2016. dec 24.

Csata karácsonykor

írta: beatj
Csata karácsonykor

Trentoni ütközet

A karácsony ünnepe egyike a legszentebb ünnepeknek a keresztény emberek számára. Ilyenkor a hideg téli estéken a tűz mellett összegyűlt a család apraja nagyja és közös vacsorával énekléssel a szeretett ünnepe békésen eltelt szépen mindenkinek. Legfeljebb annyira mozdultak ki, míg elmentek a templomba misére az emberek. Több száz éve ez a hagyomány Európa legnagyobb részén, és ezt továbbvitték más kontinensre is az onnan kivándorlók, így az egész világon elterjedt szinte ez a szokás idővel. De nem minden karácsony telt békésen, előfordult, hogy egy-egy háború beárnyékolta az ünnep hangulatát. Így volt ez 1776 karácsonyán, amikor is a születőben lévő amerikai nemzet és ország élethalál harcot vívott az angolokkal. Egy hajszálon függött, hogy az angolok legyőzik az általuk lenézett és szedett vedett bandának titulált kontinentális hadseregnek csúfolt csapatot, és alig pár hónap alatt rendet tesznek a 13 gyarmaton. A történelem menetét Georges Washington kicsiny serege karácsonykor viszont megfordította, így az amerikai nemzet számára ez az ünnep kicsit más is jelent, a megmaradást, a „feltámadást”, mert a trentoni csata után fordult a kocka, és egységbe kovácsolódott nemcsak a korábban lenézet kis hadsereg, hanem egy nemzet is.

Vagy két évszázad alatt Észak-Amerikában 13 gyarmat jött létre mely egyfajta olvasztótégely volt. Főleg angolok érkeztek eleinte, de ez idővel változott, így Európa minden részéből jöttek ide bevándorlók. Valaki magától jött, valakit küldtek, egyesek vallási, politikai okok miatt kényszerültek dobbantásra hazájukból, de olyan is volt, hogy valakinek a törvénnyel gyűlt meg a baja, és vált szükségessé egy kis éghajlatváltozás. Bár ezer meg egy ok miatt érkeztek emberek a gyarmatokra, hamar egyfajta egységbe kovácsolta őket a kontinens. Az élet nem volt könnyű, mindenért meg kellett küzdeni, de ez nem tántorított el senkit. Egyre csak hatoltak be nyugat felé, egyre több földet vettek el, vagy inkább „raboltak” el az őslakosoktól, építették a saját kis civilizációjukat. Ami közös volt minden itt élő emberben az a szabadság érzése volt. Talán a végtelen tájak, talán a messze lévő angol királyi hatalom kíváncsi szeme okozta, de egyre inkább azon járt az itt élők agya, hogy ezt a vágyat ezt az érzést a kormányzatban is megvalósítani szeretnék. Így születek egyre inkább olyan elképzelések, hogy lazítani kellene az angol kormányzattal való kapcsolaton, és innen már csak egy ugrás volt az igazi függetlenség iránti igény. Mondjuk az angolok is tettek azért, hogy ez így alakuljon, kellett nekik mindenféle olyan törvényeket hozni, amiket nem néztek jó szemmel a helyi lakosok. Elég, ha a cukortörvényre gondolunk, és nem a kristálycukor miatt, nem a teába való cukorral volt itt baj, hanem a wiskygyártáshoz kellett a sok cukor, így a kocsmák „közönsége” fel is volt rendesen háborodva. A józanabb réteg a bélyeg meg a teatörvény miatt háborgott, így egyre másra szaporodtak a tüntetések, a tiltakozások szerte a nagyvárosokba. A tiltakozások a bostoni teadélutánba csúcsosodtak ki 1773. december 13-án, amikor is a kikötőbe álló három angol hajóról jó pár tonna teát a tengerbe áztattak be az illetékesek, így elsőként a világon készítve sós teát nem is olyan kis mennyiségbe, a halállomány „örömére”

