2014. okt 20.

Jean Danjou

írta: Gregoory
Jean Danjou

Ha megemlítjük valakinek a Francia Idegenlégiót, mindenki fejében egy olyan kép áll össze, amely igazi haramiákat, bűnözőket, ugyanakkor kőkemény katonákat takar, akik a világ legkeményebb harcosaiként róják a végtelen pusztákat, miközben Franciaország ellenségeit gyepálják éjjel-nappal. A valóság nem áll messze ettől az elképzelt, sztereotípiával bőven rendelkező képtől, különösen ha figyelembe vesszük Jean Danjou és századának helytállását a cameroni csatában, amire még maga Leónidasz is elismerően bólintana.

Az előzményeket gyorsan összefoglalva:

Benito Juarez, Mexikó elnöke  úgy döntött, hogy a felvett hiteleket nem kell fizetni. Ezt a barátságos ötletet egyáltalán nem díjazták a hitelezők, vagyis a franciák, az angolok és a spanyolok. Olyannyira nem, hogy III. Napóleon kapva kapott az alkalmon, és gyorsan átdobta a francia sereg egy részét az Atlanti-óceánon, hogy gyarmatosítsa Mexikót. Tervéhez sikeresen be is fűzte a másik két nagyhatalmat, hogy nyújtsanak katonai segítséget, ám azok hamar rájöttek, hogy a makacs mexikóiaktól pénzt nem fognak látni, ha erővel próbálkoznak.

A franciák utolsó császára egy pillanatra sem csüggedt el. Kinevezte Belgium királyának fiát az inváziós seregek parancsnokává és a frissen meghódított föld helytartójává, valamint küldött még két zászlóaljnyi légióst, hogy érvényt szerezzen igazának. A francia idegenlégió (mint mindenki tudja) ekkoriban csupa jóarcú srácból állt, akik inkább voltak bűnözők mint katonák. Ráadásul a nagy része az első lehetséges alkalommal lelépett volna, ha teheti. Nem tehette... A hivatásos hadsereg katonái rendre lenézték ezeket a zsoldosokat, akik 99,9%-ban a legmocskosabb munkát kapták, amit a francia hadsereg csak kínálhatott.

Tehát a francia hadsereg és vele együtt a 4000 légiós Pierre Jean Joseph Jeanningros vezetésével partra szállt Veracruznál. Pechjükre a közép-amerikai klíma és betegségek kegyetlenül tizedelték az állományt. Sokat mond, hogy a Veracruz - Mexikóváros között megtett út alatt a légiósok fele meghalt. Később, hogy pótolják a kiesett embereket, két indiánokból álló századot is alakítottak, de ez egy másik történet.

 

A csata

1863. április 29-én a Légió első zászlóaljának harmadik százada kapta feladatául, hogy kísérjen el egy mintegy három millió frankot és temérdek ellátmányt, lőszert szállító konvojt Veracruztól Puebláig. A feladat nehézségéhez még hozzájárult az is, hogy még el sem hagyták a várost, már az egész vidék tudott róla. Még jobb, hogy a betegségek miatt az eredetileg 3 parancsnokból és 112 légiósból álló századból mind a három tiszt és 50 ember képtelen volt ellátni a szolgálatot. 

Ekkor tűnt fel a színen Jean Danjou százados, aki igazi kemény, harcedzett katonának számított. Részt vett többek között a krími háborúban, ahol a vodkától felbátorodott oroszok ellen harcolt, de küzdött még Algériában is, ahol elveszítette a bal kezét. Danjou az igazi helyett egy sokkal menőbb fa kézzel vigasztalódott, amivel sokkal keményebb pofonokat lehetett kiosztani az esetlegesen visszapofázó légiósoknak. 

A százados mellett még két parancsnok kellett. A feladatra Maudet alhadnagy, az első század egyik parancsnoka és Vilian alhadnagy, aki a zászlóalj pénzügyeit kezelte. A katonák Maudettel még csak-csak megbékéltek, de Viliant eleinte egyenesen gyűlölték. Tántoríthatatlanul hitték, hogy ő a felelős a semmire sem elegendő zsoldért. 

Másnap az így kialakult csipet-csapat, összesen 65 fővel korán reggel útnak indult. Fegyverzetként mindössze 70 simacsövű puskát vittek, meg persze a jó öreg, megbízható bajonettet. A mexikóiak ellenben modern, amerikai fegyverekkel voltak felszerelve, de láthatjuk, hogy mindez nem ért semmit!

Reggel 7 körül, 24 kilométernyi menet után haladtak el Cameron mellett, aminek már csak pár elhagyatott épülete állt. Danjou elrendelte a pihenőt, hogy mindenki kicsit kifújhassa magát (rommá izzadtak a menet alatt), megreggelizhessen és megihassa a megérdemelt kávéját. A légiósok ugyanis tegnap este óta nem ettek semmit, és hála a remek mexikói klímának, már korán reggel elrendelhették volna a nyápic városiak a sokadfokú hőségriadót.  A víz épp csak forrni kezdett, mikor az őrszemek jelentették, hogy ellenséges lovasok közelítenek, ráadásul jelentős túlerőben vannak. A katonák azonnal beszüntették a falatozást. Mindenki nyúlt a fegyveréért, és elfoglalta az alakzatban kijelölt helyét. A nagy kavarodásban azonban a lőszert és élelmet szállító öszvérek kereket oldottak.

