2016. dec 17.

Yang Kyoungjong

írta: beatj
Yang Kyoungjong

Arra tudunk példát mondani, hogy valaki három hadseregbe is megfordult, ilyen esetről nem már volt olvasnivaló. De mi van akkor, ha valaki ezt nem tervezte egyáltalán, és mindegyik esetben csak a muszáj volt az, ami egy-egy hadsereg kötelékébe taszította. A muszáj pedig nagy úr, ha az életben maradásról van szó. A háborúk hősei legtöbb esetben a tábornokok, a főtisztek akik az események fő irányítói voltak, akik zseniális taktikai húzásokkal eldöntötték egy-egy csata, hadjárat sorsát. A másik csoportot alkotják az egyéni hősök, akik szintén valami kiemelkedőt, valami különlegeset alkotta, ami figyelemre méltó tett volt. És végül az utolsó csoportot alkotják a névtelen hősök csapata, akik nem tettek mást, mint túléltek, a túlélésre játszottak, és a legtöbb esetben az ő nevük névtelen maradt egy-két kivételtől eltekintve. A névtelenség burkát szeretném most átszakítani Yang Kyoungjong történetével, ami nem szokványos, de ugyanakkor elég érdekes és egyben tanulságos is.

Történetünk az 1904-1905-ös orosz-japán háborúig nyúlik vissza. A háború tétje a Távol-Kelet, és azon belül pedig Kína és Korea volt melyért két nagyhatalom feszült egymásnak. Oroszország, mint leáldozóban, de önmagát nagynak képzelő, Japán pedig, mint egy felemelkedőben lévő, mások által lenézett hatalomként próbált bizonyítani. A háború japán hadüzenettel indult, amit gyors tettek is követtek, melynek során a japán szárazföldi és tengeri haderő lealázta az oroszokat. 1905. január 2-án Port Arthur kapitulált, mely a térség legnagyobb orosz támaszpontja és egyben kikötője volt. Egyes legendák szerint a kikötőváros vesztét nem annyira a japán csapatok támadásai okozták, hanem egy sokkal prózaibb ok. Elfogyott a vodkakészlet a támaszponton. A katonák ennek a súlyos problémának a szembesülésével azonnal cselekedtek, fegyvereiket, hadieszközeiket az ostromló japán katonákkal elcserélték vodkára, aminek kopásával együtt egyenes arányban csökkent a harci morál is. Így amint minden készlet elfogyott, a támaszpont is hamarosan megadta magát (Mellékesen jegyzem meg, hogy a csecsen-orosz háborúkban az 1990-es években hasonló esetek történtek, és harckocsik, páncélozott járművek garmadája cserélt gazdát hasonló okok miatt). A háborút a csuzimai tengeri csata döntötte el 1905 május 27-28 között, ahol a Togo admirális vezette japán flotta 35 orosz hadihajót „varázsolt” át tengeralattjáróvá, magyarán küldött a tenger fenekére, és 10 ezer matrózból lett haleledel. Óriási vereség volt ez az orosz flottának, ami az elvesztett hajók, és emberanyag mellett elég nagy blamázs is volt egy nagyhatalomnak. 1905. szeptember 5-én aláírták a portsmouthi békét, amely értelmében Oroszország kivonult Mandzsúriából, és ami történetünk szempontjából fontosabb, Korea japán megszállás alá került. De ez így kevés volt a Japánnak, így 1910-ben hivatalosan is bekebelezte az országot, és az addig hatalmon lévő Csoszou–dinasztia pedig szépen ment a levesbe. Miután az 1919-es függetlenségi mozgalmat elfojtották ideiglenes korai kormány jött létre. Ebbe a környezetbe született 1920. március 3-án főszereplőnk Yang Kyoungjong.

Ez az időszak egészen 1945-ig súlyos maradandó történelmi seb a koreai emberek lelkében. A japánok a félsziget ásványkincseit kiszipolyozták, általánosak voltak a földelkobzások, de a gazdasági kizsákmányoláshoz hasonló mértékű volt a kulturális elnyomás is. A koreai szellem és kultúra totális eltiprása volt a szándék. A megszállás idején megtiltották az iskolákban a koreai nyelv használatát, a koreaiakat japán nevek felvételére és a japán császárra tett hűségesküre kötelezték.  Lerombolták a templomokat és a helyükbe sintoista szentélyeket emeltek. A hagyománytisztelő koreai embereknek japán népviseletbe kellett bújniuk, de még a harcművészetek gyakorlásáért, a népi játékokért is büntetés járt. Háborús bűnök ezrei köthetők ehhez az időszakhoz: tömeggyilkosságok és kivégzések, nemi erőszak, fosztogatás és éheztetés.