1775. április 19-én a kora reggeli órákban Thomas Cage angol tábornok 700 emberével lexingtoni és concordi razziára indult, hogy a feltehetően a városban bujkáló patrióta vezéreket, Samuel Adamst és John Hancockot kézre kerítse, és a concordban lévő raktárat felszámolja. Adamsék azonban időben elmenekültek Lexingtonból, ezért a hajnali öt órakor érkező vöröskabátos brit csapatokat csak a helyi milícia fogadta. A vöröskabátosokkal szemben alig 60-70 ember nézett farkasszemet Parker kapitány parancsnoksága alatt. A tábornok ekkora erővel szemben nagy nyugodtan fegyverletételt javasolt, amit nagy meglepetésére Parker és emberei nem fogadtak el. Eldördültek az első lövések, melyek egy háború kitörését indították el. A rövid tűzharcban 8 amerikai meghalt, a többi visszavonult, az angolok meg nagy nyugodtan folytatták útjukat Concord felé.

A hírek hamar terjedtek, így a kisváros lakosságának nagy része elmenekült, a környékbeli farmokon „bújt el”. A megérkező angolok szépen elvégezték a feladatukat, és egyre magasabbra kúszó füstfelhő jelezte az égő raktár helyét. Ez már meghozta a lakosok bátorságát, vagy inkább dühét, így hirtelen összeverődött egy nagyobb csapat Buttrick őrnagy vezetésével. Egy híd mögé sorakoztak fel, végig sövények fák, kőfalak takarásába várták a visszaúton lévő angol erőket. Itt már keményebb összecsapás volt, mint korábban Lexingtonban. Az angolok a szűk hely miatt nem tudtak felfejlődni, míg a takarásból tüzelő farmerek számára kiváló célpontot jelentett a sok vöröskabátos. Az angolokat az mentette meg a teljes vereségtől, hogy erősítést kaptak időközben, így vissza tudtak nagy nehezen vonulni. Az angolok vesztesége 73 halott, 174 súlyos sebesült, 26 fogoly volt; a négyezerre becsült amerikai csapat vesztesége összesen 93 fő volt. Kitört az amerikai függetlenségi háború, mely az 1783-as párizsi békéig vérbe áztatta a kontinenst.

A concordi események után a lelkesedés a tetőfokára hágott, egyre több gyarmat kezdett bele a mozgósításba, így szerte a keleti part mentén a milíciák elkezdtek szépen gyülekezni. Májusban egy újabb siker hozta mozgásba az eseményeket, mikor is elfoglalták egy váratlan rajtaütéssel Ticonderoga erődjét. A legjobban nem is annyira az erődre, mint inkább az ott talált fegyverekre és lőszerre volt égető szüksége a felkelőknek. Ezzel egy időben ült össze Philadelphiában a „II. Kontinentális Kongresszus”. Itt kapta az időközben Bostont körülzáró  felkelő sereg a „kontinentális hadsereg” nevet. De hiányzott még egy főparancsnok, akinek a személye még elég kérdéses volt, többen is aspiráltak a címre, önjelölt volt bőven. Az egyik javaslat George Washington volt, akinek személye mellett leginkább az szólt, hogy déli gyarmatok szülötte volt, így volt rá esély, hogy az északi területek is elfogadják személyét, egy nem közülük valóra jobban hallgatnak az északi területek katonái, tisztjei. Washington megtoldotta ezt még azzal, hogy ingyen vállalta a megbízást, így megkapta a kinevezést, ő lett az egységes főparancsnok. Május végére viszont befutott egy-két „nagyágyú”, három angol vezérőrnagy képében Bostonba, és ami nagyobb baj volt, hogy társult hozzájuk pár ezrednyi utánpótlás is. Így már egy percet sem tétlenkedtek, hanem uzsgyi megtervezték a Bostont körülzáró felkelő csapatok megtámadását. A támadás előtt pár nappal viszont a helyi lakosok között lévő egyik 007-es ügynök ezt a komplett tervet megszerezte és átpasszolta Washington részére. A sereg azonnal neki is állt felkészülni a támadásra, elzavartak mindenkit sáncásásra, amit viszont az angolok amint megláttak, vették a lapot, tudták, hogy bukta van, ezek tudnak mindent, így nem vártak tovább a támadással. Közel 1500 ember 12 ágyúval, plusz a hajóágyúk tüze indította a rohamot a felkelők állásai ellen. Három támadást intéztek a védelmi állások ellen, és a harmadik meghozta a várt eredményt, a felkelők visszavonultak, de nem azért mert a védelem összeomlott volna, nem a kitartással volt gond, hanem a puskaporral, egyszerűen csak elfogyott.

