2017. ápr 19.

Flavius Stilicho

írta: beatj
Flavius Stilicho

Az utolsó „római” tábornok

Több száz évig tartó folyamat eredményeképpen Róma lett a mediterrán világ abszolút ura. Legyőzte a punokat, a gallokat, a görögöket, megannyi népet nyomtak le, melyek részei lettek a világbirodalomnak. A hódítások meghozták a belső változásokat is, a köztársaságot felváltotta a császárság. Jöttek a hol „jó”, hol „rossz”, vagy éppen „örült” császárok, de a birodalom recsegve ropogva ugyan, de fennmaradt. De szép lassan elkezdtek a válság jelei begyűrűzni, belső gondok, külső támadások kezdték gyengíteni Róma alapjait. Volt pár császár, hadvezér, vagy politikus, aki megpróbált úrrá lenni ezeken a gondokon, és egy-egy rövid időre sikerült is megállítani a lassú sorvadást. Ezek közé tartozik történetünk szereplője Flavius Stilicho is, akit hiába tartottak származása miatt „barbárnak”, mégis őt tekintik sokan az utolsó igazi római vezetőnek, aki megpróbálta fenntartani a birodalmat, és megvédeni minden külső ellenségtől. Ha egy császár fiaként jött volna a világra, vagy kicsivel több ambícióval lett volna megáldva, akkor akár császár is válhatott volna belőle. De ő nem ilyen ember volt, csak a birodalom érdekeit tartotta szem előtt, és ez okozta az ő személyes vesztét, és az ő halála miatti események pedig Róma bukását hozták el. Pedig, ha tovább él, ha a gyenge Honorius helyett saját magára rakja a császári koronát, ki tudja, hogy alakult volna Róma, és a világ sorsa…

Róma válsága

Kiindulópontként a Római Birodalom állapotával kell történetünket kezdeni. Annak a hatalomnak a helyzetével, amely szép apránként felküzdötte magát egy álmos kis latin városka szerepéből Európa vezető, és több száz évig megingathatatlan hatalmává.

Róma a megalakulásától kezdve végig harcban állt. Háborúkban fogant, és azok okozták a vesztét is. A veszély keletről érkezett, germán népek áradata hozta el hosszútávon a bukás egyik okát.  Kezdetben sikerrel verték vissza a támadásokat, a határmenti provinciák lakossága viszont igencsak megsínylette a hatalmas pénzösszegeket felemésztő katonai vállalkozásokat. A béke, az adóbevételek szinten tartása és a folyamatos termelés állandósítása érdekében a császárok kezdték letelepíteni a legyőzött, szövetségessé váló germánokat a limes mentén, ezzel nyerve új, ám a római seregekbe sokszor nem betagolható hadtesteket. Átalakult a régen félelmetes hírrel megáldott római hadsereg is. A hadsereg legfontosabb szervezeti egysége a légió elvesztette a jelentőségét. Hiába volt számszerűleg közel 100 légió fegyverben, az azokban szolgáló katonák száma a harmadára csökkent, így a katonai összlétszám se volt túl magas. Volt, hogy alig ezer ember alkotott már egy légiót. A sereg legjobb alakulata a perzsa mintára szervezett nehézlovasság lett, amiben a római tisztek mellett csak „idegenek” szolgáltak.

Még a testőrgárda is germán zsoldosokból állt, a császárok nem bíztak sajátjaikban már, idegenekre bízták saját és birodalmuk védelmét is. Ami rendben is volt addig, amíg volt elég pénz fizetni őket. A hadsereg tisztikarában is egyre több barbár tűnt fel, és jutott egyre magasabb pozícióba.  Publius Flavius Vegetius Renatus, a késő római kor írója szerint az 5. században a hadsereg hanyatlása főként annak volt köszönhető, hogy a légiósok korábban ismert és hírhedt kiképzése a múlttal együtt veszett el, s a korábbi, relatíve hosszabb békés időszakokban egyszerűen gyengült a morál és fellazult a fegyelem. A krónikás szerint mindez még a páncélzaton is nyomott hagyott, amely lényegesen könnyebb lett, sebezhetővé téve viselőjét, aki így a kísértésnek is nehezebben állt ellen, hogy mindent hátrahagyva elmeneküljön a csatatérről, ha nagyon gáz a helyzet. Az inkompetencia és a hozzá nem értés a hadsereg vezetői között is tetten érhető volt, akik ráadásul csak anyagi hasznot reméltek hivataluktól.

