2017. ápr 28.

Monte Melkonian

írta: beatj
Monte Melkonian

Az örmény nemzeti hősöket feldolgozó sorozat harmadik állomásán egy újabb karabahi fenegyereket mutatok be nektek. Ha azt a nevet hallja valaki „Monti”, a legtöbb embernek Bernard Montgomery jut eszébe, de egy olyan furcsa érdeklődéssel megáldott személynek, mint én, inkább egy olyan sokoldalú, intelligens, szenvedélyes, de életútja egy fejezete alapján megosztó, sőt elítélendő személyiség, mint Monte Melkonian. Hogy ezek a jelzők miért írják le jelen írás főszereplőjét, az természetesen az alábbiakban kiderül.

Monte Melkonian 1957. november 25-én született az USA-ban Visaliában, Kalifornia államban, egy örmény családba, a legnagyobb amerikai diaszpórába. Melkoniant az ismerősök úgy jellemezték, mint egy átlagos amerikai kisfiút, aki csatlakozott a cserkészekhez, és dobó volt a Little League baseballcsapatban. Szülei nem igazán beszéltek sokat származásukról, ha néha emlegették is őseik földjét, az óhazaként hivatkoztak rá. Ez megváltozott, mikor 1969-ben, 11 éves korában családjával Európába mentek egy körútra és Spanyolországban egy nyelvórán a tanár megkérdezte tőle, honnan is származik. A kis Monte azt válaszolta, Kaliforniából, de a tanár újra feltette a kérdést kicsit másképp; honnan jöttek az őseid? Nagy hatással volt a fiúra a kérdés, ezután hetekig morfondírozott ezen a témán, mígnem a körút során eljutottak Törökországba, Merzifon (örményül Marzvan) városába, ahol anyai ősei éltek. Itt egyetlen örmény családot találtak, akik 1915-ben kiadták a többiek neveit saját biztonságukért cserébe (nagyjából 17.000 örmény élt az első világháború vége felé az örmény népirtás előtt a városban).

Hazatérve a gimnáziumban él tanuló volt, de ahelyett, hogy hamarabb befejezte volna az iskolát, külföldi tanulóútra ment Kelet-Ázsiába. Japánban nyelvet és harcművészeteket tanult, de tanított is – angolt, ebből a pénzből utazgatott tovább, bejárt néhány országot a környéken, új filozófiákat és kultúrákat ismert meg. Vietnámba is eljutott, ahol harci képességeit is fejlesztette, ami később jól jött számára. Mikor hazatért, elvégezte a gimnáziumot és felvették a Berkeleyre kormányzói ösztöndíjjal, ahol antik ázsiai történelmet és régészetet tanult. 1978-ban segített egy kiállítás összeállításában, ám ezt a török konzul letiltotta, mert az örmény népirtásról is közölt volna anyagokat. Az egyetemi életbe beleszóló politikai intézkedés hatására mozgalom indult, és végül megvalósult a kiállítás. Szakdolgozatával felkeltette az Oxford régészeti képzésének figyelmét, de ekkor már úgy döntött, inkább az örmény ügynek szenteli életét, és elkezdődött a romantikus forradalmár - terrorista - harcos életpályája, mely a poros karabahi utak mentén ért véget.

A kecsegtető akadémiai pálya helyett a fiatal Melkonian felült egy Iránba tartó gépre. Itt újfent angolt tanított, valamint a sah elleni mozgalomban vállalt szervezői szerepet. A történelembe a fekete péntek néven bevonult 1978. szeptember 8-i Jaleh téri sortűznél is a szenvedő tömegben volt, ami után jobb volt menekülnie Teheránból. Egy rövid időre az iráni Kurdisztánba utazott, ahol mély benyomást tettek rá a peshmerga harcosok, később viselte is jellegzetes öltözetüket, és itt megfigyelhette a gerilla hegyi harcmodort. Ezt részben hasznosította már ebben az évben, mert Libanonba érkezve a Bejrúti örmény körzetet védte önkéntesként. Két éven keresztül itt számos utcai harcban vett részt, és megtanulta ősei nyelvét, az örményt is (az angol, spanyol, francia, japán és alapszintű arab, perzsa olasz és kurd már ment neki).

1980 tavaszán kezdődött életének az a szakasza, mely beárnyékolja az egyébként becsülendő, példakép-szerű életutat, ugyanis Monte Melkonian belépett az Örményország felszabadítására létrejött titkos hadseregbe, vagyis az ASALA terrorszervezetbe. A szervezet célja az volt, hogy a török állam hivatalosan elismerje az 1915-ben kezdődött örmény népirtást, ezért kárpótlást fizessen, és területet engedjen át a korábban örmények lakta területekből egy régi-új örmény haza számára. 1975 és a 90’es évek között működött a csoport, ami alatt 36 török diplomata meggyilkolásáért tehető felelőssé, valamint 84 incidens során összesen 46 halott és 299 sérült maradt utánuk, akik jelentős része - a terrorcselekmények természetéből adódóan – sajnos civil volt.