A visszavonulás során a felkelők jelentős veszteségeket szenvedtek, ugyanis a félszigetet a szárazfölddel összekötő földnyelvet a hajóágyúk tűz alatt tartották. Az amerikaiak 300 sebesültet és 140 halottat vesztettek, míg az angolok vesztesége 4000 emberből 830 sebesült volt, míg 230 emberük esett el. A vereség után a Kongresszus felszólított minden gyarmatot, hogy a 16 és 50 év között minden épkézláb embert szervezzenek a milícián belüli századokba. Intézkedtek a puskapor beszerzéséről is, senki nem akart még egyszer úgy járni. mint Bostonnál. De Londonban sem nagyon voltak elégedettek, nem akarták az időt sokáig húzni a felkelőkel, ezért újabb ezredek és hadihajók küldését döntötték el.

Washington még júliusban vette át a főparancsnokságot 14 ezres serege felett. Ahogy szemügyre vette csapatait tudta, hogy ez még nagyon messze van egy igazi hadseregtől, inkább tűnt egy szedett vedett csapatnak. De vége lett a lazításnak és napok múlva észlelni lehetett a változásokat. Szigorúan ellenőriztette a körletrendet és az egészségügyi szabályok betartását. 16 pontból álló szabályzatot dolgozott ki. Bevezették a halálbüntetést a lázadásra, az ellenséghez történő átállásra, és az árulásra. 15-39 korbácsütéssel büntették az olyan eseteket, mint a rablás, fosztogatás, engedély nélküli távolmaradás, illetve az egészségügyi szabályok megszegése. Az eredeti terv az volt, hogy minden milicista aláír egy egyéves katonai szolgálatról szóló papírost, de valahogy ez nem volt olyan népszerű, a legtöbben nem voltak hajlandóak aláírni, franc akart egy évig katonáskodni, mikor otthon volt az asszony, a gyerek, a farm, kinek mi. A szolgálat népszerűségét 20 dollár „jutalommal” valamint a sikeres háború utáni földosztás ígéretével próbálták valamelyest emelni, így a létszámot legalább meg tudták valamelyest tartani. Elhatározták, hogy tüzérséget és lovasságot is csak kellene már verbuválni meg felszerelni, mert a nélkül csak nehezebb lesz az angolokkal. Mivel a helyiek nem számítottak igazán lovas nemzet tagjainak a lovasság létrehozásában európai tisztek vállaltak fontos szerepet (lásd Kováts Mihály cikk), a tüzérség esetén is elég sok európai, főleg francia tiszt játszott kulcsszerepet.