Idővel egyre több nép kért és kapott bebocsájtást a birodalom területére, de ezek a letelepített néptömegek egyre nagyobb önállóságra tettek szert, önálló politikát kezdtek alkalmazni, és a központi hatalommal szemben is egyre gyakrabban lázadozni kezdtek. A meggyengülés okai közé sorolják egyesek a kereszténység egyre nagyobb elterjedését is. A keresztények hitükhöz híven nem voltak hajlandók istenként tekinti az aktuális uralkodóra, így a császárok tekintélye már csak e miatt is csökkent, nem nézték sokra őket a keresztények, amit jó pár császár valljuk be, meg is érdemelt. A keresztények gyülekezete – követve Jézusnak a szeretetről és az erőszakmentességről szóló prédikációit – bűnnek tekintette a gyilkolást, és nem volt hajlandó belépni a seregbe. Még azok a polgárok is vonakodtak, akik nem voltak keresztények, így a hadvezetés kénytelen volt a hadsereg sorait rabszolgákkal, gladiátorokkal és bűnözőkkel feltölteni, illetve barbárok tömegeit zsoldossá fogadni, akiknek hűségéhez sokszor kétség fért.

A pénzügyi csőd veszélye is tucatnyi alkalommal felütötte a fejét a késő római korban. A több fronton vívott sorozatos háborúk felemésztették a kincstárat, s a császárok pénzrontással igyekezték a hiányt pótolni. A fényűző császárok uralmának végére ráadásul rendszerint üresen állt a kincstár, s az utódnak új bevételi források után kellett néznie. A 3. századi Római Birodalom szenátusa teljesen elvesztette szerepét és tekintélyét. A senatori rend tagjai végképp háttérbe szorultak a lovagok mögött. A fő szerep a hadseregé lett, amelynek már nem a határok védelmezése volt a legfőbb feladata, hanem a császár támogatása. A légiókat irányító tisztek többsége már a provinciákból származott, s nem Itáliából. Ezek miatt a 3. századra végképp eltűnt az a különbség, amely kezdetben a római polgárjog birtokosait (Itália lakosai és a provinciák szűk arisztokrata csoportja) a nem polgárjogú lakosoktól elválasztotta.

 

A Birodalom védelmezője

Flavius Stilicho születéséről és gyerekkoráról nem sokat lehet tudni. Valamikor 359 körül született vagy Germániában vagy Pannóniában. Anya egy helybéli római polgár volt, még apja egy a római hadseregben szolgáló vandál, azaz germán eredetű „barbár”. Így származását tekintve vandál vagy vandál-rómainak tekinthetnénk, ő viszont egész életében rómainak vallotta magát, mindössze ellenfelei emelték ki, használták ki származását. A fiatalember számára a katonaság tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak a kenyérkereset témáját tekintve, ezért amint nagykorú lett, be is lépett a római hadseregbe. Képességei, tehetsége révén elég hamar elkezdett egyre feljebb kúszni a ranglétrán.