Főszereplőnk amint betöltötte a 18 évet úgy járt, mint sok más koreai fiatal, besorozták a japán Kwantung hadseregbe, ahol egy gyors kiképzés után már háborúban is találta magát sok sorstársával egyetembe.

Az egyre erősödő Japán császárság Korea bekebelezése után Kína meghódításába fogott bele, ami már azért nem ment olyan könnyen, mint először gondolták. A hódítás eredményeképpen jött létre a Mandzsukuo bábállam melynek élére Pu Ji az utolsó kínai császár került, de mondani se kell, hogy a szálakat nem ő mozgatta, hanem a japánok. Itt nem állt meg a japán terjeszkedés. Mivel déli irányba Kína belseje felé az előretörés megakadt, nyugat felé kezdtek érdeklődni Mongólia és az Szovjet-Távol-Kelet irányába.

A mongolok sem voltak annyira hülyék azért és elkezdték a meglévő kis hadseregük fejlesztését rohamtempóba, de hiába volt ez, a japán hadsereghez képest az nem volt ellenfél, így szinte muszájból is szerezni kellett barátot, aki segíthet a japánok ellen. Nem sok választás lévén született meg 1936-ban kölcsönös segélynyújtási és barátsági szerződés a Szovjetunióval. A szerződés értelmében a Mongol Népköztársaság kormányának kérésére 1937-ben szovjet csapatok érkeznek Mongóliába. 1938-ban a Haszán-tó vidékén a japán és a szovjet csapatok első összecsapásából a Vörös Hadsereg került ki győztesen, de ez még csak határmenti incidens volt mindössze. A japánok ezek után még több embert összpontosítottak a mongol határvidékre, köztük pedig ott volt Yang is. A bevetett japán hadseregben jelentős számban vettek részt koreai fiatalok is. Japán egyenruhában, japánul beszélve, nem is beszélve arról, hogy kinézetre is megegyeztek, senki meg nem mondta volna, hogy ki az igazi japán és ki a koreai a hadseregben. Július 2-án a japánok, számbeli fölényüket kihasználva, támadásba lendültek, visszaszorították a szovjet–mongol erőket, és hídfőállást foglaltak el a Halhin-Gol folyó nyugati partján –, ami Mongólia legkeletebbi részén található. A hídfőállásból támadásokat lehetett volna indítani Mongólia központi területei ellen, amelyet a szovjet hadvezetés is észlelt, így reagált a helyzetre, erősítések indultak Mongóliába. A japán erők megelégedtek azzal, hogy szép apránként erősítgették a meglévő erőket, aminek eredményeképpen 1939 augusztusára már közel 75 ezer fő foglalt állást a Halhin-Gol folyó partján. A készülő támadáshoz 500 ágyú, 182 tank és 300 repülőgép állt rendelkezésre a császári hadsereg részéről. A szovjet csapatok létszáma kb. 69 000 ember volt, valamint 542 ágyú és aknavető, 498 tank, 385 páncélautó és 515 repülőgép. Így az erőviszonyok tekintetében akkora különbség nem volt a két fél között. De a szovjet erők, és annak vezetője Zsukov tábornoknak volt egy nagy előnye, melyet kegyetlen módon ki is használt. Ez nem volt más, mint dr. Richard Sorge és csoportja, a tokiói szovjet hírszerzés krémje, akik jól végezték munkájukat nagyon is, így a teljes japán haditervet megszerezték. Zsukov így tudta, hogy mikor és hol, mekkora erővel tervezik a japánok a támadást, aminek tükrében a legegyszerűbb megoldást választotta, miszerint a legjobb védekezés a támadás.

A szovjet erők kivételesen kitettek magukért, 1939. augusztus 20-án a korra reggeli órákban megelőző csapást mértek a japán erőkre. A világon elsőként vetették a repülőket rakétákkal felszerelve, ami meg is tette a hatását. Alig 6 nap alatt a japán haderő megszűnt létezni, és fejvesztve menekült vissza japán területre. A szovjet győzelmet nem lehetett teljes mértékben kihasználni mert Sztálin megtiltotta az üldözést, és a mongol határ átlépését. Szeptember már meg is kötötték a békét, ami még a második világháborúra is jelentős befolyást gyakorolt. Ugyanis ez a vereség miatt a japánok letettek a terjeszkedés folytatásáról a térségben, így tekintetüket inkább kelet felé fordították az USA felé, aminek következtében a Szovjetunió megnyugodhatott és a Távolt-Kelet-i erőket átvihették nyugatra a németek ellen.