Milyen esélyekkel néztek szembe a felkelők a világ akkori legjobbnak számító hadseregével szemben? Az amerikai felkelők előnye volt, hogy ismerős terepen küzdöttek, hogy a francia és indián háborúk idején sok tiszt és közkatona szerzett harci tapasztalatot, s a milícia rendszer jóvoltából értettek a tűzfegyverekhez, s a huzagolt csövű vadászfegyver háromszor olyan távolságra volt célbiztos (kb. 140 méter), mint a simacsövű angol muskéta. Az angol haderő jól felszerelt, kiképzett és fegyelmezett erőket vetett be a harcok során, s emellett Anglia gazdasági ereje megengedte, hogy külföldi zsoldosokat is alkalmazzanak a háborúban. A flotta biztosította a számukra az utánpótlást, és az összeköttetést. Ezek mellett számíthattak a lojalisták támogatására is, akik a lakosság egyharmadát tették ki. Ennek ellenére nem ismerték a terepet, és háromezer mérföldre voltak az anyaországtól, ami az utánpótlást nehezítette. Komoly politikai hátrányuk keletkezett azonban abból, hogy nem próbálták meg összefogni és a maguk érdekében mozgósítani a lojalistákat. Egyszerűen csak szét akarták katonai erővel zúzni a felkelőket, nem foglalkoztak a lakosság érzelmeivel, vagy olyan nevetséges dologgal, mint diplomácia.

1776 nyár végére 32 ezer katona volt már a kontinensen, köztük 9 ezer jól képzett hesseni zsoldos is. Ehhez jött még 70 hadihajó, 370 szállítóhajó, és 13000 tengerész. Tényleg imponáló erő volt, amellyel papíron el is lehetett érni a célt. Az első cél pedig New York volt, mely egy jó kikötőt is jelentett, plusz stratégiai előny volt a terület maga is, innen kiindulva egész New Englandet meg lehetett szerezni, így csábító volt nagyon is az angoloknak. Tudták ezt a felkelők is, ezért Washington 19 ezer emberrel Boston után ide jött, hogy egyesüljön a várost védő mintegy 5.000 fővel. Azonban semmilyen komoly védelmi előkészület nyomát nem találta mikor megérkezett, és nem kellett nagy katonai zseninek lenni, hogy belássa, gyakorlatilag védhetetlen a város. Maga a lakosság jelentős része is angolpárti volt, meg a földrajzi fekvés is a védőket nehezítette, mert nagyon sok helyen partra szállhattak az angolok, és ezt kegyetlenül ki is használták. Howe vezérőrnagy vezetésével 20 ezer fő szállt partra Long Islanden, és az amerikai balszárnyat annak rendje módja szerint szét is zavarták, még a várost védő csapatok parancsnoka is fogságba került. Az angolok szabályos ostromba kezdtek New York ellen. Washington először augusztus utolsó napjaiban seregét egy ködös estén mesterien visszavonta az angolok orra előtt, így nyert még pár napot, de be kellett látnia, hogy ereje kevés a város megtartásához. Nem is beszélve arról, hogy ő rendelkezett a főerővel, ami ha elbukik, vége az egész kis háborúsdinak. Szeptember 12-én elrendelte New York City kiürítését, október 23-ára pedig végleg kiürítette Manhattant, egyedül csak a Hudson partján emelt „Fort Washington” őrzésére hagyott 300 embert, akik egy kis időt nyertek a fősereg számára kitartásukkal. Az amerikaiak a Bronx folyó mentén észak felé vonultak, s mintegy huszonöt mérföldre, White Plains mellett foglaltak állást, ezeket Howe erői nem tudták áttörni egyelőre.