I. Theodosius (379-395) volt az utolsó egyeduralkodó császár, aki az egész birodalom felett gyakorolta a hatalmat. De ő volt az, aki államvallássá emelte a kereszténységet, és ő volt az, aki elsőként engedett letelepedni egy egész barbár népet a birodalomba úgy, hogy azok nemcsak sima szövetségesek lettek, hanem egyből megkapták a római polgárjogot is, meg egy csomó kedvezményt is, csak, hogy ne okozzanak több problémát a birodalomnak. De ne szaladjunk ennyire előre! Ahhoz, hogy egyedüli ura legyen Rómának hosszú volt az út, vagy fél tucat komolyabb trónkövetelő által kikövezett utat kellett végigjárni, és még ott voltak a külső ellenségek tucatjai is. A keleti részek tűntek a legbiztonságosabbnak ebben az időszakban, ezért itt tartózkodott a legtöbbet Theodosius is, innen irányította a birodalmat. Itt csak egy külső ellenséggel kellett dűlőre jutni, ez pedig a perzsa Szászánida Birodalom volt, amely méltó ellenfélnek bizonyult közel két évszázadon át. Ezúttal a háború helyett békés megoldást választott viszont a két szereplő. 383-ban egy küldöttség ment a perzsa fővárosba Ktésziphónba III. Sápúr udvarába. A követség vezetője az alig 24 éves Stilicho volt, akiről ekkortól kezdve vannak hiteles információink. A küldetést sikerrel teljesítette, ami után a következő évben egy békemegállapodás jött létre a két birodalom között, amiben Örményországot is felosztották egymás között. Rómának a terület alig egyötöde jutott csak, de megérte így is, mert a keleti határt így sikerült tehermentesíteni, nem volt várható ellenséges támadás ezen a területen. Stilicho a sikeres munka után meg is kapta a maga jutalmát egy előléptetés képében.

A következő években egyre nélkülözhetetlen lett a császár számára, egyre több és fontosabb megbízatások követték egymást. Hogy megerősítse hűségében, a császár Stilichóhoz adta unokahúgát, Serenát, és kisebbik fia, Honorius nevelőjévé tette (Stilicho később saját lányát, Mariát adta az ifjú császárhoz feleségül). A pályafutása csúcsát akkor érte el amikor ő lett a magister militum („katonák ura”) 394-ben, ami a legfontosabb, és legnagyobb katonai rang volt a birodalomban, gyakorlatilag a császár után a második volt így rangban. Alighogy elnyerte a hivatalt, ki is tört egy háború, amely nemcsak a birodalom, hanem a későbbi Európa történelmére is óriási hatást gyakorolt.

 

A háború megértéséhez nyugati irányba kell tekintetünket fordítani, ahol az úr névlegesen II. Valentinianus volt, egy tizenéves fiatalember, akit több irányból is szorongattak a római arisztokrácia tagjai, és a hadsereg vezetői is. Pogány római arisztokraták megpróbálták vele visszavonatni I. Theodosius rendelkezéseit, amellyel a kereszténységet többek közt államvallássá tette, de ezt Milánó püspöke még lerendezte, és nem lett belőle komolyabb ügy. 392. május 15-én viszont vienne-i palotájában felakasztva találták II. Valentinianust. Halálának körülményei nem egyértelműek, de a legvalószínűbb az, hogy Gallia kormányzója, Arbogasztész ölette meg, és öngyilkosságnak álcázták a tetet. Ezután Arbogasztész felkérte Theodosiust, hogy jelöljön új császárt II. Valentinianus helyére, ahhoz viszont nem érezte magát elég erősnek, hogy önmaga fejére tegye a koronát. Arbogasztész csapatai élén egy szónokot, Eugeniust kiáltottak ki császárnak, így megvolt a balek, aki ellesz a „bársonyszékbe”, még a valódi hatalom birtokosa pedig szépen ellavírozhat a zavarosba. A pogány szenátorok mind az új császár mellé álltak, de ez már betette a kaput Theodosiusnál, aki megkezdte a katonai előkészületeket. Stilicho így frissen megszerzett rangja értelmében, mint a hadsereg katonai főparancsnoka kezdett el felkészülni a háborúra.  A hadsereg 394 májusában indult el Konstantinápolyból, a légiók nagyrészt barbárokból, így például 20.000 vizigót harcosból álltak. Maga I. Theodosius is a hadseregével tartott, Stilicho és a vizigót uralkodó Alarik társaságában. Theodosius serege könnyen átkelt a Júliai-Alpokon és szeptemberre megérkezett a Frigidus folyóhoz, Aquileia térségébe, ahol szembetalálta magát a valamivel nagyobb nyugati sereggel. I. Theodosius és hadvezére Stilicho szeptember 5-én kezdte meg a támadást a vizigót harcosok rohamával, mely roham megtört a sikeresen védekező Arbogasztész hadai miatt. A nap végére Eugenius ünnepeltette a katonáit, hogy sikeresen harcoltak, simán lezúzták a császár hadait, és csak így tovább, holnap befejezik a háborút.