A csoport fegyveresei között szolgált, valamint értelmiségi lévén a Hayastan (Örményország) c. folyóiratukban publikált. Megtanulta a hamis papírok és számtalan fegyver használatát. Milánóban bombát robbantott, Athénban pedig autóval nekifutott egy török diplomata kocsijának, majd lelőtte azt és tévedésből 14 éves lányát is (ezt ugyan később élete legnagyobb hibájának tartotta és igen bántotta a lelkiismeret miatta). Párizsban az ASALA 1981-ben elfoglalta a török nagykövetséget több napra (Van-hadművelet), ennek részvevőit ő képezte ki. Ekkor a francia hatóságok elfogtak egy fiatalt ciprusi útlevéllel, „Dimitri Georgiou” néven – Melkonian börtönbe került. Nem sokáig maradt azonban itt, társai bombamerényletekkel kényszerítették ki, hogy Melkoniant visszaengedjék Libanonba.

1983 közepén aztán az ASALA két szárnyra bomlott. Monte Melkonian a vezető despotikus vezetés ellen felkelő oldalra került, és a „szétválás” során két közeli harcostársát kínozta majd végezte ki a másik szárny vezetése. A szkizma folyományaként két évig meglapult, de 1985-ben titokban tanúskodott egy társa mellett Franciaországban, ez végül úgy alakult, hogy őt magát is hat évre ítélték hamis iratok birtoklása és fegyverhordozás miatt. 1989-ben engedték szabadon Dél-Jemenbe, ahol találkozott barátnőjével, Setával és a következő éveket együtt töltötték kelet-európai országokban, viszonylagos szegénységben.

A pár 1990 októberében érkezett meg a szovjet Örményországba, ahol épp totális krízishelyzet volt a Szovjetunió végóráiban, ahogy a nemzeti sérelmek előkerültek és az azeriek és örmények egymásnak feszültek. Melkonian elkezdett egy projektet, az akadémiánál egy régészeti monográfián dolgozott urartui sziklasírokkal kapcsolatban, ezt a munkáját 1995-ben posztumusz ki is adták. Intelligens és világlátott emberként azonban látta, hogy az ország vezetése egy olyan úton indult el, mely csak mélyíti majd a gazdasági, politikai és társadalmi csődöt – a 90’es évek eleje maffiaháborús időszak volt, melynek során a rivális bandák férfi tagjai az életükkel játszottak, csupán ha rossz helyre keveredtek. Emellett ott volt a kibontakozó háború Azerbajdzsánnal. Erről Melkonian úgy gondolta, „ha elveszíted Karabahot, az örmény történelem utolsó lapjára érsz”. Tény, hogy ez a hegyvidéki térség mindig örmény kézen volt, a legtovább megmaradva független térségként – vagy önkormányzó egységként. Győzött a patriotizmus, és Melkonian úgy döntött, felveszi a fegyvert.

Az önkéntes egységek között káosz uralkodott, „senki sem vezette őket (…). Egy egység abbahagyhatta a harcot és mind elmentek Örményországba eltemetni elesett halottukat.” Amolyan sturmovikok, rohamozók voltak ezek a fanatizált önkéntesek, akik a ködben és sötétben rárohantak a beásott ellenségre és káoszt generáltak közöttük. Mindazonáltal elsősorban a harcosok minőségében kellett felvenniük a versenyt az azeriekkel, de az évezredek óta harcos karabahi hegyi emberek erre születtek! Például a harcosok között ki volt hirdetve, hogy aki kilövi egy tank lánctalpát, és azt még meg lehet javítani, pénzjutalmat kap – a karabahi fél, örmény meg orosz segítség ide vagy oda, híján volt a felszerelésnek, főleg a nehézfegyverzetet tekintve.

Ide csatlakozott hát Monte Melkonian, és igyekezett elejét venni a dühös és bosszúszomjas örmény önkéntesek túlkapásainak. Noha korábban láthattuk, hogy ő maga is habozás nélkül megölt egy török diplomatát, illetve szervezett robbantást, az 1990-es évekre talán megkomolyodott és ezt embereire is próbálta átvinni. Eddigre Melkoniant az Avo becenévvel illették, melynek jelentése „jó hírek hozója”. Kilógott a többiek közül; igyekezett elérni, hogy a fosztogatás ne legyen alapvető a katonáinak, az alkoholfogyasztást is megtiltotta és nem is értette, mikor az emberek ajándékokkal keresték meg, hogy valamiben támogassa őket. Nemet mondott a megvesztegetésre, mikor valaki a családját akarta kivonni a területről – egyébként is, az önkéntesek sokkal elszántabbat, ha a civilek ott vannak és őket védik. 1991 szeptemberében érkezett a frontra, először az északi Shahumian régióban harcolt, ahol kemény harcok folytak. Három település elfoglalásában is részt vett, majd 1992 februárjában átkerült a legkeletibb térségbe, Martuniba, ahol regionális vezetőként irányította a harcosokat.