Washington seregével déli irányba vonult, és 1776. december 3-án elérkezett a Delaware folyóhoz, amely New Jersey és Pennsylvania határát alkotta. December 11-én átkelt a Delaware folyó pennsylvaniai oldalára, miután megtudta, hogy Howe seregei is közelednek. Howe azonban nem kelt át a folyón, hanem 14-én téli szállásra vonult a rossz időjárás miatt. Washington tudta, hogy a serege 1500 főre olvad majd december 31-én, mivel hazatérnek az emberei a „szokásos” egyéves szolgálatuk után. Pár napon belül megérkezett Lee tábornok 2000 fős serege a tábornok nélkül, mivel őt könnyelműsége miatt foglyul ejtette egy angol őrjárat. Az amerikai hadsereg morálja a béke segge alatt volt ekkor már, létszámának közel 90%-a elpárolgott ekkorra, a milicisták nagy részének elege lett és egyszerűen hazament minden szó nélkül. Már maga Washington is arra gondolt néha, hogy itt a vég, hamarosan vége a „játéknak”. Még egy vereség, vagy akár pár hét tétlenség kellett ahhoz, hogy az egész háború dicstelen véget érjen a felkelők számára. Vesztenivaló már szinte nem lévén, merész lépésre sarkalták az események Washington tábornokot. Támadásban kezdett el gondolkozni a további visszavonulás helyett. Az alkalom és a helyszín pedig szépen adta is magát. A Delaware folyó túlpartján Trenton városába 3 hesseni ezred, mintegy 1400 ember fészkelte be magát. John Honeyman személyében a városban volt Washington egyik kéme, aki mint hentes és kereskedő szépen űzte polgári foglalkozását annak rendje módja szerint a városba, de közbe szép szorgosan megfigyelt és jegyzetelt, és a dezinformációban is jeleskedett, így azt beszélték a városba, hogy a kontinentális hadsereg a széthullás fázisában van, nem jelent már semmiféle veszélyt senkire.

Washington megfogyatkozott erőit számba véve egy elég jó tervet dobott össze, ami sikerrel kecsegtetett, de még így sok buktató volt benne. A terv több elemből állt. Egyik eleme szerint John Cadwalader vezetésével egy elterelő támadást terveztek egy közeli angol helyőrség Bordentown ellen, hogy onnan ne érkezhessen erősítés a városba. James Ewing vezetésével 700 katona Trentonnal szemben a folyón lévő átkelőhely őrzését kapta feladatul. A fő támadásra 2400 ember összpontosítottak a folyón felfelé, Trentontól 14 km-re északra. Ennek az erőnek kellett a jeges folyón éjszaka átkelni és hajnalba két irányból megtámadni a várost a terv szerint.

A terv első legfontosabb eleme volt a hesseniek és az angolok „elaltatása” a készülő támadással kapcsolatban. Ezért közel egy héten át készültek az amerikaiak, a környéket szépen felderítették, a futárok, utánpótlásszállító csapatok zaklatása mindennapos lett a környéken mindenhol. Próbáltak elszigetelni, az információkat elvágni a város körül. A fiatal 36 éves Johann Rall ezredes volt a Trentonban állomásozó hesseni erő parancsnoka ekkor, aki felemásan viselkedett. Egyrészt tisztában volt vele, hogy alig két főutcával rendelkező, semmilyen védelemmel nem rendelkező városkát egy támadás esetén sikerrel megvédeni szinte lehetetlenség, de csapatai előtt adta a „nagy arcot”, hogy ha akarnak, csak nyugodtan jöjjenek a felkelők, majd a bajonettjeik elintézik őket. Másrészt leveliben meg panaszkodott feletteseinek, erősítést kért, és jelezte, hogy a védelem a városban a nullával egyenlő. De az angol tisztek csak legyintettek erre, még akkor is, mikor szaporodni kezdtek a környéken a felkelők rajtaütései.