Közben Arbogasztész más egységekkel elzárta a visszavezető utakat, így I. Theodosius csapatait gyakorlatilag csapdába zárták. Szeptember 6-án a csüggedt keletrómai seregeket Theodosius újból harcra tüzelte fel, és egy utolsó nagy rohamra indultak a nyugatrómai seregek ellen. Nem volt semmi vesztenivalójuk már, így pusztán az életükért küzdöttek. Ám az időjárás melléjük szegődött, ami miatt a keresztények máig csodaként tekintenek az eseményekre. Az nyugatrómai seregek íjászai hiába lőtték ki nyilaikat, azokat az Alpokból lezúduló heves szélvihar visszasodorta, a nyilak nem érték el a keletrómai támadó vonalat. A heves szélvihar közben Theodosius csapatai sebesülés nélkül elérték a nyugatrómai sereget és a nap végére döntő győzelmet arattak felettük. Kezdő hadvezérek kézikönyvébe kéretik bejegyezni, hogy csata előtt nemárt tájékozódni az aktuális szélirányról és szélerőről.  A csata után Eugenius fogságba került és gyorsan el is rendezték a sorsát, ott helyben lefejezték. Arbogasztész inkább öngyilkos lett, mikor látta, hogy minden elveszett.  A Nyugatrómai Birodalom megszállás alá került, a Római Birodalmat megújították, újból és egyben utoljára a történelemben egy egységes birodalom jött létre. A csata végérvényesen eldöntötte a kereszténység győzelmét a pogány Európa felett, a birodalom kereszténnyé lett. I. Theodosius a pogány testületeket feloszlatta, szertartásaikat eltiltotta, templomaikat bezáratta. A csatában a nyugatrómai légiók nagy része megsemmisült így szükség volt a birodalom körül gyülekező barbár-germán seregekkel való kapcsolatfelvételre és kiegyezésre. A nyugatrómai seregek legjavát végérvényesen germán harcosok alkották innentől kezdve.

I. "Nagy" Theodosius nem sokáig vezethette az egységes birodalmat. 395. január 17-én hirtelen – valószínűleg szívbajban – meghalt. Halálos ágyán azonban a birodalmat még felosztotta két fia között. Idősebbik fiának, Arcadiusnak, akit már hatéves korában (383-ban) megtett augustusnak, a keleti provinciákat hagyta, s így létrejött a Keletrómai Birodalom. Kisebbik fia, Honorius, akit 393-ban léptetett elő augustussá, a nyugati részeket kapta. A fiú mellé gyámként Stilichót rendelte, aki még előrébb lépett a képzeletbeli ranglétrán. Mivel Honorius nem volt egy észlény, és csak egy 11 éves gyerek volt ekkor, plusz a keleti részeket öröklő testvére és szinte vele egykorú volt, a birodalom védelmének a súlya Stilicho vállára nehezedett. Nem is kellett sokat várni, hogy hadvezéri és politikai képességeit újabb erőpróbák során kelljen bizonyítania.