Yang közel 3000 társával egyetembe szovjet fogságba került, és ami érdekes, hogy a háborút lezáró béke nem rendelkezett a hadifoglyokról, azokról lemondott mindenki. Így került a csipet csapat Szibériába. Szibéria szép napos vidék, gyönyörű fenyvesekkel, patakokkal, hatalmas nagy folyókkal, írhatnánk egy képeslapra. De az igazság ennél sokkal keményebb volt. Szélsőséges éghajlat, kegyetlen hideg telek, éhes farkasok és medvék, végtelen erdőségek, és ehhez brutális szadista őrök, éhezés, napi 12 órás kemény fizikai munka minden egyes nap, ez volt egy gulag tábor wellness programja. A program nagyon „népszerű” volt, mert elég sokkan vették igénybe, tízezres számba kerekedtek fel az emberek egy-egy táborba részt venni ezen a programon, de ugyebár, senki nem magától ment, „küldték” úgymond.

Egy ilyen táborba, aki pár hónapot kibírt az már nagy szó volt, az emberek úgy hulltak, mint a legyek, és utánpótlás is akadt mindig bőven. A kezdetben 3000 japán-koreai hadifogoly száma meredeken csökkeni kezdett az idő előrehaladtával. A foglyok számára minden remény megszűnt az idő haladtával, hogy valaha is élve kikerülhetnek ebből a pokolból. Yang pár társával együtt 3 évig bírta a szenvedést, ami magában már óriási dolog. De ez a három év alatt a világban is nagy változások történtek. A második világháború kitört és harci cselekmények elérték a Szovjetuniót is, amikor egyik diktátor a másikat megtámadta. A német hadsereg támadása meglepte Sztálint és ez megmutatkozott a kapkodó szovjet intézkedéseken is. Hónapok kellettek, mire a szovjetek összeszedték magukat és „tél tábornok” közreműködésével Moszkva alatt meg tudták állítani a német pengét. 1942 tavaszán viszont újabb német támadás indult a déli fronton, és ekkor a szovjetek számára újabb erőpróba kezdett kibontakozni. Sztálin utasítására politikai tisztek jelentek meg a munkatáborokba azzal az utasítással, hogy aki még épkézláb, mozogni tud, annak irány a front. A foglyok számára ez mit jelentett? Ha tovább a táborba maradnak az lassú halál, ha beállnak katonának az meg lehet gyors vagy akár lassú halál, de arra is volt halovány remény, hogy talán túl is lehetne élni. Yang és pár társa számára így nem lévén más lehetőség a szabadulásra az egyenruha jelentette az egyetlen megoldást. A japán egyenruhát felváltotta a szovjet. A szovjet katonai kiképzés nem volt túl bonyolult és túl hosszú se, nem vesződtek ilyennel a tisztek, így nagyon hamar a fronton találta magát az ember.

1943-at írtak már mikor Yang a kis koreai parasztgyerek már több ezer kilométerre a hazájától Európában találta magát. Számára sem ez a háború, sem a harcoló felek nem jelentettek semmit, idegen volt számára az egész. Mindössze élni szeretett volna maroknyi társával együtt. A pokol ahova került a harmadik harkovi csata volt. Ekkor már túl voltunk a 6. német hadsereg sztálingrádi katasztrófáján, a német erők vereségén a Volga mentén. De a német erők szerencséjére von Manstein tábornok személyében egy zseniális stratégia vette át a megmaradt német erők feletti parancsnokságot, mely a Dél-Hadseregcsoport nevet vette fel.

A frontvonal kiigazítása miatt felszabaduló erőivel zseniális húzásra vállalkozott és 1943. február 26-án váratlan támadást indított a szovjet erők ellen. A német-szovjet erők aránya 1:8 volt, így a logika azt kívánta volna meg, hogy a németek inkább védekezzenek, de a német tábornokok nem mindig foglalkoztak a katonai tankönyvekben leírt szabályokkal. A német erők a szovjet csapatok állásait áttörték és egy hatalmas bekerítő támadás bontakozott ki. De a Donyec folyón keresztül szinte minden felszerelést hátrahagyva kimenekült a gyűrűből a hadosztályok legtöbbje, kevés erő maradt csak hátra Harkov védelmére. A várost a német hadsereg elitje, krémje, az SS hadosztályok foglalták vissza.