Washington nagyon egyszerűen adta meg a támadás jelszavát, ami a „győzelem vagy halál” volt. Ha veszítenek az tényleg egyenértékű lett volna a halállal, a függetlenségi háború végével, még egy esetleges győzelem erőt adhatott volna a folytatáshoz. Napokig készültek az éjszakai átkelésre, csónakok, vízi járművek tucatjait gyűjtötték össze. Minden katona kapott 3 napi fejadagot és 60 töltényt majd felsorakozott a Delaware folyó partján 1776. december 25-én este. Karácsony első napja volt ekkor. Sokan otthon ünnepeltek szeretteik körében, gondolatuk a családjuk, vagy pár ember esetén a háború, a jövőért érzet aggodalom árnyékolta be a meghitt ünnepet. De a hideg sötét estén a folyó partján felsorakozott katonák is tisztába voltak azzal, hogy mire vállalkoznak, és mi annak a tétje. Az egyszerű gyalogosok csónakok segítségével kezdték meg az átkelést, még a lovasok, a tüzérség kompokon kelt át. Az időjárás nem volt kegyes hozzájuk, mert előbb eső kezdett el esni, de ahogy hűlt a levegő úgy váltott át havas esőbe, majd a végén havazásba. De amennyire nehezítette a csapatok átkelését, annyira segítette is, elrejtve őket mindenki kíváncsi tekintete elől. A folyón való átkelés közben páran meg is mártoztak a jeges vízbe, a sötétbe beleestek egy-egy járműről, de egy ember se fulladt bele, ami már magában szép kis teljesítmény. Amíg az átkelés zajlott egy kis 40 fős „kommandós” különítmény ment előre, megtisztítani a környéket, felszámolni a hesseni előőrsöket, megfigyelőket.

A terv az volt, hogy éjfélre az egész támadó sereg átkel a folyón, de az időjárási körülmények miatt hajnal 3-ra lett a túlparton mindenki. Ehhez jött az, hogy az másik két sereg nem tudott csatlakozni időben a támadáshoz az időjárási körülmények miatt, így a terv kezdett kicsit borulni. Hajnal 4 is elmúlt mire a fősereg el tudott indulni Trenton felé. A sereg több menetoszlopban indult meg, szerencséjükre több környékbeli álmos farmer került elő, akik segítettek a navigálásban. A katonák egy részének még téli csizmája se volt, olyan is volt köztük, nem is kevés, akik csak rongyokba csavart lábakkal meneteltek a havas sáros hideg úton. Vérfoltok jelezték e katonák nyomvonalát Trenton irányába. Washington ott volt mindenhol, biztatta az embereit, bátorította őket, ösztönözte őket a további előrehaladásban. Néhányan panaszkodtak, hogy a nedves időben a puskaporuk nem használható, nem fognak majd tudni lőni, de az volt a tábornok válasza, hogy semmi baj, ott lesz akkor a szurony.

Egy - a briteket támogató - ember a csata előtti estén üzenetet küldött fiával, hogy figyelmeztesse az angol sereget. Johann Rall ezredes éppen sakkozott, és annyira elmerült a játékban, hogy szórakozottan a zsebébe gyűrte a papírt. A csata után ott volt olvasatlanul a levél a zsebében. Bátrakat segíti a szerencse, és ezzel a levéllel nagyon is szerencséje volt Washingtonnak.

Az amerikai csapatok reggel 8 óra felé érték el a város határát és kezdték meg támadásukat. Sullivan a saját egységével a folyóval párhuzamosan támadott a város déli felénél. Az ő feladata volt egy kis patak felett átívelő híd elfoglalása, így elvágva a dél felé való kitörés lehetőségét. Ezt maradéktalanul végre is hajtotta, emberei gyorsan végigrohantak azon a pár utcán a hídig, közben minden ellenállást elsöpörtek, így alig egy-két tucatnyi ember tudott csak a hídon át elmenekülni. Washington észak felől támadott és a tüzérség is itt összpontosult. Az ágyukat a városka két főutcájára nézve állították fel, így szinte végig tudták seperni azokat. Az első puskalövések jelentették a hesseniek számára az ébresztőt. Johann Rall ezredes is úgy pattant ki az ágyból az első lövésekre, és kezdte meg csapatai összeszedését és hadrendbe állítását. De az amerikai ágyuk működésbe léptek, ami egy kicsikét megnehezítette a hesseniek számra a hadrendbe való beállást. Rall a saját ágyúit is előre hozatta, hogy viszonozza a tüzet, de az amerikai ágyuk gyorsabbak voltak, és elhallgattatták őket pár jól irányzott lövéssel.  A támadók házról házra, utcáról utcára való harcokban kezdték a hesseniek ellenállását megtörni. Puskalövések, szuronyok fémes hangjai, emberi üvöltések, sebesültek jajgatásai töltötték meg a várost ezen a hideg karácsonyi reggelen. Rall ezredes összeszedett embereivel az egyik észak felé haladó utcán indított ellentámadást Washington főerői ellen. De esélyük sem volt már ekkor. Az amerikaiak amint látták mi készül gyorsan reagáltak, és utca házait megszállva három irányból kezdték már tűz alatt tartani a támadó hullámot. Még jó néhány helyi civil is csatlakozott hozzájuk, és a házak ablakaiból kezdett lőni a hesseniekre. A támadási kísérlet így elég hamar összeomlott, és a parancsnokuk Rall ezredes is halálos sebet kapott ekkor.