A gótok I. Alarik király vezetésével nekilódultak, mert nem bíztak az új császárokba egy szikrányit se, és úgy érezték, hogy itt az idő, szerezhetnek maguknak saját független kis országot. A gótok Thrákiát, Makedóniát feldúlva csorogtak dél felé. Felégetett falvak, városok, hullák ezrei jelezték az útjukat. Csak pár gazdag és erős fallal körbevett város tudta megvásárolni a gótok jóindulatát, és menekült meg a pusztulástól. Elesett Korinthosz, Athén és Spárta is. Úgy tűnt, hogy a keleti birodalom a végét járja, egyszerűen nem volt semmi erő amit szembe tudtak volna állítani a gótokkal, így nyugattól kértek segítséget a fiatal császárt irányító kegyencek. Stilicho megérkezett egy hajóhaddal a Korinthoszi-öbölbe, és hátba támadta Alarikot, aki vereséget szenvedett, és behúzódott az Árkádia és Elis határszélén levő Pholae hegységbe. Stilicho erre a gótokat bekerítette, majd elterelte a Peneusz folyó vizét is, hogy a gótok se enni-, se innivalóhoz ne jussanak. Erős sáncokat is épített, ám Alarik ügyesen kimenekült a gyűrűből. Stilicho folytatta volna a háborút, és be akarta fejezni a gótok teljes szétverésével, de a keleti császár tanácsadói keresztülhúzták elképzeléseit. Féltékenyek voltak a katonai sikerre, jobban féltek tőle, mint a gótoktól. Békét kötöttek, és amivel tuti kihúzták a gyufát Stilicho-nál is, teljesen meg is bocsájtottak Alariknak, aki Kelet-Illyria kormányzója lett.

398-ban Afrika provinciában tört ki lázadás Honorius császár ellen Gildo vezetésével. A helyzet azért volt kritikus mert Egyiptom a keleti részhez tartozott így ez a  terület volt a birodalom éléskamrája, a legfontosabb búzatermelő tartomány. Hiába volt a helyzet kritikus, és fontos a provincia, alig 5.000 fős gall veteránból álló erőt tudott csak Stilicho küldeni a közel 70.000 főt számláló felkelő sereg ellen. Mascezel a kis sereg parancsnoka ennyi erővel is rendet tett, ami után nagy lelkesedéssel fogadták Rómában. A frissen szerzett hírnév meg is hozta az eredményt, a tiszteletére nagy ünnepséget tartottak, ami közben egy hídról belesett a folyóba és már csak a hulláját tudták kiemelni a habokból. Furcsa véletlenek vannak, Róma történelme pedig tele van ehhez hasonlókkal. Az biztos, hogy az se volt jó, ha valaki túl sikeres volt, mert hamar ellenségeket és irigyeket szerzett, aminek szinte velejárója volt egy ilyen „véletlen baleset”.

Ugyanebben az évben a távoli Britanniában is kialakult egy veszélyes helyzet, mert a piktek intéztek támadást a birodalom ellen. Kevés forrás áll rendelkezésre a háború kapcsán, de annyi biztos, hogy a támadást megállították, mert két évvel később rendelkezett Stilicho a védőrendszer kijavításáról. Nagyon valószínű, hogy személyesen nem vett részt itt sem az eseményekben, így itt is egyik megbízottja vezethette a római légiókat, úgy, mint Afrika esetében.