Danjou, látva hogy legalább 2-300 lovas közeledik, akik már az első rohammal elsöpörhetnék az alig maroknyi csapatát, visszavonulást rendelt el a még mindig közeli Cameronhoz. Az embereit a Wellington-féle négyszögbe parancsolta, majd megkezdték a hátrálást, kihasználva a terep adottságait és lehetséges fedezékeket. Ha a mexikóiak túl közel értek, megállította az alakzatot és odapörköltek a taco-zabálóknak. Ezzel a módszerrel szép lassan elérték a falu határát, azonban itt következett a másik meglepetés. A Juarez-pártiak pár orvlövészt helyeztek el a közeli épületekben, akik irgalmatlanul tüzelni kezdtek a megszeppent légiósokra. A százados, felbőszülve ettől az arcátlanságtól, pár emberével rohammal bevette a kérdéses épületet, szétbajonettezve a bent lévő mexikóiakat. 

Mikor beértek Cameronba, egyből szembetűnt nekik a kocsma. Na nem azért, mert ittak volna egy kis célzóvizet, hanem azért, mert az említett italmérő helyet történetesen egy 3 méteres fal vette körül és maga a ház is inkább egy erődre hasonlított. A spanyol ajkúak, tudván hogy a franciák (akik igazából nem is voltak azok) kevesen vannak, egyből rohamra indultak, nehogy a légiósok meg tudják vetni a lábukat. Az első rohamot könnyen visszaverték, majd a másodikat is. Hamar kiderült, hogy az eredetileg csak pár száz főnek gondolt erő igazából egy 800 lovasból és 1200 gyalogosból álló sereg, Milán ezredes vezetésével. A visszavonulás során 16 katonát veszített a százados, akiket az ellenség foglyul ejtett.

9 órakor, fehér zászló alatt maga az ellenség vezére lovagolt oda a védőkhöz, hogy rávilágítson arra a nyilvánvaló tényre, hogy 2000 embere áll szemben 49-cel, és ha úgy gondolják, elfogadja a megadásukat. Természetesen Danjou kiröhögte és közölte vele, hogy most a Légióval van dolga, nem holmi nyápicokkal.

Ezt követően a mexikóiak rohamra indultak. A légiós puskák szinte izzottak a folyamatos tüzeléstől, míg a levegő füst és lőpor szagától volt terhes. A mexikóiak próbáltak rést ütni az ellenség védelmén, de csak egyenest a kepis úriemberek sortüzébe rohantak bele, hála az épület menő kialakításának. Miután visszaverték a támadást, Danjou épp parancsokat osztogatott, amikor egy orvlövésznek sikerült lelőnie.

A parancsnokság így Vilian alhadnagyra szállt, aki mindenáron bizonyítani akart a rábízott emberek előtt. A "kinevezése" után rögtön összehívta a megmaradt katonákat, és rögtönzött egy egyszerű, de mégis kiváló beszédet: "Fiaim! Most már én vezetlek titeket. Lehet hogy meghalunk, de nem fogjuk megadni magunkat!"

Az alhadnagy ezt követően még négy órán keresztül volt a század parancsnoka, mielőtt őt magát is megölték egy roham során. Vilian halálával Maudet következett. Milán őt is meglátogatta, a látványtól azonban megfagyott az ereiben a vér. Az egész házban halott légiósok hevertek. A sérültek kegyelemért kiáltottak, de a megváltást senki nem hozhatta el nekik. A halál szaga járta be a helyet, míg a levegőt több ezer légy zümmögése töltötte be.

Ilyen körülmények között találkozott az ezredes az egyetlen megmaradt tiszttel (aki már a lábán is alig bírt állni) és annak 12 légionáriusával. Maudet is csak annyit tudott mondani Milánnak, hogy eszükben sincs megadni magukat.

A mexikóiak egy órán belül újra támadtak, ezúttal is sikertelenül, azonban végleg megpecsételve a védők sorsát. Már csak 5 légiós és az alhadnagy maradt életben. Kétségbeesetten kutakodtak lőszer után, de a puskákban lévőn kívül már mindet felhasználták. Maudet, miután felmérte a helyzetet, egy mindent eldöntő, végső roham mellett döntött, miután ellövik a fejenként egy megmaradt lőszert.

"Tölts!" Ordította el magát Maudet. "A parancsomra, tüzeljenek! Utána kövessenek! A bajonetteinkkel véget vetünk ennek!" Ék alakzatot vettek fel, aminek a tiszt adta a csúcsát. Miután ellőtték az utolsó golyóbist, rohamra indultak és nekimentek a Juarez-pártiaknak. A hat rohamozót pillanatok alatt szétszedték, és mindössze Milán ezredes gyors közbenjárása miatt maradt életben közülük kettő.

Végeredményként, a századból mindössze a 19 katona maradt életben. Tizenhatot még a csata elején fogtak el, egy embert a harc közben, kettőt pedig az ezredes mentett meg. 

A mexikóiak közül 300 halt meg és 300 sérült meg az összecsapás alatt.

A cameroni csata emlékét a Légió a mai napig becsben tartja és az egyik legfontosabb ünnepükké lépett elő, emlékeztetve a katonákat minden év április 30-án arra, hogy mi is az igazi hősiesség és önfeláldozás. Danjou kapitány fakeze is előkerült, és ereklyeként őrzik az Idegenlégió parancsnokságán.

 

Facebook oldalunk

 

 

Forrás:

http://www.military.com/NewContent/1,13190,Wilson_022805-P1,00.html

http://foreignlegion.info/battle-of-camerone/

Szólj hozzá

francia légió top újkor Mexikó