A maradék hesseni nyugat felé egy gyümölcsösbe vonult vissza, de amint látták, hogy körbe vannak véve, felfogták, hogy nincs tovább. Felesleges lett volna további vérnek folyni, főleg, hogy ők csak zsoldosok voltak, nem a hazájukért harcoltak, mindössze fizetésért. Délelőtt 10 óra környékére csönd volt Trentonban. Hesseni részről 22 halott, 83 sebesült, és közel 900 hadifogoly volt a veszteség, ami azt jelentette, hogy a három ezred emberállományát tekintve megsemmisült, alig vagy 2-300 ember tudott csak elmenekülni. Amerikai részről írd és mond 5 sebesülés történt mindössze, egyikük pont James Monroe volt, aki később még elnök is lett. Két ember halt meg fagyás miatt, ők a cipő, csizma nélkül túrázók táborába tartoztak.

Mit jelentett ez a győzelem Washingtonnak? Megszerezte három ezred teljes ellátmányát, fegyverzet, lőszer, ruhanemű, élelmiszer képében, ami jól jött a fázó amerikai seregnek. De a legfontosabb a hit volt. A katonák, az emberek, a politikusok elkezdtek újra hinni abban, hogy lehet esélyük, hogy bármi megtörténhet, még akár az is, hogy megnyerhetik ezt a háborút. Ez a kis karácsonyi csata fordulópontont hozott az amerikai történelemben, mert innen megváltozott már a katonai helyzet. Az önbizalommal töltött amerikaiak elkezdtek szépen felzárkózni az angolok mögé katonai erő tekintetében. Megszületőben volt egy új nemzet, melynek születésében kulcsszerepet játszott ez az ütközet, így hatását tekintve még a világtörténelemre is komoly befolyással bírt ezen esemény. Ha másként alakult volna az az este és reggel, nem lett volna Amerikai Egyesült Államok, és mai világunk is másképpen nézne most ki. Ilyen ez a karácsony, nemcsak Jézus miatt fontos, nemcsak az ő születése volt hatással világunk formálásában, azt megtette pár amerikai is Washington tábornok vezetésével.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1775_aprilis_19_a_lexingtoni_sortuz

http://patacsipilvax.hu/?p=6673

http://sakk-chess.blogspot.hu/2008/10/george-washington-s-sakk.html

http://www.twonline.hu/toertenelem/ujkor/az-amerikai-fueggetlensegi-haboru-hadtoertenete.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/Amerikai_f%C3%BCggetlens%C3%A9gi_h%C3%A1bor%C3%BA

https://en.wikipedia.org/wiki/American_Revolutionary_War

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Trenton

Cincotta, Howard: Amerika rövid történelme. New York: USA Tájékoztatási Hiv., 1998.

Charles Sellers - Henry May - Neil R. Mcmillen: Az ​Egyesült Államok története, Maecenas / Tálentum, Budapest, 1999

Hahner Péter: Az USA elnökei, Animus Kiadó, 2012

 

Szólj hozzá