402-ben, kihasználva Stilicho galliai távollétét, Alarik fogta seregét és átkelt az Alpokon. Egy római sereget szétszórt a Timartus folyónál, majd elfoglalta Isztriát, Venetiát és már Milánót fenyegette, ahonnét Honorius császár nagyon gyorsan távozott amikor hírét vette Alarik szándékának. Egyszóval gyáván elhúzta a csíkot, még a város erős falaiban sem bízott. Stilicho azonnal rendeletet adott ki, hogy minden nyugati had menjen Itáliába, de akkorra Alarik már Milánó falai alatt állt. A menekülő császárt meglepték a gótok, kísérői nagy részét levágták, de Honoriusnak még volt annyi ideje, hogy a közeli Asti városába meneküljön. Alarik körbefogta a várost, és elkezdett tárgyalni a megadás feltételeiről. Nagyon nyeregben érezte magát, és erre meg is volt minden oka, hiszen a kis városka nem tudott volna hosszabb távon ellenállni a seregének. A Nyugati Birodalom császára a város falai mögött rettegve, elbújva várta a sorsa alakulását. Ekkor érkezett meg Stilicho a hadaival: átkelt az Adda folyón és áttört a gót táboron, a többi beérkező római had pedig körbekerítette a gótok seregét. 403. március 29-én, húsvét napján, amit az ariánus gótok megünnepelni készültek, Stilicho megtámadta őket. Az ütközet Pollentia mellett a római nehézlovasság rohamával kezdődött, aminek a hatására a gótok meghátráltak. A római oldalon harcoltak az alánok, akiknek fejedelme már az ütközet elején elesett, és ettől a gótok új erőre kaptak, és visszanyomták a lovasságot. Stilicho ekkor vezette ellenük a légiókat, akik kézitusában legyőzték a gótokat. Alarik békét kért Stilicho-tól, aki meg is adta ezt azzal a feltétellel, hogy a gótok visszavonulnak Pannóniába, majd onnan Epiruszba. Alarik ezt elfogadta, de amint megerősödtek a csapatai, visszafordult Pannóniából, és a megpróbálta a meglepetés erejével bevenni Veronát. Stilicho azonban a Verona körüli hegyekben megint vereséget mért a gótokra. Alarik maga is alig tudott elmenekülni, és maradék seregét ráadásul éhség és ragályok gyötörték, sokan el is pártoltak tőle. A győzelem hírére Róma lakosai meghívták Honoriust, hogy ünnepelje meg a győzelmét és consulságának hatodik évfordulóját. Honorius bevonult a városba, és győzelme emlékére diadalívet emeltetett, az más kérdés, hogy semmit nem tett annak érdekében, csak rettegve a félelemtől várta Astiban, hogy mi fog történni. Az igazi megmentő Stilicho volt, aki ott lovagolt ugyan a császár mellett, de szolgálataiért még csak egy köszönömet se kapott, csak irigy pillantásokat. Honorius hét hónapot töltött Rómában, majd székhelyét áttette Ravennába, melyet hatalmas mocsarak vettek körül, és tengeri kikötője is volt.

405-ben vandál, burgund vegyes csapatok törtek be Észak-Itáliába Radagais vezetésével. Velük tartottak az alánok, és egy 12.000 fős gót csapat is. A velük együtt vonuló asszonyokkal és gyerekekkel a sereg mintegy 40 ezer főt számlált. Stilicho tudta, hogy a rendelkezésére álló sereg nem elég egy ekkora áradat feltartóztatására, ezért újoncokat keresett és a rabszolgákat is besorozta, de még így is csak 30-40 ezer embere volt a feladatra, viszont seregét kiegészítették a rómaiakhoz hű barbár csapatok is. A támadó germán sereg elhaladt Ravenna, valamint Stilicho ticinumi tábora mellett. Míg Stilicho egyre halasztotta a barbárokkal való csatát, addig azok Itália több városát kifosztották. Stilicho Firenzénél utolérte a germán hadat, és elhatározta, hogy azzal módszerrel próbálja megállítani őket, ami a gótoknál már bevált, azaz bekeríti és kiéhezteti őket. A terv bevált, Radagais többszöri kitörési kísérlet után kegyelemért könyörgött, fogságba esett és később fiaival együtt megölték. A kiéheztetett germánok mind a rómaiak fogságába kerültek és eladták őket rabszolgának. A 12.000 gót katonát Stilicho római zsoldba fogadta. Stilicho másodszor érdemelte ki az Itália megszabadítója címet, de ezzel nem ment oly sokra, mert mind a császár, mind a római arisztokrácia nem ismerte a hála fogalmát.