1992 nyarán kemény támadást indítottak az azeriek a Martuni régióban, nehézfegyverzettel, tankokkal, repülőkkel és helikopterekkel támogatták gyalogosaikat. Jardar település felé törtek, ahol Melkonian és katonái beásták magukat. Hamar rá kellett azonban jönniük a támadóknak, hogy a tankok és egyéb járművek könnyű célpontot nyújtanak a közelharcban, köszönhetően a szűkös navigációs térnek és a lelkes védők külön figyelmének a tankok felé, amik ugye bónusszal jártak. 1993 áprilisában egy másik területre esett Avo figyelme, részt vett a Kelbaja városáért folyó hadművelet kidolgozásában. Ez lényeges pont, mert a terület Karabah és Örményország között található, és itt több azeri élt. A szovjet idők betelepítési politikája folytán így egy népességi sávot húztak a karabahi örmények és anyaországi testvéreik közé. Március vége és április eleje között volt a város ostroma. Elfoglalták az örmények, a 62.000-es lakosság egy jelentős része pedig szétfutott, ami miatt humanitárius krízis alakult ki a térségben, Azerbajdzsán pedig szükségállapotot hirdetett ki.

Megváltozott a háború képe. Ahogy az örmény erők önvédelemből átmentek támadásba, és már a főként azeriek lakta területekre nyomultak be, a harcosok felfogása átfordult. „Amikor Karabahért harcoltunk, az emberek Andranik és Nzhdek képeit rakták fel a barakkokban. (…) Amikor Aghdamban voltunk, az emberek pucér nők képeit rakták ki. A pszichológia teljesen más volt.” Az aghdami eseményeknek azonban már csak az elejét élhette meg Monte Melkonian, 1993. június 12-én a térségben egy véletlenszerű őrjárat (valószínű eltéved azeri katonák voltak) tüzet nyitottak rá, és megölték. Holttestét hazaszállították, és 50.000-250.000 ember részvételével, teljes katonai tiszteletadás mellett a legmagasabb közjogi méltóságok részvételével temették el a Yerablur katonai panteonban június 19-én.

01_1.jpg

Melkonian már a harcok ideje alatt nagy népszerűségre tett szert, de halálával a mártírok közé került, és kultusza is megteremtődött. Örményországban még az ASALA-s múltja sem rondít bele a képbe, hisz ugyanebben a temetőben is van egy emlékműve a terrorszervezetnek. Azonban katonai fellépése alapot adott az azeri félnek a „terrorista örményekről” szóló híreszteléseihez. Örmény nacionalista és marxista szocialista, terrorista módszerektől sem visszarettenő professzionális harcosnak állították be, aki azonban Vazgen Sargsyan szerint a világ legőszintébb embere. Avo egy karizmatikus és fegyelmezett ember volt, telve szenvedéllyel és elhivatottsággal. Odaadása ősei népe és annak szenvedése iránt példás, de Che Guevarás forradalmi-terrorista működése árnyékot vet életére. Több szobrot készítettek tiszteletére, Jerevánban egy katonai iskola is viseli nevét, de a divatos „pólós” megemlékezés is jellemző az örményekre, amellyel egyik büszkeségüknek emlékét ápolják, sőt akár Montés bögrét vagy feles poharat is találhat az érdeklődő.

02_1.jpg

 

Szerző: Knuth András

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Markar Melkonian: My Brother's Road: An American's Fateful Journey to Armenia. I: B: Tauris Kiadó, 2005.

Thomas de Waal: Black Garden. NYU Press, UK. 2003. Interjú Vartan Hovanisiannal, 2000. december 15.

Croissant, Michael P. (1998). The Armenia-Azerbaijan Conflict: Causes and Implications. London: Praeger.

Krikorian, Michael (2007). ""Excuse me, how do I get to the front?" The Brothers Monte and Markar Melkonian (Los Angeles)". In: von Voss, Huberta. Portraits of Hope: Armenians in the Contemporary World. Berghahn Books

https://en.wikipedia.org/wiki/Monte_Melkonian

http://articles.latimes.com/1993-06-15/news/mn-3260_1_monte-melkonian

 

 

 

 

Szólj hozzá