Alig szűk egy hónap alatt sikerült egy új egybefüggő német arcvonalat kialakítani, úgy, hogy a veszteségek is 1:8 arányt mutattak, kb. 10 ezer német halottra jutott 80 ezer szovjet. Yang közel 40 ezer társával együtt itt a harmadik harkovi csatában került ismét fogságba. Volt már benne némi rutinja, így neki nem okozott nagy meglepetést a német hadifogolytábor wellness programja.

A német hadifogolytáborok semmiben nem különböztek szovjet társaikétól. Itt is a halál volt a leggyakoribb vendég, a túlélés esélye nem volt túl magas, de a „tapasztaltabbak” számára azért elviselhetőbb volt valamennyire. Ahogy telt az idő, és a német hadsereget egyre komolyabb veszteségek kezdték tizedelni, úgy lett égetően szükség emberanyagra. Még ma sem tudják pontosan, hogy mennyi orosz, ukrán katona, hadifogoly állt be a német hadseregbe, ugyanis hivatalosan nem kerülhettek volna be oda, de sok esetben az iratok „kozmetikázásával”, Igorból Hansot kreálva megoldották okosba a német tisztek a kérdést. Pontos szám ma sincs még, de egyes történészek szerint több tízezer vagy inkább százezer is lehetett az így bújtatva a német hadseregbe kerülteknek a száma. Yang is hasonló módon került képbe, főleg, hogy kiderült, hogy ő tulajdonképpen a japán hadsereg tagja, az meg ugyebár szövetséges. Hazaküldeni nem tudták volna, így maradt az újabb lehetőség, ezúttal a német hadsereg egyenruháját kellett felvennie a túlélés érdekében. A német vezérkar megszervezte az ún. keleti zászlóaljat amibe Yang is került sorstársaival. Ebbe a furcsa egységbe csupa ázsiai származású embert raktak be. Már csak találni kellett ennek a szedett vetett csapatnak egy helyet, ahol fel lehet őket tölteni, szerelni, kiképezni, meg talán hasznát is venni. A vezérkar Normandiába küldte az egységet, lévén az nyugodt hely, ott majd használni tudják majd valamire a zászlóaljat. Igen ám, de jött 1944. június 6-a, a D-nap. Az amerikai 101. légi szállítású hadosztály katonái és részesei voltak a hadműveleteknek, és a hadosztály katonái eléggé meglepődtek mikor az egyik bunker elfoglalása után a magukat megadó német katonák között meglepődve vettek észre négy valahogy tájidegen embert, ez volt Yang és három társa.

És hova is került Yang? Újabb hadifogolytábor lett belőle, ezúttal Angliába, ami azért az eddigiekhez képest tényleg wellness volt már. Itt normális emberi körülmények voltak, étel, orvos, szállás, itt már minden sokkal jobb volt. És itt meg is állt a sors furcsa kereke, újabb hadseregbe már nem kellett beállni, lassan vége lett a második világháborúnak. A háború után nem tért haza, nem volt már kihez, így az USA-ba kötött ki és ott is halt meg 1992-ben, mint 72 éves nyugdíjas „bácsika”. Két fia és lánya sem ismerték sokáig a történetét, amely 2002-vált világhírűvé, a "Weekly Korea" című lap révén. Később egy film is született, "Utam – My way" címmel, amelyhez Yang története inkább csak alapul szolgált.

Mit is mondhatunk Yang életét megismerve. Az élet, vagy nevezhetjük sorsnak is, néha produkál érdekes dolgot egy-egy ember életével. Néha egy egyszerű ember élettörténete is lehet olyan, ami figyelemre méltó, ami érdekes, és elgondolkodtató. Vajon hány ember lett volna képes annyi éven át életben maradni, túlélni annyi csatát, fogolytábort, megannyi megpróbáltatást. Minden tisztelet a névtelen hősöknek, akik ugyanolyan fontos szereplői voltak a második világháborúnak, mint az azt irányító, mindenki által ismert híres tábornokok, de néha, mint jelen esetben is, a névtelenség burkát áttöri egy-két egyszerű ember sorsa is.

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

http://www.origo.hu/tudomany/20120611-japan-szovjet-es-nemet-katonabol-amerikai-nyugdijas.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Yang_Kyoungjong

http://www.dailymail.co.uk/news/article-2153688/Second-World-War--German-Japanese-soldier-stories-change-perception-ever.html

http://www.huffingtonpost.ca/antony-beevor/book-excerpt_b_1619999.html

Szólj hozzá