 

A bukás

406. december 31-én egy vandálokból, alánokból és szvévekből álló hatalmas germán tömeg, közel 100.000 ember, áttörte a rajnai limest, majd átlépve a Rajnát ellepték Galliát. Ezt a támadást haderő híján már hadvezéri zsenije sem tudta megállítani. Barbár származása, ariánus hite, hatalmas vagyona és mindenhatósága miatt a római udvar mindig is ferde szemmel nézett rá. Ellenfelei száma napról napra nőni kezdett. 408-ban Arcadius keletrómai császár (395-408) befejezte életét, és ezzel fivére, Honorius előtt lehetőség nyílt a birodalom újraegyesítésére, amihez Stilicho a gótok katonai támogatását is igyekezett megszerezni. A hadvezért politikai ellenfelei meglepő javaslata után azzal vádolták meg, hogy összejátszik a barbárokkal, és saját gyermekét akarja Bizáncban császárrá koronáztatni. A józan ésszel szemben győzött az irigység és hatalomvágy, elkezdték szervezni a sikeres hadvezér „bukását”.

408 augusztusában – feltehetően egy senatori körökben szerveződött puccs keretében – Ticinumban fellázadt a helyi légió, mire Stilicho Ravennába sietett, ahol viszont tömlöcbe vetették, majd Honorius parancsára ki is végezték gyorsan. A hadsereg élére Honorius új kegyenceinek választottjai kerültek, és ráadásképpen a seregben Stilicho által alkalmazott barbár segédcsapatokat Itália szerte lemészárolták, legalább 10.000 gótot öltek meg így a rómaiak. Sok történész azt mondja, hogy Flavius Stilicho bukása volt a fő katalizátor, ami okozta Róma két évvel későbbi elfoglalását és az pedig olyan események elindítója lett, ami a birodalom bukását jelentette pár évtizeddel később.

Stilicho halála és a gót katonák lemészárlása után a túlélők Alarik segítségét kérték, aki nem habozott kihasználni a lehetőséget. Az Itália ellen vonuló gót seregek ellenállás nélkül érték el Rómát 408-ban, miközben Honorius megmaradt csapatait Ravenna védelmére vonta össze. A Ravennában székelő császár ez alkalommal tetemes váltságdíj – többek között 5000 font arany, 30 000 font ezüst, rengeteg fűszer, bőr és selyemáru – árán még meg tudta menteni az Örök Várost a katasztrófától, hamarosan azonban ismét halálos veszélybe sodorta birodalmát, ugyanis néhány hónap után megszakította a tárgyalásokat a magister militum rangot, illetve Noricum és Raetia provinciákat követelő Alarikkal. A gótok 409-ben ismét Róma alá vonultak, és ellencsászárt is állítottak, miután azonban kívánságaikat sem ő, sem Honorius nem teljesítette, 410-ben harmadszor is ostrom alá vették az éhínségtől meggyötört várost, és a nyár végére kapitulációra kényszerítették az Örök Város polgárait.

410. augusztus 24-én a Porta Salaria megnyílt a vizigótok előtt, így Brennus gall vezér betörése után 800 évvel ismét barbár hódítók özönlötték el Róma utcáit. Alarik harcosai azonnal megkezdték a fosztogatást, feltörték a császárok sírjait, kifosztották a templomokat és mérhetetlen zsákmányt szereztek. Miután az Örök Várost ebben az időben – az ostromok eredményeként – rendkívül súlyos éhínség sújtotta, a gótok „csak” három napig dúltak Rómában, majd Dél-Itáliába vonultak tovább. A hatalmas Római Birodalom bukása megkezdődött…

 

Felhasznált és javasolt irodalom:

http://historia-cronologia.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1201059

https://en.wikipedia.org/wiki/Stilicho

https://hu.wikipedia.org/wiki/Flavius_Stilicho

http://www.roman-empire.net/constant/arcadius.html

http://www.roman-emperors.org/arcadius.htm

http://mult-kor.hu/20121011_mi_okozta_a_romai_birodalom_bukasat

Hartwin Brandt: Az ókor alkonya – A kései Római Birodalom története. Corvina Kiadó. 2006.

Hahn István, Ferenczy Endre, Maróti Egon: Az ókori Róma története, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2008

Szólj hozzá