett a második sorozat. A támadók már ettől szörnyű veszteségeket szenvedhettek, hiszen a britonok közül csak kevesen viseltek vértet, náluk nem volt szokásban a védőfelszerelés használata.

A rómaiak ezután zárt alakzatban előreindultak, miközben rövid kardjaikkal megállás nélkül kaszaboltak. Nem volt semmi romantikus ebben az ütközetben, mert a britonoknak esélyük sem lehetett a győzelemre, lehettek bármily sokan. Ami azt illeti, a túlerő még meg is nehezítette a helyzetüket, hiszen olyannyira, összetömörültek, hogy egyikük sem használhatta megfelelően hosszú kardját. A római lovasság pedig csak ekkor indult előre a védelmi pozícióból, hogy annak rendje s módja szerint az ellenség oldalába kerüljön. A tömött hátsó sorok hamarosan felbomlottak. Az efféle csatákban több ember hal meg menekülés közben, mint magában a közelharcban, és a rómaiak ezúttal bosszút álltak minden korábbi sérelmükért. A kocsiknak és szekereknek szorított britonokat akkor is lemészárolták, ha próbálták megadni magukat – férfiakat, asszonyokat, gyermekeket és málhás állatokat egyaránt. A vérgőztől megittasult rómaiak őrjöngve tomboltak. Tacitus szerint legalább 80.000 britont gyilkoltak meg. A rómaiak vesztesége mindössze 400 halottra és valamivel több sebesültre rúgott. Elképesztő különbség, ami jelzi a római katonák, a római harcászat és stratégia elképesztő dominanciáját, ami még pár száz évig biztosította a birodalom fennmaradását.

Boudica látva a vérengzést és érezve a vereség ízét, és megmérgezte magát. Dio még hozzáteszi, hogy titokban, nagy tisztességben temették el, de hogy pontosan merre, azt sosem tudhatjuk meg.

A britanniai római provincia sorsa egy ideig cérnaszálon függött. Komolyan gondoltak arra, hogy feladják a szigetet és kivonulnak. A végső döntés megszületése előtt jött a hír a csatáról, ami minden megváltoztatott. El lehet képzelni mi lett volna, ha más hír érkezik. Vajon, hogy alakult volna a britek sorsa akkor? Ma egy kelta kultúrájú Anglia lenne vajon a szigeten? Ki tudja.  

A római katonai vezetés a győzelem után gondoskodni akart arról, hogy ilyesmi soha többé ne történhessen meg. Miután Közép-Anglia területén sikerült gátat vetni a felkelésnek, és a római sereg derékhadát átvezényelték az icenusok földjére. Germániából kétezer reguláris csapatot vezényeltek át, nyolc kiegészítő gyalogos zászlóaljjal és ezer lovassal. Suetonius csak ezután tört be az icenusok és trinobasok földjére. A tűz és a kard után életbe lépett a második szakasz. Az icenusokat minden szempontból romanizálták, hogy azok élvezhessék a római civilizáció minden áldását, és ne akarjanak többet fellázadni. Az i. sz. 60 utáni új nemzedék már egy római világban cseperedett fel.

S hogy mi történt magukkal az icenusokkal? Nos, ez egyike a történelem nagy rejtélyeinek. A Boudica előtti időkről csak keveset tudunk, ám a felkelés utáni évekről még ennél is kevesebbet. A háborúban, éhínségben és rabszolgaságban egy egész nemzedékre való briton veszhetett oda. A királyi családot és a törzsek vezetőit kíméletlenül leölték. A földművesek tovább élhettek – számukra talán mit sem jelentett a római megszállás –, majd a Római Birodalom bukása után nekik is nyomuk veszett. Meglehet, hogy a brit ajkú mocsárlakók, a kóbor lókupecek és tolvajok, akik még évszázadokig éltek számkivetettként a norfolki társadalom mezsgyéjén, az utolsó icenusok voltak.

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Boudica

http://mult-kor.hu/cikk.php?id=13931

http://www.historynet.com/boudica-celtic-war-queen-who-challenged-rome.htm

http://www.historic-uk.com/HistoryUK/HistoryofEngland/Boudica/

Michael Wood: A sötét középkor. A Brit-szigetek népeinek korai története, Alexandra Kiadó, Bp., 2006       

Szólj hozzá